Not today-12

Not today

12 – Jungkook pov.

–                    Most inkább megyek.

Felállok Taehyung ágyáról és az ajtó felé indulok. Nem értem, hogy valójában minek is jöttem ide elmesélni Jiminnek a történteket, mikor úgy sem hisz nekem. Zavarban vagyok, hogy ilyen dolgokról kell vele beszélnem.

Nem törődve Jiminnel az ajtó kilincsére emelem a kezem, de az túl könnyen kinyílik. A túloldalán Taehyungot pillantom meg, aki bő pulcsiba és kapucniba burkolózva áll előttem. Összetalálkozik a tekintetünk, amitől még jobban zavarba jövök. Eszembe jut a kép, ami futótűzként terjed az iskolában és a sugdolózó emberek, akik szerint mi mocskos dolgokat művelünk egymással az iskola területén. Akármennyire zavaróak ezek a tényezők, nem tudom levenni a szemem Taehyungról. Világosbarna, hatalmas szemei érdeklődve figyelnek hosszú pillái alól. Úgy érzem, mintha lángolna a fejem. Jimin hangja rángat ki a furcsa pillanatból.

–                    Várj, még nem mondtál el mindent!

Kihasználva az alkalmat elfordítom a fejem a riválisomról és a vállam fölött válaszolok Jiminnek. Nem tudom, miért, de erőtlen a hangom.

–                    Majd máskor.

Elviharzok Taehyung mellett és sietősen a lépcső felé veszem az irányt. Valami nincs rendben velem. Nem értem saját magamat. Miért hoz zavarba ez az egész helyzet? Biztosan csak amiatt, mert melegnek néznek az emberek. Megtorpanok a lépcső tetején és hátra nézek, amit nem kellett volna. Taehyung ugyanúgy zsebre dugott kézzel áll az ajtóban és engem bámul. Pár másodpercig állom a tekintetét, majd lerohanok a lépcsőn nem törődve az engem követő szemekkel. Hol megvető, hol rajongó, hol értetlenkedő emberek mellett megyek el. Egy dolog azonban közös bennük. Mindannyian rólam és Taehyungról beszélnek. Gyorsan megyek ki a koli épületéből átvágva a parkon, el a szökőkút mellett, hogy minél hamarabb haza érjek. A járdán hirtelen megragad egy kéz, ami a koli és a suli kerítése között sikátor felé rángat. Felismerem Hoseokot, ahogy vonszol maga után.

–                    Hé! Mit művelsz? Engedj el.

Nem válaszol, csak gyorsabban teszi egymás után a lépéseket. Mikor a sikátorba érünk, elengedi a kezem és felém fordul. Szemei haragosak, szinte meg tudna ölni a tekintetével. Ritka Hoseokot így látni.

–                    Mégis mikor akartál tájékoztatni?

–                    Miről?

–                    Hogy így összemelegedtél a riválisoddal.

–                    Te most számon kérsz?

–                    Egyik pillanatban még együtt szidjuk, a másikban meg már lesi fotó készül a kis szerelmi románcotokról. Mit művelsz, Jungkook?

–                    Szerelmi románc?

Hangom olyan magasra nyúlt, mint még soha. Ennyire ismer engem? Tényleg elhiszi azt a sok baromságot, amik terjednek az iskolában? Mennyire tekinthetem őt a barátomnak? És miért ilyen ideges miatta? Azért mert azt hiszi, eltitkoltam előle? Fárasztóak a kapcsolatok és az emberek teszik azzá.

–                    Nincs itt semmilyen románc.

–                    Tisztában vagyok vele de a suli kilencvenkilenc százaléka nem így gondolja.

Az arcom elé tolja a hatalmas telefonját, amin az a bizonyos kép díszeleg. Akaratom ellenére is elfintorodok és ellököm a kezét. Hányszor kell még ezt a képet megnéznem? A kép alapján nyilvánvaló lenne a szerelmi viszony, csakhogy nem ez a szituáció. Legalább hisz nekem és nem úgy reagál, mint Jimin. Szerinte ha ez a helyzet a képen nem is az, aminek látszik, ő úgy gondolja, van valami köztünk. Én azonban nem érzek mást Taehyung iránt, mint utálatot. A riválisom és ha ez még nem elég, irritál maga a lénye is. Kihozza belőlem a rég elfojtott érzelmeimet, amiknek nem szabad kitörni belőlem. Veszélyt jelent számomra és nincs hangulatom a tűzzel játszani. Felsóhajtok és a koli falának döntöm a hátam. Jobb lábam felhúzom, kezemet a zsebembe teszem. Kicsit megdöntöm a fejem, úgy nézek Hoseok szemébe.

–                    Nem történt semmi olyan, amire a suli diákjai gondolnak. Mikor az orvosiba Taehyung felkelt, újra elájult és elkaptam, mielőtt leesett volna az ágyról.

–                    Ez rendben van. De miért nem volt rajta felső?

–                    Az orvossal vettük le mert koszos volt és szakadt. Nem érkezett még meg a váltó felsője mikor felkelt.

–                    Rólad is félig lecsúszott a ruha.

–                    Mikor elkaptam elestem és lecsúszott.

Hoseok nyugodtabbnak tűnik, de nagyon agyal valamin. Unottan válaszolok neki. Ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint Jimin. A következő kérdése az lesz, hogy...

–                    Miért voltál ott mellette?

Tudtam. Elmosolyodom és az égnek emelem a tekintetem.

–                    Az orvos megkért, hogy maradjak ott vele, ne maradjon egyedül.

–                    Értem. De mi az a riadt fej a képen, amit vágsz?

–                    Ahj. Hoseok. Nem tudom, te hogyan reagálnál, ha hirtelen annyi ember sikoltozna a füledbe és előkerülnének a telefonok a sok vakuval, miközben te aggódsz azért az emberért, aki épp eszméletlenül, elernyedt testtel fekszik a karjaidban.

Hoseok szemei elkerekednek, szája enyhén kinyílik. Hitetlenkedve hebeg-habog.

–                    Aggódni?

Hirtelen belém hasít a felismerés. Épp most mondtam Hoseoknak, hogy aggódtam Taehyungért. Olajat önteni a tűzre a legrosszabb megoldás. Olyan hülye vagyok! Most hogy magyarázom ki magam? Igyekszem higgadt maradni. Tudtam, hogy ez lesz, ha Taehyung közelében vagyok. Meggondolatlanul kimondom, amit akarok. Még csak a második nap az iskolában és már ilyen hatással van rám és ekkora balhéba kever. Utálom Kim Taehyungot!

–                    Persze, hogy aggódtam érte. A riválisom. És ha egy idegen lenne, akkor is aggódnék érte. Emberéletekről lehet szó. Ez komoly dolog.

Soha nem hazudtam még Hoseoknak. Legfeljebb nem mondtam a kérdéseire semmit és hagytam elúszni a dolgokat. Most jött el az első alkalom, hogy a szemébe hazudok. Aggódnék egy idegen miatt is, ha összeesne, de tudom, hogy ez másfajta aggódás volt, amit próbálok minél mélyebbre száműzni a gondolataimban. Miért vált egyik pillanatról a másikra ilyen bonyolulttá az életem?

–                    Jól van. Azt hiszem, kicsit túlzásba estem. Ne haragudj, Kookie.

–                    Miért kérsz bocsánatot?

–                    Mert lerohantalak anélkül, hogy tudtam volna bármiről.

–                    Megbeszéltük. Innentől le van rendezve.

–                    Nem, nincs. Lelkiismeret furdalásom van.

–                    Hoseok, emiatt nem kell.

–                    Nem csak emiatt. Egy pillanatra azt hiszem, féltékeny lettem.

Hoseok elfordítja a fejét és lesüti a szemét. Ő féltékeny? Taehyungra vagy rám? És mire is féltékeny pontosan? Nem értem a helyzetet. Hoseok biztos, hogy nem kedveli a fiúkat, ismerem, mint a tenyerem. Akkor miért mond ilyet, hogy féltékeny a kitalált kapcsolatunkra Taehyunggal?

–                    Hoseok, nem ig...

–                    Hát itt vagy!

Egy magas árnyék tűnik fel a sikátor bejáratánál. Bárhol megismerem ezt a kellemetlen, mély hangot. Gyorsan közeledik felém. Mikor ide ér hozzám, megragadja a pólómat és magához ránt, hogy centikre legyünk egymástól. Fogai között préseli ki a szavakat.

–                    Miattad most mindenki melegnek néz.

Nem tudok megszólalni, úgy meglep Taehyung viselkedése. Hatalmas düh szikrázik a szemeiből. Gondolatban már biztos sokféleképpen ölt meg. Mint ha késsel szurkálnának, úgy érzem magam, mikor Taehyung megvetéssel és undorral szólal meg.

–                    Nem érdekel, hogy neked milyen hajlamaid vannak, Jungkook, de engem hagyj ki a gusztustalan fétiseidből!

Not today-11

Not today
11 - Taehyung pov.

Amikor kinyitottam a szemeimet tompa fájdalom ütötte meg a fejem. Hogy mennyire utálok másnapos lenni nem hogy más-másnapos. Kissé szédültem, de szerencsére nem volt annyira rossz, mint mielőtt futni kezdtem volna. Halkan sóhajtottam fel, ahogy realizálódott bennem a helyiség, ahol fekszem. Hát persze, az a semmirekellő annyira meg akart szégyeníteni, hogy még be se futott a célba. Inkább visszafutott értem, és idehozott mikor senki sem kérte meg erre.

- Felébredtél?

Ismerős hang. Felé is fordultam. Akkor néztem csak, hogy az egyetlen személy, aki mellettem ül, az Namjoon hyung volt. Kezében egy könyvvel, amit valószínűleg alvásom közben olvasott. Lassan ültem fel az ágyon, a fejemet fogva, ami még mindig sajgott sajnálatomra. Körbenéztem a szobán, majd a kezemen megállapodtak a szemeim. Fintorra húztam számat, ahogy megláttam az infúziós tűt a bőrömbe szúrva. Gondolkozás nélkül feltéptem a tűt tartó ragasztószalagot, majd egy gyors mozdulattal kihúztam a fémtűt magamból. Halkan szisszentem csak fel a kellemetlen érzésre. Amint kikerült belőlem az eszköz, vérem kiserkent a sérült érből vörösre festve kézfejem. Hogy elállítsam a vérzést, automatikusan a hozzám legközelebb eső anyaghoz nyúltam, ami nem volt más, mint a takaró. A szép világoskék anyag, rajta feketén az iskola logójával.

Namjoon szemébe néztem, aki arcán csak egy grimasz jelent meg a tettemre.

- Mi van?

- Rongálod az iskola tulajdonát. - mutatott a már átvérzett takaróra.

- Nem. Igazából ez már ilyen volt. - feleltem. Próbáltam bevetni a régi, ám híres jedi trükköt, miszerint a társam szájába adom a szavakat, és így remélve ő is pont így fog gondolkozni, akár csak én.

Egy halk sóhajjal csukta össze a könyvét. Felkelt a székről, ami az ágy mellett volt, majd az olvasmányt a hóna alá csapta.

- Gyere.

Engedelmeskedve szavainak kimásztam az ágyból, majd körbenéztem, keresve eltűnt felsőmet.

- Elszakadt.

- Hogy mi? - néztem egyből az idősebbre, aki csak a szék háttáblájáról levett egy pulóvert, és felém dobta. Értetlen fejjel néztem rá, miközben szorongattam a ruhadarabot.

- Szétszakadt. Annyira rosszul voltál, hogy mikor le akarták venni az inged, az szétszakadt. Hoztam neked egy melegítő felsőt, szóval vedd fel. Vagy meztelen felsőtesttel akarsz végig menni az iskola területén? - felvonta a szemöldökét kérdően, ám én láttam rajta, hogy ezt a kérdést csak viccnek szánta.

- Nem vagyok én az úszócsapat tagja. - nyögtem ki unottan, majd felvettem magamra a jó meleg kapucnis felsőt.

- Még szép. Izmaid sincsenek hozzá.

Érezhetően villámokat szórtam a szemeimből, amint ismét Namjoonra néztem. Ő persze csak mosolygott. Nagyon elemében van ma, úgy érzem. Nyugtázva, hogy nem szólok vissza neki, kiindult az orvosiból, én pedig követtem.

Nem szólalt meg még akkor sem, mikor az iskola folyosóján haladtunk. Kezében az olvasott könyvével ment előre, kellemes tempóban. Követve őt, a pulóver kapucniját a fejemre húztam, hogy az elaludt, kócos hajamat elrejtsem. Kezeimet pedig a meleg ruha mély zsebeibe rejtettem.  Így lépkedtem Namjoon mögött, majd végül gyorsabb tempóra kapcsolva beértem.

- Elintéztem, hogy ma kihagyd a többi órádat, ami még hátra van. Szerencsére az orvos sokat segített ebben.

Az idősebb nem nézett rám, miközben közölte velem az előbbi információt. Én viszont elmosolyodtam a kapucni alatt. Örültem neki, hogy ismét kihagyhatok órákat, amiknek sok értelmét nem látom. Művészettörténelem. Mi értelme van ennek? Nincs sok közöm Ludwin van Beethovenhez, meg Mozarthoz. Nem tudom, miért kellene megtanulnom az életüket. Tény, hogy elég sok mindent tettek le zene terén az asztalra, viszont ezeket a részleteket mind tudom már. Sose fogom megérteni, hogy a tanárok miért ilyen alaposak, ha egy rég elhunyt személy életét akarják leadni. Nem azt kellene nézni, hogy mit alkottak?

- Rendben.

A folyosón, volt pár diák, így feltételezem, éppen az egyik szünetben ébredhettem fel. Ahogy elhaladtunk mellettük, azt vettem észre, hogy mindenki a telefonját nyomkodja, összesugdolózva. Eleinte nem volt furcsa, ám, ahogy az a sok szempár a kijelzőről egyenesen felém bámult, már érdekesnek gondoltam. Volt pár diák, akik vigyorral az arcukon néztek végig, viszont pár srác undorral, fintorral az arcán figyeltek.

- Mi baja van az embereknek?

- Hm? Miért kérded?

- Mindenki engem néz. - néztem kérdésemre választ várva Namjoonra.

- Nem vagy te kicsit egoista Taehyung? - pillantott felém - Biztos azért van, mert túl helyes vagy.

- Szarkazmus? - vontam fel az egyik szemöldökömet.

- Az.

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma, úgy érzem... - sóhajtottam fel.

Pár lépés után kiléptünk az iskola épületéből, és a suli udvarán haladtunk tovább. A kollégium felé mentünk, ám annak bejáratánál Namjoon megállt.

- Nekem még van pár órám, te meg a szobádba és pihenj.

- Komolyan elkísértél a koliig?

Kicsit meglepett az idősebb viselkedése. Furcsa volt, nagyon is.

- Nehogy azt hidd, hogy ez rendszeres lesz.

- Mi vagyok én? Csaj? Nem kell kísérgetned. - fontam össze kezeimet a mellkasom előtt. Felháborító. Mégis miért tesz ilyesmit? Ez olyan kínos.

- Csak azért tettem, hogy ne lógj! - sóhajtott fel, az orrnyergét megdörzsölve.

Oh, szóval ezért tette. Lassan engedtem le magam mellé a kezeimet, és figyeltem a fiút tovább.

- Nem felejtettem el az évnyitó napján lévő lógásodat! Tegnap minden szó nélkül leléptél az igazgató beszéde alatt, aztán felszívódtál. Ma meg totál másnaposan jelentél meg az iskolában. Mégis mi a fenét műv...

- Oké! Oké! - vágtam közbe a mondatába, felemelt, védekező kezekkel. - Értem. 

- Ha értenéd, akkor nem futnál el a felelősség elől.

Hangja, még ha nem is volt fenyegető, én akkor is annak éreztem. Ez a srác komolyan tud irányítani. Nem tesz semmiféle erőfeszítést, hogy megnevelje az embereket, szimplán csak beszél velük. Eléri, hogy lelkiismeret furdalásuk legyen. Komolyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy a barátomnak nevezhetem? Már én magam sem tudom.

- Igazából, az úgy volt... - kezdtem bele a mentegetőzésbe, de Nam kezét felemelve elhallgatatott.

- Nem érdekel. - nézett mélyen a szemembe.

Elhúztam a számat. Utáltam, ha így viselkedik. Még ha idősebb is nálam, akkor se kellene ennyire lekezelnie. Olyan, mint ha azt hinné a főnököm lenne. Legszívesebben visszaszólnék neki, de ha ezt megteszem, biztosan kapnék valami büntetést. És, őszintén megvallva, már az is nagy büntetés, hogy a nyakamba varrta ezt az egész versenyt.

- Menj fel, és pihenj! - ismételte szavait.

Szófogadóan indultam fel végül a szobámba. Amint beléptem a kollégium aulájába ismételten elkapott az a furcsa érzés. Azok a diákok - legyen az fiú vagy lány - végigmértek. Mint ha csak egy kiállítási bábú lennék, végigmértek. A talpamtól a fejem búbjáig. Szinte belém láttak. Ugyan az a megvető, vagy rajongó arckifejezés nézett szembe velem.

Ahogy sétáltam a lépcső felé, elhaladtam egy négy fős lánycsapat mellett. Amint észrevettek, azonnal - mint ha muszáj, lenne - összesúgtak. Nem éppen valami halkan.

- Úristen, ez Kim Taehyung!

- Ne már!

- Kim Taehyung?

- Ti is láttátok, ugye?

- Az a kép annyira cuki!

- De akkor ők, most tényleg azt csinálták?

- Tuti! A képen látszik is!

Értetlen fejjel mentem tovább, egyenesen a szobámba. Mégis miről beszéltek ezek? Miféle kép?

A szobám elé érve tapasztottam kezemet a hideg fémkilincsre. Lenyomva azt, toltam be az ajtót, ami meglepően könnyen kinyílt. Másodpercek töredékén belül meg is tudtam, miért volt ilyen könnyű a falszerkezet kinyitása. Jungkook állt velem szembe, aki ugyan csak a kilincset fogta, csak a másik végét.

Megszeppenve néztünk egymás szemébe. Arcán a meglepettség tükröződött vissza. Szemében láttam saját magamat, annyira belemélyültem az íriszeibe, ám Jimin hangja azonnal kizökkentett a barnaság tekintetéből, így elfordítottam a fejemet, és ahogy láttam, Kook is az övét.

- Ne fuss már el! Nem magyaráztad meg!

- Majd máskor! - válaszolta meglepően halk, és ideges hangon, majd kiindult a szobából, kikerülve engem.

- Jeon Jungkook! - szólt utána szobatársam, de az említett, mint ha meg sem hallotta volna saját nevét, úgy sietett ki a folyosóról, le az aulába vezető lépcsőig. Még a lépcső legfelső fokán megtoppant, és visszatekintett felénk. Akaratlanul is kerestem a tekintetét, majd miután ismét összetalálkoztak íriszeink ingerülten vakarta meg a tarkóját, majd szaladt le a lépcsőn.

Forgatva szememet léptem be végül a szobába, majd az ágyamhoz vonszoltam magam, és leültem rá.

- Mi baja ma mindenkinek? - néztem Jiminre, aki bezárta egy nagy sóhaj keretében az ajtót.

- Mi lenne? Elkezdődött a suli...

- Nem hiszem, hogy amiatt.

- Mármint?

Jimin a saját ágyához sétált, majd helyet is foglalt a puha bútoron. Az ő ágya az enyém mellett volt, pár méterre. Csak egy-egy éjjeliszekrény, és egy közös polc volt közöttünk. Szóval, ha ezeket a kisebb bútorokat leszámítjuk, a két ágy egymással szemben volt.

- Nem hiszem, hogy az iskola kezdés miatt néz meg minden második diák a suliba. Legyen az csaj, vagy srác. - kezeimmel lehúztam fejemről a kapucnit, és összeborzoltam a saját hajam, ami ennek köszönhetően biztosra veszem, hogy még kócosabb lett.

- Ó.

Szobatársam ekkor csak oldalra fordította a fejét, és megvakarta a tarkóját.

- Ó? Mégis mit értesz az alatt, hogy ó?

Csönd. Nem válaszol. Komolyan nem válaszol? Miért érzem magam ennyire frusztráltnak? Már Namjoon sem volt képes válaszolni normálisan a kérdéseimre. Ugratott, viszont Jimin még szavakat sem formál, csupán elveszi rólam a tekintetét. Idegesít.

Összeszűkítve néztem a fekete hajú srácra. Egy pár pillanatig mereven néztem, remélve, hogy megérzi szúró tekintetemet, és rám figyel végre. Viszont sajnos ez nem következett be. Egy mély, kis hangot hallattam. Ezzel már elértem a célom, mivel rám emelte végre a tekintetét.

- Mi baja az arcodnak? - nézett rám meglepetten.

- Én is kérdeztem valamit.

Láttam a fiún, ahogy elgondolkozik a válaszon. Gondoltam besegítek neki.

- Miért van az, hogy mindenki megnéz?

- Mert - kis hatásszünet, halvány mosoly az arcán. - helyes vagy?

- Oh, ne már! Nem szenvedek önbizalomhiányban, hogy ezt hallgassam! Ha hallani akarom, akkor inkább lányoktól, nem pasiktól! - ugrottam fel az ágyról, mire szobatársam arcáról elpárolgott az a kis mosoly is.

- Nos.. - kezdett bele, de megint csend telepedett ránk.

- Ne húzd már az időt. - mordultam fel. - Akkor másképp kérdezem. Milyen képről van szó?

- Tudsz a képekről? - azonnal tágra nyíltak a szemei. Idegesen fészkelődni kezdett a helyén.

- Az aulában pár csaj valamilyen képekről beszéltek. Milyen képek azok?

- Nos, vannak képek, ez igaz.

- Milyen kép? - hangomat felemeltem. Nem hiszem el, hogy miért húzza ennyire a válaszadást.

Jimin ekkor már egy nagyot sóhajtott. Erőt véve magán húzta elő a telefonját a nadrágzsebéből.

- Az utolsó versenyszámnál, amikor futnotok kellett Kookkal, te összeestél. - oldotta fel a készülék képernyőjét.

- Igen. Emlékszem. Akkor csináltak képeket? Ez nem is olyan nagy szám. Bár biztosra veszem, hogy elég gáz fejem lehetett. Tényleg nem éreztem jól magam. - sóhajtottam, majd megindultam a fekete hajú ágya felé, hogy megnézzem a híres, nevezetes képeket.

Ha tényleg ennyi lenne az egész, akkor a semmiért megy az egész hisztéria a suliban. Bár, ha vállalhatatlan a fejem, pár napig meglehet, hogy elég sokan megnéznek majd a suliba. Ez sajnos az iskolai élethez tartozik. Ha valaki kitűnik a tömegből, egyből céltábla lesz. Ha viszont valakiről előkerül valamiféle szaftos anyag - legyen az egy érdekes sztori, vagy kép- akkor egyből a középpontba kerül. Ezt ki kell bírni, ha tetszik, ha nem. Egy idő után szerencsére nyoma vész az egésznek.

- Ott is készültek képek. - nézett fel rám Jimin.

- Ennyire vállalhatatlan volt a fejem?

- Nem egészen. - sóhajtott, majd ismét a telefonja kijelzőjére nézett. - Miután összeestél Kook volt az, aki segített neked, és elvitt az orvosiba.

Már nagyon kíváncsi voltam az egészre. Tudtam arról, hogy Jungkook vitt el az orvosiba, de ezzel mi is lenne a baj? Leszámítva azt, hogy a riválisom segített ki. Ez annyira idegesítő.

Jimin mellé léptem, mikor a telefonom megrezzent a nadrágzsebemben. Leülve szobatársam ágyára húztam elő a készüléket, majd feloldottam én is.

- Egy üzenet? Yoongitól? Mégis mit akarhat?

 A fekete hajú fiatal egyből felém kapta a fejét. Amint megnyitottam az üzenetet szemeim azonnal kikerekedtek.

- Ez meg..?

A következő állt benne: "Hé Taehyung! Nem gondolod, hogy volna miről beszélni nekünk?" A szöveg mellé, pedig egy kép volt csatolva. A kijelzőt bámulva nyitottam meg a képet, hogy nagyobba lássam. Amint az egész kijelzőt betöltötte a fotó elképedve bámultam. Beletelt egy kis időbe, míg feldolgoztam a tartalmát. Jungkook háta látszott, amin a felsője kissé lecsúszott, így bal válla szabadon látszott. Én az előbb említett fiú karjaiban voltam. Félmeztelenül. Eszméletlenül.

Halvány pír jelent meg az arcomon, de ez nem akadályozott meg abban, hogy a mellettem ülő fiúra nézzek, teljesen kiakadva.

- Ez meg mégis mi a fene?

- Nos..

- Mi ez a kép Jimin?

- Ennek, elég érdekes története van... - vakarta meg a fiú kínosan a tarkóját.