Who Am I? 7.fejezet

7.fejezet

Lassú, tompa hang csengett fel. Csipogtak, mint ha egy beállított gépszerkezetet jelezne valamit. Az egész testem sajgott, éreztem, hogy nehéz a testem. Szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor meghallottam a nevemet.
- Min Sun Gi.
Lassan emeltem fel szemhéjamat, és a hang felé fordultam. Egy fehér köpenyes férfi állt mellettem, miközben MinHának folytatta mondandóját.
- Most már nem lesz semmi gond. Szerencsére hamar behozták, így kezelésbe tudtuk venni. Egy kis pihenésre van szüksége. 
Kezelés De, hiszen előbb még a moziban voltam.
- Rendben van Doktorúr, köszönjük! - csengett fel vérszerinti apám mély hangja. 
Csak ekkor kezdtem el körbenézni. Lassan mozgatva fejem mértem fel a terepet. Kórterem. Egy kórteremben voltam. Jobbomon állt a köpenyes, és barátnőm MinHa. Szerencsétlen lányt még nem láttam ilyen ramaty állapotban. A szemeit kisírta, és a sminkjét sem törölte le, pedig teljesen elfolyt a könnyei miatt. Kezeit maga előtt ökölbe szorította, úgy itta az orvos szavait.
Mellette állt apám, aki összeszedetten bólintott, ahogy hallgatta az utasításokat a kezelésemmel kapcsolatban.

- Felébredt.  - Ekkor néztem a bal oldalamra. Park Jimin ült mellettem, és merev tekintettel nézett le rám. 
Nem kellett több, MinHa azonnal rám vetette magát, és megragadva kezem sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Azt hittem, már sose kelsz fel Sunny! Tudod mennyire megijesztettél
- Mi történt? - próbáltam feleszmélni.
- Az történt, hogy mogyoró volt abba a sütibe, amit kértünk neked.  - válaszolta egyből a szőke barátnőm. - Elkezdted kapkodni a levegőt, majd összeestél.
- Mogyoró?
- Igen. Mint kiderült, allergiás a mogyoróra. – válaszolta meg kérdésemet az orvos.
Áh, szóval ez történt. - Gondoltam magamba, majd lassan kifújtam a levegőt. Nem hittem volna, hogy valaha is allergiás leszek bármire. Könnyen meg tudtam enni eddig bármit, bár ha belegondolok mogyorós dolgokat nem is ettem még, vagy csak nem tudtam róla.
- Kis mennyiségben nem okoz gondot, de úgy látszik most mégis bekövetkezett a baj.
- Úgy aggódtam! –jajgatott barátnőm, aki még erősebben megszorította a kezem. 
Megszorítottam MinHa kézfejét, hogy kicsit éreztessem vele, jobban vagyok. Természetesen nem voltam jól, és nekem még mindig Jungkook járt a fejembe. Tényleg, Jungkook! 
Azonnal Jimin felé fordultam.
- Hol van Jungkook és Hoseok?
A fiú eléggé érthetetlen fejet vágva nézett vissza rám. Összeráncolta homlokát, majd tekintete apánkra siklott.
- Szerintem a fejét is beverhette. 
- Mi? - néztem a fiúra, majd barátnőm szorításából kirántva mancsom, Jimin kezére fogtam, ami miatt azonnal visszarántotta rám a tekintetét. - De hiszen itt voltak. Mármint nem itt, hanem a teaházba. Elvittetek moziba.
- Sunny. - szólalt meg barátnőm kétségbeesett hangján. - Nem volt itt senki sem. Amikor édesapád bement Jimin után az irodába, te hirtelen elhúztad előlem a sütidet, és elkezdtél enni. Miután befaltad az egész szeletet, felkeltél a helyedről, és az ajtóhoz siettél. – tárta elém a történteket. 
- Miért ettem volna meg egyszerre egy egész szelet tortát? –nézte körbe. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Valami olyasmit magyaráztál, hogy szédülsz, és csak akkor mondtad, hogy nem is ettél egész nap semmit. 
Tényleg nem ettem semmit se még ma.
- Aztán az ajtónál hallgatóztál, vagy nem tudom mit csináltál, de én csak annyit láttam, hogy összeesel. – MinHa elhalt hangján sorolta a mondatait. 
- A barátnőd ijedt hangja miatt mentünk ki. –szólalt meg apám, aki kezét a szőkeség vállára tette. – Szólítgatott téged, de nem voltál magadnál.
- Oh, értem. –mondtam szinte semleges hangnembe. Ismételten Jiminre néztem. – Akkor, nem is mentünk moziba?
- Nem. –vágta rá egyből. – Te tényleg beüthetted a fejed. –sóhajtotta. Most láttam meg először Jimin aggodalmas tekintetét. 
- Na, de.. –nyögtem ki alig hallhatóan, de nem tudtam folytatni a mondatot. 
Nem értettem, akkor most mi is van? Meg se történt az, hogy elmentünk moziba? Vagyis, még a másik két srác se jött be a teaházba? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Meddig kell még kórházban lennie? –barátnőm az orvos felé fordulva tette fel a kérdést.
- Mivel már túl van az életveszélyen, így csak estig tartjuk bent. Minden esetre, kellene magánál hordania ezentúl egy gyógyszert, ami ilyen esetekbe jól fog jönni. 
- Köszönjük. –apám tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, aki végül távozott is a kórteremből. – Sun Gi. –fordult ekkor felém. – Nem kell megijedned. A feleségem is allergiás a mogyoróra, szóval valószínűleg tőle örökölted. 
- Értem. 
- MinHa, tudnál maradni estig a lányommal? Nekem vissza kell mennem a teaházba, elintézni pár dolgot.  
- Persze, ez természetes. 

Perceken belül kettesben maradtam a barátnőmmel. Apán a telefonját a füléhez tartva sétált ki a kórteremből, miközben a ’The Min’ teaházról beszélt valakivel. Jimin követte apánkat, ám arckifejezését nem tudtam hova tenni. Tekintetéből le lehetett olvasni az aggodalmat, és a kíváncsiságot is. Ahogy kisétált tőlem végig engem figyelt.
A napom hátralévő része azzal telt, hogy MinHa ezernyi történetet, pletykát és nézőpontot osztott meg velem, szinte minden témáról, ami eszébe jutott. Próbáltam rá figyelni, komolyan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosdós jelenet, annyira a fejembe égett, hogy akármennyire is próbáltam elfelejteni, vagy nem gondolni rá, nem ment. Képtelenség volt nem rá gondolni. Ám akárhányszor eszembe jutott a fiatal srác szemei, ahogy rám néztek, éreztem, hogy elvörösödöm. Mégis miféle álom volt ez? És ami a legfontosabb, miért így ért véget?
- Ahj, ez annyira bosszantó! – tört ki belőlem a gondolat, mire a szőke barátnők csak együttértően bólogatott.
- Ugye? Én is ezt mondom. 
MinHa az ágyam végében ült, szembe velem, törökülésben. Kezeiben a telefonját nyomkodva, miközben folytatta az abból való felolvasását.
- „Örökre együtt!” Ah, ez annyira gáz! –nézett fel a szemeimbe. – Ha nem lépett volna közbe az a ribanc, akkor most velem járna az a srác. Teljesen kiakaszt!
Mi van? Teljesen kizökkentem abból, amit a szöszi magyarázott nekem. 
- Na igen… - helyeseltem, hogy ne tűnjön fel neki, hogy teljesen máshol járt az eszem.
- Jól vagy? Kivörösödtél. 
- Persze. –megfogtam a saját arcom. Lángolt. – Viszont, kicsit fáradt vagyok. Menj haza nyugodtan, én meg lefekszem aludni. Fáradt vagyok kicsit.
- Rendben van Sunny. 
Azonnal kimászott az ágyamból, majd felvette magas sarkúját.
- Holnap is eljövök, oké?
- Oké.
Mosolyogva öleltük meg egymást, majd elválva tőle a szőke tincseit átlendítette a vállán. Felvette kabátját, majd elköszönve ismét tőlem kilépett a szobából, így egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Másnap sajgó fejfájásom ellenére meglehetősen jól ébredtem. Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem éber a kavargó gondolataim miatt. Éjszaka még arra is vettem a fáradtságot, hogy a telefonomról böngészve, olyan híreket keressek, ami a BTS tagok jelenlegi helyzetéről ad információt. Természetesen semmi friss infót nem találtam róluk. Mindenhol csak az új albumuk előkészületeiről volt szó, illetve arról, hogy milyen cukik is a fiúk. 
A reggeli kiosztása követően csak az ágyamba feküdve pötyögtettem a telefonomat. Mázli, hogy MinHa fedez, így nevelőszüleim nem tudnak arról, hogy hol is vagyok. Jobb, ha azt tudják, hogy a szőkeségnél éjszakáztam. Erőt véve magamon, előhalásztam táskámból a fülhallgatómat, majd azt a dobhártyáimhoz helyezve visszadőltem a puha ágyba. Elindítottam az egyik BTS albumot, úgy, hogy az véletlenszerűen ossza ki a dalokat. Ha már úgy ilyen dolgok történnek velem, nehezen tudom nem az ő zenéiket hallgatni. 
Már két szám is végigjátszódott, mire az eddig lehunyva tartott szemeim hirtelen kipattantak, ahogy a fülhallgató kihúzódott a fülemből. Azonnal felültem, ahogy láttam, hogy Jimin gyönyörű íriszei figyelnek a fekete sapkája napellenzője alól. A fiú kivette kezeim közül a mobiltelefonomat, majd azt szemügyre véve, grimaszolva húzta el a száját.

- Butterfly?
Értetlenül figyeltem rá. Normálisan elhelyezkedtem az ágyban, és másik fülemből is kihúztam a mini hangszórót.
- Hogy hogy itt vagy?
Valószínűleg meglephette a kérdésem, mivel egyik szemöldökét megemelte. Körbenézett, majd egyenesen a nyitott ajtóhoz sétált és bezárta azt. Amint végzett a falappal visszasétált hozzám, és az ágy melletti székre telepedett. Amint elkényelmesedett a sapkáját levette fejéről, és beletúrt a hajába, ami ettől összekócolódott. A fejfedőt az ölébe helyezte, a telefonommal együtt, majd felém fordult.
- Kíváncsi vagyok.
- Mégis mire? –értetlenül figyeltem minden mozdulatát.
- Hogy ki vagy valójában.
A fiú dús szempillái alól nézett rám pici szemeivel. Ugyan az a szempár volt előttem, mint ami tegnap délután elhagyta a kórtermet.
- Ezt nem igazán értem. – szólaltam meg halkan.
- Amióta csak az eszemet tudom, abban a hitben éltem, hogy születésem napján a húgom meghalt. Tizennyolc év után meg elém kerülsz, azt állítva, hogy te vagy az. Szerinted ez mennyire hihető?
Elhúztam a számat, majd egy pillanatra lesütöttem szemeimet. Nem hisz nekem.
- DNS tesztem van róla, hogy Mr. Park az én apám, és én az ő lánya vagyok. – ekkor ismét felnéztem a barna szemeibe. – Ez nem elég indok számodra?
Hosszas csend ülepedett le körén. Próbáltam kitalálni, hogy mire is gondolhat miközben farkasszemet néztünk. Álltam a tekintetét, viszont a fejébe sajnos nem láttam bele. Szemeiből sem tudtam leolvasni semmit.

Ennek ellenére, csak most tudtam jobban szemügyre venni. Jimin mogyoróbarna szemei picik voltak. Ajkai dúsan zártak össze, mivel most nem beszélt. Bőre fehér volt, de nem fakó. Haja a sapka levétele miatt kócos volt, és ezt az előbbi hajba túrása is fokozta. Ahogy tegnap is, a mai napon is feketébe öltözött. Ez nála rendszeresen fordul elő? Lassan siklott végig tekintetem a fiú testén, végül az ölében megnyugvó kezét figyeltem, ahogy idegesen forgatja a telefonomat. Addig-addig forgatta, hogy valahogy feloldhatta a billentyűzetvédőmet, és megnyitotta a galériát. Valószínűleg tudta nélkül csinálta, de amint ügyetlen ujjai megnyitották az egyik albumot, kipattant a szemem. Azonnal a fi felé vetettem magam, hogy kivegyem a kezéből a készüléket. Meglehetősen gyorsak voltak a reflexei, mivel elhúzta a kezét, és vele együtt a telefont is.
- Mit az? –csengett fel hangja, majd miután lekövetkeztette, hogy a telefont bámulom, és azt akartam elvenni tőle, a kijelzőre nézett. – Oh. 
Tudtam! Tudtam, hogy ki kellett volna törölnöm azokat a képeket. Tudtam, hogy bajt hoz rám az a mappa. Hallgatnom kellett volna MinHa szavaira, hogy ne ez legyen az album neve. De mit csináltam én? Mit? Természetesen a leghülyébb, és legégőbb címet adtam az albumnak. 
- Szerelmeim? –ismételten felemelte egyik szemöldökét, és úgy nézett rám. – Komolyan? 
- Az nem az, amire gondolsz! Add vissza! 
- Nem tudom, hogy mire kéne gondolnom, ha egy fotóalbum telis tele van a képeinkkel, és ez a címe.
- Oh, ne már! –morogtam, majd kikelve az ágyból léptem elé, és kirántottam a készüléket. – Csak benne maradt. –tagadtam, majd visszaültem az ágyra.
- Aha. – nyújtotta meg kicsit a szót, majd vett egy mély levegőt. – Szóval, azt állítod, hogy a húgom vagy.
- Nem állítom, mert tényleg a húgod vagyok. – léptem ki gyorsan a képek közül, és lezártam a készüléket. – Ne hidd azt, hogy csak neked nehéz ezt megemészteni. –néztem a szemeibe. – Én is ugyan úgy le vagyok döbbenve. 
- Azt kétlem.
- Hé! Te legalább tudtál arról, hogy létezek, még ha azt is hitted, hogy halott vagyok. Én pár napja tudok arról, hogy van testvérem. Az meg még nagyobb sokk, hogy pont te vagy az. 
Kicsit felfújtam az arcomat, és úgy szűkítettem össze a szemem. Egy picit felhúzott az, hogy nem tudja elfogadni a nyilvánvalót.
- Nem is tudom. –szólalt meg végül. – Fogalmam nincs, hogy kellene kezeljelek.
- Nem kell egyből a karjaid közé zárnod, és óvnod. Nekem is új ez a dolog.
- Akkor sem tudom mit kéne tennem. - vakarta meg idegesen a tarkóját. – Ah, ez annyira…
- Kellemetlen? –folytattam, amit elkezdett. Ekkor rám nézett, majd bólintott. 
- Pont ezt akartam mondani. 
Halványan elmosolyodtam. Talán mégis igaz az, amit mondanak az ikrekről. Kötelék van köztük. Ő is halvány mosolyra húzta ajkát, ám ekkor megszólalt egy telefon. Egyből a sajátomra néztem, pedig nem is az én csengőhangom szólt. Bátyám felé pillantottam, aki kirántotta zsebéből a mobilját, és füléhez tapasztotta.
- Igen? –kis csend, majd az ajtó felé pillantott. – harminckettes szoba. Nem kell sietned.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, letette a telefont, és újra rám nézett. Én csak nagyokat pislogtam.
- Ki volt az?
- Amennyire követed az életem, szerintem tudni fogod, ha megérkezik. 
- Tessék? 

Azonnal az ajtó felé fordultam. Nem tudom miért, de izgatott lettem. Jimin szavaiból ítélve valamelyik bandatag lesz az. Várjunk, egy tag? Minek jönne ide valamelyik? Amúgy is, ki fog jönni? Melyik fiú? Megint ezernyi kérdés jutott eszembe, aminek eredménye az lett, hogy kivörösödött az arcom. Éreztem, ahogy forrósodott a bőröm, és a szívverésem is felgyorsult. A szemeim végig a falapot figyelték, ám ekkor a kilincs lenyomódott. Az ajtó szélsebesen nyílt ki.  Teljesen ledöbbenten néztem az ajtóban álló embert.
Ő mit keres itt?