Who Am I? 2.fejezet

2.fejezet

Egész éjjel nem aludtam a hír hallatán, mint egy zombi úgy közlekedtünk otthon apuékkal. Tele voltunk kérdésekkel, nem tudtuk kivel osszuk meg hihetetlen történetünket. Minél többet beszéltünk erről annál több kérdés vetődött fel.

Miután az orvostól eljöttünk képtelen voltam iskolába menni. Most mi is van? Akiket eddig szüleimnek hittem nem azok? Szegények nem is tudom, mit mondjanak nekem. Anyu egész nap sír, siratja a lányát, aki meghalt és ölelget engem, akit a lányának hív. Apu meg csak téblákól kettőnk között. A szüleim közel tíz évet öregedtek a hír hallatán, köszönhetetlen egy hülye teszt miatt. Talán csendben kellett volna maradnom, és nem kíváncsiskodni annyira. Nem kellett volna azzal a gondolattal foglalkoznom, hogy adoptáltak-e, vagy sem.

Az iskolát akármennyire is rosszul voltam, muszáj volt folytatnom. Még saját magam számára is meglepően viselkedtem. Nem jelentkeztem az órákon, a házi feladataimat rendszeresen elhanyagoltam, nem tanultam. Romlottak a jegyeim ez alatt a pár hét alatt. Mindenki értetlenül figyelt, nem tudták mi bajom. Nekem meg eszem ágában sem volt ezt közhírként elmondani bárkinek is. Egyedül MinHa tudott róla, ám neki is egy hét után voltam képes beszélni erről. Mondanom sem kell, hogy őt is lesújtotta a hír, bár cseppet sem annyira, mint minket. Nem véletlen volt a legjobb barátnőm, mellettem állt most is. Két hét elteltével viszont vette a bátorságot, és próbálta elterelni a nyilvánvaló tényekről a figyelmem.

- Nézd a jó oldalát, két szülő több szülinapi ajándék! – ültünk épp egy parkban az órák után. Tavasszal szerencsére megtehettük ezt, hogy kiülünk, és beszélgetünk. Itt szerencsére nem hallott senki olyan minket, aki ismert volna.

- Nem igazán tudok most ennek örülni MiHan. –néztem a szőkeség szemébe, miközben újra számba vettem az eper ízű nyalókámat. Szívem szerint rágyújtottam volna egy szál cigarettára, de tudtam nem oldana meg semmit sem, csak károsítanám az egészségem.

- Valamit akkor is kezdened kell magaddal Sunny. –húzódott közelebb hozzám barátnőm, és gyengéden könyökével az oldalamba bökött. talán így próbált kizökkenteni a negatív, és borús gondolataimból. 

- Hazamegyek. –jelentettem ki, és leszálltam a pad háttáblájáról, majd a vállamra dobtam a táskámat, és barátnőm szemébe néztem.  – Sajnálom, holnap találkozunk, jó?

- Biztos jól leszel? – hangja aggodalmasan hangzott, de nem jött utánam, csak a padon ült tovább. – Nincs kedved ma eljönni velem este szórakozni? Állom a beugrót. - ajkai mosolyra húzódtak saját ötletétől. Bevallom nem lett volna rossz egy kis kikapcsolódás, hogy elfelejtkezzek arról, ami már lassan egy hónapja tart.

- Még gondolkozom rajta, írni fogok! –emeltem fel a kezembe lévő telefonomat, majd választ nem várva indultam haza.

Amint hazaértem hallottam, ahogy Apuék egy vendéggel beszélgetnek. Belépve a nappaliba ért a váratlan felismerés, hogy Pak bácsi van nálunk. Nagybácsim Busan egyik legjobb rendőre volt, meg is lepett, hogy eljött hozzánk. Apu testvére arca felderült, ahogy meglátott engem.

- Sungi! – üdvözölve kelt fel a kanapéról, és elém sétálva ölelt magához. – Örülök, hogy hazaértél.

Én csupán értetlenül néztem a körülvevő felnőttekre választ várva a fejemben megfogalmazódott kérdésekre.

- Nyomozunk. –jött is a válasz apu szájából. - Pak bácsikád segíteni fog nekünk felkeresni a vérszerinti szüleidet.

Anyukám halvány mosollyal orcáján bólintott helyeselve. Nem hittem volna, hogy ezt a lépést meg fogják tenni értem. Vagy talán saját maguk miatt, hogy rendesen meggyászolhassák a nem is ismert gyermeküket..

Innentől sínen volt minden. Nem is kellett sokat várnunk közel egy hónap alatt meg tudtuk az igazságot. Pak bácsi többször is eljött hozzánk, hogy elbeszélgessen velünk, és a lehető legtöbb információt tudja összegyűjteni az ügyről.

Minden lehetséges dolgot előhozott, amit csak tudott. Születési idő, dátum, valami emlékkép, de az általános adataimon kívül viszont semmire se emlékeztem, csupán arra, amit a nevelőszüleimmel – hívhatom őket egyáltalán így? – éltem át. Egy szóval, sajnos tőlem semmit sem tudott meg a bácsikám.

Egy hónap telt el, a minden napos várakozással. Az iskolában kezdtem összeszedni magam, így a rontott jegyeimet szerencsére sikerült javítanom. Viszont a kedvem nem változott. A kórház óta az a nyomott, és búskomor lány lettem. Nem nevettem többet. Nem volt miért nevetnem. Az osztályom nehezen tudta felfogni, mivel én voltam az osztály bohóca, aki mindig mindenből poént csinált, mindig mindenhez volt valami megjegyzése. De ez megváltozott. Lassacskán MinHa-non kívül senki se beszélt velem, el lettem felejtve.

A szokásos könyvet olvastam a szünetbe, amikor megcsörrent a telefonom. Szőke barátnőm kérdően nézett rám, mikor a kijelzőn megjelent a ’Pak rendőr bácsi’ felirat. Tekintetéből mindent ki tudtam olvasni, kíváncsi volt, mégis ki lehet az illető.

- Nagybátyám. –válaszoltam a fel sem tett kérdésére, majd a könyvemet letéve a padra, a mobiltelefont a fülemhez emeltem. – Igen?

- Be tudnál jönni az őrsre suli után? Találtam valamit.  – Bácsikám hangja komolyan csengett, ilyenkor tényleg el tudtam képzelni az egyenruhájában.

- Már csak egy órám van, de megyek. Anyuéknak szóltál?

- Persze, ők már bent vannak nálam. Siess kérlek. –azzal letette a telefont, megszakítva a vonalat.

- Mi történt? –nézett rám MinHa, mivel azonnal elkezdtem táskámba tenni a cuccaimat. Könyvet, tolltartót, füzetet. – Hé, Sunny! Válaszolj már!

Felkeltem a helyemről, és felvettem farmerkabátomat. Ideges voltam, vagy talán izgatott? Valamit találhatott, valami nyomot, ami alapján megtalálhattam a vér szerinti szüleimet. Kíváncsiságom az egekbe szökött, így az sem érdekelt, ha ki kellett hagynom a nap utolsó óráját.

- Lehet, ma mindenre fény derül. –Néztem barátnőmre csillogó szemekkel, és egy mosollyal arcomon.

- Te most komolyan mosolyogsz? –lepődötten nézett végig rajtam.

- Izgatott vagyok! – vágtam magamra hátizsákomat sietve, és indultam ki a teremből- Írok majd! – kiáltottam vissza neki a becsengető hangjával egyidejűleg. Meghökkentő gyorsasággal szaladtam végig az iskola folyosóján, és robbantam ki az intézmény kapuján. Szélsebesen rohantam a buszmegállóba, ahol az első buszra fel is szálltam, ami a rendőrkapitányságra vitt.

Fél órámba tellett, mire elértem a célállomásomra. A gyomromban, akár csak ha pillangók repdestek volna, míg egész testem remegett. Az izgalomtól talán, én magam sem vagyok benne biztos. Ahogy leszálltam a csuklós buszról, gyors léptekben haladtam az őrs felé, és azonnal bevágódtam az ajtón. Egyenesen az első rendőrhöz rohantam, és követelve kérdeztem tőle, hogy merre találom Pak bácsikámat. Meglepetésemre azonnal útba igazított, bár megesküdtem volna, hogy hülyének fog nézni, hogy miért keresem. Amint megtudtam, melyik irodában is találom, odaléptem az ajtaja elé. Ekkor megálltam egy pillanatra, és mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam. Már hallottam Pak bácsikám hangját, ahogy feltehetően anyuékkal beszélt. Az juharfa barnára festett ajtón túl tudhattam meg végre az igazat arról, hogy mi is történhetett 19 évvel ezelőtt, a Busani Kórházban. Amint úgy éreztem, hogy most már nyugodtabb vagyok, mint fél perccel ezelőtt, megragadtam a kilincset, majd lenyomva azt beléptem rendőr bácsikám irodájába.

 Meglepetésemre nem csak a szüleimet találtam meg bent, hanem még két számomra ismeretlen személyt. Megszeppenve néztem őket, viszont a bent lévők is ugyan olyan bugyuta fejjel néztek végig engem.

- Sunny! - állt fel édesapám- Ilyen hamar? –kérdezte meglepetten.

- Úgy volt, még van egy órád. - bácsikám hangja apáméval szemben komoran csengett. Tekintetemet ekkor felé is fordítottam. Most láttam először egyenruhában, ami meglehetősen jól állt neki.

- Igen, de nem bírtam nyugton ülni, ahogy felhívtál. - válaszoltam miközben beljebb lépve zártam be magam mögött az ajtót.

Lassan legeltettem végig szemem a bent lévő embereken. Anyukám arcán tisztán leolvasható volt a megszeppentsége. Biztosra veszem, hogy nem számított rá, hogy kihagyom az tanítási órákat, és iderohanok. Egy halvány mosolyt ejtettem meg magamnak, és küldtem anyu felé, hátha ezzel megnyugtatom őt. A maradék két illető felé fordultam. Egy férfi és egy nő ült a nekik hozott székeken, szorosan egymás mellett, egymás kezét fogva. A nő szemében láttam könnyei csillogását, ami lassan orcáján folyt végig, majd hullott le az ölébe. Elég ritkán látok ilyen szépasszonyt, aki ránézésre alig múlt harminc, ám a szája, és szeme mellett meghúzódó kis ráncok elárulták, hogy ennél jóval idősebb. Fekete hullámos fürtjei lazán terültek el vállán. Drapp színű felsője teljesen simult hozzá, így láthattam tökéletesen vékony és kecses testalkatát, amit egy még feszesebb nadrág egészített ki. A mellette ülő férfi arca komor volt, erőteljes. Tiszteletet parancsoló, egy olyan személy lehetett, akire mindig is fel lehetett nézni, és azt is el tudtam róla képzelni, hogy egy nagy cég igazgatója, aki jól bánik az alkalmazottjaival. Hogy ezt miből gondoltam? A ruházatából, ami egy öltöny volt. Fekete bársony lehetett, és az alatta meglapuló fehér ing teljesen kihangsúlyozta azt, hogy a társadalmi ranglistán elég magasan áll.

- Szóval ők...?- szólaltam meg végül megtörve a már idegölő csendet. Pak bácsikám ekkor nagyot sóhajtott, miközben orrnyergét masszírozta meg.

- Mr, és Mrs Park. – itt hatáskeltően elhallgatott, majd megköszörülve torkát folytatta. – A vér szerinti szüleid Sunny.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Örültem, hogy láttam őket, de mégse. Azt hittem felvagyok erre készülve, azt hittem, hogy az elmúlt hetek alatt tökéletesen felkészültem erre a pillanatra. Nem egyszer pörgött végig a fejemben, miként is találkozhatom Velük. Több vázlat volt a fejemben. Rengetegszer elképzeltem, ahogy egymással szemben állunk, és azt is átrágtam ezerszer, hogy mit fogok mondani nekik. Viszont most egy szó sem jött ki a számon, csupán bámultam őket, akár egy sügér.

- Nem így terveztük, hogy találkozunk veled. –szólalt meg az öltönyös férfi mély hangján. Nem volt félelmetes, ám én összerezzentem.

- Nem véletlenül mondtam, hogy órák után gyere el hozzám. –Pak bácsikám hangja csendült fel. – Eleinte azt terveztem, hogy csak a felnőttek találkoznak, hogy megbeszéljék a dolgaikat.

- De most már itt vagyok! –válaszoltam hangosan. Igazából bácsikámnak akartam elsősorban válaszolni, de tökéletesen illett ez a mondat, az előttem ülő párnak. Így van, itt vagyok. Előttetek, ennyi év után.

Halványan, bizonytalanul mosolyogtam rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Egyik felem azt akarta, hogy most azonnal menjek oda hozzájuk, és öleljem meg erősen őket. Másik felem viszont úgy érezte, nem mehet közel hozzájuk, távolságot kell tartanom velük, mert még elijeszthetem őket.  Zavaromban csak hátrébb léptem, így neki lapultam az ajtónak.

- Itt vagyok. –szólaltam meg ismét, de ekkor lehajtottam a fejemet.

- Nem szokott ilyen lenni. – szólalt meg nevelőanyám. – Mindig magabiztos, most biztosan csak meg van szeppenve.

- Gyönyörű egy teremtés. –ez annak a nőnek a hangja. Szinte azonnal felemeltem a fejem, és a hang irányába fordultam. A fekete hajú nő, ekkorra már felkelt a székből, és mosolyogva figyelt engem. Ahogy jobban megnéztem, még csinosabbnak tűnt.

- Mivel itt van már Sunny is, szerintem előtte is folytathatjuk a beszélgetést. – az iroda tulajdonosa ismételten átvette a beszélgetés irányítását. Szavaira mindegyik felnőtt egyetértően bólintott, és helyet foglalt. Én nem mozdultam, végig az ajtó előtt álltam, és onnan hallgattam a beszélgetést, amire már hetek óta várok. – Mint említettem, keresgéltem a kórház aktái között. Rátaláltam az aznapon születettek kartonjára, így találtam meg Önöket.

Meg kell, mondjam Pak bácsikám kitett magáért, ha belegondolok mennyi iraton kellett átrágnia magát, hogy eljusson a vérszerinti szüleim címéhez. Hány követ kellett megmozgatnia, hogy elérje őket. Minden elismerésem, komolyan.

- Az aznapon született gyermekek között ott volt SunGi is illetve a másik lány. – ekkor körbenézett a felnőtteken. Fájdalmas témát feszegetett, de mindenki kíváncsi volt, így folytatta. – Az aznap ügyeletben lévő nővér volt felelős a gyermekek fürdetéséért a szülést követően. Mint azt mindannyian tudják, A lányok császárral születtek, ugyan abban az időpontban, csupán másik szobában. A kórház abban az időben emberhiányban szenvedett, így az ott dolgozóknak sokkal több munkát kellett teljesíteni. Így történt meg, hogy azon az éjjel, amikor megtörtént a világrahozatal, két szobánként ki volt osztva egy nővér, aki felelt a csecsemők megtisztításáért, illetve névtábláinak feltételéért, és azok adminisztrációjáért. Akkor októberben amikor Mrs. Park világra hozta fiát, minden rendben ment. Nyugodtan dolgoztak az orvosok, és a nővérek is, így tökéletesen tudták végezni munkájukat. Viszont, amint Sunny jött világra, elkezdték a császármetszést végrehajtani a másik teremben. – itt anyukámra nézett, aki nevelőapám karjai között bújt meg. Tudtam, hogy fájdalmas neki ezt hallani. – Ekkor a nővérek kapkodni kezdtek, mivel idő előtt indult meg a szülés, így a gyermek élete veszélyben volt, ezért sem lehetett természetes szülést végrehajtani.  A kapkodás, és figyelmetlenség meghozta eredményét.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy a nővérek hibája miatt halt meg a lányom? – Apa hangja vágta félve bácsikám monológját.

Lányom?  Ez a kijelentés valamiért nagyon fájt. Tudtam, hogy nem én vagyok a vérszerinti lánya, de nem használhatott volna más szót, ami nem fáj ennyire?

- Még nem tudtam kinyomozni, hogy pontosan mi is történt azon a napon. – folytatta Pak rendőr. – Egyelőre csak az a biztos, hogy a két lányt szándékosan cserélték össze.

- A kórházban azt mondták nekünk, hogy a lányom a szülés utáni percekben hunyt el. – szólalt meg az öltönyös férfi.

- Eddig ennyit tudtam meg. – állt fel az asztalától az rend őre. – Igyekszem kideríteni, hogy kik dolgoztak aznap a szülészeten, és mindenkivel beszélni fogok. Ezt bíróságra is el lehet vinni.

- Semmi szükség erre. – válaszolta ismételten Mr. Park. – Egyelőre szeretnénk megismerni jobban a lányunkat. Ez az első, amit most tehetünk. –ekkor nevelőszüleim felé fordult- Feltéve, ha önök is beleegyeznek.

Anyu és apu ekkor egymásra nézve bólintottak. Nem kellett megbeszélniük az, amit már otthon többször is átvettek. Tudták, hogy ez sokat jelent számomra, így ha nem is magukért, értem megengedték.

- Sunny is így akarná. –mondta nevelőanyám.

- Hé, még itt vagyok ám! –szóltam közbe. Miért kell úgy beszélni, mint ha nem is lennék itt mellettük?

Ekkor Mr. és Mrs. Park azonnal felkeltek a székükből. Mosolyogtak. A nő felém indult, és elém érve magához ölelt. Akkor éreztem csak meg a mámorító parfümjének édes illatát. Viszonoztam az ölelést, de cseppet sem bátran. Bátortalan voltam, nem mertem teljes erőmből ölelni.

- Olyan jó, hogy végre megismerhetlek! – suttogta a füleimbe, úgy, hogy azokat csak én halljam. Lassan engedett el, és a fejem búbjától, a talpamig végigmért. Elraktározta magában az énem. – Gyönyörű. – ismételte a nemrég említett bókját. Erre csak mosolyogni tudtam szerényen.

- Nagyszerű, akkor már csak egy dolog van hátra. – szólalt meg Mr. Park, azaz apa. – Szólnunk kell a bátyádnak.

- Van egy bátyám? –kérdeztem meglepetten, mire az előttem álló nő bólintott. Az előbb is értetlenül pislogtam, mikor bácsikám említett egy fiút a születésemnél, de nem foglalkoztam vele, fontosabb tények repdestek a teremben akkor.

- Van, és ha megtudod milyen csodálatos teremtés ő is, el fog állni a lélegzeted!