Not today-16

Not today 

16 – Jungkook pov.

Amióta itthon vagyok és átöltöztem, nem tudom rávenni magam, hogy lefeküdjek aludni. Ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben újra és újra. Taehyung arca van előttem a csók közben. Tényleg azt hiszi rólam, hogy meleg vagyok? Ő az egyetlen, aki ilyen érzelmeket vált ki belőlem, de nem engedte, hogy elmagyarázzam neki. A kezembe temetem az arcom. Mi a francot műveltem? Hoseok is kérdezősködött, Jimin is fog. Mit mondok majd nekik? „Vonzódom Taehyunghoz, ezért rámásztam, megcsókoltam és most azt hiszi, hogy meleg vagyok.” Lehet, hogy az is vagyok? Egy fiú érintése mozgatja meg a fantáziámat, ez nem normális. Nem! Biztosan nem vagyok az, ez más. 

Ha arra gondolok, hogy Hoseokot vagy Jimint kellene így megérintenem, felfordul a gyomrom tőle. Akkor Taehyung miben más, mint ők? Aish! Ez így nem lesz jó! Mit művelek magammal és Taehyunggal? Nem hitethetem el saját magammal, hogy ez csak barátság, hisz beindulok, ha Taehyung a közelemben van.  Hoseok is olyan furán viselkedik. Mintha mindent tudna rólunk. Nem lenne szerencsés, ha bárki gyanút fogna. Hanyatt dőlök az ágyon és eltakarom az arcom a tenyeremmel. Nem tudok lenyugodni. Még mindig a csók jár a fejemben és Taehyung reakciója. Ha nem viszonozta volna, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. El kellett volna löknie magától. Azt hittem, ha megcsókolom, nem fogok érezni semmit, de ez nem így lett. Mi van velem? Olyan szokatlanul viselkedem mostanában. Taehyung miért nem lökött el? Az nyilvánvaló, hogy felizgult állapotban volt, de nem egy lány vagyok, aki megkönnyebbülést jelenthetne a számára. Csak vissza kellett volna utasítania. De nem tette meg. Ebben viszont benne van annak a lehetősége is, hogy ő is viszont kedvel. Nem! Ezt sürgősen el kell felejtenem. Nagyon jól elszórakozott a lányokkal, míg én meg nem jelentem. Biztos, hogy nem érez hasonlókat, mint én.

Hirtelen megszólal a csengő, ami kirángat a gondolatmenetemből. Ki az ilyenkor? Feltápászkodom és erőt veszek magamon, hogy lemenjek a lépcsőn. Anya jelenik meg az előszobában.

–        Vársz valakit?

–        Nem hozzátok jöttek?

–        Ki jön reggeli időben? Nézd meg, Kook, mi még eszünk.

Bólintok, majd kelletlenül belebújok a kinti papucsomba. Mikor kinyitom a bejárati ajtót, egy magas alakot pillantok meg a kerítés túloldalán.

- Ki az?

Közelebb megyek egészen a kapuig. Csak ekkor látom meg, ki is áll a kerítés túloldalán. Hirtelen nagyot dobban a szívem és lever a víz. Taehyung ugyanabban a ruhában van, amiben a buliba volt, csak egy szürke kapucnis kabáttal kiegészítve. Kinyitom a kaput és értetlenül nézek rá.

- Taehyng?

 A fiú szemei zavarodottak és álmosak. Hogy lehet, hogy ilyen ziláltan is jól néz ki? Nem! Nem gondolhatok ilyen dolgokra, mikor én is fiú vagyok! Ebben igaza van a riválisomnak. Ez gusztustalan. Taehyung beleharap az alsó ajkába és rekedten szólal meg.

–        Beszélnünk kell.

Hogy kerül ő ide és miért akar velem beszélni? Honnan tudja, hogy hol lakom? Aish, nem is érdekel. Ez a legkevesebb gondom. Még nekem sem tisztultak ki a gondolataim akkor meg minek akar velem beszélni? Nem vagyok képes a szemébe nézni. Szégyellem magam a történtek miatt. Tudom jól, hogy én voltam az, aki kezdeményezni akarta a beszélgetést, de az a pillanat heve volt. Most legszívesebben elbújnék a világ elől, de legfőképp Taehyung szemei elől.

–        Beengedsz, vagy itt beszéljünk?

Felemelem a tekintetem a cipőjéről egyenesen a szemébe. Az összeszűkült, fáradt szempár töretlenül engem vizslat. Egy szó nélkül ellépek oldalra, szabad utat engedve a nem várt vendégnek. Taehyung pár másodpercig habozik, mire belép az utcáról. Én végig a földet nézem. Hogy legyek képes a szemébe nézni? Zsong a fejem. Ha a sok kavargó gondolat nem lenne elég, még a fejfájás is rásegít arra, hogy biztosan hányingerem legyen. Bezárom a kaput és megindulok Taehyunggal a nyomomban a ház felé. Miért érzem azt, hogy ő se szívesen van itt? A bejárati ajtónál hirtelen megtorpanok, aminek következtében Taehyung belém ütközik. Reflexszerűen kapaszkodik bele a karomba, de mire felfogom, hogy mi történik, már rég elhúzódik tőlem. Megköszörüli a torkát.

–        Bocs.

–        Semmi gond.

A hangom túl rekedt és nagyon halk, amire Taehyung is felfigyel. Sandán néz rám, de elkapja a tekintetét, majd a falra szegezi azt.

–        Miért álltál meg?

–        A családom épp reggelizik.

Taehyung lassan emeli rám a tekintetét, miközben folytatom.

–        Bemutatlak gyorsan és felmegyünk a szobámba. Ott nyugodtan tudunk beszélni.

A fiú arckifejezése egy pillanatra ijedtté válik, de gyorsan el is tűnik. Nagyot nyel, mielőtt válaszolna.

–        Rendben.

Most mit gondol? Talán attól fél, hogy rá fogok mászni? Biztos, hogy nem fogok ilyet tenni. Nem vagyok meleg és főleg nem az a típus, aki lerohanja az embereket. Viszont ha az ő szemszögét nézem, pont ezt látta tőlem. Miért vált ki belőlem ilyen furcsa érzelmeket? Mikor beérünk a konyhába, apa anélkül kérdez, hogy felnézne az újságból.

–        Ki zavar minket ilyen korán?

Határozott apám hatására érzem, hogy a mögöttem álló fiú picire zsugorodik össze.

–        Egy barátom átjött. Felmennénk beszélgetni, ha nem gond.

Abbahagyják a falatozást és minden szem ránk szegeződik. Az érdeklődő tekintetek hirtelen gyanakvóvá válnak. Apa zengő hangja töri meg a csendet.

–        Ő nem Jimin.

Megköszörülöm a torkom. Megragadom a mögöttem álló fiú karját és magam mellé rántom. Taehyung a földet bámulja, nem néz fel. Először Jimin is így reagált, mikor megismerte apát. Tekintély parancsoló és nem kistermetű, így érthető, hogy sokan félnek tőle. Jimin azonban már rég nem ijed meg tőle. Sőt. Kimondottan utálja és lenézi a két évvel ezelőtt történtek miatt.

–        Ő Kim Taehyung. Idén lettünk nagyon jóban.

–        Nem meséltél róla.

–        Nem is nagyon érdeklődsz felőlem.

Apa szúrós tekintete rólam Taehyungra vándorol, aki szinte kiabálva mutatkozik be, miközben mélyen meghajol. Apa csak bólint egyet és int a kezével, hogy menjünk. Karon fogom a fiút és felrángatom a lépcsőn egyenesen a szobámba. Odavezetem az ágyhoz, majd visszafordulok, hogy becsukjam az ajtót. Tenyerem a hatalmas falapon nyugszik. Nem akarok megfordulni. Elvileg beszélni jött, akkor mi ez a kínos csönd? Lesütöm a szemem. Itt az alkalom, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat és megnyugtassam, hogy nem vagyok meleg, nem kell tartania tőlem. Mély levegőt veszek, ökölbe szorítom remegő kezem és megfordulok. Készülnék megszólalni, de elakadnak a szavaim, ahogy Taehyungra nézek. Izzadtságcseppek kezdenek gyöngyözni a halántékomon és majd kiugrik a szívem a helyéről. Taehyung időközben levette a kapucniját, így most jobban látszik az arca. Haja fésületlenül áll szerte szét a feje búbján. Széttett lábaira könyökölve ül az ágy szélén és tördeli a kezét. Alsó ajkát harapdálja, miközben tekintete egyenesen az enyémbe fúródik. Nem tudom levenni a szemem róla. Magával ragadott ez a tekintet. Eddig is engem bámult? Hosszú percekig nézünk farkasszemet egymással, mire Taehyung megtöri a kínos csendet.

–        Mit akartál mondani?

–        Tessék?

A hirtelen ért kérdés hatására csak akadozva jönnek ki a hangok a torkomon. Mióta dadogok? Soha nem volt gondom a beszéddel miért pont tizenkilenc évesen kell elkezdeni?

–        Valamit akartál mondani, mikor hátra fordultál.

–        Igen, azt hiszem...

Taehyung mély hangja most egy cseppet sem szórakozott. Határozott és komor, túl komoly. Nem fejezem be a mondatomat, amit elkezdtem. Tudom, hogy mit akarok mondani neki, de ezt hogyan tudnám kivitelezni? Hogyan kezdjek neki?

–        … elfelejtettem.

Taehyung elcsodálkozik. Elfordítja a fejét és maga elé mered, egy szót sem szól. Megint ez a kínos csönd. Nem tudom sokáig elviselni ezt a szituációt. Ráadásul a fiú – aki olyan érzéseket vált ki belőlem, amit egy lánynak kéne – itt van a szobámban és az ágyamon ül. Nekivetem a hátam az ajtónak és behunyom a szemem. Nyugodj le, Jungkook. Ő egy fiú. Te is egy fiú vagy. Nincs semmi furcsa abban, ha a szobádban van egy barátod. Ez a normális. A francba is! Akkor meg miért vagyok ilyen izgatott és ideges tőle??

–        Megint nyugtatod magad?

Meglep Taehyung hirtelen megszólalása és kinyitom a szemem. Taehyung tekintete megint engem vizsgálgat, de most valamiért más látszik az arcán. Nem érdeklődő, hanem inkább sajnálkozó. Olyan, mintha megszánna azért, mert így érzek. De hogyan is érzek? Nem tudom a választ akkor ő se viselkedjen úgy, mintha tudná! Ez így nem lesz jó. Nem engedhetem, hogy sajnáljon! Ő a riválisom, akit le kell győznöm! Nem táplálhatok iránta gyengéd érzelmeket! Most én szólalok meg határozottan.

–        Miről akartál velem beszélni?

A fiú szemei tágra nyílnak, majd a földre szegezi őket.

–        Nem is tudom.

Pár pillanat erejéig csendben marad, majd mikor befejezi a szája harapdálását, ismét rám néz.

–        Azt hiszem, a tegnap este eléggé felzaklatott.

Tudtam! Undorodik tőlem és most akarja elmondani, hogy soha többé nem akar látni. Az nekem csak jót jelent, ugye? Nem kell ilyen számomra idegen gondolatokkal küszködnöm, mikor a közelemben van. De mi az a dolog, ami miatt ilyen furán érzek iránta? Ha belegondolok, mellette igazán önmagam vagyok. Kihozza belőlem azt, amit már évek óta próbálok elfojtani. Talán csak ezt az állapotot szeretem és nem őt. Akkor viszont csak barátként tekintek rá.

–        Taehyung, az este csak egy... botlás volt.

Úgy néz rám, mint akit pofon vágtak és hitetlenkedés sugárzik a hangjából.

–        Botlás? Te ezt annak nevezed? Jungkook! Megcsókoltál!

–        Tudom.

–        Rám másztál!

–        Tudom.

–        Ez nem egy botlás! Ez katasztrófa!

–        Tudom!

Hangosak vagyunk, így bárki meghallhat, de nem érdekel. Nem tudok ebben a helyzetben uralkodni magamon. Taehyung mellett soha nem tudom kontrollálni magam vagy csak nagy szenvedések árán.

–        De érts meg engem is!

–        Megérteni? Mégis mit? Meleg vagy és én vagyok az új áldozatod! Egyáltalán nem akarlak megérteni!

–        Nem vagyok meleg!

Taehyung nagyra nyitja a szemeit és hangosan felnyög, mint akit gyomron vágtak.

–        Tényleg??

Akkora irónia csendül a hangjában, hogy nem nehéz észre venni. Próbálom ezt a tényt elengedni és tovább magyarázkodni.

–        Én csak... A lányok érdekelnek, de soha nem voltam szerelmes és mikor téged megkedveltelek, azt hiszem, picit összezavarodtam. Azért csókoltalak meg, hogy rájöjjek, mi is zajlik bennem valójában.

Gyorsan hadarom a szavakat, amiket még magamnak is próbálok bemesélni.

–        Szerencsére nem váltottál ki belőlem semmit a csókkal, így sikerült megnyugtatni magam. Egyértelműen kedvellek. Barátként.

Hazugság. A lelkem mélyén tudom. De ha vele elhitetem, könnyebb lesz magamat is átverni. Taehyung elgondolkodik, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

–        Hihetek neked?

–        Nem érdekel, ha nem hiszed el. Magamat megnyugtattam és ez a fontos.

Még egy hazugság. Nagyon is érdekel, hogy mit gondol, de ezt neki nem mondhatom meg. Tae hirtelen felcsattan.

–        Akkor meg miért nem mondtad ezt el? Egyszerűen csak meg kellett volna kérned rá és akkor elkerülhettük volna ezt az egészet!

–        És mit szóltál volna hozzá, ha elmondom, hogy nem tudom, mit érzek irántad és meg kell csókoljalak, hogy megtudjam? Vígan és dalolva igent mondtál volna?

Taehyung lesüti a szemét és tördelni kezdi a kezét.

–        Valószínűleg nem.

–        Na látod!

–        Érdekes egy ember vagy te, Jungkook. Valószínűleg ezért keltetted fel az érdeklődésem.

–        Ezt hogy érted?

Felkeltettem az érdeklődését? Mivel? Hogy érdeklődik irántam? Biztos, mint ember és nem, mint férfi. Valószínűleg a személyiségemre gondol. Csak ez lehet az oka. Taehyung egyből terel.

–        Lényegtelen. Sikerült tisztázni a dolgokat, ez a fontos.

Megkönnyebbülten elmosolyodik.

–        Te nyerted a párbajt.

Hogy jön ez ide ilyen hirtelen? Biztos terelni próbál. Gyors témaváltás, de belemegyek. Így nem olyan kínos a helyzet, mint volt.

–        Örülök.

Ezt mondhattam volna őszintébben is. Taehyung felém fordul és törökülésbe helyezi a lábait.

–        A szkanderben hagytál nyerni. Miért?

–        Igazságtalan kihívás volt. A karon mindenki tudja, hogy erős vagyok. Biztosra akartak menni a kihívásnál.

–        Hogy őszinte legyek, ennek hatására átfutott egy két dolog az agyamon és van egy ötletem.

–        Mire gondolsz?

–        Namjoon és Rion meg szokták beszélni, hogy mi legyen a következő kihívás. A szavazás csak álca, mert ők mindig előre megbeszélik és az is tudom, hogy hol. Kihallgathatnánk őket és megbeszélhetnénk előre, hogy mi legyen a végkimenetel. A büntetést is előre le tudnánk fixálni. Kíváncsi vagyok, te mennyire mennél ebbe bele.

–        Miért is ne? Így jobban tudnánk koncentrálni a gyakorlásra.

–        Add meg a számod, Jungkook.

–        Minek?

–        Hogy tudjunk kommunikálni anélkül, hogy bárki gyanút fogna.

–        Jó. Akkor megadom.

Előveszem a telefont és odadobom Taehyungnak.

–        Nincs lekódolva?

–        Nincs.

–        Tegyél rá kódot! Ne lássa senki, hogy beszélünk.

Mikor elmenti a számot, nagy lendülettel áll fel az ágyon, ami dőlni kezd. Kinyitható ágyam van, aminek az egyik fele lehajtható és ő pont annak a szélén áll. A fiú nagy puffanással ér földet és fájlalni kezdi a csuklóját. Te jó ég! Odamenjek vagy ne? Anyámék biztos, hogy meghallották lent az esést! De nem hagyhatom Taehyungot ilyen helyzetben egyedül, olyan ügyetlen tud lenni. Odarohanok hozzá és letérdelek mellé. Megpillantom a telefonom, aminek betört a kijelzője. Az oldaláról a hátára fordítom Taehyungot, de ő az ép kezével eltaszít magától.

–        Semmi bajom!

–        Nagyot estél! Hadd nézzem a kezed!

Felé nyúlok, de ő megint ellöki a kezem. Nem hisz nekem. Még mindig azt hiszi, hogy vonzódom hozzá. Elborítja a gondolataimat a düh. Elkapom Taehyung ép kezét és leszorítom a földre. Térdeimmel közrefogom a csípőjét, így teszem mozgásképtelenné. Másik kezemmel elkapom a sérült karját és megnézem a csuklóját. Lilul. Ez biztosan eltört.

–        Jungkook! Engedj el! Jól vagyok!

–        Ne mondd, hogy jól vagy, mikor eltört a kezed!

–        Jungkook, kérlek eressz!

–        Mitől félsz, Taehyung?

A fiú abbahagyja a ficánkolást és a szemembe néz. Riadt tekintetét látva még dühösebb vagyok és erősebben szorítom őt. Ez a szempár... kihozza belőlem a vadállatot. Mit művelek megint? Elengedem a fiút és lehajtom a fejem, így centikre van egymástól az arcunk. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet.

–        Ne haragudj. Megértem, ha nem bízol bennem.

Nem tudom, hogy válaszolni akar-e, de valószínűleg soha nem fogom megtudni, ugyanis a kilincs lenyomódik és kitárul a szobám ajtaja. Elfelejtettem bezárni! Biztos a puffanás miatt jöttek fel. Anya hangját hallom lentről, ahogy kiabál.

–        Jimin! Ne menj be! Jungkooknak vendége van!

Az említett fiú kikerekedett szemekkel néz és halkan szólal meg.

–        Igen, anyuka. Azt látom.

Belém hasít a felismerés. Tae a földön fekszik, én pedig négykézláb tornyosulok fölötte. Ezt már sehogy se tudom kimagyarázni. Jimin hangja magasra emelkedik, ahogy értetlenül megszólal.

–        Ti meg mi a fenét műveltek már megint?