Ősz leple

Ősz leple
/Jungkook x Taehyung/
Jungkook pov.

(Taeter One Shot)

A hűs, lágy szellő ereje annyira intenzív volt, hogy a már megsárgult falevelek utolsó darabjai lehullottak lassú, ingó mozgással a mélybe. Az őszies időjárás érezhető volt, főleg így, hogy kezdett alábbhagyni a nap. Napközben annyira jó meleg volt, hogy egy pulóverben kényelmesen éreztem magam, viszont ez valószínűleg már nem volt a legjobb ötlet a sötétedés bekövetkeztével. Így már elég hűvös volt a levegő, hogy eltűntek a Nap melegítő sugarai. Igazán örültem volna, ha legjobb barátom inkább egy melegre fűtött kávézóba vonszol el magával, mint sem egy hosszú sétára, ahol két óra hossza után már nem nagyon éreztem a lábaimat, annyira átfagytak.

Viszont szerettem vele lenni. A tudat, hogy a közelébe lehetek örömmel töltött el. Nagyon jó, sőt talán legjobb barátomnak nevezhettem a mellettem sétáló barna hajú fiút, akinek sajátos divatérzéke szerint menőn néz ki, ha pár frufru részi tincseit befesteti zöldre. Sose tudtam megérteni, hogy hogyan gondolkozik, de már le is tettem ennek megfejtéséről. Idősebb volt nálam, de nem sokkal. Viszont nem kezelt gyerekként. Ha kérdésem van, vagy döntés előtt állok, mindig megkérdezem az ő véleményét. Mindig meghallgatja a mondanivalóimat, megért engem, és ha kérem – vagy ha nem – tanácsot ad. Viszont most zsebre tett kezekkel sétált mellettem, és ecsetelte a mai nap történéseit.

Annyira belemélyedtünk a beszélgetésbe, hogy nem is figyeltük merre haladtunk. Arra mentünk amerre a lábunk vitt minket. A sötétbe már csak a város fényei biztosítottak egy kis világosságot.

A mászkálás közben egy sétálóutcába értünk. Elég hosszú sétány volt, szép kőlapokkal kirakott járdával, viszont egy lélek se járt arra éppen. A járda egyik oldalán egy füves rész húzódott meg, elszórva rajta néhány paddal, míg a másik oldalon bokrok, fák és lámpaoszlopok sorakoztak fel, hogy fényükkel bevilágítsák a kőfolyosót.

Közös megegyezés alapján foglaltunk végül helyet az egyik szimpatikusnak vélt fapadon, majd ott folytattuk a beszélgetést. Amint kényelembe helyeztem magam az ülőalkalmatosságon a sajgó lábaimat kezdtem apró nyomogatással enyhíteni, míg barátom belemerülten mesélte tovább a kis történetét. Miután úgy éreztem, hogy már nem fáj annyira a bokám, felkeltem a padról és a táskámból előhúztam a még reggel elpakolt kötött sálamat. Jól gondoltam, hogy akármennyire is jó idő van napközben, este még jól fog ez jönni. Kezembe vettem a meleg anyagot, majd barátomra emeltem a tekintetemet. Arca vörös volt. Teljesen átfagyott. Megrémültem, és automatikusan nyújtottam át a sálamat neki. Gondosan a nyaka köré tekertem, hogy elfedje a hidegnek kitett, szabad nyakát, illetve ügyeltem arra is, hogy az arcát is takarja az anyag. Felálltam, majd a fiú elé lépve húztam le a kézfejemről a pulóveremet, majd annak szárával arcához nyúltam, és dörzsölni kezdtem annak reményében, hogy felmelegítem orcáját. Felnézett rám hosszú pillái alól, de szótlan volt.

- Így jobb? – kérdeztem érdeklődve miután elhúztam a kezem tőle ám felelet nem jött. – Na, minden oké?

Egy pár pillanatig csendben volt még, de végül mégis szóra nyitotta piros ajkait.

- Mond, ha most magamhoz húználak, és megcsókolnálak, mit tennél? Rossz lenne neked?

Teljesen ledöbbentem. Pupilláim kitágultak, ahogy néztem a szemébe, amikből egyáltalán nem tudtam kiolvasni, hogy mire gondolgat. Álltam tekintett, bár biztos voltam benne hogy az én meglepettségem teljesen kiült az arcomra.

- Nem tudom.

Csak ennyit tudtam kinyögni. Nem mondtam még ki hangosan, de minden hozzám közel álló ember tudta – még ha csak pár személyről is volt szó -, hogy más az szexuális beállítottságom, mint egy átlagos embernek. Én nem a lányokra bukok, erre pedig már elég rég rájöttem. Talán 12 éves voltam, amikor végül megfogalmazódott bennem, hogy akárhogy is néznek ki a lányok körülöttem, engem nem indít be. Nem érdekelnek a miniszoknyák, és a mély dekoltázsú toppok. Sosem mozgatta meg a fantáziámat egy sem. Nagyon sokáig kétségbe voltam esve emiatt, és magamban őrlődtem, mondván, velem van a baj. Aztán megismertem Őt.

Középiskola gólyatáborában találkoztunk először. Egyedül voltam, ő pedig eszméletlen mosolyát villantva csapódott mellém. Bemutatkozott, majd egyszerűen kijelentette, hogy szimpatikusnak talál, ezért nem fog mellőlem elmozdulni. Mai napig nem tudom miért döntött így, de nem is bánom ezt. Attól a naptól fogva tényleg mindig együtt voltunk. Ha beteg voltam, akkor is házhoz jött, hogy megbeszélje velem a nap történéseit. Ha valamilyen oknál fogva nem tudott eljönni, akkor a web kamerát használva chat-eltünk. Teljesen az életem része lett. Mindent megbeszéltünk, ami téma csak az eszünkbe jutott, így persze szóba kerültek a lányok. Nagyon sokáig nem tudtam megértetni vele, hogy engem tényleg nem vonzanak. Eleinte csupán poénnak vette, de miután nyíltan kimondtam, hogy valószínűleg meleg vagyok már nem kérdezett többet. Soha többé nem került szóba ez. Jobb is így.

Viszont ez a hirtelen, nem ide illő kérdés kizökkentett a legjobb barát zónából. Zavartan fordítottam el a fejem, hogy elkerüljem mélybarna szemeit, amik engem fürkésztek.

- Akkor nem élek a lehetőséggel.

Hangja bár semleges volt mégis játékosan csengett. Azonnal megfeszültem erre a mondatára. Mi ütött belé? Hogy leplezzem zavarodottságom gyorsan elkaptam a hátitáskám vállpántját, és felvettem a hátamra. Siető léptekkel tértem vissza a sétányra. Ő is felkelt a padról, majd mellém érve sétáltunk tovább, míg én lopva tekintettem felé. Engem nézett.

- Komolyan rossz lenne neked?

- Nem tudom.

- Ne mond, hogy nem tudod. Tudod, csak nem mondod el.

Magam elé meredtem vöröslő arccal. Éreztem, ahogy egyre forróbb lesz az orcám, és azt is, hogy ő engem néz még mindig, kitartóan.

Nem mondhattam el neki, hogy valószínűleg már többet érzek iránta, mint barátság. Ő ugyanis a legjobb haverként áll mellettem, nem zavarhatom össze a saját érzelmeimmel. Feleslegesen jártattam volna a számat, és csak még kínosabb helyzetbe hoztam volna magunkat.

Ismételten gondolataimba mélyedve haladtam tovább a halványan megvilágított járdán kőtábláról kőtáblára, mígnem a mellettem sétáló fiú mély hangja zökkentett vissza a valóságba.

- Nem akarsz leülni?

- Tessék?

- Leülni. Tudod, a padra.

- Hideg van, és az előbb is teljesen átfagyott az arcot. Melegebb helyre kellene mennünk inkább.

- Nem baj, üljünk le. – mutatott a járda azon oldala felé, ahol a magányosan elterülő padok voltak. Nem tudtam mire vélni ezt a döntést tőle, hiszen pár perce – még ha próbálta is elrejteni előlem- remegett, a hideg miatt. Most már viszont nagy léptekkel indult meg a már sárga levelekkel borított bokorsor felé – ami előtt a pad volt -, én pedig szaporán követtem, majd ültem le mellé. Néztem magam elé, egyenesen a cipőimre, és egy magányos kavicsot rugdosva próbáltam nem törődni a kínos hangulattal. Pontosan tudtam, hogy oka volt annak, hogy le akart ülni.

- Még mindig nem válaszoltál.

- Mire nem válaszoltam? – néztem egyből a fiúra.

- Hogy rosszul esne-e neked.

- Hát… - lassan ismét a cipőimre emeltem a tekintetemet. – nem mondanám, hogy rosszul esne. – kis szünetet hagytam szavaim között, majd egy apró sóhajt hallatva folytattam. – Csupán furcsa lenne.

- Furcsa?

- Igen. –összeszorítottam szemeimet, majd gyorsan megráztam a fejem. Az amúgy is rakoncátlan barna tincseim most még kócosabban álltak emiatt. – De mindegy is.

- De nem mindegy! Mond, érdekel, mire gondolsz!

Rápillantottam. Arcán egy apró mosoly húzódott meg, de hangja ennek ellenére komor, összeszedett volt. Kezdtem összezavarodni még jobban.

- Nem tudom, hogy mondjam.

- Úgy mond, hogy kinyitod a szádat, hangot képzel, majd beszélni kezdesz. – arcán az a mosoly most buja vigyorrá nőtte ki magát.

- Ch. – kicsit megmosolyogtam, de egyből a cipőimre meredtem. – Igazából félek. – mondtam ki végül.

- Félsz?

Bólintottam, de nem emeltem rá íriszeimet.

- Mégis mitől?

- Tudod, nekem már voltak olyan kapcsolataim, amit én többnek hittem.

- Voltak kapcsolataid?

Hangja most meglepettnek hangzott, mire óvatosan rápillantottam.

- Talán erős túlzás rámondani, hogy kapcsolat, de volt pár ember, aki elhitette velem, hogy fontos vagyok számára.

Nem szólalt meg. Barnás-zöldes tincsei szeme elé lógtak, ahogy egy apró szellő megmozgatta azokat. Alaposan végigmért. Minden négyzetcentimétert tanulmányozott rajtam, ami miatt csak jobban zavarba jöttem.

- És?

- Kihasználtak.

- És?

Ajkaimba haraptam. Nem mondhattam el neki azt, amit gondolok, vagy mégis?

- Nem akarom, hogy többet érezzek irántad. Nem akarom, hogy kihasználj emiatt, és hogy ellökj magadtól azért, mert ilyen vagyok amilyen.

- Én nem löklek el. Nem vagyok az a lökdösődős típus.

Elmosolyodtam. Hihetetlen, hogy még egy ilyen pillanatban is mosolyt tud csalni az arcomra. Hiszen, ha úgy nézzük, most vallottam be neki azt, hogy tudnám szeretni, és nem úgy, mint barátot. Vajon ezt észrevette?

Normálisan ültem vissza a padra, kihúzva magam, és felé fordultam. Így néztem rá, ő pedig egy aprót ugorva közelebb húzódott hozzám. Törzsével ő is felém fordult. Néztem gyönyörű íriszeit, már amennyire tudtam állni a tekintetét, ám ekkor megremegett. Fázott, ahogy én is, csupán én tudtam kontrolálni magam. Remegett, de nem szólalt meg. Úgy tett, mint ha mi sem történt volna, így végül én sóhajtottam fel egy picit, majd törtem meg a csendet.

- Menjünk, mert végén hozzáfagysz a padhoz.

- Menni akarsz? – hajolt ekkor hirtelen közelebb, minek hatása az lett, hogy szó szerint elállt a lélegzetem. Visszatartottam a levegőt, úgy néztem csillogó szemeit. Ő csak egyre közelebb hajolt hozzám.

- Lélegezz. – búgta mély hangján.

Kieresztettem az eddig bent tartott széndioxidot a tüdőmből. Zavaromban pedig olyat tettem, amit nem hitte volna, hogy megteszem. Gyorsan adtam az arcára egy apró puszit.

- Meg fogysz fagyni. – ismételtem meg újra magam, miután elhúzódtam és szemébe néztem megint.

- Biztos menni akarsz?

Közelebb hajolt, miközben szinte ajkaimba suttogta szavait. Feladtam. Ekkor pattant el bennem valami, így feladtam a saját önkontrolom. Nem bírtam tovább uralkodni magamon, közel hajoltam én is, majd hideg ajkaimat az ő – meglehetősen meleg – párnáihoz tapasztottam. Lassan párnáimmal szétnyitottam résnyire az övét, majd nyelvemet átvezettem hozzá, hogy az ő ízlelőszervét táncba hívjam. Meglepetésemre viszonozta a csókomat. Nyelvünk szenvedélyes táncot járt, ő pedig jobb kezét arcomra, míg a bal kezét derekamra csúsztatta, és úgy húzott magához. Akartam ezt a csókot. Nagyon rég óta, talán fél éve álmodozom erről, ám amilyen hirtelen jött a lehetőség, olyan hirtelen vetett véget az édes játéknak. Nem hajolt el tőlem, csupán nem csókolt. Ajkaink pár milliméterre voltak egymástól. Éreztem nyálas ajkaimon, ahogy kiereszti a meleg levegőt a tüdejéből. Kínzott a közelségével.

- Nos, biztos, hogy menni akarsz? – eddig lehunyt szemeimet most résnyire kinyitottam, így láttam gyönyörű fehér fogsorát, ahogy rám vigyorog.

Nyeltem egyet, majd vissza hunytam szemhéjam. Homlokunkat összeérintve markoltam bele a pulóvere szárába.

- Nem. –nyögtem ki halkan, mire ő azonnal visszahúzott ajkaihoz, és most ő kezdeményezve, megcsókolt újra.

Akartam. Többet akartam belőle. Falni a csókjait. Élveztem, ahogy az enyém lehet, még ha csak pár pillanatra is.