Who Am I? 1.fejezet

1.fejezet

A szemünk színétől, a hajunk színéig. Hogy mégis milyen szélesen tudunk mosolyogni, minden az, amit a szüleinkről örökült gének határoznak meg. Sosem érdekelt a biológia, és az, hogy miféle dolgokat is örököltem a szüleimtől, ám aznap valahogy minden megváltozott.

Biológia óra, mint mindig ugyan olyan üresnek ígérkezett, mint a többi. A padban ülve a tankönyveket pihentettem fáradt testem, és vártam a kicsengetést. A kemény bódítású könyvek nem a legmegfelelőbbek voltak egy párna helyettesítésének, de az iskolában sajnos nem válogathattam. Alig tíz perce csengettek be, ám az osztályom fele még mindig nem fogta fel, hogy óra van. Zajosak voltak, nagyon is.

Nem voltam egy lusta ember, és nem is voltam rossz tanuló, viszont a tegnap este hosszúra sikeredett. Nem volt a legjobb ötlet kilopózni a lakásból, és hajnalig iszogatni a felsőbb évesekkel, csupán azért, hogy barátnőmnek legyen egy jó estéje. Egész végig azt hallgattam, ahogy MiHan és az aktuális barátja épp megvitatják a szerelmi életüket. Mondhatni koloncnak mentem, kísérőnek. Mit meg nem teszek egy barátért..

Természetesen egy percet sem aludtam miattuk, haza is csak átöltözni mentem, és végül amint eljött az idő, hogy elinduljak a tudás nagy csarnokába, egy állmosolyt magamra öltve köszöntem el nevelőimtől.

Már az utolsó órán voltunk, ami biológia volt. Nem volt gondom a tárggyal, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy felnézzek a Miss Wang tanárnőre, aki éppen a szülő-gyermek kapcsolatot elemezte az osztálynak. DNS, öröklés, stb. Mindent hallottam már, könnyű anyag, csak be kell magolni.

- Akkor, hogy érdekesebbé tegyük az órát, kezdjük el a vércsoportteszttel.

Még mindig nem néztem fel, azonban az osztályom meglepően gyorsan halkult el. A felesleges locsogást, egy kíváncsiskodó moraj váltotta fel. Mindenki azt kérdegette, hogy „az mi?”, „mit fogunk azzal kezdeni?”. Ekkor már én is felemeltem a fejem, és karikás szemekkel néztem a tanárnő felé. Az egyik osztálytársam segítőkészen pakolta ki minden diáktársam elé a tanártól kapott eszközöket, majd sebesen leült a helyére, hogy ő is elkezdhesse azt, ami mindenki fantáziáját megmozgatta. Mindenki előtt egy apró csomag volt, és amint azt kibontottuk előkerültek a teszthez szükséges eszközök. Tű, keverőpálca, és egy papírlap, amin négy kis karika volt feltüntetve, valami folyadékkal benne.

a négy mezőre. – adta ki az utasítást a biológiatanár.

Az osztályom erre már egyből ugrott, és úgy követték Miss Wang szavait, mint ha csak szentírás lett volna az. Erőt véve magamon felkeltem a padról, és fekete hajamat a válla mögött dobva hátra húztam ki magam. Megfogva a tűt megszúrtam az ujjam. Aprót szisszentettem a pillanatnyi nyilalló érzéstől, majd a papírra hullajtva vérem, elkevertem azt az ott található nedűvel.

Az utolsó óra után mindenki a saját vércsoportjáról beszélt, amit a teszt adott ki. A tanárnő minden egyes diákjának kikövetkeztette a sajátját, és miután mindenki tisztában volt vele, miféle géneket is hordoz, leadta az óra lényegesebb anyagát, majd a csengő éles hangja után kivonult a teremből. Társaim éles hangja bántotta a füleimet, ám én csak a saját vértesztem eredményeit néztem. Ritka. Ez az egy szó hangzott el Miss Wang szájából, mikor az én eredményemet fogta kezei között. Az egész osztályból csak nekem volt ilyen vércsoportom, így - mint ahogy eddig is-, most is én voltam az osztályom különce. Eddig a jó tanulmányi eredményeim miatt, illetve a személyiségem miatt, de most ez rátette az i-re a pontot.

- Te tényleg egy ufó vagy Sunny! – ült le az asztalomra MiHan barátnőm. Hosszú szőke haját most csak lófarokba fogta, ám hogy stílusos legyen a megjelenése egy fekete kalapot viselt, ám szigorúan csak tanítási időn kívül. Nem egyszer dorgálták meg a tanárok azért, mert olyan ruhaneműben jelenik meg az intézménybe, ami nem megfelelő.

- Nem vagyok ufó. –hangom rekedtesen csengett a fáradtságtól. Elkezdtem a tankönyvemet és nyúzott füzetemet a táskám mélyébe pakolni, hogy minél hamarabb mehessek haza, és aludhassak végre.  – Lehet nem is jó ez a teszt, talán a tanárnő se tud mindent. –álltam fel a székből, majd magamra dobva a táskámat indultam ki a teremből, nem foglalkozva a lemaradt szőkeséggel.

- Ohh ne már Sun! – ért be végül, és átkarolta a jobb karomat, így csimpaszkodott belém. – Lehetnél kicsit pozitív. – mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Meglehetősen jól látom, hogy ő teljesen kipihent volt, nem csoda, hiszen átaludta majd az összes eddigi órát. – Ugye nem azért vagy ennyire elgyötört, mert este eljöttél velünk?

Ekkor fáradtan sóhajtottam, és fordultam be a folyosóra, ahol az iskola diákjai már fel-alá rohangáltak, vagy készültek hazafele. Mindenhol zaj volt, rengetegen beszélgettek, ám a zene se maradhatott el. A jelenlegi pop listán található összes számot hallhattam amint elsétáltam az iskola csacsogó diákjai mellett. Páran énekeltek is, így sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy a kedvenc bandám egyik leghíresebb számát próbálják a lehető legsiralmasabb hangon előadni az alsós diákok. A fülem segítségért kiáltott, ahogy 3 alattam járó lány hisztérikus fanolással dalolta a következő szót:  Fireeee~

- Nem. –szabad kezemet az egyik fülemre tapasztottam, és gyorsabb tempóra kapcsolva húztam szinte magam után barátnőm. – csak fáj ezt hallani.

MiHan egyetértően bólintott, majd együtt mentünk ki, az iskola kapuján, váltunk el, és indultunk mind a ketten haza.

Amint hazaértem, szinte egyből a szobámba mentem, és világot megváltó mosollyal dőltem be a puha ágyamba. Természetesen a fél óra buszozás, és séta megtette a hatását, így az álom ki ment a szememből, még akkor is, ha már huszonnégy órája nem láttuk egymást. Idegesítő dolog, ha aludni szeretnél, de ő ellenségeddé válik, és nem jön el hozzád. Így nem tudtam mit tenni, mint hogy átöltöztem, és lementem a konyhába, valami élelmet találni az siránkozó üres hasam számára.

Amint beértem a konyhába, ott találtam két nevelőmet, akik maguknak melegítettek valami ételt.

- Kérsz te is kicsim? –anyu selymes hangja angyalian csengett, ám nem kívántam most azt, amit ők készültek elfogyasztani. Szimplán csak behajoltam a hűtőbe, remélve találok valami könnyű, egyszerűen elkészíthető ételt. Szerencsémre maradt a tegnapi sütiből, így egy szeletet elemelve a tányérról, kezdtem el habzsolni az édességet. – Ezt nemnek veszem.

Széles pufók mosollyal néztem anyukámra, majd leültem az asztalhoz édesapám mellé, aki nagyba kanalazta a levesét.

- Milyen volt az iskola? – anya nem adta fel, miért akar ennyire szóra bírni amióta csak meglátott? Teli, felfújt arccal néztem rá, felezve, hogy nem nagyon tudok most beszélni, de ő csak mosolyogva bólintott megértve engem, majd leült mellém a családi asztalhoz. – Nyeld le, utána is elmesélheted.

Nem tellett sok időbe, míg elmeséltem azt a nagyon izgalmas napot. Természetesen mondanom sem kell, hogy egy árva szót sem szóltam arról, hogy egész nap majdnem elaludtam az órákon. Kíváncsian hallgatták végig minden szavamat, miközben ők is falatoztak. Időközben elém került az egész süteménytál, és egy-egy kisebb monológ között falatoztam belőle.

- Szóval akkor vércsoporttesztet csináltatok?

- Igen. Állítólag különlegesen ritka. A lakosságnak csak pár százaléka AB negatív. – tömtem magamba egy újabb kókuszgolyót. A szüleim ekkor értetlenül néztek egymásra. Mire a beszélgetésnek ehhez a pontjához értünk, ők már rég befejezték az evést, így minden figyelmüket rám szentelték.

- Nem lehetsz AB-s, mivel anyáddal mind a ketten A-sok vagyunk. Tehát vagy A-s vagy, vagy nullás. – Apa hangja törte meg az utánam keletkező csendet, mire anya egyetértően bólintott vele.

- A papír, amin a tesztet csináltuk az volt írva, hogy AB. A biológia tanárnő többször is leellenőrizte, mivel ő se hitte el elsőre. Tudjátok, a vér nem hazudik! – álltam ki igazam mellett, ám én magam sem voltam benne biztos, hogy a teszt az igazat mondja e vagy sem.

- Már pedig ez genetikailag lehetetlen. - ekkor már anya is beszállt a beszélgetésbe, mire felnéztem a szüleimre. Mind a kettőjükön látszódott, ahogy forgatják agytekervényeiket.

- Lehet, hogy valami mutáns szörny vagyok egy másik bolygóról, aki idejött felmérni a terepet, mielőtt szól a többi haverjának hogy tuti a terep, jöhetünk bulizni! –próbáltam poénra venni a dolgot, mivel éreztem, hogy kezd komolyodni a helyzet. – Vagy vámpír vagyok! Az nagyon jó lenne! –vicsorogtattam a fogaimat.

- Ebben lehet valami. –szólalt meg apu, egy halvány mosollyal az arcán- Anyád egy ideig elég sok figyelmet fordított egy hegyes fogú postásra. – apu arcán megjelenő kacér vigyor tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy ugratni próbálja anyut.

- Erőm se lett volna félrelépni, annyi teendőnk volt akkoriban. Költözés, új lakás. És különben is, a nagyanyám ugyan olyan mosolygós és életvidám, akár csak SunGi. Tőle örökölhetted ezeket a csodálatos adottságokat.

- Csodálatos! –ismételtem el édesanyám kedves szavait, mire az utolsó falathoz értem a süteménytálról, és befaltam azt.

Az étkezést befejezve, mentem fel a szobámba, majd dőltem el az ágyamban, újra. Elkezdtem apu szavain gondolkozni, miszerint szinte lehetetlen az az eredmény amit Miss Wang mondott. Mégis hogy lehet ez? Ha jobban belegondolok, van itt valami furcsaság. Anyu haja természetesen hullámos, barna, bőre akár a nap barnította lányé. Vállai gömbölyűk, átlagosak. Dereka hosszú, nem túl keskeny, a csípő és derék aránya nem nagy, és a lábai is vékonyak. Apuról a tömzsi teste miatt mindig egy bohókás törpe jut eszembe. Az ő haja is sötét, de természetesen vannak benne világosabb barna tincsek. Szemei erősen húzottak, ha nem lenne rajta szemüveg, elgondolkoznék rajta, hogy hogyan láthat egyáltalán. És én? Ezek ellenére, egyetlen egy tulajdonságot sem tudok felfedezni magamban.

A hajam eredetileg fekete, ám én kibarníttattam. Szemeim barna színűek, mandula alakúak. 160cm vagyok, vékony testalkattal. Dereka széles, viszont a csípőm keskeny. Lábaim pedig az átlagnál hosszabbak. Többen is mondták már, hogy modell alkatom van, nem is tagadom.  Ezeket az érveket figyelembe véve kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon mi történhetett. Téves volt a teszt, és csak a bolondját járatja velem, vagy valami tényleg nincs rendben? Ezekben a gondolatokban ért el az álmosság, és merültem el az álomvilágba.

Az elmúlt hetek egyetlen egy dolog körül forgott. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy tényleg más vagyok, mint a szüleim. Eleinte csupán egy aprócska kis aggálynak hittem, miszerint ez csupán véletlen, de egyre több olyan tény jutott eszembe, ami ezt támasztotta alá.

Semmi közös érdeklődés nem volt köztem és a nevelőim között. Én rajongtam a zenéért, és a táncért, ám apuék ezt mindig is felesleges dolognak mondták. Amikor be szerettem volna iratkozni egy tánctanfolyamra, napokig kellett könyörögnöm nekik, hogy engedjék meg, és ne azt hajtogassák, hogy a tanulás rovására fog menni.  Az éneklés, amit itthon megengedtem magamnak sem nagyon tolerálták, ezért csak halkan tudtam hallgatni a számomra kedves zeneszámokat. A napokban próbáltam érveket és ellenérveket állítani ennek a nagy kérdésnek, ám miután láttam, hogy az ellenérvek sokkal, de sokkal gyorsabban gyarapodnak, mint a szüleim mellett álló tények, elkeseredtem.  Utolsó mentsvárként álltam szüleim elé egy nagy kéréssel, miszerint szeretnék egy DNS tesztet végezni, hogy biztosan elvethessem az ostoba ötletet, miszerint adoptáltak.

Nehezen, de sikerült rávennem őket, hogy intézzék el ezt nekem. Ahogy kettőt pillantottam volna, már egy kórház genetikai osztályán ültem egy irodában a nevelőimmel egy orvos társaságában. Anyu és apu között ültem, ujjamat tördelve, idegesen várva az várva várt választ. Reménykedtem benne, hogy ezt a butaságot csak én találtam ki, és az orvos azt fogja mondani, hogy az iskolai teszt tévedett. Ezek után hazamehetek velük, és boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Fejemben tökéletesen megterveztem, hogy amint hazaérünk, készíteni fogok egy adag palacsintát, és megünnepelem anyuékkal azt, hogy itt vagyunk egymásnak, mint egy erős, becsületes család.

- Széles körű, kiterjedt vizsgálatokat végeztünk mindhármukon. –az orvos összefonott ujjakkal támaszkodott az asztalára, és úgy nézett hármunkra. Mi, a kezünket összekulcsolva ültünk egymás mellett, és vártuk az eredményt.

Apu már az elején butaságnak tartotta, hogy ennyi pénzt kidobtunk egy teszt miatt, ami már most megállapítható – szerinte-, hogy semmi olyat nem fog közölni, ami megváltoztat bármit is. Anya csupán a kíváncsisága miatt ment bele, de ezt persze nem mondta ki hangosan.

Izgatottan vártuk a választ, így a fehér köpenyesre meredtünk.

- 99,9%-os biztonsággal állíthatom, hogy SunGi nem rokonuk.

A férfi szavai késként hatoltak belém, amint elhagyták a száját. Szemeim kétszeresre tágultak, és a szám is kiszáradt. Érthetetlenül néztem ki a fejemből, miközben a mellettem ülő emberek, akiket eddig a szüleimnek neveztem a másodperc töredéke alatt váltak idegenné számomra. Kézfejem meghökkentő gyorsasággal kezdett izzadni, így hamar ki is húztam a ’szüleim’ szorításából. Összehúzva magam meredtem magam elé, próbálva feldolgozni az előbb hallottakat.

Anyu teljesen összetört, levegővétele szaporább lett, és aggódó, tanácstalan tekintettel kereste férje szemeit. Ám az orvos folytatta a horror sztorit.

- A kórház szerint keveredés történt.

- Így mondták, hogy keveredés? – Apám hangja meglehetősen idegesen hangzott. Ha belegondolok, nem tudom hibáztatni, amiért felkapta a vizet.

- Valaki gondatlanul járt el az azonosítókkal, ez rendkívül ritka eset, de előfordul. – A fehér köpenyes ekkor felsóhajtott, készült elmondani azt, ami mindenkinek fájdalmat okozott. – Önök más gyermekét vitték haza.

Össze voltam zavarodva. Akkor most van még két szülőm? Valahol máshol van egy házaspár, akiket anyunak és apunak kellene szólítanom, ha valaki nem cseszi el a születési kártyámat? Valahol van egy másik lány, akivel ugyan az történt, ami most velem? Vajon ő tud erről? Tudja, hogy teljesen máshol van, mint ahol lennie kellene? Akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezemet.

- Hol van? –egyenesen az orvos szemébe néztem. Nem akartam kimutatni, hogy mennyire vagyok összetörve, ezért elővettem a komoly énem, és próbáltam a lehető leglogikusabban cselekedni.

- Nos… - kezdett bele a mondatába az orvos férfi, de itt megállt egy pillanatra. Végignézett rajtunk, egyesével, lassan. Felmérte a helyzetet, hogy vajon elmondhatja e nekünk, azt, amit tud. – Ez talán sokkoló lesz ezek után az információk után.

- Hallgatjuk. –vettem át önkényesen a főnök szerepét apám helyett.

- A másik lány elhunyt.

Szavai csak ekkor csaptak be teljesen. Anyu az eddig visszafojtott könnyeit végleg elengedte, és zokogni kezdett. Apám vagy egy mély levegővétel keretében nyomkodta meg orrnyergét, majd állt fel, és sétált át anyu mellé, hogy átölelve vigasztalja meg.

- A kórházban vesztette életét, két napos korában. –itt kis emberséget mutatva lehajtotta az orvos a fejét, majd ismételten ránk emelve tekintetét újra megszólalt- Tudom, nehéz ezt megemészteni.

- Igen, nehéz ezt megemészteni. –sziszegte fogai között az a férfi, akit eddig apunak szólíthattam. – Elárulná, hogy ezek után mik a következő lépések? Mégis hogy legyen ezután? – csattant fel.

Az oldalamon levő párra emeltem tekintetemet. Össze voltam zavarodva, nagyon is, de kíváncsi is voltam egybe. Kik lehetnek az igazi szüleim? Hogy néznek ki, mit csinálnak? Hol laknak? Milyen az eddigi életük, tudnak vajon rólam? Van vajon testvérem? Nem tehettem mást, kíváncsi voltam rájuk, így felkeltem a székről, és egy mély levegővétel után szóra nyitottam a számat.

- Megkeressük az igazi szüleimet.