Amnézia 3. rész

Amnézia

3. rész

Britney világa

Amióta megmondtam Namjoonnak hogy udvarolhat, egy szót sem szólt hozzám. Egy hete nem beszéltünk egymással. Mindig csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Eddig annyira nem zavart, de most már kezd idegesíteni. Pedig ezzel az egyességgel sokat nyerhetek. Megtudok dolgokat, amik fontosak lehetnek és fejleszthetem az ellenálló képességem Namjoonnal szemben. Azonban abba még nem gondoltam bele, hogy ez Namjoonnak miért is lenne jó üzlet. Tulajdonképpen nem nyer rajta semmit. Talán tényleg nem érdeklem annyira, hogy küzdjön. De, hisz ő mondta, hogy harcol értem. Akkor most miért nem csinál semmit? Veszíteni sem veszít ezzel az üzlettel. Pedig annyira biztos voltam benne hogy bele fog menni. Csak néha kellett volna szabadjára engednem a testem, hogy ösztönből fogadja Namjoon gesztusait. Már biztosan tudnék pár információt. Namjoon számomra kiismerhetetlen. Mindig fordítva cselekszik, mint ahogy én azt elgondolom előre. Meg akarom ismerni közelebbről. Tudni akarok a belső gondolatairól és minden egyes mimikájáról, gesztusairól tudni akarom a jelentését vagy a miértjét. Ez azonban lehetetlen. Legalábbis ebben a helyzetben biztosan. Miért érzem úgy, hogy valamit elrontottam? Talán ő átlát rajtam. Biztosan ismeri minden egyes mozdulatomat és gondolatomat. Mit tegyek? Kérjek bocsánatot? Legyek én is dacos és látványosan kerüljem? Így hagyni és sodródni nem akarok. Nem tudnám elviselni, hogy a nélkül menjen körülöttem tönkre valami, hogy ne tettem volna érte bármit. Ami viszont a leginkább aggaszt, az anya reakciója volt. Nem tudom kiverni a fejemből azt a meglepett arcot. Ahogy próbál valamit titkolni. Ezekkel a gondolatokkal van tele a fejem egy ideje. Az utcán sétálva sem tudom elengedni őket. Pedig ez az első alkalom, hogy amióta haza jöttem, kint vagyok. Hosszú ideig eszembe se jutott kimozdulni. Amikor viszont felkészültem rá lelkileg és fizikailag is, mindig segítenem kellett. Állandóan ez ment. „Hová mész?” „Segíteni kéne.” „Már ennyi az idő? Ji Na már ne menj sehova késő van.” Most a szüleim dolgoznak, Nam Joon pedig 2 napja nem jött haza, szóval senki nincs, aki hátráltasson. Hátráltasson… miért ez a szó jutott eszembe? Ez olyan, mintha… egy másodperc alatt vagy tíz összeesküvés elmélet jutott az eszembe. Biztos paranoiás lettem. Mióta beszéltem anyával, el kezdtem figyelni az apró jeleket. Például azt, hogy anyáék mindig minden mozdulatomat követik. Csak akkor nyugszanak meg, ha egy helyben vagyok huzamos ideig. Meg azt is, hogy körülbelül nyolc csatornánk van a tévén. Kevésnek tűnt, ezért keresgéltem a papírok között. Anya rajta is kapott. Azt mondtam, a bizonyítványomat kerestem, arra voltam kíváncsi. Elő is kereste nekem, a kezembe nyomta és kiterelt a szobából. Viszont megtaláltam, amit kerestem. 128 csatornából 120 le lett mondva több mint egy hónapja. Mikor vissza akartam tenni a papírt, a szekrény zárva volt. Kulccsal, amit gőzöm sincs, hol kereshetnék. Feltűnt még valami. A falamon észrevettem bizonyos lukakat. Tele van a falam képekkel a világ gyönyörű helyeiről. Rajzszögekkel van felrakva mind. Az ágyam mellett lévő fal viszont furcsán üres. Akkor találtam rá a rajzszögek által okozott lukakra. Arra gondoltam, hogy én szedtem le képeket vagy hasonlókat. De feltűnt, hogy a szekrényem, ami hatalmas, szokatlanul üres. És csak lenge ruhák vannak benne. Nem tudom, milyen voltam régen, de nem igazán kedvelem a lenge ruhákat. Lehet, hogy nem nagyon figyeltem az öltözködésemre. Ezt az ötletet azonban elvetettem, mikor észrevettem, hogy az egész szobám szokatlanul… mintha üres lenne. Vagy… olyan érzés, mikor belépek, hogy a személy, akié, nem sűrűn van otthon. Nem otthonos. Egy- két dísztárgy, képek, tanszerek. És a polcaim tele vannak könyvekkel. Szeretek olvasni, erre rájöttem. De nem a klasszikus regényeket és Korea történelmét… meg szakácskönyveket és legfőképp nem jogszabályokat, törvényeket és ügyvédi útmutatókat. Olyan, mintha összegyúrták volna a könyvkészletem anya, apa és az öcsém olvasmányaiból. Anya gyakran kér tőlem kölcsön könyvet. Apa mindig megnézi a történelmi és háborús könyveket, megtisztogatja őket. Az öcsém meg konkrétan az én ügyvédi útmutatóimból szokott jegyzetelni. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, itt valami nem stimmel. Hülyének néz mindenki. Az égvilágon mindenki. Megszívom a tüdőmet a friss levegővel. Itt a külvárosban minden olyan tiszta. Vajon a belvárosban milyen? Nem tudom elképzelni. Az öcsém szerint egy ideig fullasztó, aztán hozzá szokik az ember a kevés oxigénhez. Ahogy sétáltam, egy kutya futott oda hozzám. Gyönyörű berni pásztor. Szeretem a kutyákat. Csóválta a farkát és hevesen dörgölőzött. A nyakörvén volt egy biléta. Britney. Kuncogni kezdtem. Ha lenne kutyám, biztosan én is ilyen nevet adnék neki. Megsimogattam, ő pedig nagy hévvel terült el a földön, lábait négyfelé dobva, hogy minél nagyobb felületen tudjam simogatni a hasát. Játszottam vele egy kicsit. Úgy döntöttem, kipróbálom, mennyire van betanítva.

-          Britney! Ül!

A berni pásztor felugrott fekvő helyzetéből és kecsesen leült. Nem mozdult még a szeme sem. Meglepődtem. Okos kutya.

-          Britney, állj fel!

És a kutya felállt. Farka csóválása abba maradt, szeme mélyen a távolba meredt. Mozdulatlanul, mint egy kőszobor állt előttem.

-          Elég!

Britney úgy éledt föl, mint a tetszhalott állatok, mikor érzik, hogy nincs veszély. Oda jött hozzám, és játékosan kezdett lökdösni.

-          Jó kutya vagy, Britney! És most…

Kíváncsi voltam valamire. Nem tudom, honnan jött ez az ihlet. Sűrűn van ilyen semmiből jött ötlet, ami valamiért ésszerűnek tűnik.

-          Britney, lábhoz!

Britney mellém állt. Most viszont nem úgy, mint egy kőszobor. Boldogan csóválta a farkát.

-          Gyerünk!

És Britney megindult. Nem ment gyorsan, kényelmes tempót vett föl. Céltudatosan ment, mint aki már jól begyakorolta az utat. Nem tartott sokáig, mikor megállt a buszmegállóban. Megnéztem a megállókat. A belvárosba visz. Mikor jött a busz, felszálltunk rá. Köszöntem a buszsofőrnek és kértem egy jegyet. Hatalmas, meredő szemekkel nézett rám. Nem értettem. Talán mert borzasztóan néztem ki. Nem sminkeltem magam a baleset óta, nem tudom, hogy kell. És a ruháim mind otthoni ruhák. De nem a kinézetem érdekelte. A szememet fürkészte. Közben odaadta a jegyet. Én megköszöntem és Britneyvel elmentünk leghátra. Leültem középre, ő pedig a lábam elé. Sokáig tartott, amíg Britney megmozdult a leszálláshoz. A végállomásnál voltunk. Meg akartam nézni az időt, mikor rájöttem, hogy nincs nálam a telefonom. Csak a pénztárcámat hoztam magammal. Nem baj, amúgy se maradok sokáig. Megjegyeztem a busz számát. Britney bevárt, majd céltudatosan elindult. Egy idő után feltűnt, hogy sokan megnéznek. Ennyire nem festhetek rosszul. Britney bekanyarodott egy épület felé. Nagy tér volt előtte, amit láthatóan nagy lelkiismerettel gondoztak. Felnéztem az épületre. Hatalmas volt. Tiszta üveg. Gyönyörű hely. Ezt gondoltam. Valóban az. A szívemnek kedves hely. Nem tudom, milyen cég, de elég elegáns és komfortos az összkép. Olyan hely, ahova szívesen lép be az ember. Követtem Britneyt. Beléptünk az ajtón. Bent hatalmas fényűzés és csodálatos illat fogadott. Gyönyörű hely. Csillárok a plafonon. Vörösfenyőből van szinte minden. A padló pedig sötét márvány, amit bézs szőnyeg borít néhol. Érdekes, de szép összeállítás. Hatalmas ez a hely. Ahogy beléptünk, Britney leült, és rám meredt. Figyeltem. Valamire várt.

-          Mehetsz, Britney!

Felállt, és azonnal oda ment a portáshoz. Egy kellemes kinézetű fiatal hölgy állt mögötte. Megcsillant a szeme, mikor meglátta Britneyt.

-          Britney! Olyan rég nem láttalak már! Jaj, te kis szőrgombóc! Hol hagytad kis gazdád? Hol van Ji Na?

Nem hallottam tisztán, hogy mit mondott. Britney megindult a kutyák számára fenntartott helyre, ahol étel és víz fogadta őket különböző tálakban. A recepciós nő észrevett. Sokáig tanulmányozott. Zavarban éreztem magam, mikor végig mért. Nem igazán illek ebbe a környezetbe ezzel a hacukával. Lehet, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Megköszörültem a torkom és bátorságot gyűjtve oda mentem a kellemes kinézetű lányhoz.

-          Jó napot! Oh Ji Na a nevem. Öhm… furán fog hangzani, amit most kérdezni fogok. Szabad?

A lány nagyra nyíló szemekkel nézett.

-          Örülök, Oh Ji Na. Lee He Ji vagyok. Kérdezz nyugodtan.

-          Szóval… igazából… milyen cégnél is vagyok?

He Ji még nagyobbra nyitotta amúgy is hatalmas szemeit. Nagyon meglepődött ezen a kérdésen, de nem tudtam kit megkérdezni és ő biztos tud válaszolni a kérdéseimre.

-          Ez a cég egy olyan ügynökség, ahol profi modelleket, színészeket tanítunk ki és foglalkoztatunk.

-          Ahh. Értem.

Miért hozott ide Britney? Körbe néztem a hatalmas csarnokban. Még mindig lenyűgözött. Csodaszép. Irigylem őket. Jó életük lehet. He Ji megzavarta a gondolatmenetemet.

-          Szeretnél te is jelentkezni?

-          Jelentkezni?

-          Igen. Érdekel?

Haboztam. Megint körbe néztem. Vonzott ez a fényűzés. Mit veszíthetek?

-          Érdekel.

-          A lényeg, hogy leírod ide az adataidat, a készségeidet. Merre laksz, hogy ha messze, biztosíthassanak szállást. Milyen nyelveket beszélsz. Ez azért, hogy milyen nyelvet oktassanak. Ugyanis itt több nyelven is tudni kell.

-          Több nyelven?

Megijedtem. Én csak koreaiul tudok.

-          Igen. Itt az alap az angol, mandarin, japán, francia és orosz. Azon kívül még választhatsz, ha szeretnél.

-          Ennyi nyelv és még lehet választani? Ki ilyen maximalista, hogy plusz nyelveket bevállal? Önmagában ezek sem egyszerűek.

He Ji nagyot nyelt. Fürkészte az arcom. Fura és ijesztő ezt tapasztalni. Mintha mindenki tudna mindent rólam, én meg semmit senkiről. Lehet, hogy ez így is van.

-          Van rá példa. Az illető 12 nyelven tud. A másik pedig 11. Ők ketten a legjobbak nálunk.

-          Szívesen elbeszélgetnék velük, hogy miért ilyen elvetemültek.

He Ji zavarba jött. Elvörösödött. A kezeit nézte a pulton, amikkel babrált.

-          Te vagy az egyik?

Meglepődve nézett rám.

-          Az egyik, aki ennyi nyelven tud.

-          Én? Miből veszed?

-          Zavarba jöttél.

-          Dehogy is! Nem! Én csak négy nyelven tudok. Az oroszt most tanulom. Szóval. Oda adom neked a lapot, kitöltöd, mi értesítünk, ha alkalmasnak gondolunk. Természetesen csinálnunk kell rólad képet. A sminkesnek meg kell nézni, hogy mit tud kihozni az arcodból, a tervezőnknek pedig az alkatodat, hogy milyen ruhák állnak jól. A jelentkezési lapodon bejelölik, hogy alkalmas vagy nem. Ez után fogunk értesíteni napokon belül, ha eldöntötték, hogy alkalmas vagy. Utána pedig jönnek a fordulók.

-          Értem. És ezt csak így meg lehet csinálni? Bejön valaki az utcáról és már is tárt karokkal várjátok?

Meglepte őt a kérdésem. Elmosolyodott.

-          Nem. De veled kivételt teszünk.

-          Miért?

-          Mert látok benned tehetséget.

Leültem kitölteni a lapokat. Mikor kész voltunk, bementünk a fotóterembe. A látványom befagyasztott mindent. Beszélgetéseket, kattintásokat, eszmecseréket. A modellt is. Helyes volt. Magas, kicsit husis alkattal.Tetszett. Mikor már a csend kínossá vált, és valaki ujjongva el kezdett felém rohanni – számomra érthetetlen okból – He Ji egyből hangosan, erőteljesen és határozottan szólalt meg. Eddig nem néztem volna ki belőle.

-          Ő itt Oh Ji Na. Újonc, akit úgy döntöttem, érdemes lenne megnézni. Látok benne tehetséget. Mit szóltok?

A felém rohanó lány lefagyott útközben. A csend megint felülkerekedett rajtunk. Kényelmetlen volt. Nem szabadna itt lennem. Mit gondolhatnak rólam? Itt van egy ágról szakadt lány, igénytelenül, beállít ide és modell akar lenni. Vagy épp színésznő. Én biztos kinevetném és elküldeném. Úgy döntöttem, megtöröm a csöndet.

-          Üdvözlök mindenkit! Oh Ji Na vagyok. Kérem, fogadjanak szívesen.

Még mindig csönd. Hirtelen hangos lépteket hallottam. Ismerős léptek voltak. Megjelent Britney. El kezdte nyalogatni a kezem. Nem bírtam ki, hogy ne guggoljak le hozzá megsimogatni. Ő volt az egyetlen, aki nem kikerekedő szemekkel nézett rám.

-          Mi az, Britney? Hiányoztam? Pedig nem is váltunk el sok időre.

-          Ji Na?

Az ismerős hang villámcsapásként hasított a fülembe. Egyből felálltam és a hang irányába néztem. A bejáratnál állt. Felöltözve, kisminkelve. Gyönyörűen. A szerelmem. Még mindig síri csönd.

-          Dongsaeng? Mit keresel itt?

Namjoon megindult felém és előttem állt meg. He Ji félre húzódott. Farkasszemet néztünk az öcsémmel.

-          Ji Na. Miért vagy itt?

A hangja komoly volt és… baljós.

-          Én… Britney vezetett ide.

Britney valószínűleg tudta, hogy róla van szó. Lefeküdt a földre, mellső lábaira tette a fejét és bocsánatkérően nézett. Okos kutya… nagyon is az.

-          Még nem nyerte vissza az emlékezetét?

A hang irányába néztem.

-          Úgy látszik, nem.

-          Akkor miért van itt?

A helységben lévők beszélgettek. Namjoon továbbra is engem figyelt.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet?

-          Nem vagyok benne biztos, hogy vissza kéne hozni ide.

A hang előtört belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna rajta.

-          Hogy értitek azt, hogy vissza?

A társaság meglepetten nézett rám. Ismét csönd honolt. És ekkor jöttem rá. Nem koreaiul beszéltek. Japánul. És én japánul válaszoltam. Hirtelen rám tört az aggódás és a félelem. Miért értem meg a japánt úgy, mint az anyanyelvem?

Egy kéz megragadott. Magához húzott és száját az enyémre emelte. A társaság felmordult, zajongani kezdtek. Nem értettem, mit mondanak. Azzal voltam elfoglalva, hogy Namjoon ajkai milyen édes mámorba visznek engem. Élveztem a csókot. És már csak annyit vettem észre, hogy sötétül a világ. Forog minden. Zuhanok.

Amnézia 2. rész

Amnézia

2. rész 

Gyanú

Mikor reggel felkeltem, ugyanabba a ruhába voltam, amibe lefeküdtem. És ugyan abban a kényelmetlen pózban. A fejem és a lábam lelógott, ahogy keresztbe feküdtem az ágyon. Ahogy próbáltam felkelni, éreztem, hogy a nyakam elgémberedett. Alig tudtam mozgatni. Nagy nehezen felkeltem és akkor vettem észre, hogy egy takaró van rám terítve, a papucsomat valaki levette és az ágyam mellé tette. Jött egy sugallat, amitől kirázott a hideg. Namjoon. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A fürdőbe indultam. A tegnapi nap után kell egy kis felfrissülés. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor hallottam, hogy valaki bent van. Hezitáltam. Nem tudtam, hogy anya vagy apa, vagy esetleg… Namjoon van-e bent. Nem mertem megkockáztatni. Úgy éreztem, hogy Namjoon van bent. Gyorsan megfordultam a tengelyem körül, hogy visszafussak, mikor beleütköztem valamibe. Valamibe, ami magas, puha, nincs rajta ruha és Namjoon illata van. Kinyitottam a szemem. Namjoont láttam magam előtt. Illetve a mellkasát, amibe beletemettem az arcom. Még akaratlanul is. Gyorsan hátra léptem. Nagy ívben meghajoltam és elnézést kértem, mire Namjoon megszólalt édes, mámorító hangján.

-          Miért te kérsz bocsánatot és hajolsz meg. Nekem kéne, te vagy az idősebb.

Ráharaptam a szám szélére. Nem tudtam hova nézzek. A szavait fel sem fogtam. Mikor meghajoltam, a szálkás felsőtestét figyeltem, aztán próbáltam a szájára koncentrálni miközben beszélt. Egyik sem volt jó ötlet. Mindkettő látványa… megigézett. Megpróbáltam a szemébe nézni. Ez sem járt sikerrel. Amint találkozott a tekintetünk, éreztem hogy paprikavörös vagyok és eszembe jutott a tegnapi forró csókja. Elvettem a tekintetem és a nyakára, majd kezére néztem, de mindegyik testrésze tetszett. Nagyon is. Nem volt olyan pont, ami ne indított volna be bennem valamit. Lenéztem a földre és megláttam a lábfejét. Elhűltem. A lábfeje… szintén TÖKÉLETES. Hogy létezhet ilyen ember a világon, akinek még a lábfeje is szép??? Komolyan velem lehet a probléma. Hirtelen azok a tökéletes inakkal rendelkező lábfejek megindultak felém. Elkezdtem hátrálni, majd beleütköztem a falba. Mikor már vészesen közel kerültek hozzám azok a lábak, felnéztem. Nem kellett volna. Namjoon közvetlenül az orrom előtt állt, bele tolakodva az aurámba. Ami… nem zavart. Megigéztek a szemei. Nem tudtam másra nézni. Elmosolyodott. Akkor fogtam fel, hogy egy szál fehér, rövid kis törölközőben áll előttem. Még jobban elpirultam. Szerintem ilyen tűzpiros szín már nincs is a színpalettán, amilyen színben az én arcom pompázott.

-          Hallottad amit mondtam?

Nagyot nyeltem. Gőzöm sincs, mit mondott. Azzal voltam elfoglalva, hogy hova ne nézzek. Nem is fogtam fel, hogy beszél. Nem reagáltam. Ijedt kiskutya tekintettel néztem rá. Legalábbis én azt hiszem.

-          Akkor mi a válaszod? Igen, vagy nem?

-          Mi volt a kérdés?

-          Nem fogom elmondani még egyszer. Válaszolj.

Nem tudtam miről van szó. Biztos voltam benne, hogy nemmel kell válaszoljak.

-          Nem.

Namjoon elhúzta a szája szélét. Félmosoly. Iszonyatosan jól áll neki ez a fajta mosoly azzal a… vad tekintettel! Na jó, be kell fejeznem. Én, Oh Ji Na, ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem fogok bedőlni neki. Nem hiszem el, hogy bármi történt volna közöttünk. Habár a testem nem ért egyet velem. Betudom annak, hogy elég esztétikus kinézete van Nam Joonnak és biztos tetszett régebben is. Kinyílt a fürdő ajtaja és anya jött ki onnan.

-          Oh, ti itt vártatok? Ne haragudjatok, apátok befoglalta a fürdőt. Már itt sem vagyok. További kellemes időtöltést.

Erre anya egy huncut vigyorral az arcán elvonult. Ennyire élvezi a helyzetet? Tudja, hogy Nam Joon rám hajtott? Biztos, hogy nem. Elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mi ketten… na, most már tényleg elég. Átbújtam Nam Joon karja alatt, amit a falnak támasztott és elindultam vissza a szobámba. Nam Joon megragadta a felsőm ujját és visszahúzott. Hátulról megölelt és a nyakamba bújva búgta a fülembe a szavakat.

-          Mégis hová mész?

Lefagytam. Nem tudtam rendesen válaszolni. Levegőt is alig kaptam.

-          Én… megvárom… bemegyek a…

-          Jössz be velem a fürdőbe.

A szívverésem és a légzésem leállt, a szemem tágra nyílt. Minden életfunkcióm eltűnt.

-          Hova?

-          Azt mondtad, nem.

-          Mire mondtam nemet?

-          Hogy szeretnél-e egyedül fürdeni.

Becsapott? De hisz tudta, hogy nem hallottam. Direkt nem kérdezte meg még egyszer. Biztosan nem fogok bemenni vele a fürdőbe! Ne nézzen hülyének senki. Együtt fürödni Nam Joonnal… egyszerűen… csodás lenne? Ugyan már mi lenne benne a csodálatos! Nem és kész!

-          Engedj el! Nem megyek be oda veled.

-          Dehogynem. Azt mondtad nem szeretnél egyedül fürdeni.

-          Becsaptál. Ha tudom, mit kérdezel, biztosan nem ez lett volna a válaszom!

-          Miért nem hallottál? Mással voltál elfoglalva?

A kis mocsok. Okosan játszik. Engem azonban biztos nem fog megint belerángatni a fertőbe. Megfogadtam, hogy jobb ember leszek!

-          Nem megyek be veled és kész.

-          Megígérted.

-          Mikor ígértem én ilyet? Nem emlékszem hasonlóra sem.

-          Mielőtt elmentem Amerikába, azt mondtad, együtt fogunk fürdeni ha haza jövök.

-          Nem hiszek neked. Soha nem tennék ilyet.

Nam Joon ölelése engedett. Arra gondoltam, ez remek lehetőség a menekülésre. Kitörtem Nam Joon karjai közül és elindultam a szobám felé. Mikor csuktam be az ajtót, Nam Joon kitárta az ajtót és becsapta maga után. Én addig hátráltam, míg el nem értem az ágyig, ahol egyből leültem.

Nam Joon töretlenül jött felém. Leguggolt elém és megfogta a combom. Az érintésére összerezzentem. Elvette rólam a kezét. Megborzolta szőke haját és a kezébe temette az arcát. Felnézett rám, közben megnyalt a szája szélét.

-          Ji Na. Tényleg ennyire lehetetlennek látod a kapcsolatunkat?

-          Nincs semmiféle kapcsolat köztünk, azon kívül hogy testvérek vagyunk.

Nam Joon lehajtotta a fejét.

-          Ugye tudod, hogy egyszer már túlestünk ezen. És ugyanígy ellenkeztél.

-          Megvolt rá az okom akkor is és most is.

-          Igen. De egy valamit tudnod kell.

-          Nem hiszem.

-          De. Az, hogy a szüleink általunk ismerkedtek meg és mi már egy ideje együtt voltunk, mikor ők összejöttek.

Nem hiszek neki. Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Ilyesmit anyáék nem is említettek. Soha nem mondták… legalábbis ebben az egy hónapban nem. Emlékezni akarok! Tudni akarok mindent! De ez… nem tűnik hihetőnek. Ennyire meg akar szerezni magának hogy képes ilyen hazugságokra?

-          Nem hiszek neked.

-          Sejtettem. Akkor kicsit nehezebb dolgom lesz veled mint anno.

-          Ezt hogy érted?

-          Meg foglak hódítani Ji Na. Ha kell, akkor százszor is meghódítalak egy életben. De nem foglak elengedni többé.

Tágra nyíltak a szemeim. Annyira meghatottak ezek a szavak. Sírni tudtam volna. Hinni akartam benne, hogy igaz. Azt akartam hogy tényleg így legyen, hogy engedhessek az érzelmeimnek amik akaratlanul zúdultak rám egyik pillanatról a másikra. Úgy döntöttem, megbizonyosodom erről. Nam Joon egy szó nélkül felállt és kivonult a szobából. Majdnem elbőgtem magam. Rám zúdult egy csomó minden ebben a két napban. De tegnap gyenge voltam, egyszer már megtörtem. Nem sírok többé. Erősnek kell lennem, céltudatosnak és határozottnak. Nem gyengülhetek el. Különben soha nem nyerem vissza az emlékezetem és olyanokkal tömik majd a fejem, amik hazugságok. Felálltam az ágyról és leviharoztam. A fürdőszoba mellett elhaladva nem hallottam semmit. Megfordultam, és Nam Joon szobája csukva volt. Ő már lefürdött valószínűleg. Akkor csak miattam jött ki. Megszegte az ígéretét. Nem velem fürdött elöször… Nem! Ki innen buta, balga gondolatok. Nincs időm ilyenekkel foglalkozni. A konyhában megtaláltam anyut. Épp újságot olvasott, miközben az ebéd a gázon forrt. Leültem vele szemben. Tipikusan abban a pózban, amikor mondani vagy kérdezni szeretnék tőle valamit. Letette az újságot és levette a szemüvegét.

-          Mi az, drágám. Mit szeretnél?

-          Tudni akarok valamit. Válaszolsz nekem őszintén?

-          Persze. Kérdezz csak.

-          Mi ismertük már egymást Nam Joonnal mikor ti apuval összejöttetek?

Hosszú csönd. Anyu gondolkodott. Vajon azon gondolkodott hogy miért kérdezek tőle hirtelen ilyet, vagy azon hogy mit hazudjon, vagy hogy hogyan tálalja az igazságot? A válasza megfontolt és kimért volt. Tőle szokatlan módon.

-          Igen, drágám ismertétek egymást.

Szünet.

-          És együtt voltunk Nam Joonnal? Jártunk?

Anya csodálkozva nézett rám.

-          Mire emlékszel?

-          Semmire.

-          Jaj, édesem dehogy voltatok. A munkahelyedről ismeritek egymást. Ő részmunkaidős az iskola mellett, te pedig teljes állásban dolgozol… vagyis. Dolgoztál.

-          Azt mondtátok, nem dolgoztam a suli óta.

Anya megköszörülte a torkát. Hirtelen oda ment a tűzhelyhez, mintha fontos lenne megnéznie az ételt és sokáig kavargatni. Majd újra visszaült és nem nézett a szemembe. Úgy válaszolt.

-          Nos, dolgoztál egy… helyen, de kiléptél onnan, mert… azt mondtad nem bírod és inkább itthon maradsz nekem segíteni.

Érdekes. Nem úgy ismerem az eddigi énemet, mint aki olyan hamar feladja. Gyanús nekem ez az egész. Hazudik? Anya csak nem hazudik nekem. Ő az anyám. Mi oka lenne erre? Komolyan. Nem értem, nincs ötletem.

-          Kössz, anya. Sokat segítettél.

Felrohantam az emeletre. El kezdtem teljes erőből verni Nam Joon ajtaját. Kinyílt az ajtó. Berontottam és bezártam magam után.

-          Ji Na?

-          Dongsaeng, mesélned kell.

-          Mit meséljek?

-          Az igazat. Az elejétől a végéig. Mondj el mindent, kérlek.

Hosszú másodpercekig néztünk némán farkasszemet az öcsémmel. Biztosra vettem, hogy mesélni fog nekem, hogy elnyerje a bizalmam. Tévedtem.

-          Nem, Ji Na. Nem mesélek.

-          Miért nem?

-          Mert mindenre neked kell rájönnöd. A lényeget már tudod. Együtt voltunk és már régebb óta ismerjük egymást mint a szüleink. Innen már össze fogod tudni rakni a képet.

-          Miért nem mondod el egyszerűen? Miért csinálod ezt? És ha nem tudok meg semmit?

-          Okos lány vagy, mindenre rá fogsz jönni.

-          Mesélj, Nam Joon.

-          Nem.

-          Kim Nam Joon!

A nevét már szinte ordítottam.

-          Sajnálom, Ji Na. Nem tehetem. Neked ártok vele.

-          Azzal, ha megelőzöd, hogy átverjenek anyámék?

Nam Joon félmosolyra húzta a száját.

-          Látod, már ezt is észrevetted.

Ziláltam. Nagyon ideges voltam. Anyám miatt aki hazudik, Nam Joon miatt aki titkolózik. Mi folyik itt? Azt hittem, egy rendes családban nőttem fel…

-          Rendben van, Nam Joon. Engedélyt adok.

-          Mire.

-          Hogy udvarolj.

Nam Joon felnevetett.

-          És ebbe mi az izgalmas?

-          Ha megtörök, és egy kis jelét is mutatom a szimpátiámnak feléd, elárulsz egy dolgot. Mindig csak egyet.

-          És honnan tudjam, hogy nem direkt fogod viszonozni?

-          Onnan, hogy a hátam közepére sem kívánom a szerelmed, Dongaseng.

Para 6. rész

Para

6. rész 

# Elszabadult indulatok #

Kookie már egy órája volt a gyengélkedőn. Tae idegeit tépték az eltelt percek. Minden egyes perc egy órának tűnt. A folyósón járkált oda-vissza. A padon pedig Jimin volt barátnője ült. Csendben figyelte a türelmetlen Taet. Tae hirtelen odament a gyengélkedő ajtajához, és verni kezdte azt.

-          Mi van már? Engedjenek be! Látni akarom, hogy nincs baja!

-          Tae, ülj le.

-          Ne parancsolgass.

-          Nem jutsz előrébb, ha tombolva vered az ajtót. Inkább ülj le és nyugodj meg.

Tae egy ideig hezitált. Majd úgy döntött, mégis leül. Nem a nő mellé. Egy széket kihagyott. Duzzogva fonta keresztbe a karját. A nő lesajnálóan figyelte Taet. Sajnálta, amiért nem tud mit kezdeni a helyzettel, de gyerekesnek és komolytalannak tartotta. Nem látta benne a férfit. Ahogy Jiminben sem.

-          Jimin… hogy van?

Tae megvető pillantást vetett a nőre. Nem válaszolt. Áradt belőle a megvetés és utálat.

-          Tudom, hogy furán hangzik, hogy pont én kérdezek felőle, de tudni szeretném.

-          Kérdezd meg tőle.

A nő nagy erővel kifújta a levegőt és elmosolyodott. Szemét lesütve beszélt, miközben babrálta pulcsijának szélét.

-          Sejtettem hogy nem fogsz válaszolni.

-          Akkor minek kérdezel.

-          Remény.

Tae nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá a nőre. Hangjából érződött, hogy valami nagyon nyomja a lelkét. És valóban érdekelte, hogy Jimin hogy van. Olyan volt, mintha aggódott volna. Tae felsóhajtott. Kinézett a szemben lévő ablakon.

-          Jimin most… nincs jól.

Amint meghallotta Tae hangját, a nő felkapta a fejét. Reményteljesen, hálásan, hogy Tae megtiszteli a szavaival. És az idejével. Tae folytatta.

-          Szerelmes. És ez a második alkalom, hogy nem kapja meg teljesen, akit akar. Gondolom, tudod, mire célzok.

A nő nem felelt. Tudta, miről beszél Tae. Szégyen. Ezt érezte minden porcikájából. Tae nyugtázta, hogy a beszúrt kis mondata betalált. Elégedett volt ettől, habár mintha kicsit megbánta volna.

-          Kérnék tőled valamit, Soo Hyun.

-          Tőlem? Mit?

Tae hezitált. Megharapta a szája szélét, majd kimondta, amire gondolt.

-          Szeretném, ha megint összejönnél Jiminnel.

-          Mi? Megőrültél?

Soo Hyun hangja nem volt felháborodott. Inkább elhűlt, meglepett.

-          Nem őrültem meg. De tudom, hogy Jimin még nem tette túl magát rajtad. És te sem azért voltál Ki Bummal, mert annyira szeretted.

-          Te… tudsz valamit?

-          Igen. Mindent tudok. És valamilyen téren nagyra becsülöm a tetted, de másrészt meg balgaságnak tartom és hülyeségnek. Két emberrel csesztél ki azért, hogy egy halálra ítéltnek megédesítsd az utolsó fél évét.

-          Nem értesz te semmit.

-          De nagyon is értem, Soo Hyun. És ezt kihasználva kérlek meg erre.

Soo Hyun habozott. Szerette Jimint, de nem látott esélyt arra, hogy megint visszakapja szerelmét. Elég csúnyán váltak el. Soo Hyun több hétig éjszakákat sírt végig. Jimin sem lehetett másképp… Kinyílt az ajtó. A nővér jött ki és becsukta maga után az ajtót. Tae azonnal felállt és elé lépett. Valamit furának talált. A nő haja kissé zilált, köténye félre gombolva… Tae kemény pillantását a nővérre emelte.

-          Mit csináltak odabent?

-          A nővér zavarodottan, elpirosodva sütötte le a szemét.

-          Semmit.

-          Ne szarakodjon itt velem!!

Tae nagyon dühös volt. Szét tudott volna robbanni az idegtől.

-          Én itt várom a barátomat tűkön ülve, hogy milyen állapotban van, maga meg extra kezelésben részesíti? Teljes nyugodtsággal?? Amikor tudja, hogy én idegesen vagyok itt kint? Nézzen az ember szemébe, ha beszélnek magához. Nincs önbecsülése? Ráadásul egy diákkal?

A nővér fenyegető tekintettel nézett Taera. Tae nem szeppent meg, ahogy a nővér várta.

-          Tudja, hogy kivel beszél. Beszéljen olyan hangnemben. Idősebb is vagyok és rangom van.

-          Mindig ezzel jönnek ha nincs mit mondani. Szánalmas.

Tae félrelökte a nővért és berontott a betegszobába. Kulcsra zárta maga után az ajtót. Kookiet a legutolsó függöny mögött találta meg alsógatyában az ágyon. A plafont nézte. Ruhái szétdobálva.

-          Mit művelsz itt?

-         Szia, Tae.

-         Szia, Tae? Ennyire futja?

Kookie nem válaszolt. Továbbra is a plafonra meredt.

-          Ez annyira nem te vagy.

Kookie felült az ágyon. Taera meredt. Gyanakvó, enyhén kéjes tekintettel.

-          Féltékeny vagy?

-          Nem. Dühös.

-          A féltékenység miatt.

-          Nem. A düh miatt vagyok dühös. Nem érdekel, kivel mit csinálsz, Kookie.

-          Valóban? Nem érdekel, hogy mit csinálok?

-          Nem.

Kookie felállt az ágyról. Lassan oda lépett Taehoz. Benyúlt halványkék inge alá. Forró keze égette Taet, ahol hozzá ért. Szíve elkezdett zakatolni, erei lüktettek, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.

-          Mit csinálsz, Kookie.

-          Azt mondtad, nem érdekel mit csinálok. Nos. Nekem ehhez van kedvem.

-          Ne viccelődj.

-          Ez nem vicc.

Kookie keze Tae derekára tévedt, majd hozzá simult. Elkezdte puszilgatni Tae fülét, majd a nyakát. Végül a szájára tévedt. Olyan szenvedélyesen és hevesen csókolta meg Taet, hogy a fiú meglepettségében elfelejtett levegőt venni. Tae belekapaszkodott Kookie nyakába. Viszonozta a vágytól égő csókot. Érezte Kookie megfeszült izmait. Imádta Kookie izmait. Gyönyörű volt. Tae lassan átvette az irányítást. Elkezdte kigombolni az ingét. Kookie leráncigálta a kigombolt inget. Ekközben végig hevesen csókolóztak. Tae elkezdte Kookiet hátra fele tolni, majd lelökte az ágyra és rámászott. Csókolgatni kezdte minden porcikáját. Majd a keze Kookie ágaskodó testrészéhez ért. Benyúlt a nadrágjába. Kookie erre szorosan megölelte Taet és szavak nélkül követelte a száját. Tae újra megcsókolta. Annyira égtek mind a ketten a vágytól, hogy azt se vették volna észre, ha valaki bejön. De tudták, hogy az ajtó zárva van. Már egy jó ideje élvezték egymás társaságát. Tae ruhái is hiányosak voltak, csak egy alsónadrág volt rajta. Tae hirtelen elvette Kookie kezét onnan, és felült. Kookie nem értette.

-          Tae?

-          Nem helyes.

-          Mi nem helyes?

-          Jimin ott vár minket egyedül, hogy mikor megyünk vissza, mi meg itt…

-          Ugyan már. Most durcizik. Emiatt ne hagyjuk abba.

Kookie oda bújt Tae nyakához és elkezdte puszilgatni.

-          Naaa. Tae. Bújj vissza hozzám.

Taet kirázta a hideg attól, ahogy Kookie beszélt. Ez a kéjes, mély, rekedt hang…

-          Nem, Kookie. Én visza megyek.

Tae elkezdett felöltözni. Kookie durcásan visszafeküdt az ágyra.

-          Mikor végre nyerésre állok, te meghiúsítod. Miért?

-          Ez nem egy verseny! Itt érzelmekről van szó, Kookie! És ha nem veszed komolyan, legalább azért állj félre, hogy akinek ez fontos, ne szenvedjen!

-          Nekem is fontos!

-          Azért fekszel le a nővérrel ugye?

-          Féltékeny vagy.

-          Nem vagyok féltékeny. Viszont nem értem, ha annyira szerelmes vagy… hogy tudsz beindulni a nagy mellekre, dús piros ajkakra és szőke hajra.

-          Csak reménykedtem, hogy talán… nem vagyok szerelmes és menni fog egy nővel…de…besültem.

-          Besültél?

-          Nem ment, Tae. Egyszerűen…az elején még tökre ment, aztán meghallottam a hangod és… le…

-          A hangom miatt?

-          Azt hiszem.

Kookie lecsüggedve ült az ágyon. Tae épp a farmerkabátját vette fel az ingjére. Tett egy lépést Kookie felé és megsimogatta a haját. Kookie nagyra nyílt szemekkel nézett fel Taera. Szerette, ha Kookie így néz rá. Olyan volt mint egy törékeny kisfiú.

-          Sajnálom, Kookie. De tudod, hogy a szívemben két embernek van hely.

-          Tudom.

Tae kisétált, és ott hagyta a megtört fiút. Tudta, hogy Kookie úgy sem menne vele, hogy Jimint lássa. Tae azonban sietett. Szörnyen fájt a szíve, hogy barátai miatta veszekednek és szenvednek. Mikor benyitott a szobába, nem volt ott senki. Jobb oldalt furcsán üres volt a tér. Mikor oda nézett, a szíve egy pillanatra megállt. Jimin cuccai eltűntek. Csak a hűlt helyüket találta. Kétségbe esetten nézett be a szekrénybe. Jimin polcai üresek voltak. Tae nem tudta elhinni, amit lát. Jimin elköltözött a szobából? A nagyszerű trió felbomlik? És mindez miatta?? Nem tudta elfogadni ezt a tényt. Kirontott a szobából. Futva kereste barátját. Sehol nem látta. Már egy ideje futott, mikor hirtelen megállt. Jimin egy padon ült, és épp csókolózott. A másik fél, aki ott volt… Tae térdre rogyott. Tudta, hogy fájni fog ezt látni, de hogy ennyire. Jimin Soo Hyunt átkarolva ült a padon és azt tette vele, amit nem rég még ők ketten csináltak. A gerlepár szétvált. Mosolyogtak. Mikor Jiimin észre vette Taet, megfeszültek az arcizmai. Kézen foga állt fel Soo Hyunnal, és elsétáltak Tae mellett. Jimin nem köszönt. Soo Hyun vetett oda egy vérszegény sziát, majd Jimin karjába kapaszkodott. Tae úgy érezte, nem  kap levegőt. El akart tűnni. De miért fáj neki ennyire, mikor ő akarta őket együtt látni?

-          Látom, hamar túl tetted magad Taen, Jimin.

Tae Kookie hangját hallotta maga mögött. Tae megfordult. Kookie és Jimin egymással szemben álltak. Jimin nem szólalt meg. Egyik keze ökölbe szorult. Tae ránézett Kookie kezére, ami szintén ökölbe volt szorítva. Észre vette, hogy Kookie kezd megindulni Jimin felé. Jimin eltolta magától Soo Hyunt, és ő is megindult. Tae nem gondolkodott. A két fiú közé vetette magát. Nem tudta, oda ér-e időben. Csak futott, hogy megelőzze a bajt. Nem akarta, hogy még egyszer bántsák egymást. Egy csattanást hallott. Nem Jimintől és nem is Kookietól származott. Soo Hyun. Arcon vágta Kookiet. Tae idegei elpattantak és neki ment a lánynak. Megfogta és a pulcsijánál fogva neki vágta a legközelebbi fához. Szemei izzottak.

-          Azt megengedtem, hogy Jimint elvedd tőlem, de Kookiehoz nem érhetsz hozzá te szajha!