Not today-16

Not today 

16 – Jungkook pov.

Amióta itthon vagyok és átöltöztem, nem tudom rávenni magam, hogy lefeküdjek aludni. Ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben újra és újra. Taehyung arca van előttem a csók közben. Tényleg azt hiszi rólam, hogy meleg vagyok? Ő az egyetlen, aki ilyen érzelmeket vált ki belőlem, de nem engedte, hogy elmagyarázzam neki. A kezembe temetem az arcom. Mi a francot műveltem? Hoseok is kérdezősködött, Jimin is fog. Mit mondok majd nekik? „Vonzódom Taehyunghoz, ezért rámásztam, megcsókoltam és most azt hiszi, hogy meleg vagyok.” Lehet, hogy az is vagyok? Egy fiú érintése mozgatja meg a fantáziámat, ez nem normális. Nem! Biztosan nem vagyok az, ez más. 

Ha arra gondolok, hogy Hoseokot vagy Jimint kellene így megérintenem, felfordul a gyomrom tőle. Akkor Taehyung miben más, mint ők? Aish! Ez így nem lesz jó! Mit művelek magammal és Taehyunggal? Nem hitethetem el saját magammal, hogy ez csak barátság, hisz beindulok, ha Taehyung a közelemben van.  Hoseok is olyan furán viselkedik. Mintha mindent tudna rólunk. Nem lenne szerencsés, ha bárki gyanút fogna. Hanyatt dőlök az ágyon és eltakarom az arcom a tenyeremmel. Nem tudok lenyugodni. Még mindig a csók jár a fejemben és Taehyung reakciója. Ha nem viszonozta volna, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. El kellett volna löknie magától. Azt hittem, ha megcsókolom, nem fogok érezni semmit, de ez nem így lett. Mi van velem? Olyan szokatlanul viselkedem mostanában. Taehyung miért nem lökött el? Az nyilvánvaló, hogy felizgult állapotban volt, de nem egy lány vagyok, aki megkönnyebbülést jelenthetne a számára. Csak vissza kellett volna utasítania. De nem tette meg. Ebben viszont benne van annak a lehetősége is, hogy ő is viszont kedvel. Nem! Ezt sürgősen el kell felejtenem. Nagyon jól elszórakozott a lányokkal, míg én meg nem jelentem. Biztos, hogy nem érez hasonlókat, mint én.

Hirtelen megszólal a csengő, ami kirángat a gondolatmenetemből. Ki az ilyenkor? Feltápászkodom és erőt veszek magamon, hogy lemenjek a lépcsőn. Anya jelenik meg az előszobában.

–        Vársz valakit?

–        Nem hozzátok jöttek?

–        Ki jön reggeli időben? Nézd meg, Kook, mi még eszünk.

Bólintok, majd kelletlenül belebújok a kinti papucsomba. Mikor kinyitom a bejárati ajtót, egy magas alakot pillantok meg a kerítés túloldalán.

- Ki az?

Közelebb megyek egészen a kapuig. Csak ekkor látom meg, ki is áll a kerítés túloldalán. Hirtelen nagyot dobban a szívem és lever a víz. Taehyung ugyanabban a ruhában van, amiben a buliba volt, csak egy szürke kapucnis kabáttal kiegészítve. Kinyitom a kaput és értetlenül nézek rá.

- Taehyng?

 A fiú szemei zavarodottak és álmosak. Hogy lehet, hogy ilyen ziláltan is jól néz ki? Nem! Nem gondolhatok ilyen dolgokra, mikor én is fiú vagyok! Ebben igaza van a riválisomnak. Ez gusztustalan. Taehyung beleharap az alsó ajkába és rekedten szólal meg.

–        Beszélnünk kell.

Hogy kerül ő ide és miért akar velem beszélni? Honnan tudja, hogy hol lakom? Aish, nem is érdekel. Ez a legkevesebb gondom. Még nekem sem tisztultak ki a gondolataim akkor meg minek akar velem beszélni? Nem vagyok képes a szemébe nézni. Szégyellem magam a történtek miatt. Tudom jól, hogy én voltam az, aki kezdeményezni akarta a beszélgetést, de az a pillanat heve volt. Most legszívesebben elbújnék a világ elől, de legfőképp Taehyung szemei elől.

–        Beengedsz, vagy itt beszéljünk?

Felemelem a tekintetem a cipőjéről egyenesen a szemébe. Az összeszűkült, fáradt szempár töretlenül engem vizslat. Egy szó nélkül ellépek oldalra, szabad utat engedve a nem várt vendégnek. Taehyung pár másodpercig habozik, mire belép az utcáról. Én végig a földet nézem. Hogy legyek képes a szemébe nézni? Zsong a fejem. Ha a sok kavargó gondolat nem lenne elég, még a fejfájás is rásegít arra, hogy biztosan hányingerem legyen. Bezárom a kaput és megindulok Taehyunggal a nyomomban a ház felé. Miért érzem azt, hogy ő se szívesen van itt? A bejárati ajtónál hirtelen megtorpanok, aminek következtében Taehyung belém ütközik. Reflexszerűen kapaszkodik bele a karomba, de mire felfogom, hogy mi történik, már rég elhúzódik tőlem. Megköszörüli a torkát.

–        Bocs.

–        Semmi gond.

A hangom túl rekedt és nagyon halk, amire Taehyung is felfigyel. Sandán néz rám, de elkapja a tekintetét, majd a falra szegezi azt.

–        Miért álltál meg?

–        A családom épp reggelizik.

Taehyung lassan emeli rám a tekintetét, miközben folytatom.

–        Bemutatlak gyorsan és felmegyünk a szobámba. Ott nyugodtan tudunk beszélni.

A fiú arckifejezése egy pillanatra ijedtté válik, de gyorsan el is tűnik. Nagyot nyel, mielőtt válaszolna.

–        Rendben.

Most mit gondol? Talán attól fél, hogy rá fogok mászni? Biztos, hogy nem fogok ilyet tenni. Nem vagyok meleg és főleg nem az a típus, aki lerohanja az embereket. Viszont ha az ő szemszögét nézem, pont ezt látta tőlem. Miért vált ki belőlem ilyen furcsa érzelmeket? Mikor beérünk a konyhába, apa anélkül kérdez, hogy felnézne az újságból.

–        Ki zavar minket ilyen korán?

Határozott apám hatására érzem, hogy a mögöttem álló fiú picire zsugorodik össze.

–        Egy barátom átjött. Felmennénk beszélgetni, ha nem gond.

Abbahagyják a falatozást és minden szem ránk szegeződik. Az érdeklődő tekintetek hirtelen gyanakvóvá válnak. Apa zengő hangja töri meg a csendet.

–        Ő nem Jimin.

Megköszörülöm a torkom. Megragadom a mögöttem álló fiú karját és magam mellé rántom. Taehyung a földet bámulja, nem néz fel. Először Jimin is így reagált, mikor megismerte apát. Tekintély parancsoló és nem kistermetű, így érthető, hogy sokan félnek tőle. Jimin azonban már rég nem ijed meg tőle. Sőt. Kimondottan utálja és lenézi a két évvel ezelőtt történtek miatt.

–        Ő Kim Taehyung. Idén lettünk nagyon jóban.

–        Nem meséltél róla.

–        Nem is nagyon érdeklődsz felőlem.

Apa szúrós tekintete rólam Taehyungra vándorol, aki szinte kiabálva mutatkozik be, miközben mélyen meghajol. Apa csak bólint egyet és int a kezével, hogy menjünk. Karon fogom a fiút és felrángatom a lépcsőn egyenesen a szobámba. Odavezetem az ágyhoz, majd visszafordulok, hogy becsukjam az ajtót. Tenyerem a hatalmas falapon nyugszik. Nem akarok megfordulni. Elvileg beszélni jött, akkor mi ez a kínos csönd? Lesütöm a szemem. Itt az alkalom, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat és megnyugtassam, hogy nem vagyok meleg, nem kell tartania tőlem. Mély levegőt veszek, ökölbe szorítom remegő kezem és megfordulok. Készülnék megszólalni, de elakadnak a szavaim, ahogy Taehyungra nézek. Izzadtságcseppek kezdenek gyöngyözni a halántékomon és majd kiugrik a szívem a helyéről. Taehyung időközben levette a kapucniját, így most jobban látszik az arca. Haja fésületlenül áll szerte szét a feje búbján. Széttett lábaira könyökölve ül az ágy szélén és tördeli a kezét. Alsó ajkát harapdálja, miközben tekintete egyenesen az enyémbe fúródik. Nem tudom levenni a szemem róla. Magával ragadott ez a tekintet. Eddig is engem bámult? Hosszú percekig nézünk farkasszemet egymással, mire Taehyung megtöri a kínos csendet.

–        Mit akartál mondani?

–        Tessék?

A hirtelen ért kérdés hatására csak akadozva jönnek ki a hangok a torkomon. Mióta dadogok? Soha nem volt gondom a beszéddel miért pont tizenkilenc évesen kell elkezdeni?

–        Valamit akartál mondani, mikor hátra fordultál.

–        Igen, azt hiszem...

Taehyung mély hangja most egy cseppet sem szórakozott. Határozott és komor, túl komoly. Nem fejezem be a mondatomat, amit elkezdtem. Tudom, hogy mit akarok mondani neki, de ezt hogyan tudnám kivitelezni? Hogyan kezdjek neki?

–        … elfelejtettem.

Taehyung elcsodálkozik. Elfordítja a fejét és maga elé mered, egy szót sem szól. Megint ez a kínos csönd. Nem tudom sokáig elviselni ezt a szituációt. Ráadásul a fiú – aki olyan érzéseket vált ki belőlem, amit egy lánynak kéne – itt van a szobámban és az ágyamon ül. Nekivetem a hátam az ajtónak és behunyom a szemem. Nyugodj le, Jungkook. Ő egy fiú. Te is egy fiú vagy. Nincs semmi furcsa abban, ha a szobádban van egy barátod. Ez a normális. A francba is! Akkor meg miért vagyok ilyen izgatott és ideges tőle??

–        Megint nyugtatod magad?

Meglep Taehyung hirtelen megszólalása és kinyitom a szemem. Taehyung tekintete megint engem vizsgálgat, de most valamiért más látszik az arcán. Nem érdeklődő, hanem inkább sajnálkozó. Olyan, mintha megszánna azért, mert így érzek. De hogyan is érzek? Nem tudom a választ akkor ő se viselkedjen úgy, mintha tudná! Ez így nem lesz jó. Nem engedhetem, hogy sajnáljon! Ő a riválisom, akit le kell győznöm! Nem táplálhatok iránta gyengéd érzelmeket! Most én szólalok meg határozottan.

–        Miről akartál velem beszélni?

A fiú szemei tágra nyílnak, majd a földre szegezi őket.

–        Nem is tudom.

Pár pillanat erejéig csendben marad, majd mikor befejezi a szája harapdálását, ismét rám néz.

–        Azt hiszem, a tegnap este eléggé felzaklatott.

Tudtam! Undorodik tőlem és most akarja elmondani, hogy soha többé nem akar látni. Az nekem csak jót jelent, ugye? Nem kell ilyen számomra idegen gondolatokkal küszködnöm, mikor a közelemben van. De mi az a dolog, ami miatt ilyen furán érzek iránta? Ha belegondolok, mellette igazán önmagam vagyok. Kihozza belőlem azt, amit már évek óta próbálok elfojtani. Talán csak ezt az állapotot szeretem és nem őt. Akkor viszont csak barátként tekintek rá.

–        Taehyung, az este csak egy... botlás volt.

Úgy néz rám, mint akit pofon vágtak és hitetlenkedés sugárzik a hangjából.

–        Botlás? Te ezt annak nevezed? Jungkook! Megcsókoltál!

–        Tudom.

–        Rám másztál!

–        Tudom.

–        Ez nem egy botlás! Ez katasztrófa!

–        Tudom!

Hangosak vagyunk, így bárki meghallhat, de nem érdekel. Nem tudok ebben a helyzetben uralkodni magamon. Taehyung mellett soha nem tudom kontrollálni magam vagy csak nagy szenvedések árán.

–        De érts meg engem is!

–        Megérteni? Mégis mit? Meleg vagy és én vagyok az új áldozatod! Egyáltalán nem akarlak megérteni!

–        Nem vagyok meleg!

Taehyung nagyra nyitja a szemeit és hangosan felnyög, mint akit gyomron vágtak.

–        Tényleg??

Akkora irónia csendül a hangjában, hogy nem nehéz észre venni. Próbálom ezt a tényt elengedni és tovább magyarázkodni.

–        Én csak... A lányok érdekelnek, de soha nem voltam szerelmes és mikor téged megkedveltelek, azt hiszem, picit összezavarodtam. Azért csókoltalak meg, hogy rájöjjek, mi is zajlik bennem valójában.

Gyorsan hadarom a szavakat, amiket még magamnak is próbálok bemesélni.

–        Szerencsére nem váltottál ki belőlem semmit a csókkal, így sikerült megnyugtatni magam. Egyértelműen kedvellek. Barátként.

Hazugság. A lelkem mélyén tudom. De ha vele elhitetem, könnyebb lesz magamat is átverni. Taehyung elgondolkodik, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

–        Hihetek neked?

–        Nem érdekel, ha nem hiszed el. Magamat megnyugtattam és ez a fontos.

Még egy hazugság. Nagyon is érdekel, hogy mit gondol, de ezt neki nem mondhatom meg. Tae hirtelen felcsattan.

–        Akkor meg miért nem mondtad ezt el? Egyszerűen csak meg kellett volna kérned rá és akkor elkerülhettük volna ezt az egészet!

–        És mit szóltál volna hozzá, ha elmondom, hogy nem tudom, mit érzek irántad és meg kell csókoljalak, hogy megtudjam? Vígan és dalolva igent mondtál volna?

Taehyung lesüti a szemét és tördelni kezdi a kezét.

–        Valószínűleg nem.

–        Na látod!

–        Érdekes egy ember vagy te, Jungkook. Valószínűleg ezért keltetted fel az érdeklődésem.

–        Ezt hogy érted?

Felkeltettem az érdeklődését? Mivel? Hogy érdeklődik irántam? Biztos, mint ember és nem, mint férfi. Valószínűleg a személyiségemre gondol. Csak ez lehet az oka. Taehyung egyből terel.

–        Lényegtelen. Sikerült tisztázni a dolgokat, ez a fontos.

Megkönnyebbülten elmosolyodik.

–        Te nyerted a párbajt.

Hogy jön ez ide ilyen hirtelen? Biztos terelni próbál. Gyors témaváltás, de belemegyek. Így nem olyan kínos a helyzet, mint volt.

–        Örülök.

Ezt mondhattam volna őszintébben is. Taehyung felém fordul és törökülésbe helyezi a lábait.

–        A szkanderben hagytál nyerni. Miért?

–        Igazságtalan kihívás volt. A karon mindenki tudja, hogy erős vagyok. Biztosra akartak menni a kihívásnál.

–        Hogy őszinte legyek, ennek hatására átfutott egy két dolog az agyamon és van egy ötletem.

–        Mire gondolsz?

–        Namjoon és Rion meg szokták beszélni, hogy mi legyen a következő kihívás. A szavazás csak álca, mert ők mindig előre megbeszélik és az is tudom, hogy hol. Kihallgathatnánk őket és megbeszélhetnénk előre, hogy mi legyen a végkimenetel. A büntetést is előre le tudnánk fixálni. Kíváncsi vagyok, te mennyire mennél ebbe bele.

–        Miért is ne? Így jobban tudnánk koncentrálni a gyakorlásra.

–        Add meg a számod, Jungkook.

–        Minek?

–        Hogy tudjunk kommunikálni anélkül, hogy bárki gyanút fogna.

–        Jó. Akkor megadom.

Előveszem a telefont és odadobom Taehyungnak.

–        Nincs lekódolva?

–        Nincs.

–        Tegyél rá kódot! Ne lássa senki, hogy beszélünk.

Mikor elmenti a számot, nagy lendülettel áll fel az ágyon, ami dőlni kezd. Kinyitható ágyam van, aminek az egyik fele lehajtható és ő pont annak a szélén áll. A fiú nagy puffanással ér földet és fájlalni kezdi a csuklóját. Te jó ég! Odamenjek vagy ne? Anyámék biztos, hogy meghallották lent az esést! De nem hagyhatom Taehyungot ilyen helyzetben egyedül, olyan ügyetlen tud lenni. Odarohanok hozzá és letérdelek mellé. Megpillantom a telefonom, aminek betört a kijelzője. Az oldaláról a hátára fordítom Taehyungot, de ő az ép kezével eltaszít magától.

–        Semmi bajom!

–        Nagyot estél! Hadd nézzem a kezed!

Felé nyúlok, de ő megint ellöki a kezem. Nem hisz nekem. Még mindig azt hiszi, hogy vonzódom hozzá. Elborítja a gondolataimat a düh. Elkapom Taehyung ép kezét és leszorítom a földre. Térdeimmel közrefogom a csípőjét, így teszem mozgásképtelenné. Másik kezemmel elkapom a sérült karját és megnézem a csuklóját. Lilul. Ez biztosan eltört.

–        Jungkook! Engedj el! Jól vagyok!

–        Ne mondd, hogy jól vagy, mikor eltört a kezed!

–        Jungkook, kérlek eressz!

–        Mitől félsz, Taehyung?

A fiú abbahagyja a ficánkolást és a szemembe néz. Riadt tekintetét látva még dühösebb vagyok és erősebben szorítom őt. Ez a szempár... kihozza belőlem a vadállatot. Mit művelek megint? Elengedem a fiút és lehajtom a fejem, így centikre van egymástól az arcunk. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet.

–        Ne haragudj. Megértem, ha nem bízol bennem.

Nem tudom, hogy válaszolni akar-e, de valószínűleg soha nem fogom megtudni, ugyanis a kilincs lenyomódik és kitárul a szobám ajtaja. Elfelejtettem bezárni! Biztos a puffanás miatt jöttek fel. Anya hangját hallom lentről, ahogy kiabál.

–        Jimin! Ne menj be! Jungkooknak vendége van!

Az említett fiú kikerekedett szemekkel néz és halkan szólal meg.

–        Igen, anyuka. Azt látom.

Belém hasít a felismerés. Tae a földön fekszik, én pedig négykézláb tornyosulok fölötte. Ezt már sehogy se tudom kimagyarázni. Jimin hangja magasra emelkedik, ahogy értetlenül megszólal.

–        Ti meg mi a fenét műveltek már megint?

Not today-15

Not today

15 - Taehyung pov.

Szívverésem az egekbe szökött, ahogy a fiú tekintete az enyémbe fúródott.

- Jobban kívánsz engem, mint azt a lányt. Igazam van?

Mintha villám csapott volna belém, úgy józanodtam ki Jungkook szavai hallatán. Egyetlen mondata elég volt ahhoz, hogy kitisztuljon előttem a kép, hogy mit is csináltam az elmúlt pár pillanatban. Pár perce még lent voltam a klubban, most pedig itt vagyok egy hideg sikátorban a falnak nyomva riválisom társaságában.

Jungkook arcáról egyértelműen le lehetett olvasni az elégedettséget, viszont amint észhez tértem kezeimet a fiú mellkasára tapasztottam, majd határozottan löktem el magamtól. Az elégedettség azonnal átváltozott értetlenséggé az arcán. Szívverésem szapora volt, lélegzetvételem pedig szabálytalan. Éreztem, ahogy a vér az ereimben sebesen áramlik, és hogy emiatt az arcom vörösen lángol. Zihálva kapkodtam a levegőt, reménykedve, hogy több oxigén jut a tüdőmbe és ezáltal le tudok nyugodni. Így a nadrágom is kényelmesebbé válik majd.

- Taehyung?

- Megint… - kezdtem bele, de nyelvembe harapva hagytam abba az elkezdett mondatomat.

Próbáltam minél összeszedettebb mondatot összehozni, de a gondolataim teljesen szétestek. Nehezemre esett Jungkook szemeire fókuszálni, mivel tekintetem többször is lecsúszott a csóktól felduzzadt kivörösödött ajkaira. Ösztönösen haraptam saját párnámba, majd eltökélten ismét az előttem álló barna íriszeit vettem célba.

- Mi megint? – lépett közelebb hozzám Kook, de én automatikusan hátráltam tőle, így még jobban a hideg falhoz simultam. Jungkook megtoppant tettemre, így fél méternyi távolság maradt köztünk.

Szívem még hevesebben kalapált a közelségétől. Miért tett ilyet velem? És ami fontosabb, én miért tettem azt? Miért történik ilyesmi velem? És miért pont vele? Miért van az, hogy amióta elkezdődött ez a tanítási év és Namjoon hyung rám akasztotta a versenyzés terhét, azóta felfordult az életem? Nem tudok a saját karrieremre koncentrálni. Már az első találkozásom Kookkal katasztrófa volt. A telefonom bánta. És azóta mi van? Elájultam. A suli egyik celebje lettem, akit egy hónapig követtek, és zaklattak, és nem éppen jó értelemben. Most pedig ismét itt vagyok. Vele. Érzem, hogy ebből se fog semmi jó kisülni.

Az előttem álló fiú megszeppenten bámult rám. Hozzám hasonlóan ő is beleharapott az ajkába, majd lesütötte a szemét és a földet kezdte bámulni. Ahogy néztem észrevettem, hogy puha, hibátlan bőrét most izzadságcseppek borítják. A mindig tökéletesen beállított, frissen mosott haja most kócosan állt, amit egy madárijesztő is megirigyelhetett volna tőle. Ahogy felpillantott rám hosszú pillái alól láttam, hogy pupillái kitágultak. Ő is sokat ihatott. Betudhatom a tettét ennek?

- Te… - kezdtem bele. Nagyot nyelt, ahogy a hangomat újra kiengedtem. – Megint kezded!

- Tessék?

Ökölbe szorítottam a kezeimet. Valamiért mérges lettem miatta. Miatta? Mérges? Tényleg dühöt éreztem, de hogy miatta-e azt nem tudom. Talán magam miatt voltam mérges. Amiatt, hogy viszonoztam a csókját, nem pedig ellöktem magamtól amint közelebb jött. Mégis mi a fenét csináltam én?

- Gusztustalan vagy! – tört ki belőlem hirtelen. – Ismét kivetíted rám a hajlamaidat!

- Ez nem így van… - láttam, ahogy nehezen mondja ki a szavakat. Tudja egyáltalán mit is tett?

- Megmondtam; nem izgat, hogy te milyen vagy. Milyen beállítottságú, de én nem bukom a pasikra! Egyáltalán nem! Totálisan nem! Szóval tűnj el előlem, és ne gyere soha többé közel hozzám! – hangom a mondataim végére felemelkedett.

- Te viszonoztad! – akadt ki.

Igaza volt. Megtettem. De ezt én sem gondoltam komolyan.

- Az véletlen volt.

- Véletlen?! Véletlenül hogy lehet viszonozni egy csókot Taehyung? – lépett közelebb hozzám, de én egyet jobbra lépve a fal mentén próbáltam minél távolabb kerülni riválisomtól.

- Kirángattál egy olyan helyzetből, amiből nem kellett volna. Fel voltam húzva és még ittam is. Azt se tudom, hogy kerültél oda. Minden olyan gyorsan történt. – magyaráztam, de sokkal inkább saját magamnak, mint neki. – Te meg a semmiből jöttél, falhoz löktél és lekaptál. Mégis mit vártál, mit teszek?!

Kook mélyen nézett a szemeimbe. Pár másodpercig figyelt, majd halvány mosoly jelent meg az arcán. Nem olyan volt, mint az előbb, de akkor is mosoly volt.

- Nem tudtam mit fogsz tenni, de azt biztos nem gondoltam volna, hogy belemész.

- Jungkook! –mordultam rá és még egy lépést araszoltam a fal mellett, így még távolabb kerültem tőle. Ő a hangomra összerezzent, majd oldalra pillantott. – Én most lépek!

- Várj! –nézett azonnal rám. – Ezt meg kellene beszélnünk.

- Megbeszélni? –emeltem meg a hangom. Kézfejeim még mindig ökölbe voltak szorítva, már annyira, hogy ujjaim végei elfehéredtek. – Nincs mit megbeszélni. Ez meg sem történt, és mi soha többet nem fogunk egymás elé kerülni.

A fiú idegesen túrt hajába, majd lassan kifújta a széndioxiddal teli lélegzetét tüdejéből. Az eddig is kócos haja még kuszábbá vált. Hajtincsei égnek meredtek. Arcáról leperdült pár izzadtságcsepp, de nem válaszolt.

Gyorsan cselekedtem, így máris sarkon fordultam és visszaindultam a szórakozóhely felé. Ahogy kiértem a sikátor hideg falai közül, pár lépés után megtoppantam. Mereven bámultam magam elé és jobb kezemet egyenesen a szívemre helyeztem.

- Miért dobogsz ennyire? – suttogtam alig hallhatóan.

Pár mély levegővétel után felemeltem a fejemet, hogy újra elinduljak, de ezt nem tettem meg. Arcom elkomorodott, ahogy lassan néztem végig az előttem álló alakra, aki kitágult pupilláival nézett engem. Mereven. Már szinte ijesztő tekintettel.

- Mit akarsz?

Egyáltalán nem voltam jó kedvemben. Felkavartak a történtek és még nem nyugodtam meg. Én csak le akartam jönni, kikapcsolódni egy pillanatra, erre versenyre kényszerítenek a felsőbb évesek és leitatnak. Azon csodálkozom, hogy nem forog körülöttem már a világ. Eleinte még jól is alakult de Jungkook mindent tönkretett. Most pedig a kolonca is a nyakamon van.

- Hol van Jungkook? – a világosbarna hajú srác egy lépéssel közelebb lépett felém.

- Mint látod, itt nincs. – válaszoltam, majd felé indultam, hogy kikerüljem és mehessek a dolgomra. Amint mellé értem, ő megfogta a karomat és visszarántott. Azonnal a szemébe meredtem. – Eressz el!

- Mit csináltatok ti ketten együtt?

Hirtelen hasított belém az felismerés. Megláthatott minket? Biztosan azért kérdez rá, hogy tőlem hallja a történteket. Egy gyors mozdulattal rántottam ki karomat a szorításából, majd elhátráltam. Mogyoróbarna íriszeivel végigmért. Az előttem álló srác cseppet sem volt olyan, mint amilyennek a pletykák elmesélték. Úgy hallottam, hogy ő is benne van a tánckar legjobb tanulói között, sőt, kiemelkedően teljesít. Gyönyörűen mozog és tökéletesek a koreográfiában nyújtott előadásai. Folyton vidám, sokat mosolyog. Szemei mindig csillognak. És most? Most az íriszei villámokat szórnak felém. Szinte tekintetével döfte belém a láthatatlan tőrét. Komor arca van. Ijesztő.

- Miért nézel így rám? – léptem egyet hátrébb.

Választ nem kaptam, viszont a fiú arckifejezése előttem változott meg.  Olyan hirtelen váltott személyiséget, hogy már rémisztővé tette őt.

- Jungkookie!

- Hoseok? Mit keresel itt?

Tekintetem riválisom hangja miatt azonnal felé szegeződött. Hoseok barátja láttán azonnal felé indult, engem félre lökve lépett felé és megállt előtte. Mosolygott rá. Barátságosan. Bezzeg engem megölt volna a szemeivel.

- Nem találtalak sehol a klubban és aggódtam.

Őszinte.

- Miattam? Miért?

- Túl sokat ittál és el is tűntél. Aggódtam, hogy ez az idióta csinál veled valamit! – nézett ekkor rám ugyan csak a gyilkos tekintetével. Lassan kezdem megszokni ezt a nézését.

Elfintorodva tettem kezeimet a nadrágzsebembe. Bár tisztában lenne vele, hogy itt nem én vagyok az, aki helytelen dolgokat művel a másikkal.

- Ch. Eszem ágában sincs vele bármit is csinálni!

Szavaimat igazából Hoseok felé irányítottam, de jobban belegondolva Jungkooknak is célozhattam volna. Ez az egy mondat tökéletesen elmondta azt, amit érzek. Valószínűleg ezt riválisom is felfogta, mivel szemei megváltoztak. Tekintete zavartnak, talán még szomorúnak is tűnt.

Szavaim villámként hasítottak a fiúkba mivel csönd telepedett le ránk. Mind a ketten engem néztek. Úgy éreztem, nekem kell megtörni ezt a kínzó hallgatagságot.

- Átengedem neked a nyereséget. Élvezzétek egymás társaságát! – emeltem kezem, majd intve vele hátat fordítottam a táncosoknak és visszaindultam a buliba.

Nem telt sok időbe, míg visszavonszoltam magam. Idegesen próbáltam előkeresni a cigarettámat, ám amint a klub területére értem jutott eszembe, hogy a fekete felsőmben maradt. Viszont hogy az a ruhadarab merre lehet, nem tudtam.

- Taehyung!

Nevem hallatán emeltem fel a fejem. Yoongi jött felém. Megállva néztem rá és vártam, míg elém ér.

- Hol voltál? – Yoongi tetőtől talpig végigmért.

- Sétáltam.

- Egyedül?

- Igen.

Értetlenül emelte meg a szemöldökét.

- Hánytam. Oké? –forgattam a szememet. Így legalább átadtam a versenyszám nyereségét a Nyuszinak. Mindenki boldog lesz és engem békén fog hagyni.

- Merre sétáltál? – Yoongi hyung nem hagyott nyugton.

Felé fordultam, majd a kezemet oda nyújtottam, úgy, hogy a tenyerem az ég felé legyen.

- Mi van?

- Adj a cigarettádból.

- Minek?

- Mert az enyém a felsőmben van és fogalmam nincs, az hol van. –néztem egyenesen a szemébe. – Szóval adj egy szálat!

Suga végigmért még egyszer. Végül megszánva engem elővette a doboz cigijét és átnyújtott felém egy szálat. Azonnal számhoz emeltem és a fiú kezéből kikapva a gyújtót lángra lobbantottam azt. A bagó vége felizzott, én pedig magamba tudtam szívni a nikotint. Jól esett. A nap végére végre valami jó is történik.

Mivel a buli kezdett lelaposodni én pedig kezdtem kijózanodni teljesen, így úgy gondoltam, visszamegyek a kollégiumba. Jimin még bulizni akart, így egyedül sétáltam haza. Fél óra séta elég volt ahhoz, hogy minden ittas érzést kiszellőztessem a fejemből. A friss levegő jót tett a lüktető fejemnek és az émelygő gyomromnak, viszont a gondolataimon nem segített. Egész úton kattogtam. Mégis mi ütött belém? Miért viszonoztam azt a csókot? Azonnal el kellett volna lökjem magamtól. Sőt! Már akkor le kellett volna lépjek, amint megtudtam hogy Jungkook ráncigált el a sötét szobából. Már akkor ott kellett volna hagyjam és lelépni. Miért maradtam vele?

Hamarabb értem el a kollégiumhoz, mint hittem volna. Amint beértem a szobámba egyenesen az ágyba vetődtem. Csak a cipőmet rúgtam le a lábamról. A takarót a fejemre húztam, hogy megelőzzem a perceken belül beszűrődő fénysugarakat. Lassan reggel nyolcat ütött az óra, így nem volt esélyem sötétben elaludni. Abban reménykedtem, hogy azonnal el fog nyomni az álom, ám ezt a kavargó gondolataim megakadályozták. Akár csak egy hullámvasúton, úgy kavarodtam egyre jobban bele a fejemben előálló kifogásokba. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy miért hagytam megtörténni azt a csókot. Több ok is eszembe jutott, kezdve a túl sok alkoholtól, az ismeretlen lány által generált szexuális vágyakig. Még azt is megpróbáltam bemesélni magamnak, hogy annyira ittas voltam, hogy azt hittem a másik lány jött el értem és ő húzott ki magával a sikátorba. Ez mind megállta volna a helyét, ha be tudtam volna mesélni magamnak, hogy annyira részeg voltam, hogy riválisomat lánynak néztem.

- Aish! –ültem fel idegesen az ágyban fejemen a takaróval. Indulatosan rántottam le a meleg anyagot magamról, majd néztem körül.

Tekintetem az éjjeliszekrényemen nyugvó kis digitális órára szegeződött. 9:53. Majdnem két órán át forgolódtam és agyaltam. Körbenéztem a szobában és akkor vettem észre, hogy Jimin már az ágyában szuszog. Saját ajkamba harapva figyeltem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ugrottam ki a fekvőalkalmatosságból, és szobatársam mellé siettem. Leguggoltam mellé, és mutatóujjammal megböktem csupasz vállát.

- Jimin.

Szólítgattam, de mint akit leütöttek, úgy aludt.  Összeszűkítettem szemeimet, majd erősebben böktem a fiú vállába. Megmozdult.

- Jimin, ébredj.

- Hm - mocorgott és a takarót a fejére húzva bújt el előlem. – mi van?

- Te tudod, hogy hol lakik ugye?

Csend.

- Jimin!

- Mi van? –azonnal ledobta fejéről a takarót és úgy nézett rám. Szemei alatt hatalmas karikák terültek el.

- Hol lakik?

- Kicsoda? –morogta. Éreztem, hogy most elég szép, melegebb égtájakra kíván el.

- Jungkook.

Nem válaszolt. Egy ideig nézett, miközben tekintete megenyhült. Lassan lehunyta a szemeit, majd felsóhajtott.

- Nem akarom tudni, hogy miért kérdezed. – kinyitotta szemhéját, majd az éjjeliszekrényéről leemelte a mobiltelefonját és elkezdett rajta pötyögni. Másodperceken belül az én telefonom pityegett jelezve, hogy üzenetet kaptam. Jimin visszatette a helyére a telefont, majd rám nézett. – Elküldtem a címet. Most meg hagyj aludni.

Halvány mosolyt villantottam felé, ő pedig újra visszabújt a takarója alá. Felkeltem mellőle, majd az ágyam mellé sétáltam és magamhoz vettem a telefonomat. Megnyitottam Jimin üzenetét, amiben tényleg benne volt egy cím. A szuszogó kupac felé néztem. Tényleg elküldte. Másodperceken belül magamra húztam egy cipőt, felvettem a kabátomat és fejemre húztam a kapucniját.

Nem kellett messzire mennem az iskolától. A címet, amit Jimin megadott, a telefonom segítségével hamar megtaláltam, így már egy tömör kapu előtt álltam. Az utca szép rendezett volt, így nem voltam meglepve, hogy az utcában lakó emberek kerítése, illetve kapuja is modern volt, vagyis legalább jól megépített. A kapu, amibe megálltam egy nagy vörösfenyőből készült bejárat volt. Nagy kőfal volt a kerítés. Házszám pedig 20-as volt.

Mivel nem tudtam Jungkook telefonszámát, így szólni sem tudtam neki, hogy érkezem. Amúgy se hiszem, hogy örült volna a jöttemnek. Ahogy ott álltam a nagydarab nyílászáró előtt, elmerengtem. Miért is jöttem én ide? Én löktem el magamtól Jungkookot, sőt, figyelmeztettem is, hogy ne jöjjön a közelembe. Most pedig én vagyok az, aki a házához jön, hogy beszéljen vele. Pár órával ezelőtt, ő volt az, aki kérlelt, hogy beszéljük meg az egészet, de én gyáva mód elmenekültem. Ez így nem mehet tovább! Képtelen vagyok aludni is a gondolataimtól.

Nagy levegőt vettem, majd felemelve jobb kezem megnyomtam a csengőt, ami a kőkerítésbe volt beépítve. Lágy hangon csengett fel a csengő dallama. Vártam, míg történik valami, de semmi életjelet nem tapasztaltam. Elszámoltam harmincig. Még mindig semmi. Vettem a bátorságot, és újra megnyomtam a csengőt. Szintén elkezdtem számolni, ahogy elhalkult a dallam. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc…

- Ki az?

Ezt a hangot felismerem. Szerencsém van, hogy pont ő az, aki kijön ajtót nyitni. Nem szólaltam meg, így rákényszerítettem, hogy tényleg elsétáljon a kapuhoz és ki nyissa azt.

- Taehyung?

Hangja rekedtes volt. Haja még mindig kócos és a bulis ruhája, most otthonira volt váltva. Laza pulóver és melegítőnadrág. Meglepő, de még ez a stílus se állt rosszul neki. Amint meglátott szemei elkerekedtek.

- Beszélnünk kell!