Kulisszák mögött 11.fejezet

                      Kulisszák mögött 

                                          XI. fejezet – Lassú halál

-          Fiúk! Kérlek, üljetek le a kanapéra.

Egyszerűen képtelen vagyok elmozdulni innen. Jimin karjaiban akarok maradni örökre! Nem akarom elengedni!

-          Kookie, gyere. Menjünk oda.

Jimin hangja olyan megnyugtató. És a könnyei is eltűntek. Már csak a hátamon lévő könnycseppek a bizonyítékok arra, hogy ő is sírt. Most határozott és nagyon nyugodt. Túlságosan is nyugodt. Beletörődött volna ebbe a helyzetbe? Vagy őt nem érdekli annyira, mint engem? Képtelenség. Ezt még én sem gondolhatom komolyan. Engedem, hogy felsegítsen a földről, és magával vigyen a kanapéhoz. Kezét az enyémbe csúsztatja, egy pillanatig sem hajlandó elengedi. Így foglalunk helyet a nem túl tágas ülőalkalmatosságon. Ahogy végignézek az embereken, a csóktól mindenki meg van rökönyödve. Pár perccel ezelőtt hevertünk egymás karjaiban a földön… csókolózva. Nem lehetett valami kellemes látvány nekik. Nem tudok rájuk nézni, inkább lehajtom a fejem. A padlót fogom nézni egész végig.

-          Jimin! Mégis hogy gondolhattad ezt az egészet? Megegyeztünk, hogy semmi ilyesmibe nem mész bele, te meg a szemünk láttára csókolsz meg egy… másik fiút? Még ránézésre is meleg. Hogy csavarta el a fejed? Megzsarolt? Mert akkor kifizetünk akármennyi pénzt, nem kell ezt csinálnod.

Nem bírom ezt hallgatni. Jimin apjának a szavai… nyílvesszőként fúródnak a szívembe. De hisz ez nem így van. Nem csavartam el Jimin fejét. Én csak… szerelmes vagyok. Ekkora bűn lenne? Miért nem tudják elfogadni? Miért gusztustalan mások szemében a mi szerelmünk? Küzdenem kell megint a könnyeimmel. Anyáék szemébe se tudok nézni.

-          Már megbocsásson Mr. Park.

Anya?

-          Elhiszem, hogy nem nézi jó szemmel, hogy a fiúk szerelmesek egymásba, de ne szidja a fiamat a jelenlétemben, mert nem vagyok hajlandó a hazug vádolásait hallgatni.

-          Szerelmesek? Ön szerint ez szerelem?? Ez csak egy fiatal hóbort, mert össze vannak zárva. Az én fiam soha nem volt meleg, és a maga fia vitte bele ebbe az egészbe. Köszönje meg az ön fiának, hogy ilyen helyzetbe kerültünk és most itt kell ülnünk.

-          Na, ide figyeljen, maga…

-          Elég!

Jimin? Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? Sajnálom anya, apa. Ilyen helyzetbe hoztalak titeket…

-          Apa! Most fejezd be Kookie ócsárolását. Én sem vagyok hajlandó hallgatni, ahogy Kookie anyukája sem. Meg lehet ezt oldani kulturáltan is. Nem kell egyből nekünk rontani.

-          Kulturáltan? Fiam? Ezt komolyan mondod? Apád csak azért lett dühös, mert itt csókolózol ezzel a másik fiúval pont előttünk. És te beszélsz a kulturáltságról? Apáddal nem így neveltünk.

-          Igen, itt csókoltam meg előttetek. Hogy lássátok, mennyire szeretem őt. És hogy ő is érezze, itt vagyok mellette. És rohadtul nem érdekel a véleményetek, mert vele maradok. Ha elvisztek innen, ha nem.

Jimin! Annyira csodállak a bátorságodért. De ezzel csak rosszat csinálsz. Kérlek, ne szítsd a tüzet még jobban.

-          Elnézést, hogy beleszólok a beszélgetésbe, de mint a BigHit elnöke, úgy gondolom, ezt nem így kellene kezelni. Tényleg beszéljük meg normálisan, és próbáljunk meg egyességre jutni a fiúk jövőjével kapcsolatban.

-          Nincs itt semmiféle egyesség. A feleségemmel ez volt az egyik kikötésünk, hogy ne történjen meg. Megtörtént. Innentől kezdve, tartjuk magunkat az eddigiekhez. Elvisszük innen Jimint és vége. Köszönje meg a kedves idoljának, Jungkooknak, hisz ő csavarta el a fiam fejét.

-          Na, álljon meg a menet drága Mr. Park. Egyelőre az ön fia játszadozott az én fiammal, és nem fordítva. Szóval, akinek itt joga van a megsértődésre az Jungkook, én és az anyja vagyunk. És nem fordítva.

-          Jimin nem játszadozik senkivel, nem így neveltem!

-          Mégis megtette a mi kis Jungkookunkkal!!!

Elég legyen már ebből a vitából. Nem tudom elviselni, hogy a szüleink így utálják egymást! Nem akarom! Azt akarom, hogy mindenki elfogadjon minket és a két család szeresse egymást! Miért ilyenek Jimin szülei?? Nem értem, miért nem azt nézik, ami a fiuknak jó! És ha én kellek neki, miért probléma?? Bezzeg ha lány lennék, biztosan nem ez lenne! Valamit tennem kell. Nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy a szüleink egymásnak rontanak! És Jimin is kiállt kettőnkért. Most rajtam a sor!

-          Mr. Park! Ne haragudjon, hogy beleszólok a felnőttek beszélgetésébe, tudom, nem illik. Mégsem tudom itt csöndben nézni, ahogy a szüleim és önök marják egymást. Egyikünk se csábította el a másikat, és én sem vagyok meleg. Jiminnel mind a ketten imádjuk a nőket. De az érzelmeknek nem tudunk parancsolni mi se. Küzdöttünk ellene, mind a ketten felejteni akartunk. De amikor rájöttünk, hogy mind a ketten szeretjük egymást, egyszerűen nem tudtuk elengedni a másikat. Lehet, hogy önnek ez gusztustalan és visszataszító. Eddig nekem is az lett volna. De nekünk ugyan olyan, mint ha ön és kedves felesége csókolózna. Nincs különbség. Szerelmesek vagyunk, és ezt a köteléket, még ha Amerikába is viszik Jimint, soha nem tudják majd megszakítani.

Ahogy elmondtam a monológomat, néha fél szemmel Jimint figyeltem. Az arckifejezése ugyanúgy nyugodt és határozott volt, de a szeméből mintha büszkeség áradna. Most vettem csak észre, hogy miközben beszéltem, végig szinte teljes erőből szorítottam a kezét. Engedek kicsit a szorításon, de ő nem. Ugyanolyan erősen fogja a kezem, mint eddig. Én is visszaszorítok, hogy tudja, mellette vagyok.

-          Mr. Park. Igaza van Jungkooknak. Én tényleg megértem, hogy dühösek és nehéz elfogadni. De abba is bele mentek, hogy Jimin idol legyen. Mert a fiuk szempontját vették figyelembe. Kérem, most is nézzék azt, hogy mi a jó neki. Több évtizede dolgozom ebben a szakmában, rengeteg idolt neveltem már fiatalokból, és most egy ilyen nagy cég elnöke lehetek. Tudom, hogy ha elégedettek, jobban teljesítenek. Elvárja Jimintől, hogy vezesse az üzletét, miközben nem akarja. Nem fogja teljes erőből csinálni. Nincs motivációja.

-          Kedves elnökúr! Higgye el, hogy lesz motivációja, mert ha nem tudja vezetni az üzletet, éhen hal. Jimin képtelen hétköznapi munkát végezni. Takarítás, építés, felszolgálás? Ezek nem neki valók. De a vezető szerep az igen. Ezért fogja átvenni az üzletemet távol Szöultól, a BigHittől és Jungkooktól. Ez az utolsó szavam. Jimin! Pakolj össze! Indulunk haza.

Nem! Nem! Nem vehetik el tőlem! Nem tehetik meg! Nem akarom elveszíteni! Most kaptam csak meg!

-          Nem megyek haza, apa. Nekem ez az otthonom. Nem akarok menni sehova. Főleg nem cégvezetőnek a senki földjére. Ahol még alkalmazottad is egy van, és az is anya.

-          Ne feleselj, tudd, hogy hol a helyed! Ha azt mondom, jössz, akkor jössz! Nincs apelláta!

-          Rendben, de akkor viszem magammal Kookiet.

-          Micsoda?

-          Nem tudok nélküle élni. Olyan számomra, mint a levegő. Nélküle egy tapodtat sem mozdulok innen.

-          De igen is megmozdulsz, fiam, és ha kell, a hajadnál fogva rángatlak haza!

Ne! Megindult Jimin felé! Nem akarom látni! Nem akarom, hogy bántsa. Szeretnék végre békét körülöttünk. Ne, tényleg elkapta a haját! Jimin!

-          Apa! Fejezd be! Ne ráncigálj!

-          Mondtam, hogy ha kell, így viszlek haza!

Nem bírom ezt tovább elviselni! Megint kezd előtörni belőlem az állat. De ez más. Most úgy érzem magam, mint egy vad, akit megzavartak a fészkében, és ha kell, öl, hogy megvédje.

-          Engedje el Jimint, különben nem állok jót magamért!

-          Jungkook! Ne ellenkezz egy idősebbel! Vedd le Mr. Parkról a kezed!

-          Nem apa, most ebbe ne szólj bele. Úgy viselkedem Mr. Parkkal, ahogy ő viselkedik a szerelmemmel. És amit csinál, kimondottan nem tetszik.

Miközben beszélek, egész végig Mr. Park szemébe nézek. Nem látok benne semmit, csak haragot és gyűlöletet. Nem lehet semmivel sem meggyőzni, csak erővel. És én most nagyon jó erőben vagyok.

-          Azonnal vedd le a kezedet rólam, kis taknyos!

-          Nem!

-          Ellenkezel?

-          Igen.

Ahogy elnézem, nem tetszenek neki a tömör, határozott válaszok.

-          Ha nem teszed, amit mondok, meg fogod bánni, hogy ellenkeztél velem.

-          Nagyon félek, Mr. Park. Nem tud velem tenni semmit.

-          Veled nem.

Akkora csattanást hallottam, mint még soha. Jimin térdre rogyva nyöszörgött és fájlalta az orrát. Vörös vércseppek kezdtek aláhullani az orrából. Ezt nem hiszem el! Megütötte a sajátfiát így?? Mire lehet még képes ez az ember? A sokktól azonnal elengedtem Mr. Park kezét, és ezt még csak most vettem észre. Most, amikor Jimin kifele tart az ajtón, az apja és anyja oldalán. Hátra se nézve. Ahogy egyre távolodnak, belém hasít a tudat. Ha most elmegy, nem jön többet vissza.

-          Ne! Álljanak meg! Nem vihetik magukkal!

Mennem kell! Utána kell mennem! Le kell győznöm az apját! Jiminnek ez az élete! Utálni fog ott élni a senki földjén, utálni fogja a munkáját, és a kényszerből hozzáadott feleségét is! És ha ezeket utálja, az életét is utálni fogja! Nem akarom! Most mennem kell! Nem tudok tovább menni. Valaki hátráltat! Jin! Hogy lehet benne ennyi erő! Egyik csapattag sem erősebb nálam! Nem engedhetem, hogy pont Jin akadályozzon meg abban, hogy visszakapjam Jimint! Akarom őt!

-          Jin! Azonnal engedj el! Hadd menjek utánuk! Engedj el te szemét! Addig ütlek, amíg eláll a légzésed! Engedj már el a büdös picsába!

-          Nem tehetem Jungkook. Csak rontanál Jimin helyzetén!

-          Vissza akarom kapni! JIMIN!!! Nem mehetsz el!

Most úgy nézhetek ki kívülről, mint egy veszett kutya. Csak ugatok, egyre hangosabban és kétségbeesettebben. Próbálom kiszabadítani magam Jin szorításából, de nem megy. Nagyon erősen fog. A többiekre nézve, rájöttem, hogy ők is kétségbe vannak esve. De inkább rajtam vannak elszörnyedve. Ahogy Jin szorításából próbálok kitörni, és ordítok. Ordítok, hogy Jimin halljon. Ordítok, mert fáj. Ordítok, mert tudom, hogy tehetetlen vagyok.

-          Még csak most kaptalak meg! Jimin! Még csak pár órát voltunk együtt és te elmész?? Nem hagyhatsz itt! Mit csinálok nélküled! Kérlek, gyere vissza!!

Ahogy telnek a percek, a küzdésem alább hagy, és az ordításom keserves zokogássá változik. Tehetetlen vagyok, csak egy rongydarab. És most jutott el a tudatomig, hogy ezt az egész jelenetet a szüleim végig nézték. Nem engedhettem volna meg magamnak, de mégis megtettem. A szüleim előtt hullottam darabokra. Önálló kis töredékekre, amiket nem tudom, hogy fogok összerakni még egyszer.

-          Jimin.Jimin.Jimin.Jimin…

A zokogásból már csak nyöszörgés lett. És emlékeim szerint addig fetrengtem a padlón, míg végül álomba zuhantam. Az utolsó emlékem az, hogy anya ölében fekszem, és azt a vércseppekből álló vonalat nézem, ami az egyetlen bizonyíték. Az egyetlen bizonyíték arra, hogy Jimin, és a szerelmünk valóságos volt.