Közös ficik

Közös ficik

(Pompi és Taeter közösen írt ficijei)

●Not today

Not today ismertető

Not today

„ Mindenkinek van ifjúsága. Egy olyan időszak, ami még szebb, ha tele van kellemetlen helyzetekkel és buta történetekkel. Ez egy olyan időszak, ami fényesen világít. Ilyenkor nincs mitől félnünk, mivel nincs mit veszítenünk. Egy időszak, amikor az ember izgatott, mert mindent kipróbálhat, és megkaphat. „
Mikor az iskolába kerültem, azt hittem abból fognak állni a napjaim, hogy gyakorlok, amíg ki nem fulladok. Izzadság fog folyni rajtam, a táncpróbákon, és addig éneklek, míg el nem megy a hangom.
Tévedtem. 
Amikor azt mondják nekem, tudnak egy jó történetet biztosra veszem, hogy én sokkal jobb sztorival állok elő. Két barátom történetével. Akik már első találkozásuknál egymásnak estek volna, de az iskola átka miatt a végén változott a véleményük. Bár, ez cseppet sem volt egyszerű.

Főszereplők
Jeon Jungkook
Kim Taehyung 
Park Jimin

Írók
Jungkook POV - Pompi
Taehyung POV - Taeter
Jimin POV - közös

Műfaj
Yaoi

Részek
Prológus-Jimin pov.
1-Taehyung pov.
2-Jungkook pov.
3-Taehyung pov.
4-Jungkook pov.
5-Taehyung pov.
6-Jungkook pov.
7-Taehyung pov.
8-Jungkook pov.
9-Taehyung pov.
10-Jungkook pov.
11-Taehyung pov.
12-Jungkook pov.
13-Taehyung pov.
14-Jungkook pov. +16
15-Taehyung pov.
16-Jungkook pov.
17-Taehyung pov.
18-Jimin pov.
19-Taehyung pov.
20-Jungkook pov.
21-Taehyung pov.
22-Taehyung pov.
23-Jimin pov.
24-Jungkook pov.
25-Taehyung pov.
26-Jungkook pov.

Who Am I? 7.fejezet

7.fejezet

Lassú, tompa hang csengett fel. Csipogtak, mint ha egy beállított gépszerkezetet jelezne valamit. Az egész testem sajgott, éreztem, hogy nehéz a testem. Szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor meghallottam a nevemet.
- Min Sun Gi.
Lassan emeltem fel szemhéjamat, és a hang felé fordultam. Egy fehér köpenyes férfi állt mellettem, miközben MinHának folytatta mondandóját.
- Most már nem lesz semmi gond. Szerencsére hamar behozták, így kezelésbe tudtuk venni. Egy kis pihenésre van szüksége. 
Kezelés De, hiszen előbb még a moziban voltam.
- Rendben van Doktorúr, köszönjük! - csengett fel vérszerinti apám mély hangja. 
Csak ekkor kezdtem el körbenézni. Lassan mozgatva fejem mértem fel a terepet. Kórterem. Egy kórteremben voltam. Jobbomon állt a köpenyes, és barátnőm MinHa. Szerencsétlen lányt még nem láttam ilyen ramaty állapotban. A szemeit kisírta, és a sminkjét sem törölte le, pedig teljesen elfolyt a könnyei miatt. Kezeit maga előtt ökölbe szorította, úgy itta az orvos szavait.
Mellette állt apám, aki összeszedetten bólintott, ahogy hallgatta az utasításokat a kezelésemmel kapcsolatban.

- Felébredt.  - Ekkor néztem a bal oldalamra. Park Jimin ült mellettem, és merev tekintettel nézett le rám. 
Nem kellett több, MinHa azonnal rám vetette magát, és megragadva kezem sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Azt hittem, már sose kelsz fel Sunny! Tudod mennyire megijesztettél
- Mi történt? - próbáltam feleszmélni.
- Az történt, hogy mogyoró volt abba a sütibe, amit kértünk neked.  - válaszolta egyből a szőke barátnőm. - Elkezdted kapkodni a levegőt, majd összeestél.
- Mogyoró?
- Igen. Mint kiderült, allergiás a mogyoróra. – válaszolta meg kérdésemet az orvos.
Áh, szóval ez történt. - Gondoltam magamba, majd lassan kifújtam a levegőt. Nem hittem volna, hogy valaha is allergiás leszek bármire. Könnyen meg tudtam enni eddig bármit, bár ha belegondolok mogyorós dolgokat nem is ettem még, vagy csak nem tudtam róla.
- Kis mennyiségben nem okoz gondot, de úgy látszik most mégis bekövetkezett a baj.
- Úgy aggódtam! –jajgatott barátnőm, aki még erősebben megszorította a kezem. 
Megszorítottam MinHa kézfejét, hogy kicsit éreztessem vele, jobban vagyok. Természetesen nem voltam jól, és nekem még mindig Jungkook járt a fejembe. Tényleg, Jungkook! 
Azonnal Jimin felé fordultam.
- Hol van Jungkook és Hoseok?
A fiú eléggé érthetetlen fejet vágva nézett vissza rám. Összeráncolta homlokát, majd tekintete apánkra siklott.
- Szerintem a fejét is beverhette. 
- Mi? - néztem a fiúra, majd barátnőm szorításából kirántva mancsom, Jimin kezére fogtam, ami miatt azonnal visszarántotta rám a tekintetét. - De hiszen itt voltak. Mármint nem itt, hanem a teaházba. Elvittetek moziba.
- Sunny. - szólalt meg barátnőm kétségbeesett hangján. - Nem volt itt senki sem. Amikor édesapád bement Jimin után az irodába, te hirtelen elhúztad előlem a sütidet, és elkezdtél enni. Miután befaltad az egész szeletet, felkeltél a helyedről, és az ajtóhoz siettél. – tárta elém a történteket. 
- Miért ettem volna meg egyszerre egy egész szelet tortát? –nézte körbe. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Valami olyasmit magyaráztál, hogy szédülsz, és csak akkor mondtad, hogy nem is ettél egész nap semmit. 
Tényleg nem ettem semmit se még ma.
- Aztán az ajtónál hallgatóztál, vagy nem tudom mit csináltál, de én csak annyit láttam, hogy összeesel. – MinHa elhalt hangján sorolta a mondatait. 
- A barátnőd ijedt hangja miatt mentünk ki. –szólalt meg apám, aki kezét a szőkeség vállára tette. – Szólítgatott téged, de nem voltál magadnál.
- Oh, értem. –mondtam szinte semleges hangnembe. Ismételten Jiminre néztem. – Akkor, nem is mentünk moziba?
- Nem. –vágta rá egyből. – Te tényleg beüthetted a fejed. –sóhajtotta. Most láttam meg először Jimin aggodalmas tekintetét. 
- Na, de.. –nyögtem ki alig hallhatóan, de nem tudtam folytatni a mondatot. 
Nem értettem, akkor most mi is van? Meg se történt az, hogy elmentünk moziba? Vagyis, még a másik két srác se jött be a teaházba? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Meddig kell még kórházban lennie? –barátnőm az orvos felé fordulva tette fel a kérdést.
- Mivel már túl van az életveszélyen, így csak estig tartjuk bent. Minden esetre, kellene magánál hordania ezentúl egy gyógyszert, ami ilyen esetekbe jól fog jönni. 
- Köszönjük. –apám tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, aki végül távozott is a kórteremből. – Sun Gi. –fordult ekkor felém. – Nem kell megijedned. A feleségem is allergiás a mogyoróra, szóval valószínűleg tőle örökölted. 
- Értem. 
- MinHa, tudnál maradni estig a lányommal? Nekem vissza kell mennem a teaházba, elintézni pár dolgot.  
- Persze, ez természetes. 

Perceken belül kettesben maradtam a barátnőmmel. Apán a telefonját a füléhez tartva sétált ki a kórteremből, miközben a ’The Min’ teaházról beszélt valakivel. Jimin követte apánkat, ám arckifejezését nem tudtam hova tenni. Tekintetéből le lehetett olvasni az aggodalmat, és a kíváncsiságot is. Ahogy kisétált tőlem végig engem figyelt.
A napom hátralévő része azzal telt, hogy MinHa ezernyi történetet, pletykát és nézőpontot osztott meg velem, szinte minden témáról, ami eszébe jutott. Próbáltam rá figyelni, komolyan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosdós jelenet, annyira a fejembe égett, hogy akármennyire is próbáltam elfelejteni, vagy nem gondolni rá, nem ment. Képtelenség volt nem rá gondolni. Ám akárhányszor eszembe jutott a fiatal srác szemei, ahogy rám néztek, éreztem, hogy elvörösödöm. Mégis miféle álom volt ez? És ami a legfontosabb, miért így ért véget?
- Ahj, ez annyira bosszantó! – tört ki belőlem a gondolat, mire a szőke barátnők csak együttértően bólogatott.
- Ugye? Én is ezt mondom. 
MinHa az ágyam végében ült, szembe velem, törökülésben. Kezeiben a telefonját nyomkodva, miközben folytatta az abból való felolvasását.
- „Örökre együtt!” Ah, ez annyira gáz! –nézett fel a szemeimbe. – Ha nem lépett volna közbe az a ribanc, akkor most velem járna az a srác. Teljesen kiakaszt!
Mi van? Teljesen kizökkentem abból, amit a szöszi magyarázott nekem. 
- Na igen… - helyeseltem, hogy ne tűnjön fel neki, hogy teljesen máshol járt az eszem.
- Jól vagy? Kivörösödtél. 
- Persze. –megfogtam a saját arcom. Lángolt. – Viszont, kicsit fáradt vagyok. Menj haza nyugodtan, én meg lefekszem aludni. Fáradt vagyok kicsit.
- Rendben van Sunny. 
Azonnal kimászott az ágyamból, majd felvette magas sarkúját.
- Holnap is eljövök, oké?
- Oké.
Mosolyogva öleltük meg egymást, majd elválva tőle a szőke tincseit átlendítette a vállán. Felvette kabátját, majd elköszönve ismét tőlem kilépett a szobából, így egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Másnap sajgó fejfájásom ellenére meglehetősen jól ébredtem. Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem éber a kavargó gondolataim miatt. Éjszaka még arra is vettem a fáradtságot, hogy a telefonomról böngészve, olyan híreket keressek, ami a BTS tagok jelenlegi helyzetéről ad információt. Természetesen semmi friss infót nem találtam róluk. Mindenhol csak az új albumuk előkészületeiről volt szó, illetve arról, hogy milyen cukik is a fiúk. 
A reggeli kiosztása követően csak az ágyamba feküdve pötyögtettem a telefonomat. Mázli, hogy MinHa fedez, így nevelőszüleim nem tudnak arról, hogy hol is vagyok. Jobb, ha azt tudják, hogy a szőkeségnél éjszakáztam. Erőt véve magamon, előhalásztam táskámból a fülhallgatómat, majd azt a dobhártyáimhoz helyezve visszadőltem a puha ágyba. Elindítottam az egyik BTS albumot, úgy, hogy az véletlenszerűen ossza ki a dalokat. Ha már úgy ilyen dolgok történnek velem, nehezen tudom nem az ő zenéiket hallgatni. 
Már két szám is végigjátszódott, mire az eddig lehunyva tartott szemeim hirtelen kipattantak, ahogy a fülhallgató kihúzódott a fülemből. Azonnal felültem, ahogy láttam, hogy Jimin gyönyörű íriszei figyelnek a fekete sapkája napellenzője alól. A fiú kivette kezeim közül a mobiltelefonomat, majd azt szemügyre véve, grimaszolva húzta el a száját.

- Butterfly?
Értetlenül figyeltem rá. Normálisan elhelyezkedtem az ágyban, és másik fülemből is kihúztam a mini hangszórót.
- Hogy hogy itt vagy?
Valószínűleg meglephette a kérdésem, mivel egyik szemöldökét megemelte. Körbenézett, majd egyenesen a nyitott ajtóhoz sétált és bezárta azt. Amint végzett a falappal visszasétált hozzám, és az ágy melletti székre telepedett. Amint elkényelmesedett a sapkáját levette fejéről, és beletúrt a hajába, ami ettől összekócolódott. A fejfedőt az ölébe helyezte, a telefonommal együtt, majd felém fordult.
- Kíváncsi vagyok.
- Mégis mire? –értetlenül figyeltem minden mozdulatát.
- Hogy ki vagy valójában.
A fiú dús szempillái alól nézett rám pici szemeivel. Ugyan az a szempár volt előttem, mint ami tegnap délután elhagyta a kórtermet.
- Ezt nem igazán értem. – szólaltam meg halkan.
- Amióta csak az eszemet tudom, abban a hitben éltem, hogy születésem napján a húgom meghalt. Tizennyolc év után meg elém kerülsz, azt állítva, hogy te vagy az. Szerinted ez mennyire hihető?
Elhúztam a számat, majd egy pillanatra lesütöttem szemeimet. Nem hisz nekem.
- DNS tesztem van róla, hogy Mr. Park az én apám, és én az ő lánya vagyok. – ekkor ismét felnéztem a barna szemeibe. – Ez nem elég indok számodra?
Hosszas csend ülepedett le körén. Próbáltam kitalálni, hogy mire is gondolhat miközben farkasszemet néztünk. Álltam a tekintetét, viszont a fejébe sajnos nem láttam bele. Szemeiből sem tudtam leolvasni semmit.

Ennek ellenére, csak most tudtam jobban szemügyre venni. Jimin mogyoróbarna szemei picik voltak. Ajkai dúsan zártak össze, mivel most nem beszélt. Bőre fehér volt, de nem fakó. Haja a sapka levétele miatt kócos volt, és ezt az előbbi hajba túrása is fokozta. Ahogy tegnap is, a mai napon is feketébe öltözött. Ez nála rendszeresen fordul elő? Lassan siklott végig tekintetem a fiú testén, végül az ölében megnyugvó kezét figyeltem, ahogy idegesen forgatja a telefonomat. Addig-addig forgatta, hogy valahogy feloldhatta a billentyűzetvédőmet, és megnyitotta a galériát. Valószínűleg tudta nélkül csinálta, de amint ügyetlen ujjai megnyitották az egyik albumot, kipattant a szemem. Azonnal a fi felé vetettem magam, hogy kivegyem a kezéből a készüléket. Meglehetősen gyorsak voltak a reflexei, mivel elhúzta a kezét, és vele együtt a telefont is.
- Mit az? –csengett fel hangja, majd miután lekövetkeztette, hogy a telefont bámulom, és azt akartam elvenni tőle, a kijelzőre nézett. – Oh. 
Tudtam! Tudtam, hogy ki kellett volna törölnöm azokat a képeket. Tudtam, hogy bajt hoz rám az a mappa. Hallgatnom kellett volna MinHa szavaira, hogy ne ez legyen az album neve. De mit csináltam én? Mit? Természetesen a leghülyébb, és legégőbb címet adtam az albumnak. 
- Szerelmeim? –ismételten felemelte egyik szemöldökét, és úgy nézett rám. – Komolyan? 
- Az nem az, amire gondolsz! Add vissza! 
- Nem tudom, hogy mire kéne gondolnom, ha egy fotóalbum telis tele van a képeinkkel, és ez a címe.
- Oh, ne már! –morogtam, majd kikelve az ágyból léptem elé, és kirántottam a készüléket. – Csak benne maradt. –tagadtam, majd visszaültem az ágyra.
- Aha. – nyújtotta meg kicsit a szót, majd vett egy mély levegőt. – Szóval, azt állítod, hogy a húgom vagy.
- Nem állítom, mert tényleg a húgod vagyok. – léptem ki gyorsan a képek közül, és lezártam a készüléket. – Ne hidd azt, hogy csak neked nehéz ezt megemészteni. –néztem a szemeibe. – Én is ugyan úgy le vagyok döbbenve. 
- Azt kétlem.
- Hé! Te legalább tudtál arról, hogy létezek, még ha azt is hitted, hogy halott vagyok. Én pár napja tudok arról, hogy van testvérem. Az meg még nagyobb sokk, hogy pont te vagy az. 
Kicsit felfújtam az arcomat, és úgy szűkítettem össze a szemem. Egy picit felhúzott az, hogy nem tudja elfogadni a nyilvánvalót.
- Nem is tudom. –szólalt meg végül. – Fogalmam nincs, hogy kellene kezeljelek.
- Nem kell egyből a karjaid közé zárnod, és óvnod. Nekem is új ez a dolog.
- Akkor sem tudom mit kéne tennem. - vakarta meg idegesen a tarkóját. – Ah, ez annyira…
- Kellemetlen? –folytattam, amit elkezdett. Ekkor rám nézett, majd bólintott. 
- Pont ezt akartam mondani. 
Halványan elmosolyodtam. Talán mégis igaz az, amit mondanak az ikrekről. Kötelék van köztük. Ő is halvány mosolyra húzta ajkát, ám ekkor megszólalt egy telefon. Egyből a sajátomra néztem, pedig nem is az én csengőhangom szólt. Bátyám felé pillantottam, aki kirántotta zsebéből a mobilját, és füléhez tapasztotta.
- Igen? –kis csend, majd az ajtó felé pillantott. – harminckettes szoba. Nem kell sietned.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, letette a telefont, és újra rám nézett. Én csak nagyokat pislogtam.
- Ki volt az?
- Amennyire követed az életem, szerintem tudni fogod, ha megérkezik. 
- Tessék? 

Azonnal az ajtó felé fordultam. Nem tudom miért, de izgatott lettem. Jimin szavaiból ítélve valamelyik bandatag lesz az. Várjunk, egy tag? Minek jönne ide valamelyik? Amúgy is, ki fog jönni? Melyik fiú? Megint ezernyi kérdés jutott eszembe, aminek eredménye az lett, hogy kivörösödött az arcom. Éreztem, ahogy forrósodott a bőröm, és a szívverésem is felgyorsult. A szemeim végig a falapot figyelték, ám ekkor a kilincs lenyomódott. Az ajtó szélsebesen nyílt ki.  Teljesen ledöbbenten néztem az ajtóban álló embert.
Ő mit keres itt?

Who Am I? 6.fejezet

6. fejezet

A mozi teremben ültünk. A film már vagy fél órája ment, nem volt valami unalmas, így tekintetem a filmvásznon volt végig. Mellettem csak néha hallottam, ahogy a fiúk néha elrágcsálnak egy-két popcorn szemet, vagy beleisznak az üdítőjükbe. Mivel én nem kaptam popcornt, a fiúk megengedték, hogy az övéikből falatozzam. Viszont amint oda akartam volna nyúlni a Jungkooknál lévő kukoricáért, sajnos nem az fogadott. A fiú kezében épp az üdítő ital volt, így ahogy odanyúltam, kivertem a kezéből a poharat, ami leesett, és ránk borult. Teljesen kólás lett a karom, így egyből felszisszentem.

- Hé, jól vagy? – a barnaság hangja szakította félbe a filmet.
Önkéntelenül elkezdtem leseperni a még megmaradt folyadékot a ruhámról, ám az addigra felszívta magát a pólómban.
- Persze - válaszoltam, bár cseppet sem voltam jól. Az üdítő nagyon hideg volt. - Kimegyek. - jelentettem ki, és már fel is álltam a székemről. A fiúk tekintetét teljesen magamon éreztem, ahogy felkeltem a helyemről.
- Veled megyek. 
- Nem muszáj, nézd csak a filmet.
- Veled megyek. - nyomatékosította a szavait, és ezt tettekkel is megtámasztotta, mivel ő is felkelt a helyéről. Láttam, ahogy ő is megpróbálja leseperni a kóláját a nadrágjáról.
Kipördültem a folyosóra. Éreztem, hogy Kookie mögém kerül, meglehetősen közel hozzám. Nem foglalkoztam ezzel, gondoltam, hogy csak azért tette ezt, hogy megsiettesse lépteimet. Szóval így is tettem. Hamar elértük a mozi terem ajtaját, és kilépve azon a fiúra pillantottam, hogy felmérjem a hibámból származó károkat. Ám ő semmi szó nélkül megfogta a karomat, és végigvezetett az előcsarnokon, a női mosdóig. Bekormányozott az ajtón, bezárta majd nekidőlt. Meglepetten pillantottam rá, hogy csak így, ilyen nyugodtan besétál a női mosdóba.
- Innen, már menni fog.
- Biztosan? - hangja kicsit szórakozottnak tűnt.
- Biztosan.

Magabiztosnak tűntem, viszont ezt valószínűleg ő nem vette észre, mivel egy buja mosoly jelent meg az arcán. Viccelődött rajtam. Vagy, csak zavarba akart hozni? Most tudtam csak megnézni jobban, hogy ő mennyire lett kólás, ám meglepetten fogtam fel, hogy semennyire. Eljátszotta, hogy lesepri magától a nedvességet, de nem volt rajta sehol se italfolt. Akkor mégis mit porolta magát? Összeszűkített szemekkel figyeltem fel rá.
Ekkor Jungkook közelebb lépett hozzám, és én ugyan úgy, egy lépést hátráltam tőle. Arcán a mosoly vigyorrá nőtte ki magát, ám nem hátrált meg. Tetszethet neki az, hogy ezt váltja ki belőlem, így közelebb lépett. Addig hátráltam, ameddig el nem értem a mosdóban levő pultot, melybe a tenyerem a szélébe mélyedt. Közelebb jött hozzám, kiszorítva a személyes teremet.
- Hoztál váltó ruhát?
Hangja még mindig játékosan csengett, annak ellenére, hogy eddig alig szólt hozzám, így már biztosra vettem, hogy jól szórakozik a balszerencsémen. Rossz előérzetem volt.  A fiú cipője hozzáért az én cipőm orrához. Kezdtem nyugtalan lenni.
- Mert, szívesen segítek átöltözni, ha gondolod. - hangja ekkor játékosan lággyá vált.
A szívem idegesen dobbant egyet. Miről beszél? A kezem Kook hasához préselődött, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Hasfala olyan kemény volt, hogy én magam is meglepődtem. Tudtam, hogy a maknae jó testfelépítéssel rendelkezik, na de hogy ennyire. Értelmetlen volt fenntartani a védőfalat kettőnk között, hiszen egy óriási elektromos kerítés láttán sem éreztem volna magam biztonságban ebben a pillanatban.
- Nyomást gyakorolsz a személyes teremre. – mondtam, miközben még jobban próbáltam hátrafelé araszolni.
Jungkook mosolya, csak még szélesebb lett. Hogy lehet ennyit vigyorogni? Nem fárad el az arca?
- Nyomást gyakorlok?
Néhány hajtincsemet a fülem mögé tűrtem a szabad kezemmel, és egy jókora lépést tettem oldalra, a mosdókagyló mellett.
- Bekerítesz. Szükségem van...térre. - Határokra volt szükségem. Akaraterőre. Az ajtóhoz kellett volna rohanjak, és mégis... nem tettem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy azért maradok, mert ki kell tisztítanom a pólóm, ami részben igaz is volt. A dolog másik része volt az, amin nem akartam mélyebben elgondolkozni. Az, hogy vajon micsoda megtehetem-e azt, hogy itt maradok vele. Hogy esetleg bele melyek abba a játékba, amit most a BTS legfiatalabbik tagja űz velem.
- Baj, hogy közel vagyok?
A fiú lágy hangja zökkentett ki a gondolatomból, így a Kook barna szemébe pillantottam. Hosszú pillanatig néztem, a mogyoróbarna szemeit. Szép szemei voltak, már-már túl szépek. Nem természetesek. Láttam benne valamit, amit jobb lett volna észre se vennem. Az a valami viszont, nagyon megrémített.
- Titkolsz előlem valamit?
Úgy gondoltam, hogy ez a kérdés ki fogja zökkenteni, így talán esélyem lesz egy kis személyes térre, de nem így lett. Arcán a vigyor, kissé alább fagyott, de nem lankadt le.
- Sok fajta titkom van.
A belsőm felkavarodott.
- Mint például?
- Például azt, hogy érzem itt magam bezárva veled. – ekkor egyik kezét a tükörre tette mögöttem, és felém hajolt. - Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám.
Megráztam a fejem.
- Hatással? Én? –nem hittem a fülemnek. Ez a srác most komolyan engem nézett ki?
- Igen. Amióta csak megláttalak. Ahogy kiálltál értünk egyszerűen megfogott.
- Ez nem jó ötlet. Ez nem helyes. –sütöttem le egy pillanatra a szemeimet.
- A helyesnek sokféle formája létezik. - mormolta. - És mi még éppen egy biztonságos zónában vagyunk.

Egyik felemet tisztán hallva, azt órsította: Fuss! Viszont, sajnos vér dobolt a fülemben, és nem hallottam ezt rendesen. Nyilván nem is gondolkodtam rendesen.
-  Határozottan helyes. Általában helyes. - folytatta- Leginkább helyes. Talán helyes.
- Most talán nem. - Vettem egy mély levegőt. Lassan felemelve a fejem néztem újra rá. Viszont a szemem sarkából észrevettem, hogy a falon van egy tűzjelző. Három, talán négy méterrel arrébb. Ha gyors vagyok, át tudok vágni a helyiségen, mielőtt megállítana. A biztonsági őrök iderohannak. Biztonságban lennék, és ki tudnám tisztítani a pólómat, anélkül, hogy bármi is történne kettőnk között. És ezt akarom, ugye?
- Nem valami jó ötlet. - mondta Jungkook, lágyan ingatva a fejét.
Csak azért is visszaszámoltam háromig. Amint elértem az indulást jelentő számot, kilöttem, és odarohantam a tűzjelzőhöz. A fiú villámgyorsan elkapta a felsőm szegélyét. Magához rántott. Ahogy visszahúzott, megpördültem, így szembe kerültem vele. Alig volt hely kettőnk között, csak egy vékony levegőréteg, de Kookie azt is kirekesztette valahogy.  Ujjperce a köldökömet súrolta. Forró és jéghideg hullám öntött el egyszerre. Közel volt hozzám, nagyon közel. Kezdett elködösödni körülöttem minden. Tudtam, hogy nem szabad ezt éreznem, de nem tudtam nem a szemeibe nézni ezek után.
- Legyünk őszinték, Sunny. Nincs nálad egy másik, tiszta, vagy legalább is száraz felső. Rajtam van egy póló, egy ing, és egy pulóver.
- Nincs erre szükségem.
Ismételten felnevetett. Oh, az a csodás hang. Nem hirtelen, de mély vágy volt a nevetésében. Tekintetéből eltűnt az él, és teljesen rám koncentrált. A mosolya ravasz, de lágyabb. Az egyik keze a derekamra csúszott, és úgy tartott maga előtt.
- Az ajtók zárva - folytatta. - És kell neked a száraz ruha.
Keze lassan simítottak végig derekamon, mire kissé megrezzentem.
- Megijedtél? - suttogta. Élvezi, ahogy szenvedek.
- Nem.
- Hazudsz.
A pulzusom kissé felgyorsult.
- Nem félek tőled.
- Nem?
Gondolkozás nélkül kezdtem beszélni.
- Talán csak attól félek, hogy... - Átkoztam magam, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe a mondatba. Most mit kellene mondanom? Ő mégis csak egy olyan személy, akiért rajongok. Egy olyan srác, akiért rajtam kívül millió lány rajong. Sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, nem hogy pont vele. Sose volt barátom, így ez mind új volt számomra. - Talán csak attól félek, hogy... hogy..
- Kedvelsz?
Lefagytam. Egyből elnéztem más merre. Nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem! Határozottan nem! Nem ezt akartam mondani. - próbáltam védekezni, de Jungkook lágy nevetése valamiért megzökkentett. Éreztem, hogy arcom felforrósodik.
- Túlságosan is pimasz vagy Sunny. - mondta, kezemmel ekkor megpróbáltam eltolni magamtól.

A fiatal idol a mellkasához szorította a kezemet, és lehúzta a pólóm ujját a csuklómról, eltakarva vele a kezem. Ezt ugyanilyen gyorsan megismételte a ruhám másik ujjával is. Megfogta a póló anyagát, így a kezemet csapdába szorította. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő gyorsabb volt. Félelmetesen gyors, ugyan is, egy szempillantás alatt nyúlt a hátam mögé, megfogva ismételten a derekam. Amint észhez kaptam Kook közelebb húzott magához, és nem hagyta ennyiben. Hirtelen felemelt, és a pultra tett. Az arcom egy vonalba került az övével. Egy sötét, hívogató mosollyal tartott ott. És akkor jöttem rá, hogy ez az a pillanat, ami mindig is elképzeltem. Ez volt az a jelenet, amit annyiszor elképeztem már a fejemben. Csak nem feltétlen Jungkook szereplésével.
A pult szélére araszoltam, lábam Kook két oldalán lóbálva. Valami belül azt súgta, hogy hagyjam abba - de a hangot az agyam leghátsó zugába száműztem. A fiú szétterpesztette a kezét a pulton, pont a csípőm mellett. A fejét oldalra billentve közelebb húzódott. Illata olyan mámorító volt, hogy teljesen lehengerelt.
Két mély lélegzetet vettem. Nem. Ez nem jó. Jungkookal nem. Nem szabad.
- Menned kellene. - leheltem.
- Nem hiszem. 
- Határozottan menned kellene. – próbáltam nyomatékosítani az előző mondatomat.
- Ide? - Ajka vállamnál volt. - Vagy ide? - Felkúszott a nyakamra.
Az agyam képtelen volt előrukkolni bármilyen logikus gondolattal.
- Elzsibbadt a lábam. - csacsogtam. Totális hazugság volt. Egész testem bizsergett, a lábamat is beleértve.
- Azon segíthetek. - Kook keze a csípőmre zárult.
Ekkor hirtelen megszólalt a mobilom, mire egy nagyot ugrottam. Isteni segítség. –Gondoltam. Kissé nehezen lélegezve elhúzódtam a fiútól. A telefon másodszor is megcsörrent.
- Hangposta. - mondta suttogva miközben barna tincsei alól emelte rám a tekintetét. Meglehetősen közel volt az arcomhoz. Éreztem bőrömön, ahogy kifújta a levegőt tüdejéből.
A tudatom mély zugaiban ott motoszkált, hogy fontos lenne felvenni a telefont. Akármennyire is volt elködösítve az agyam, tudtam, hogy ez az egyetlen egy kiút ebből a helyzetből. Akármennyire is tetszett ez, tudtam, hogy nem tehetem meg. Még egyszer vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam leállítani a szapora szívverésemet. Végül fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló?
- Sunny? - Hoseok hangja kissé aggodalmasnak tűnt. Hallottam, ahogy a háttérben tompán megy a film. Gondolom kijöttek ők is a teremből. - Hol vagytok?
- A…a mosdóban. - próbáltam visszaállítani a légzésemet is a rendes állapotára. – Mindjárt végzek.
- Siess! Jungkookot is meg kell keresni, mivel nincs a férfi mosdóban. 
- Rendben. –válaszoltam, majd letettem a telefont, és az előttem álló srácra emeltem tekintetem.
- Még nem végeztünk. –szólalt meg a fiatal, de még mindig közel volt hozzám. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- De, már végeztünk. 
- Nem hinném. – ekkor Kook felé hajolt. Ajkai az enyémhez közeledtek. Szemeim kétszeresére nőttek, és úgy bámultam bele a fiú íriszeibe. Mit művel? Tényleg, meg fogja tenni?
Szívverésem felgyorsult, ám én leblokkoltam. Ő pedig csak még közelebb hajolt hozzám.

Who Am I? 5.fejezet

5. fejezet

Az a pár perc csend, ami eltelt mióta Mr. Park bezárta maga után az ajtót szinte óráknak tűnt. A teaház irodájának közepén álltam, és zavarodottan markolásztam a pólóm alját. Jimin azóta mellettem állt, amióta berángatott a szobába, de a kezemet már elengedte, viszont nem távolodott el tőlem. Meglehetősen zavaró volt, ahogy bámult azokkal a csillogó mogyoróbarna szemeivel, mint ha csak egy árva kiscica lennék akit be szeretne fogadni. A másik két srác értetlenül néztek egymásra, nem tudták hova tenni azt, hogy barátjuk miért van ennyire megbabonázva miattam. Nyelve egy nagyot végre belenéztem bátyám szemeibe.

- Direkt nézel ennyire…? –szólaltam meg végül megtörve a csendet.
Jimin ekkor szélesen elvigyorodott. Mindenki legnagyobb meglepetésére ekkor megragadta az egyik kezem, és azt meghúzva rántott magához, majd megölelt. Ha eddig nem voltam zavarban, akkor most már biztosan az lettem. Arcon hihetetlen gyorsasággal vörösödött el, és az a zord Sunny, akit eddig mutattam felé egy szempillantás alatt vált semmissé. 
- Akárhogy is nézlek, tényleg hasonlítasz anyára! –rikkantott fel, miközben egyre szorosabban zárt karjai közé.
- Megfojtasz… –siránkoztam, bár csak indokot kerestem, hogy minél előbb elengedjen. 
- Öhm, nem akarom megzavarni a pillanatot, de elárulnád, hogy mi a fene folyik itt? – Hobi hangja váltotta fel enyémet, aki a maknaeval együtt még mindig értetlen pillantásokat vetettem ránk.
Szerencsémre a narancs hajú srác szavaira Jimin végre elengedett. Kihasználva az alkalmat hátrébb léptem egyet, és kifújtam az eddig tüdőmben rekesztett levegő adagot.
- Ő a húgom! – vigyorogva mutatott rám a szürkeség- tudjátok, hogy nem vagyok egyke.
- Nos, ami azt illeti, ezt most hallom először. –vakarta meg tarkóját a legidősebb tag.
Időközben lekerült a szájmaszk a srácokról, és a sapkájukat is levették. Hoseok kérdően nézte szürke hajú barátját. Vele beszélt, őt figyelte. Ám Jungkook nem ezt tette. Merev tekintettel bámult engem. Mikor felfigyeltem erre én is a szemeibe bambultam. Álltam a tekintetét, szinte farkasszemet néztünk egymással. Még mindig vörös volt az arcom Jimin ölelése miatt, de az, hogy Kook így nézett, kezdtem azt hinni, hogy még jobban kipirulok. Úgy figyelt, mint ha teljesen belelátott volna a lényembe. Nem szoktam megfutamodni, de most muszáj volt. 
- Úgy emlékszem már meséltem erről. –kezdett bele bátyám a történetünkbe. – Édesanyám ikreket várt. Viszont eddig úgy tudtam, hogy csak én születtem meg. Azt mondták, hogy a húgom meghalt miután megszületett, viszont most… - ekkor újra megfogta a kezemet, és az övéi közé fogta- itt van előttem!
- Ez komoly? – nem csoda, hogy Hoseok nem hitte el, még számomra is nehéz megemészteni. Nem is hibáztatom azért, ha kételkedne, bár Jimin meglepően könnyen vette a hírt. 
- Nézz csak rá! –ekkor Jimin egyenesen maga elé rántott, majd eltolva magától, Hobi elé lökött. 

A lendülettől, és a hirtelen helyváltoztatástól elvesztve az egyensúlyom estem Hoseok mellkasára. Ez ma már a második, hogy egy idol karjai között végzem, és még meg sem erőltettem magam. Paradicsom vörös bőrrel meredtem J-Hope arcába. A fiú is ugyan úgy volt megszeppenve, akár csak én, de ettől függetlenül megvárta, míg visszanyerem az egyensúlyomat, és csak utána húzódott el tőlem. Zavaromba azonnal meghajoltam előtte sűrű bocsánatkérés keretében.
- Nem a te hibád, Jimin volt udvariatlan. –mordult rá a fiatalabbikra, de az folytatta.
- Nézd meg! A szemei teljesen olyanok, mint anyukámé. Hasonlít más is! Te jó vagy ebbe, nézd meg közelebbről.
- Nem kell! –vágtam rá azonnal- elég közelről látott már így is. 
- Hm. – Hobi összeszűkítette a szemeit, úgy vizsgált meg. Szerintem csak most kezdett el tényegesen megnézni. Milyen zavarba ejtő! 
- Most, hogy jobban megnézem, igazad van. 
- Mondom én! Ő a húgom. 
Hoseok ekkor szélesen vigyorodva csapta össze kezeit, majd kicsit meghajolt előttem.
- Örülök a találkozásnak! Én vagyok a reményed, és egyben angyalod, J-Hope.
Olyan széles mosolyt villantott felém, hogy még én is elképedtem. Szerencsére rendeződött az arcszínem, így most már bátrabban álltam a fiúk előtt. Hobi bemutatkozására én is megengedtem magamnak egy apró mosolyt, és viszonoztam a meghajlást.
- Téged hogy hívnak? 
- Min Sun Gi, de a barátaim csak Sunnynak hívnak. 
- Sunngi? –kérdezett vissza a narancs hajú fiú.
- Nem. Sunny. S.U.N.N.Y. –betűztem le neki becenevem. A fiú annyira figyelt, hogy minden egyes betű elhangzásával bólintott egyet, hogy a lehet leggyorsabban memorizálja azokat.
- Sunny. –hallottam megint, azt a selymes hangot. Jungkook most szólalt meg először, amióta bent voltunk a szobában. Lassú pillantással néztem rá. Eddig is tudtam, hogy figyel, mivel szinte bőrömbe égett tekintete, de figyelmen kívül hagytam. Nem foglalkoztam vele. 
Most, hogy ránéztem, a szemei cseppet sem változtak. Mereven figyeltek, mint ha én lennék az egyetlen dolog a földön, amit nézni kell. Arcáról még mindig nem tudtam kiolvasni, hogy mire is gondolhat. Ő volt az a tag, aki a gyermekies arc mögött, valami mást lapult. Valami olyat, amit nem tudtam kitalálni. Most, hogy itt állt előttem, nem segített semmit annak érdekében, hogy el tudjam képzelni mire is gondolhat éppen.
- Igen. –helyeseltem végül, majd gyorsan visszafordultam újdonsült bátyámhoz. – Viszont, én.. tényleg megyek most már. 
- Dehogy mész! –hajolt közelebb hozzám Hoseok, mire reflexszerűen elhajoltam tőle, és szerintem a lehető legostobább tekintet ült ki arcomra- Mesélj inkább, hol voltál eddig?
- Suliba. –vágtam rá, mire Hobi és Jimin is egyszerre kezdtek nevetni. – Mi ezen olyan vicces? 
- Semmi. –nevetett Jimin. – Semmi. 
Tényleg érthetetlenül figyeltem az előttem álló fiúkat. Jókedvük volt csupán attól, hogy közöltem velük, suliba járok. A bátyám Hobival együtt fogták hasukat, úgy próbálták csillapítani kacagásukat, ám a legfiatalabbik még mindig rezzenéstelen arccal fürkészett engem. Ez kezdett irritálni.
- Mi olyan nagyon érdekes rajtam, hogy így kell bámulni? – címeztem a kérdést a barna hajú fiúnak, mire kizökkent a merengéséből. Nagyokat pislogva nézett újra rám, majd elmosolyodott- Hasonlítasz Jiminre. Csak ezt figyeltem.

Percek teltek el mire felfogtam mi is történik körülöttem. Egy autóban ültem a három sráccal együtt, és már Busan utcáit szeltük. A fekete opel belsőtere igazán tiszta volt, de lehetett látni, hogy ez egy Bangtan furgon. Ha nem tudnám, hogy Jhope kocsija, le mertem volna fogadni, hogy egy ARMY-é. Mivel a narancs hajúé volt a jármű, így természetesen ő is vezetett. Mellette Jimin ült így én a hátsó ülésen foglaltam helyet a maknaeval. 
Hobi épp arról beszélt bátyámmal, hogy Taehyung éppen mit tesz-vesz a dormban, viszont én képtelen voltam követni a szavaikat. Nehezemre esett felfogni, hogy épp a banda kocsijában ülök szombaton, délután ötkor. Jungkook felé fordultam, de ő (akár csak az irodában) nagy elszántsággal figyelt engem. kezdett kicsit zavaró lenni, ezért előre hajoltam, egyenesen Jimin arca mellé, és úgy néztem az előttünk lévő utat.
- Hova is megyünk? – tettem fel a kérdést, és éppen azt figyeltem, ahogy az emberek áthaladnak előttünk az utcán. Pár iskolás lány hátitáskáján ott lógott a fiúkról készült kitűző. A telefonjaikat bújva, vihogva lépkedtek egymás mellett. Eszükben se jutott, hogy három tag, alig pár méterre van tőlük.
- Moziba. –vágta rá egyből Hobi. Mosolya elszélesedett.
- Moziba? –kérdeztem vissza hitetlenkedve. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy ők is eljárhatnak ilyen helyre? – Mi lesz a fanokkal? Mi lesz, ha észrevesznek?
Jimin ekkor felemelte az eddig ölében tartott sapkáját, és fekete szájmaszkját. 
- Ezeket használva megyünk majd be. A leghátsó székeken fogunk leülni, és amint elsötétül a terem le tudjuk venni ezeket, anélkül, hogy bárki is rájönne kik vagyunk. Nem egyszerű, de többször sikerült már.
- Ha meg meglátnak, adunk nekik autogramot, meg fotót, és akkor nem lesz semmi gond. – Ekkor Hobi a zöld lámpa felvillanásával újra rálépett a gázra.
- Oh, értem. – ültem vissza rendesen a helyemre és felsóhajtva néztem ki az ablakon. Busan tavasszal nagyon szép volt. Annak ellenére, hogy rengeteg ember sétált az utcákon, mégis békésnek tűnt. 

Nem telt sok időbe, míg elértünk a célunkhoz.  A város egyik nagyobb mozijához eljutva, már a kezünkbe tartottuk a jegyeinket. 
- Oké, szóval akkor a négyes terembe lesz a film. –álltunk egy kis körbe a fiúkkal. Hobi az órájára nézve folytatta a mondatát. – Jiminnel elmegyek a büféhez, hogy vegyünk valami rágcsálnivalót a filmhez. 
Erre bátyám csak bólintott egyet.
- És akkor mi? –kérdeztem érthetetlenül, és a szokásosnál jobban felemelt fejjel. A srácok ragaszkodtak hozzá, hogy én is viseljek sapkát, így Jungkook egyik darabját meg is kaptam. Jimin annyira belehúzta a szemembe a napellenzőt, hogy tényleg csak magam elé tudtam figyelni, így viszont nehezen tudtam felnézni a szemükbe, ha beszéltek. 
- Te Kookkal előre mehetsz, hogy elfoglaljátok a helyeinket.  Megosztjuk a munkát. –válaszol ismét a narancs hajú. 
Azonnal felnéztem az említett idolra, aki szótlan volt, de barátja szavaira bólintással jelezte, hogy megértette. 
- Add meg a számod Sunny. –nyomta elém telefonját Hobi, amire értetlenül néztem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, folytatta. – Könnyebb, ha leírod, hogy hányadik sorban ültök, így nem kell a sötétbe a jegyeinket babrálni, hogy leolvassuk róla.
Érthető – gondoltam magamban, és bepötyögtem a telefonszámomat, majd átnyújtottam a készüléket a gazdájának.
- Öt perc múlva kezdődik a film, szóval tuti lemaradunk az elejéről, de sietni fogunk! Menjetek előre! – adta ki az utasítást bátyám, majd megfordulva elindultak ételt szerezni.
Ahogy kettőt pillantottam, Jungkook már el is tűnt mellőlem. Zavartan néztem körbe, mire feleszméltem, hogy ő már a terem felé lépdel engem hátra hagyva. Hogy lehet ilyen tapintatlan ez a gyerek? Követtem nagyokat lépve, így sikerült beérnem. Szorosan a nyomában járva mentem fel a kivilágított lépcsőn. Sajnos már reklámokat vetítettem, így félhomály uralta a termet. A lábaimat néztem, hogy hova lépek, így nem vette észre, mikor Kook eléri a jegyünkön szereplő sort, így egyenesen a hátának ütköztem. Ijedten kaptam fel a fejem, és kapaszkodtam meg a felsőjében. A fiatal srác szinte azonnal hátranézett. Mormolva valamit az orra alatt vette le a kezeimet ruhaneműjéről, majd mutatott az egyik székre. Ezzel jelzett nekem, hogy üljek le. Szót fogadva foglaltam helyet, majd felsóhajtva néztem végig az előttem elterülő termen. Alig volt pár ember, így nem tudom, hogy miért kellett ennyire félnünk, hogy meglátják őket. Amúgy is, én miért vagyok ennyire megrémülve, hogy felismerik őket? Egyáltalán nem az én dolgom ez. Végül a fiú is leült mellém, de nem szólalt meg.

Vagy tíz perc telt el a filmből, mire megérkezett a két jómadár is. Jimin mellettem foglalt helyet, míg Hobi Jungkook mellé telepedett le. Bátyám kezembe adta a nekem vásárolt üdítőt, míg saját maga ölébe a nachos-t helyezte el. Hobi szintúgy átnyújtotta Jungkooknak az üdítőjét, illetve a kezébe nyomott egy nagy adag popcornt is.
- Lemaradtunk valamiről? –súgta oda nekem bátyám, de szemeivel a vetítővásznat nézte.
- Nem, semmiről. –válaszoltam, majd belekortyoltam a hideg italba.
Nem is kellett többet beszélnünk, egyből mindenki a filmre koncentrált. Fel sem tűnt, hogy a film első pár perce mennyire magával ragadta a figyelmemet.
 

Who Am I? 4.fejezet

4. fejezet

Döbbent arckifejezéssel néztem az üzlet ajtajában álldogáló srácra, aki feketébe öltözve meredt az asztalunk felé. Nem tudom megmondani, hogy engem nézett-e, vagy sem, de az biztos, hogy a mi irányunkba pislogott.
- Hogy mi? A BTS tag? –rikkantott fel MiHan, és azonnal hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondott-e. 
A fiú ekkor felemelve kezét, ráfogott sapkájának napellenzőjébe, és jobban belehúzta szemébe. Ujjain tisztán láttam a gyűrűket felsorakozni. Fejével a pult felé bökött, majd szótlanul elindult arra. A pult mellett volt egy ajtó, amin beviharzott. A pultos lány meg még meg sem lepődött ezen.
Ekkor Mr. Park felkelt a helyéről, és megigazította a finoman összegyűrődött öltönyét.
- Egy pillanat lányok. Azt hiszem, beszélni szeretne velem. – mondta ki könnyedén, majd egyenesen a fiú után ment, be az ajtón.
Teljes döbbenettel néztem, ahogy az ajtó bezáródik a vérszerinti apám mögött. Szám tátva maradt, amit barátnőm segítő keze be is zárt. Ekkor eszméltem fel igazán, hogy már csak ketten maradtunk, így MiHanra emeltem a tekintetem.
- Te is láttad? –kérdeztem halkan. 
- Fekete ruházat, szürke, szinte ezüstös haj? Igen, láttam. Ő tényleg az az énekes volt?- hangjában kihallottam az izgatottságot.
- Azt hiszem… - kezdtem bele a mondatba, majd újra az ajtóra pillantottam, ahova az imént a két férfi bevonult- igen.

Percek teltek el. MiHan már az én süteményemet falta, de én nem tudtam nem levenni a tekintetemet az ajtóról. Kíváncsi voltam. Tényleg Jimin volt az a srác? Mi van, ha csak egy fiú rajongó, aki ugyan úgy akart kinézni, mint az idol? Mint mindig, most is ezernyi kérdés futott át az agyamon. Minden lehetőséget átgondoltam, de így sem tudtam megnyugodni. Addig rágódtam ezen, hogy végül felkeltem a kényelmes kanapéról, és lassú léptekkel közelítettem meg azt a bizonyos ajtót. MiHan utánam szólt, hogy hova megyek, de figyelmen kívül hagytam, ma már nem tudom hanyaggyára. Amint a nyílászáró elé értem, a kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de nem mozdultam tovább. Kihallottam, ahogy Mr. Park és az a fiú beszéltek.
- Idehívtál, tehát itt vagyok. – az a hang, annyira ismerős.
- Igen, mint említettem telefonban, történt egy két dolog a családdal, míg Seoulban voltál. – az öltönyös férfi hangja nyugodtan csengett, ám vele szemben a fiú össze lehetett zavarodva. – Arról tudsz, hogy volt, egy ikertestvéred, igaz?
- Persze, de meghalt a születésünknél. Ez nem titok.
- Nem halt meg. –Az idősebb férfi hangját tisztán kihallottam. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az ajtó felé néz. – Odakint van, és azért jött, hogy megismerje a bátyját.
Hogy mi? A srác még azt sem tudja, hogy létezem? Nem mondták el neki? Ez így elég gáz találkozás lesz, bár nem lehetek kiakadva, hiszen én is csak tegnap találkoztam a vérszerinti szüleimmel. Nem csoda, hogy a fiú nem hallott még rólam. De mégis, hogy mutatkozzam be? Nem tudom teljesen saját magamat adni, hiszen a szívem most is majd kiugrik a helyéről, annyira izgulok. A remegésemről nem is beszélve. Még a szüleimmel is alig tudtam pár szót váltani tegnap az őrsön, hogy tudnék könnyedén beszélni egy vadidegen sráccal, aki ráadásul az újdonsült bátyám? Ráadásul, ha az a fiú pontosan az, akire gondolok, még jobban bonyolítja a helyzetet. Nem lehetek rajongója a bátyámnak. 
Erősebben rászorítottam a kilincsre, hogy levezessem a hirtelen összegyűlt feszültséget, és stresszt. Erősen haraptam ajkamba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a fejemben, de ez cseppet sem volt könnyű feladat. Annyira belemerültem saját magam nyugtalan gondolataiba, hogy csak akkor kaptam észhez, mikor a kilincs lenyomódott a kezemmel együtt. Szemeim tágra nyíltak, ugyan is, nem én voltam az, aki kinyitotta az ajtót, hanem valaki bentről. Ezzel csupán egy aprócska gond volt, hogy az ajtó befele nyílt, és mivel én erősen fogtam rá a hideg fémkilincsre, ahogy behúzták az ajtót, én vele együtt repültem előre, egyenesen bele a fekete burokban lévő fiatal mellkasába. Nem csak én, de a srác is nagy kerek, meglepett szemekkel néztünk egymásra. Én fel rá, ő pedig le rám.
Nem voltam az az ARMY, aki hangosan felrikkant, ha meglátja az új videóklippet, nem hordtam kitűzőket a táskáimon, és meg kell vallanom, még poszterek sem díszelegtek a falamon a tagokról. Szerettem a bandát, hallgattam a számaikat, de nem örültem meg, ha róluk kellett beszélni. Nyugodt fannak tartottam magam. Viszont most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, és ilyen közelről láthattam a szemeit kiváltott belőlem egy apró nyikkanást. Kényszerítettem magam, hogy ezt a hangot, csupán a meglepettségem miatt adtam ki, de még saját magamnak sem tudtam hazudni. 

Egyenesen Jimin állt előttem. Park Jimin. Az mellkasára tapadt a kezem, és az ő jobbja az én vállamon pihent. Annyira tökéletes pillanat lett volna ez. Annyi rajongó álmodott már erről. Annyira jó lett volna, hogy még egy doramába is beleillett volna, de nem. Elfelejtettük a tényt, hogy én, Min Sun Gi álltam az ajtóban, és estem neki Jiminnek így a következő pillanatban sajátos stílussal elvigyorodtam, és szégyenemre, a következő mondat csúszott ki a számon.
- Ennyire nem kell megörülni, hogy itt vagyok. 
Leég a pofámról a bőr, miért ilyenkor jön elő a merész énem? Miért ilyenkor nagy a szám, és játszom a nagymenő lányt, aki előtt ezernyi férfi hever? 
Megpróbáltam fent tartani ezt a hamis Sunnyt, és ennek érdekében egy széles vigyort festettem fel arcomra. Meglepettségemre a szürke hajú elengedte bal kezével a kilincset, majd azt is a vállamra helyezte, és gyengéden eltolt magától. Miután tisztes távolságban voltunk egymástól, levette magáról a maszkot, majd leengedte maga mellé kezeit.
- Biztos nem egy őrült rajongó, aki kitalálta ezt a sztorit? –nézett ekkor hátra Mr. Parkra, aki csak nemlegesen csóválta a fejét.
- Lehet, hogy most magabiztosnak tűnik, de ha jobban megnézed, remeg a lába. –ekkor a lábaimra mutatott. Nem hazudott, tényleg remegtek, és amint ezt hangosan kimondta, az egész testem belekezdett.
- Ez, csupán ilyen. –vágtam rá a világ lehető legbénább kifogását, miközben hátráltam vissza a teázó vendégfogadó részére. 
- Sunny. –szólalt meg apám a szobából, ami valószínűleg a teaház irodája volt. A bent lévő asztalnak dőlve támaszkodott, majd felemelte a kezét, és mutatóujjával mutatta, menjek oda hozzá. 
Nem tudom, miért hallgattam arra a férfira, akit csak két napja ismerek, de úgy éreztem, ha most nem megyek oda, később csak még bonyolultabbak lesznek a dolgok. Hátra pillantottam MinHa-ra, aki az asztalunknál ült még mindig, de engem bámult kérdő tekintettem. Vállat vonva jeleztem neki, hogy fogalmam nincs, mi van, vagy éppen mi lesz. Reméltem, hogy megérti most a dolgokat, és megvár. Visszafordultam az iroda felé, és lassú léptekkel haladtam apám felé. Jimin mellett elhaladva lehajtottam a fejem, majd végül teljesen Mr. Park elé álltam. Úgy nézhettem ki, mint akit le akarnak szidni, emiatt egyre kínosabban éreztem magam. Meglepettségemre az ajtó bezárult mögöttem, majd a szürkeség csatlakozott hozzánk.

- Szóval, te ismered a fiamat? –szólalt meg végül az öltönyös, mire felnéztem rá.
- Nem! Mármint, de.. úgy ahogy. –ekkor félve az említett felé pillantottam. – Tudok róla pár dolgot.
A szürkeség ekkor elnevette magát talán zavarában. Felemelte kezét, és megvakarta a tarkóját. Hogy lehet valaki ennyire cuki, ha zavarban van?
- Komolyan te lennél a húgom? –nézett végig újra, majd végül tekintete mélyen a szemeimbe fúródott.
Nem tudtam mit mondhattam volna. A vérvizsgálat alapján én voltam a húga de nem tudtam ezt könnyen kimondani. Előtte nem.
- Igen. Pár vértesztet csináltak a nevelőszüleivel, és akkor derült ki. Én vagyok az apja. –az öltönyös hangja ekkor boldogan csengett, majd elrugaszkodva az asztaltól, (aminek eddig támaszkodott) mellénk lépett, és két kezét két gyermeke vállára helyezte. – Azon leszek, hogy Sunny fel tudja venni a Park nevet, hogy így véglegesen is a családunk tagja lehessen. 
- Öhm.. –nem tudtam erre mit kellene reagálnom. Örültem annak, hogy ezt megteszik értem, de mégsem tudtam helyes-e ezt megtennem. Elvégre, eddig Min Sun Gi voltam, ezt a nevet amúgy is a nevelőszüleim adták nekem. Nem lenne gorombaság, ha megváltoztatnám a vezetéknevem?
- Park Sun Gi. –ejtette ki Jimin dús ajkai között a nevemet. Formálgatta, emésztgette. – Menő név. –mondta végül széles, ám még mindig zavarodott mosollyal az arcán. Pontosan ezt a mosolyt láttam eddig mindegyik videójukban, mindig ilyen szerényen nézett a kamerába. 
- Tényleg, te vagy…-kezdtem bele kérdésembe, ám nem tudtam hogy kellene folytatnom. Mégse kérdezhettem meg, hogy te vagy –e az a híresség akiért nők milliói rajonganak, köztük én is. 
- Park Jimin. –ekkor kicsit meghajolva előtte köszöntött, majd kiegyenesedve folytatta- Bangtan Boys banda egyik énekese. –mosolygott rám, ekkorra már szélesebb, magabiztosabb mosollyal. 
Ez volt az a mosoly, amit ismertem, már ha mondhatom ezt. A fiú szemei csillogni kezdtek, ahogy lassan végre realizálódott benne a tény, hogy a rég elhunyt húga épp előtte áll.
- Beszélgessetek csak nyugodtan. – szólalt meg apa. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésetek van egymáshoz.

Egymás szemébe néztünk az előttem álló fiúval, és szinte ugyan akkor mind a ketten kivillantottuk fogsorunkat egymásra. Ezt azt hiszem, betudhatom annak, hogy mind a ketten ugyan arra gondoltunk. A tökéletes pillanatot egy hangos női sikoly törte meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, hiszen akármennyire is nem akartam tudomást venni róla, sajnos tudtam ki a hang forrása. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd az ajtóhoz lépve kezemet a hideg kilincsre helyeztem, majd nyitottam ki a valószínűleg fenyőből készült nyílászárót. Amint elém tárult a teaház vendégfogató tere elképedve nyíltak kétszeres méretűekre a szemeim. Nem tévedtem, MinHa volt az, aki előbb hangosan felsikoltott.
A szőke hajú barátnőm az üzlet közepén állt, vele szemben pedig két szájmaszkos fiú állt.  Ahogy az előbb Jimin is, a srácokon is volt valami sapka, ami erősen a szemükbe volt húzva, hogy ne ismerjék fel őket egykönnyen. Az egyik srác (aki előtt MinHa állt, már félelmetesen közel) kezeit feltartva lépett hátrébb barátnőmtől. Tavaszias világosbarna vászonkabátot viselt, alatta egy fekete hosszú nyakú pólóval. Farmernadrág és egy barna cipő volt rajta. A fekete kötött sapkája alól tejesen látható volt narancssárgára festett haja. A mellette álló srác ruházata fiatalosabbnak tűnt. Farmerkabátján rengeteg színű, és mintázatú felirat díszelgett. Fekete nadrágja még számomra is szűk volt, de észrevehetően ezt nem zavarta. Fehér pólóját egy piros-fekete kockás ing tette stílusossá, és az egész öltözetet egy barna bakancs tette egésszé. Barna tincsei alig látszódtak ki fekete sapkája alól.
Szemeim még nagyobbra nyíltak, mikor barátnőm – semmi féle előrejelzést nem adva – ugrott bele hírtelen a narancs hajú nyakába, és ölelte magához szorosan. Szerencsétlen fiú magatehetetlenül tárta nagyobbra kezeit. 
- Úristen! Úristen! Úristen! – sikította a szőke.
Elfintorodtam MinHa tettén. Sose vallotta be, de tudtam, hogy szereti ő is a BTS-t. Azt se tudta titokba tartani, akármennyire is kerülte a témát, hogy a tagok közül J-Hope a kedvence. Akárhányszor meghallotta a fiút énekelni egy számban, akárhányszor látta egy videóban mindig csillogni kezdtek a szemei. Egy szóval sem említette, hogy rajong érte, de azok a szemek mindent elárultak. Ahogy néztem őket, teljesen ledöbbentem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer találkozik vele szemtől szemben, egy ilyen jelenetet fog lerendezni.
- Mi történik? –lépett mellém Jimin. Kezeivel az ajtófélfát fogva hajolt ki mellőlem, hogy ő is szemügyre vegye a teaházban lévő történéseket. Amint realizálódott benne, hogy mi is történt, ahogy az előbb én is, most ő is kétszeresére nyitotta szemeit a meglepettségtől.
Nagyot sóhajtottam, majd egyenesen az ölelkező ’pár’ mellé léptem, és egy nagyot koppintottam barátnőm fejére, aki erre feleszmélve nézett rám értetlenül. Megragadtam a kezét, és egy erős mozdulattal húztam el Hobitól. 
- Mi a fene ütött beléd? –rántottam jobban magamhoz a lányt, és hátrébb léptem vele pár lépést.
Mondanom sem kell, hogy mindenki, aki a teaházban volt, most minket nézett. Minden vendég, és alkalmazott figyelemmel követte a nem mindennapi történést. 
- De hiszen… - kezdett bele hangosan a szőkeség, ám azonnal szájára tapasztottam egyik kezem. Mérgesen, villámokat szóró szemekkel néztem rá, és fejemben elég sok szitokszóval illettem legjobb barátnőmet.
- Jól vagy? – hallottam megint egy ismerős hangot, aki aggódva szólt az áldozathoz. Odafordítva a fejem, láttam, hogy a farmerkabátos fiú egyik kezét a narancs hajú társa vállára teszi. Időközben Jimin is mellettük termett, és értetlen fejjel nézett ránk.
- Csak meglepett. –válaszolta lassan leengedve eddig széttárt kezeit- Nem hittem volna, hogy amint belépek, ide rám ugrik valaki.
- Elég vad barátnőd van. – mormolta orra alatt bátyám, akire bocsánatkérően néztem. MinHa fejére tettem szabad kezem, majd kényszerítve őt meghajoltunk mind a ketten a három fiú előtt.
- Sajnálom. –mondtam ki elhalt hangon amint kiegyenesedtünk, majd ismét MinHa felé fordultam. – én magam sem tudtam, hogy képes ilyesmire. Szerintem pont itt az ideje, hogy hazamenjen. 
- Mi? Nem! –szabadkozott a szőkeség, amint lerántotta szája elől a kezemet. – Most biztos nem. Itt áll előttem, érted? Sose hittem volna, hogy láthatom Őt!
- MinHa! – kiáltottam rá, kicsit hangosabban, mint azt eredetileg akartam volna. – Nézz rá szerencsétlenre! Teljesen megijedt attól, hogy rávetetted magad akár egy őrült. És amúgy is, van neve. Hoseok. –ekkor az említett személy felé mutattam, de tekintetemet nem vettem le a szőke fanról. – mellette pedig Jungkook áll. –újra a személyre mutattam, majd leengedve kezem a csípőmre tettem fokozva megjelenésemet, hogy barátnőm tényleg tudja, milyen mérges is vagyok most rá. – Plusz, kb. tíz perce tudtam meg, hogy ki is igazából Park Jimin. Ők is emberek MinHa, ne ugorj a nyakukba, csak mert látod őket. Nekik is van magánéletük, amit tarts tiszteletbe kérlek!
A szónoklatom után fagyott meg jobban a levegő a teaházban. Olyan csöng volt az üzletben, hogy ha egy gombostűt is ejtettek volna le, azt is lehetett volna hallani. Minden egyes ember megszeppenve állt – vagy ült –s engem figyelt.  Barátnőm lassan, fokozatosan vörösödött el teljesen a füle hegyéig. Valószínűleg most értette meg azokat, amit mondtam neki. Most térhetett észhez, és szégyellte el magát azért, amit pár perce csinált. Ismertem annyira, hogy tudjam, most jön, az a pont ahol ő magába burkolódzik, és egy cigit elszívva rágódik a történteken.

Azonnal a narancs hajú srác felé fordult, és a legmélyebb meghajlást produkálta, amit eddig még én magam sem láttam tőle. Szó nélkül visszalépett az asztalhoz, ahova még velem ült le, majd felkapva táskáját a vállára visszasietett hozzám. 
- Most megyek, úgyis sok mindent kell még megbeszélned a bátyáddal. Nem akarnék amúgy sem zavarni, majd máskor bepótoljuk azt a bulit. Írj, ha hazaérsz! 
Idegesen kezdett túrni a kabátzsebében, amit kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett áldozatára, újra meghajolt, majd kiviharzott a teaházból. Időt se hagyott nekem, hogy válaszoljak, vagy bármit is tegyek. Nagyot sóhajtva néztem magam köré, majd végül Jimin felé fordultam. 
- Sajnálom, de azt hiszem most nekem is mennem kellene.
- Mi? Miért? – a szürkeség hangja pánikszerűen csengett. – Most találkoztunk, még Busanba is eljöttem, de mégis le akarsz lépni?
- Bátyád? Komolyan azt mondta, hogy báty? – Nézett Hoseok Jiminre értetlenül.
- Fiúk! – ekkor apám erős, tiszteletet parancsoló hangja hasította át az üzletet, mire velem együtt, mind a három fiú összerezzent. – Iroda, most! Had élvezzék tovább a vendégek a teájukat, és süteményeiket. Idebent is tudtok beszélni. – nyitotta ki jobban az ajtót, ahonnan eddig végignézte a történteket.

Védekezően emeltem fel kezem, és nyitottam is szóra a szám, hogy elmondjam, majd később nyugodtabb időkben visszatérek, és folytatjuk azt amit elkezdtünk, de nem tudtam megtenni. Jimin másodpercek töredékei alatt lépett mellém, és karomra karolva indult meg velem apánk felé. A másik két srác értetlenül néztek minket, de amint a szürkeség elhaladt mellettünk a fejével bólintva jelezte, hogy kövessenek.  Így is tettek. Amint kettőt pislogtam az irodában voltam. Alig bírtam felfogni a körülöttem történő dolgokat, mivel csak azt vettem észre, hogy az öltönyös férfi biccent Jimin felé, majd elhagyva a szobát bezárta az ajtót.
Egyedül maradtam a három fiúval.

Who Am I? 3.fejezet

3.fejezet

Miután eljöttünk a rendőrőrsről, nem voltam képes megnyugodni. Mégis hogy fordulhatott fel ennyire az életem? Nem elég, hogy megtudtam, hogy tizennyolc évig mások neveltek fel, és ennyi év után találkozom a vérszerinti szüleimmel, de közlik még bónuszként, hogy van egy bátyám is. Még hozzá egy ikertestvérem. Ez mennyire menő már? Van egy másik felem. Akaratlanul is mosolyogtam ezen a tényen, amit nevelőszüleim boldogan fogadtak miközben hazafelé tartottunk.
- Cseréltünk telefonszámot Mr. Parkkal. –szólalt meg apa, ahogy bekanyarodott az utcánkba az autóval, majd a házunk elé érve leállította a pörgő motort.  – Azt mondta, hogy amint eléri a fiát, összehoz egy találkozót, hogy megismerhessétek egymást. Reméli, hogy ezt még hétvégén meg tudják oldani.
- Ez jól hangzik! – nagyon jó kedvem volt, nem is tudom, hogy térhetett vissza újra az életkedvem. Eddig teljesen magam alatt voltam, kifordultam önmagamból. Mindig is egy életvidám lány voltam, aki minden hülyeségben benne van, folyton vigyorog és nevet. Eleinte az egész gyermekcsere dolog zavart, de most, hogy tudom (nagyjából) mi történt, azt hiszem újra egyenesbe jött az életem. Van egy tökéletes pár, akikkel eddig is laktam, akik felneveltek. Azt hiszem, továbbra is nyugodt szívvel hívhatom őket anyának, és apának. Illetve végre megtudtam, hogy kik a vérszerinti szüleim, és ennek tetejében még egy bátyót is kaptam. Biztosra veszem, hogy amint többet fogok tudni a vérszerinti szüleimről, és testvéremről még jobb lesz az életem. Nem is értem, miért zuhantam ennyire össze. – Már alig várom.

Másnap a hét utolsó munkanapja volt, azaz péntek. Az iskolában ültem, épp ebédszünet volt, így MinHa-val együtt az iskola udvarán lévő egyik fapadon ültünk. A szőkeség kezében egy adag chips volt, azt rágcsálta, míg én a szokásos eper ízesítésű nyalókámat tettem a számba. Alig vártam már ezt a szünetet, mivel így húsz percünk volt, hogy csacsogjunk, és el tudjam normálisan mondani a tegnap történteket.
- Egész este vártam, hogy írj, de nem tetted. –szólalt meg két falat között barátnőm. Mai napon a már megszokott fekete ruhái mellett, most piros kiegészítőket is viselt. Fekete bőrkabátját piros kitűzőkkel dobta fel, ami tökéletesen passzolt a tűzpiros cicanadrágjához, és fehér toppjához. Hogy teljes legyen az összkép, egy piros kendőt kötött hajába, így oldotta meg, hogy a tavaszias szellő ne fújja arcába szőke tincseit. – Aztán amióta bejöttél a suliba, mindig csak azt mondod, hogy ’majd elmeséled’. Remélem, jó okod van rá, hogy megvárakoztattál szivi!
Bólintva mosolyogtam rá, majd kivettem számból az édességet és bele is kezdtem.
- Pak bácsikám kutakodott egy kicsit, elég sok mindenre fény derült tegnap. – hangom nyugodt volt, próbáltam fokozni a lány kíváncsiságát.
- Sunny! –rikkantott fel, mire én összerezzentem. Nem hittem volna, hogy ennyire kivan az információ hiány miatt.
- Jó, jó! –nevettem el magam, majd lábamat felhúzva, felültem törökülésbe a padra, miközben teljes testemmel felé fordultam. 
- Megtaláltuk a vérszerinti szüleimet. –mosolyom szinte fülemig ért, ahogy ezt kimondtam – Nagyon szimpatikusak, és hasonlítok is rájuk. Az anyukámnak hosszú fekete haja van, ugyan olyan, mint az én eredeti hajszínem. Még a testalkatunk is hasonlít. Apukám meg tuti valami főnök, akinek ha nem is cége, de magán vállalkozása lehet. Lerí róla, hogy komoly, és odafigyel a munkájára, és a családjára is. 
- Azta! –ámuldozott barátnőm, és mint aki moziban lenne, ette tovább a nassolnivalóját, miközben beszéltem. 
- És most kapaszkodj meg! – szabad kezemet, amiben nem a nyalókát tartottam, ekkor MinHa térdére helyeztem, felkészítve őt a még nagyobb hírre. – Van egy ikertestvérem.
- Úristen Sunny! – kiáltotta el magát örömében. A chipsét letette az ölébe, és gyengéden magához vont egy gyors ölelésre, majd visszahelyezkedve eredeti pozíciójába újra arcomba meredt. – Mi a neve a csajnak?
- Nem csaj, fiú. –javítottam ki, mire arcáról egy pillanat alatt eltűnt a vigyor, és érthetetlenség ült ki fejére.
- Fiú?
- Igen, az. Ha jól tudom, akkor kő kemény három perccel idősebb nálam. –mondtam büszkén.
- Azta. –fújta ki a levegőjét tüdejéből a szőkeség, majd miután felfogta pontosan mit is mondtam az előbb, azonnal visszatért szemébe a kíváncsiság. – Helyes? Hogy néz ki?
- Nem láttam még. –nevettem el magamat MinHa reakcióin. – Nem tudok még róla szinte semmit. Csupán annyit, hogy Park a vezetékneve, de ez nem sokat segít, mivel, mint te is tudod, ez nagyon gyakori név Koreában. 
- Tényleg nem tudsz róla semmit?
- Tényleg. –mosolyogtam barátnőmre, ami azt hiszem végre felfogta, amit mondok, így felhagyott a további kérdezgetésemmel.
- Ugye tudod, hogy ezt meg kell ünnepelnünk? –tette fel a kérdést, miután mentünk be az épületbe a jelzőcsengetést meghallva. – Este el kell mennünk valahova ezért!
- Nem is tudom, nincs nagyon kedvem most partizni. –mondtam, bár igazat megvallva szerintem jót tett volna egy kis lazítás. – Bár, mit szólnál hozzá, ha elmennénk holnap délután egy nyugodt helyre, kibeszélni magunkat, és ha ezek után is van kedvünk, akkor benézünk valami szórakozóhelyre. – tettem fel az ajánlatomat, mire MinHa elég erőteljesen elgondolkozott. Tudtam, hogy csak megjátszza, hogy megforgatja az agytekervényeit. Ha buliról, vagy kávézásról volt szó, mindig igen volt a válasza. 
- Legyen! –nézett rám végül, mire mosolyogva felsóhajtottam. – Úgy is kinéztem nemrég egy kávézót. Jó sok pozitív visszajelzést hallottam a helyről, szóval holnap megnézhetnénk! 

Ezen nem is kellett sok szót fecsérelnünk, beleegyeztünk mind a ketten. 
Másnap elég sokáig aludtam. Lehet nem kellett volna fent maradnom sokáig filmet nézni, de hát késő bánat, eb gondolat, ahogy tartja a mondás. Amint kimásztam az ágyból tizenegy órát ütött az óta. MinHa-val délután 4-et beszéltünk meg a találkozóra, így még rengeteg időm volt idehaza. Így gondolva egyet, segítettem anyunak a házimunkában. Ez mindig jó pont volt nála. Szerette, ha önállósodom az itthoni munka terén. Folyton azt mondogatta, hogy a takarítást, főzést és a mosást muszáj berögzült dolognak gondolnom, mivel ha lesz férjem, akkor minden naposak lesznek ezek a tevékenységek, szóval, ha még most, fiatalon megtanulok ezzel együtt élni, később nem lesz kínszenvedés vagy kényszer. Na igen, egyenlőre kellene találnom magamnak egy barátot, nem hogy egyből férjek… Miután segítettem itt-ott anyunak felmentem a szobámba, hogy elkezdjek készülődni. Kezdésnek vettem egy jó nagy forró fürdőt, és megmostam a hajamat. Még péntek este elvonszoltam magam a fodrászhoz, hogy kezdjen valamit a hosszú, töredezett hajammal. Természetesen most sem úszhatta meg szimpla vágással, mivel úgy döntöttem, hogy sötétbarna hajamat világosabb árnyalatra festetem be. A világosbarna haj alatt csendben bújtak meg a szőke tincseim mindaddig, míg lófarokba nem köttem. Az addig észrevehetetlen szőke fürtök ilyenkor extrémitást nyújtottak megjelenésemnek. Pont erre volt szükségem.
Beszárítottam a hajam, hogy ne kelljen rajta vasalni, bár szerencsémre az enyhén hullámos haj tökéletesen állt rajtam. Raktam fel magamra egy kis sminket, de nem túl erőset, mivel nem a bulizás volt a cél. Viszont, így ha mégis elkeverednénk valahova, legalább legyen rajtam valami, halványan. Inkább csak a szememet húztam ki, és rajzoltam fel a tusvonalat, mint sem szemhéjpúderrel csináltam volna valamit. 
Öltözékemet sem vittem túlzásba. Egy sötétkék farmernadrágba bújtam, aminek a jobb térdénél volt egy szakadás. Manapság ezek a fajta nacik a divatosak, de ne értsétek félre, nem vagyok egy divatmajom. A szakadás véletlen került rá, mivel MinHa macskája kiszakította, ám barátnőm nem engedte, hogy összevarrjam, így megfogta az ollóját, és a kis szakadásból egy nagyobbat csinált. Azóta így van a nadrág, bár meg kell vallanom, nekem is tetszik így. Egy fehér pólót húztam magamra, és egy egyszerű fekete pulóvert rá. Hogy teljes legyen a szerelésem felkaptam magamra a keki színű tavaszi kabátom, aminek kapucnis része fekete volt. Fekete bakancsommal vált végleg teljessé az öltözékem. Hátitáskámba beletettem pénztárcámat, és szüleimtől elköszönve indultam el a megbeszélt találkozóhelyre, a teaházba.

Négy óra előtt öt perccel értem oda, ám MinHa-nak semmi nyoma nem volt. Miért van olyan érzésem, hogy késni fog? Még vártam rá tíz percet, ám mivel ezek után sem láttam, gondoltam egyet, és beléptem az üzletbe. Ahogy beértem, és bezártam magam mögött az ajtót a teafüvek kellemes illata csapta meg az orromat. Mint ha csak illatosítónak használták volna. Nem megszokott teázóról volt szó, a padok helyett kényelmes fotelek, és kanapék várták a vendégeket, kis üvegasztalokat körbezárva. A vevőpulton végig kint tárolták a tea filtereket, vagy teafüveket, hogy a vendég saját maga lássa, mit is szeretne kérni. A barna ülőalkalmatosságokat pár zöld növény dobta fel, és nyújtott nyugodt hatást az ide látogatóknak. A falakon képek lógtak, és volt pár könyvespolc is, ahonnan le lehetett venni egy-egy szimpatikus olvasmányt. Ahogy körbenéztem az üzleten a szemem megakadt a vevőpult melletti falon. Lassan sétáltam közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem az ott felsorakozó képeket. Teljesen ledöbbentem, de nem voltam képes nem mosolyogni, ugyan is a fehér fal tele volt BTS képekkel. Bangtan Boy fiúk arca nézett vissza rám. Nem tudtam, hogy az üzlet ennyire rajong egy koreai kpop idol csapatért, de az biztos, hogy ezzel a hely elérte azt, hogy többet járjak ide. Mennyire jó fejek lehetnek az üzlet tulajdonosai, hogy ilyen féle képen dobják fel az üzletüket.
Ahogy sorra figyeltem meg a képeket, észrevettem, hogy ezek mind alá vannak írva. Eredetiek. Mégis, hogy szerezhették meg ezeket, mikor én, - aki követi a fiúk tevékenységeit- sose láttam még a képeket. Ezen kattogva merültem bele a falon lévő bekeretezett csodákba, mikor valaki megfogta a vállamat, mire ugrottam egyet, és az illetőre néztem.
- Itt szólítgatlak már egy ideje. –MiHan állt mögöttem, kis duzzogós arccal. Valószínűleg azért vágott ilyen fejet, mert nem vettem észre.
- Sajnálom. –fújtam ki lassan a bent tartott levegőt a tüdőmből. – de ezt nézd! –fordultam újra a fal felé- ez itt mind eredeti.
- Aha, remek. – ezzel le is rendezte a számára cseppet sem érdekes dolgot, majd átkarolta a kezem, és magával rángatva leültünk az egyik kanapéra. – Most inkább azt mond meg, hogy miért nem kértél még semmit se? –maga elé rántotta az üvegasztalon meglapuló itallapot, és tanulmányozni kezdte. – Azt hittem rendelsz valamit, amíg ideérek. 
- Direkt késtél?- vontam fel a szemöldökömet, ám a szőkeség kérdésemre csak jobban belemélyült a kínálatba. 
Felsóhajtva egy utolsó pillantást tettem a BTS fal felé, majd elengedve a tényt, hogy egy hatalmas fan üzletében vagyok, én is belenéztem a teaválasztékba.
Pár perc múlva már előttünk volt a választott ital, és MiHan kérésére egy-egy szelet sütemény is.

- Azt hittem fogyózni akarsz. –gúnyolódtam barátnőmön, mikor elkezdte befalni az édességet.
- Csak szeretnéd. –motyogta, ám nem törődve a pár napja megígért fogadalmával, mi szerint le ad pár kilót nyárig, elkezdte tömni magába a csokis csodát.
Elnevettem magam, ám ekkor megcsörrent a mobilom. Apu volt az így azonnal fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen? 
- Kicsim, Mr. Park hívott. Azt kérdezte, hogy ma tudnál-e találkozni velük. Mondtam neki, hogy mára programod van, de megadtam neki a telefonszámodat a biztonság kedvéért.
- Nincs programom mára! – vágtam rá a nyilvánvaló hazugságot, mire MiHan villámokat szóró szemekkel nézett rám. – Mármint, van. –javítottam ki magam, mire a szőkeség bólintott – De tudok alkalmazkodni.
- Szerintem nemsokára hívni fog téged, hogy értesítsen. – hallottam, ahogy apu elmosolyodik a vonal túlsó végén. 
- Rendben van. –feleltem, ám valami belső hang ekkor rám szólt, hogy nézzek körül az üzletben, így ezt meg is tettem. Felemelve tekintetemet, körbenéztem a teaházban, és elég nagy meglepetés ért. Mr. Park épp a pultnál állt, és egyenesen rám nézett. Bele a szemembe. – Bár, azt hiszem nem fog hívni.
- Ezt hogy érted Kicsim? Az előbb azt mondta, azonnal felkeres. 
- Épp előttem áll. –feleltem teljesen ledöbbenve. Mr. Park öltönyzsebébe rejtette a kezében tartott telefonkészüléket, és felénk indult. – Apu, leteszem. Ha valami van hívlak! – hadartam el gyorsan a telefonba, majd letettem azt. 
MinHa értetlenül nézett engem, majd tekintetét oda fordította, ahol épp az enyémet tartottam. Egyenesen Park úron, azaz a vérszerinti apukámon. A férfi mellénk sétált, mire azonnal felkeltem a kényelmes kanapéról. 
- Mr. Park. –szólaltam meg meglepetten, de az arcomról még így sem tudtam levakarni a mosolyt. – Mi szél hozta erre?
- Ezt én szerettem volna kérdezni előbb. –rám villantotta fehér fogsorát, úgy mosolygott. – Bejöttem megnézni, hogy megy az üzlet. – felelte az előbb említett kérdésemre.
Hogy megy az üzlet? Miért hangzik ez úgy, mint ha övé lenne a bolt?
- Ezzel azt akarja mondani, hogy…? –tettem fel a kérdést, ám nem tudtam befejezni, mivel az öltönyös gyorsabb volt nálam.
- Enyém a teaház. Illetve az enyém, és a feleségemé. 
- Hű... –ámultam vigyorogva a férfira. Szóval akkor egy üzlet vezetője. Ez se semmi. 
- Kit tisztelhetek meg a gyönyörű hölgyben? –kérdezte, majd MinHa-ra pillantott, aki az utolsó falat sütit nyelte éppen le. A szőkeség, ahogy meghallotta, hogy róla van szó, kihúzta magát. Haját a válláról leseperte, és széles mosollyal nézett fel az öltönyös férfire. 
- Jun MinHa vagyok. –bólintott egy aprót, majd nagy mosollyal arcán nézett rá- ő az igazi apukád?
Szúrós szemekkel próbáltam megszidni, amiért ennyire nyíltan mondta ezt ki, de nem vette az adást. Viszont Mr. Park egy nagyot nevetett barátnőm ostoba viselkedésén, majd helyettem is válaszolt.
- Igen, én vagyok SunGi vérszerinti édesapja. –tekintete köztem és a szőkeség között váltakozott. - Park Pil-Woo a nevem. Enyém az üzlet, szóval remélem meg vagytok elégedve a teával.
- Minden tökéletes. –feleltem egyből. Kihasználva az alkalmat, hogy most rám figyelt Park úr folytattam a beszédet. – Apa telefonált. –itt kicsit abbamaradtak a szavak. Apa? Nem furcsa ezt pont neki mondanom? Mégis milyen más szóval tudnám illetni azt a férfit, akit eddig minden nap apának szólíthattam?
Eléggé kiülhetett arcomra önmagam szitkozódása, mivel Mr. Park a vállamra tette jobb kezét, és gyengéden megszorított. Ekkor felnéztem a szemébe, mire bólintott egyet.
- Ne aggódj, nincs ezzel semmi baj. – Még ha nem is mondta ki, tökéletesen tudtam mire céloz, így folytattam.
- Azt mondta, hogy hívni fog, mivel ma tudnék találkozni a bátyámmal. 
- Így is van. – helyeselt, majd vállamnál fogva gyengéden letessékelt a kanapéra, hogy ne álljak tovább, mint egy idióta. Ő maga is helyet foglalt kis körünkbe. Hálát adtam az istennek, hogy MinHa nem pattog érte, amiért megszakította a csajos teázgatásunkat. – Sikerült elérnem a fiamat, és megkérni, oldja meg, hogy visszautazzon a hétvégén Busanba.
- Vissza utazzon? –értetlenkedve vettem kezembe a teás csészét. – Nem kellett volna iderángatni. Biztos vagyok benne, hogy neki is furcsa most az, hogy mégis él a húga.
- Igen, igazad van. Nem is hitte el először, de eléggé kíváncsi természetű. Nem volt nehéz meggyőznöm, hogy jöjjön el ma ide. –elégedetten fonta össze maga előtt a kezeit. – Bár, nem hittem volna, hogy te itt leszel, de így eléggé meg lett könnyítve a helyzet. 
- Ide jön? Most? –egyre jobban izgultam. Szívem gyorsabban kezdett verni. Ma végre találkozhatok a bátyámmal! Rengeteg kérdés futott át az agyamon. Hogy néz ki? Milyen magas? Milyen színű a szeme, a haja? A szája hasonlít az enyémhez? 
- Perceken belül beeshet. –nézett a karórájára a férfi.

MinHa észre vehette rajtam, hogy izgulok, ezért csak a térdemre tette az egyik kezét. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék most, csak hálásan mosolyogtam barátnőmre. Ezernyi kérdés cikázott a fejembe, nem tudtam leállítani őket.
Alig mondta ki utolsó szavait az üzlet tulajdonosa, mikor az ajtó nyílását jelző csengettyű megszólalt. Gondolkodás nélkül az ajtó felé fordítottam a fejemet, remélve, meglátom ott a bátyámat. Ám amit ott láttam, jobban ledöbbentett. 
Egy fiatal srác lépett be az üzletbe, tetőtől talpig fekete ruhába öltözve. Fekete nadrágján több szakadás volt, fekete pulcsija jóval nagyobb volt rá, így kezei eltűntek a ruhanemű ujjában. Fekete baseball sapkáját erősen szemébe húzta, ami alól csak egy-két kósza szürke hajtincs látszódott ki. Fülébe a fülbevaló megcsillant a napfényben. Fekete szegecsekkel feldíszített hátitáskáját hanyagul hagyta vállán, ami már majdnem lecsúszott onnan. Szerelését egy fekete bakancs tette teljessé. Egyedüli fehér kiegészítő volt rajta, és az a fülhallgatójának zsinórja volt.  
Elállt a lélegzetem. Még ha szájmaszk is volt rajta, én felismertem. Nem tudtam volna nem felismerni.

- Park Jimin? –meredtem a fiúra, aki nevét meghallva egyenesen rám nézett.