Not today-17

Not today

17 - Taehyung pov.

Azok a szemek. Az a szempár. Mogyoró barnák, és csak engem néznek. Túlságosan is közelről. Arcom színét szerintem a legérettebb paradicsom is képes lenne megirigyelni, annyira vörös. Szívem annyira hevesen és hangosan ver, hogy csak reménykedni tudok benne hogy a felettem támaszkodó fiú nem hallja meg. Egy hatalma gombóc van a torkomban, amit készségesen próbálok lenyelni.

Mégis miért villan be ugyan az a kép, ami az előző estén történt közöttünk? Miért nem tudom ellökni magamtól? Eddig erőlködtem, most pedig semmi. Ahogy azt nézem, ahogy keserves arca megrezzen, tudom, hogy nyugtatja magát. Megint. Ezernyi gondolat fut át éppen az agyában, és biztosra veszem, hogy a mostani helyzethez keresi a szavakat.

Néztem, ahogy már lehunyt szemmel támaszkodik meg felettem. Kezei a fejem mellett pihentek, és úgy tartotta meg a testsúlyát. A vékony pulóvere alatt biztosra veszem, hogy bicepszén megfeszülnek izmai. Csak egy röpke pillanatig tartott, de végignéztem rajta. Hófehér bőre most még sápadtabbnak tűnt, mint eddig. Szemei alatt a kis táskák arról árulkodtak, hogy nem aludt egy órát sem. Haja sokkal, de sokkal kócosabban áll, mint amire tegnap este emlékszem. Valamiért, viszont megnyugtat a tény, hogy nem csak én nem tudtam aludni, miután hazaértem.

Az ajtó nyílására viszont mind a ketten összerezzentünk, és ijedt arccal néztünk a váratlan vendégre. Fogalmam sem volt, hogy Jimin mégis hogy kerülhetett ide, mikor vagy fél órával ezelőtt még azért pufogott, hogy hagyjam aludni. Ennek a srácnak saját bejárása van Kook lakásába? És mi van a szüleivel? Mi van Jungkook édesapjával? Ő nem tart tőle, hogy csak így szabadon járkál a lakásban? Azt tudom, hogy a két fiú nagyon jó barátok, de ennyire közel is lennének egymáshoz? A szülők ezek szerint, már rég befogadták a családba. Le merném fogadni, hogy az iskolaszüneteket is itt töltötték, egymás társaságában. Ezek szerint tényleg Jeon Jungkook a legjobb barátja a szobatársamnak.

Amint realizálódott bennem, hogy Jimin miért is néz ránk ekkora tányérszemekkel, egy szempillantás alatt vágtam ülő helyzetbe magam. Viszont arra nem számítottam, hogy Kook lassú lesz, így amint felültem azzal a lendülettel fejeltük le egymást, minek eredménye az lett, hogy én újra a földön terültem el. Ép kezemmel azonnal a homlokomhoz kaptam, és dörzsölni kezdtem a lüktető részt, hogy hamarabb elmúljon a tompa fájdalom.

- Baszki. – csúszott ki a számon.

Felnézve Jungkookra, láttam, hogy ő is a saját homlokát fogja és fújja ki lassan a levegőt a tüdejéből, ahogy végre leül mellém a földre. Lassan nézett rám, talán félve, hogy újra összetalálkoznak íriszeink. Amint egymás szemébe néztünk, pár pillanat erejéig álltuk egymást tekintetét, de mielőtt bármit is szólhattunk volna egymáshoz Jimin megelőzött minket.

- Jól vagytok?

- Semmi bajom. – válaszolt elsőnek a házigazda. Majd Jimin felém fordulva várta az én válaszomat is.

Igazat megvallva a csuklóm sokkal jobban fájt, mint a fejem. Még ha nem is estem le magasról, akkor is voltam olyan szerencsétlen, hogy rosszul érjek földet.

- Taehyung?

- Jól vagyok. - szűrtem ki fogaim között a már jól bevált hazudságot.

Jimin közelebb jött hozzánk, miután megbizonyosodott arról, hogy az ajtó jól zár és így nem fog ránk nyitni senki sem. Határozott léptekkel sétált felénk, majd leguggolt mellénk. Alaposan mért végig mindkettőnket. Szemével hunyorítva. Gyanakodott, nem kétséges.

- Mit műveltetek?

- Tae leesett az ágyamról.

Egyáltalán nem volt ez hazudság, de elég ócskán hangzott. Ezt az újonnan érkező fiú is tudta. Mégis milyen választ vár most éppen tőlünk Jimin?

- Ezért voltál felette?

A kérdést egyértelműen Kookienak szánta, mégis én hajtottam le a fejemet. Ekkor tudtam csak jobban szemügyre venni a sérült csuklómat. Meg kell mondanom, elég pocsékul nézett ki. Lila volt, duzzadt és eszméletlenül fájt. Komolyan csak én vagyok ennyire szerencsétlen, vagy a világ akar kiszúrni velem? Egy halk sóhajt hallattam, mire meghallottam szobatársam aggodalmas hangját.

- Fáj?

Nemet bólintottam ám mégis felszisszentem, ahogy Jimin megfogta a kezem és felemelte azt.

- Oh, igen? – szemében, mint ha megcsillant volna valami, majd megemelve egyik szemöldökét jobban ráfogott a megduzzadt részre. Azonnal elhúztam a karom, egy elfojtott káromkodás közben. Gyilkos szemekkel néztem íriszeibe, de ő hűen állta tekintetemet. – Aha, akkor ezt is örömödben kántáltad el.

- Elmúlik.

Gyorsan vágtam rá a szavakat, de persze egyikük sem hitte el ezt nekem.

- Meg kéne néznie egy orvosnak.

- Nem kéne.

- Szerintem is jobb lenne, ha ránézne valaki. – szólalt meg most már Jungkook is.

Nagyszerű. Kettő egy ellen. Akkor se adom fel.

- Nem hiszem.

- Menjünk kórházba.

- Nem megyünk. Lejegelem és semmi baja nem lesz.

Makacsul álltam ki véleményem mellett, miszerint ez holnapra úgyis elmúlik. Természetesen nem nyertem meg ezzel a fiúkat.

- Kim Taehyung!

Megfeszültem a nevem hallatán, ami Jimin szájából, most meglehetősen érdesen hallatszott. Még sose mondta ki a teljes nevem és legfőképp nem ilyen hangnembe. Parancsoló volt. Utasított. Azonnal ránéztem, most már cseppet sem olyan magabiztosan, mint eddig.

- Elmegyünk szépen a kórházba, ahol rá néz egy orvos. Ha ezek után azt mondják, hogy jegelni kell és el fog múlni, akkor hiszek neked. Nem fogom hagyni, hogy megint a szobában lebzselj csak azért, mert rosszul vagy.

- Hidd el, nem fogok a szobában lenni.

Jimin összeszűkítve az amúgy is pici szemeit engedte ki tüdejéből a széndioxidot. Tudtam, hogy ilyenkor mélyen magában elküld olyan éghajlatra, ahova nem szívesen mennék. Tudtam, hogy most formálja meg magában a szavakat, hogy miket dobjon a fejemhez és miket tartson inkább magában. De ne feledjük el, hogy nekem is vannak ütőkártyáim a srác ellen! Mesélhetnék itt a szobában szerte-szét hagyott ruháiról. A sok kiegészítőről, amit néha az én szekrényemben találok meg. Az ezernyi szennyes ruháról, amit úgy kell összeszedjek, hogy lássam a szobánk padlóját. Mindig én takarítok utána és ezt eddig még sose tettem szóvá neki. Akármit is csap a fejemhez, vissza fogok tudni neki vágni.

Jimin arca lassan visszatért a rendes formájához, majd egy hosszú, féloldalas mosoly jelent meg rajta. Nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a mosollyal.

- Nos, ha nem vagy hajlandó elmenni a kórházba, - kezdett bele, majd hirtelen átkarolta Jungkook vállát és magához húzta. – Akkor kénytelen leszek itt hagyni titeket, hogy azt tegyétek, amit tettetek, mielőtt megérkeztem.

Azonnal kipattant a szemem és ajkaim is résnyire szétnyíltak a meglepettségtől. Hogy mi van? Azzal fenyeget, hogy lelép? Hogy egyedül fog hagyni vele? Jungkookkal? Komolyan Kookkal fenyeget? Engem?

- Tessék?

Meglepettségemnek Jungkook helyettem is hangot adott. Kook azonnal Jimin felé nézett, értetlen, bár vöröslő fejjel.

- Jól hallotta. –Nem nézett barátjára, engem stírölt. – Ha nem mész el orvoshoz, be foglak zárni titeket ebbe a szobába. Megmondom Kook szüleinek, hogy ne zavarjanak titeket. El tudom intézni. – hangja szórakozottnak tűnt, ami kicsit megrémisztett. – Nem tudom, hogy mi történt köztetek az iskolai orvosi szobában. Nem kérdeztem rá még a buli után történtekre sem, mivel úgy gondoltam, hogy majd ha fontos úgyis elmeséli valamelyikkőtök. Viszont az, amit előbb a saját szememmel láttam, már elég biztos pont. Most már értem, hogy miért ébresztettél fel kora reggel, hogy elmondjam, hol lakik Jungkook.

- Te semmit sem tudsz! – sziszegtem fogaim között a szavakat, ám Jimint nem tudtam megijeszteni ezzel. Semmit se ért most ellene az a gonosz nézésem, amit annyit gyakoroltam tükörben. Úgy érzem, most vesztésre állok.

Jimin rám erőltette a kórházat, így elmentünk végül az intézménybe. Szerencsémre Jungkook nem társult hozzánk, mivel aludni szeretett volna, amit nem is bántam. Elég stressz okozója volt ő így is az elmúlt időszakban. A kórházban nem kellett sokat várni, míg elláttak. Hamar megnézte bal csuklómat egy orvos, aki elküldött röntgenre. Miután elkészült a felvétel, megállapította, amitől tartottam. Megrepedt a csont. Jimintől megkaptam a kiérdemelt „Én megmondtam” mondatát, de jó barátként végig mellettem maradt a további ellátások során. Hamar be lett gipszelve a sérült rész, így már örültem is, hogy mehetünk és legalább tudok majd aludni. Viszont a zárójelentésre órákat kellett várnunk. Sajnos emiatt a kórház várótermében szuszogtunk szobatársammal vagy 4 óra hosszát. Nem volt kényelmes, sőt! Viszont az a pár óra elég volt ahhoz, hogy az elmúlt nap fáradalmait kiheverjem.

Amint végeztünk az egészségügyi intézményben, visszamentünk a kollégiumba, így már késő délutánra járt az idő. Nagy, karikás szemekkel sétáltunk végig a koli aulájában, ahol azonnal ismerős alakok léptek elém.

- Merre jártatok? Egész álló nap kerestünk titeket!

Fáradtan, unott arccal emeltem fel a sérült kezem, jelezve az okot, ami miatt eltűntünk.

- Mit csináltál?

- Taehyung, megint kivel verekedtél össze? – Jin aggodalmaskodó hangja hangosabb volt, mint a mellette álló Namjooné.

- Szoktam én verekedni? – vontam fel szemöldökömet a kérdésre, mire csak egy oldalra pillantó, nemlegesen bólintó Jint kaptam válaszul.

- Igazán üzenhettetek volna. – Nam felénk fordult, de engem nézett. – Hallottam, hogy tegnap veszítettél a versenyen.

Megint kezdődik. Egy áldott napom se lehet a hűn áhított feladatom nélkül?

- Igen. –válaszoltam. – Elég sok volt az alkohol, így nem csoda, hogy kiadtam magamból. –vontam meg vállamat unottan. – Előbb vagy utóbb úgyis kidőlt volna valamelyikünk.

Leaderünk felsóhajtott, majd megvakarta a tarkóját.

- Igazából, mára is terveztünk egy megmérettetést. –kezdett bele, mire én szóra nyitottam volna a számat, de Namjoon gyorsabb volt. – Viszont figyelembe véve a sérülésed, nem hiszem, hogy azt meg lehetne oldani.

Aprót sóhajtottam megkönnyebbülten. Most örültem ennek a szerencsétlenségnek, hogy megrepedt a csuklóm. Így legalább egy ideig békén hagynak. Nem is olyan rossz ez kényelmetlen gipsz.

- Akkor, én most fel is mennék a szobámba! – mosolyogtam a két fiúra, majd Jimin felé bólintottam, hogy jöjjön ő is velem. Nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy lefürödhessek és eldőlhessek a kényelmes, puha ágyamban, majd kialudhassam teljesen.

- Taehyung!

Namjoon hangja pár lépés után megállított. Visszafordultam félig és így néztem kérdően a fiúra.

- Igen?

- Azt mondtam, hogy azt a feladatot nem lehetne megoldani. Azt nem mondtam, hogy ma nem lesz emiatt verseny.

- Tessék?

Ne már. Komolyan? A sérült embert se lehet békén hagyni? Amúgy is, neki nem másnaposnak kellene lennie? – morogtam magamban hangot nem adva gondolataimnak. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam a lehető legjobb érvet felhozni, hogy ne szenvedtessenek tovább.

- Nemsokára sötétedik. – Gyenge próbálkozás, de a remény hal meg utoljára.

- Bent is meg lehet oldani. – széttárva a kezét mutatott a kollégiumi aulára. Csak pár diák volt most itt, a többiek vagy az udvaron élvezték ki a nap utolsó sugarait, vagy a saját szobájukban tették a dolgukat.

Alsó ajkamba harapva próbáltam a fáradt elmém legmélyebb réseiből előhalászni még valami érvet.

- Hétvége van. Vasárnap, az pihenőnapnak számít, nem?

- A felnőttek világában, ez nem így van.

Miért ilyen makacs ez az ember? Jó, akkor az utolsó, tényleg ésszerű kibúvóm.

- Nincs is itt Jungkook.

- Téves. – kis mosoly húzódott Namjoon ajkaira, majd Jin felé pillantott.

- Ami azt illet, itt van. Yoongival beszélgetnek éppen a táncról. A buli után megbeszéltek egy találkozót, így Jungkook eljött a koliba estére.

- És erről a tánckar vezetője is tud? –vontam fel a szemöldökömet kérdően.

- Persze. Szóltam már neki. –nézett rám, majd tekintete a lépcső felé siklott. – Itt is van. 

Én is odakaptam a tekintetemet. Csalódottság ült ki arcomra, hiszen tényleg ott volt, Oh Rion, mosollyal az arcán, amint megláttak minket. Mellette Jungkook lépegetett lefelé, unott, fáradt arckifejezéssel. Szerintem neki is elmondhatták, hogy mi fog rá várni a következő órában. Egy újabb verseny. Egy újabb nyűg a nyakunkba. Viszont egyetlen egy baj volt. Nem tudtuk, hogy mi az a bizonyos feladat. Igaz, hogy megbeszéltük, hogy ki fogja nyerni a kiszabott versenyszámokat, viszont most nem tudtuk, hogy mi is ez pontosan. Így hogy lehessen tervezni?

Amint, a srácok leértek a lépcsőről, a két leader egymás felé bólintott. Ez lehetett a köszönésük egymás számára. Én összenéztem Jungkookkal. A tekintete szerintem a sajátomat tükrözhette, hiszen mind a kettőnkön látszódott az a nagy szenvedés a verseny miatt.

Egy pár perc múlva, már az aula egyik oldalsó társalgójának kanapéján ültünk. Illetve a többiek ültek, én pedig Jungkook mellett álltam, összefonott kezekkel magam előtt. Kook hozzám hasonlóan, unott arckifejezéssel, zsebébe dugott kézzel nézte a feladatot megvitató felsőbb éveseket.

- Mivel Taehyung keze megsérült, ezért az eltervezett feladatot ejteni kell későbbre. – magyarázta Namjoon, mire Rion csak bólintva jelezte, egyetért.

- Szerintem se tenne jót neki. Olyan feladat kell, amiben nem kell használniuk a kezüket.

Szememet forgatva sóhajtottam egyet. Miért kell ezt ennyire komolyan venni? A tavalyi évben nem volt ennyire vérre menő a két kar közötti harc. Persze, akkor mások is voltak a vezetők. Mivel itt a két leader jó barátok, így szerintem ez nekik egy szórakozás, hogy minket szívatnak. Vagy csak kakasviadalként tekintik ezt az egészet. Mi vagyunk a kakasaik, akiket ringbe téve használnak ki a nyereség érdekében. Mi vagyunk Jungkookkal az a két madár, akik egymásnak esnek, hogy megmutassák gazdájuknak ki is az erősebb. Namjoonék pedig azok, akik learatják a babérokat, mi pedig szenvedünk azért, hogy ők jól érezzék magukat. Itt viszont csak egy aprócska probléma van: nem akarok egy madár lenni.

- Kitaláltam! – ugrott fel ülőhelyéről Rion, majd felemelte mutatóujját. – Egy pillanat. –Amint kimondta, már rohant is fel az emeletre.

Értetlenül néztem utána, majd Jungkookra emeltem a tekintetem. Nem aludhatott sokat, mivel még szemei alatt ugyan ott voltak a karikák, akár csak reggel. Nem vette észre, hogy figyelem, viszont más igen. Hoseok torkát köszörülve lépett mellénk. Le merném fogadni, hogy egyáltalán nem volt kiszáradva a torka, csupán jelezni akarta, hogy útban vagyok. És, hogy ezt honnan tudom? Majdhogynem fellökött, hogy Kook mellé léphessen. Villámokat szóró szemmel figyeltem a tolakodó fiút, mikor Rion visszaért hozzánk. Kezében, pedig egy zacskót fogott.

Amint odalépett hozzánk a zacskó tartalmát az egyik kanapéra borította, majd megragadott egy apró, piros csomagolású dolgot és felemelte.

- Pepero Játék!

- Pepero játék? – a mellettem lévő Jungkook értetlen fejet vágott a név hallatán. Vele ellentétesen, viszont a többi diák egyből elvigyorodott. – Az meg mi?

Nagyot nyeltem. Komolyan gondolják ezt? Megint közel kell kerüljek Kookhoz?

- Igen! A játék lényege egyszerű! –nyitotta ki a csomagolást Rion, majd kihúzott egy csokiba mártott rudat és megmutatta a fiatalabbiknak. – Annyi az egész, hogy az egyik végét a peperonak a te szádba teszitek, a másikat pedig Taehyungéba.

- Ebbe mégis hogy tudnánk egyedül nyerni? - kérdeztem meg a legfontosabb kérdést.

- Hm. –Namjoon elgondolkozott majd, mint ha izzó gyulladt volna ki a feje felett ő is felegyenesedett. – Ha rövidebb rész marad nektek, akkor egy hét erejéig feloldunk a versenyek alól. Addig tud gyógyulni a kezed is.

- Szóval közös feladat? –motyogtam magamban és közbe Kookra pillantottam.

Meglepetésemre elég idegesen nézett ki. Meg volt feszülve az egész teste és – ahogy láttam – a peperórudat nézte mereven. Ennyire ideges lenne emiatt a feladat miatt? Nem is csodálom, ismét egy olyan szituációba fogunk kerülni, amit egyikünk sem akar. Akármennyire is próbálja bemesélni nekem, hogy az csók csak egy botlás volt neki, valamiért nem hiszem el. Szerintem ő nem csak barátságot érez és emiatt lehető legmesszebb kellene mennem tőle. Viszont, ha ezt a feladatot megnyerjük – még ha közösen is- akkor nyerünk egy hetet. Azalatt a hét alatt békén leszünk hagyva így végre tudok a saját tanulmányaimra koncentrálni, anélkül, hogy más hülyeséget kelljen megoldanom.

- Értem. – néztem vissza a leaderekre – Már csak egyetlen egy kérdésem van.

- Mi lenne az?

- Mekkora az a méret, amekkorát meg kell haladnunk?

Namjoon és Rion ekkor összenéztek. Szájuk széle azonnal felfele görbült, amiből tudtam, semmi olyan dolgot nem fognak mondani, ami számomra vagy Jungkook számára jó hír lenne.

- Nálunk kisebbet.

Elsápadtam amint kimondta Rion ezt a két szót. Mármint, ők meg fogják csinálni a feladatot és többet kell teljesítenünk, mint a felsőbb évesek? Ez lenne a válasz?

Beleegyezve bólintottam, mit sem törődve a mellettem kővé dermedt Jungkookal. Túl akartam esni rajta. Minél hamarabb, hogy leléphessek innen. Hogy megnyerjem azt az egy hét szabadságot. Mi sem egyszerűbb, mégis milyen messzire menne el az a két srác?

- Egy centiméter! Azta! Ezt nehéz lesz túlszárnyalni! – Jin vonalzóval a kezében mérte meg azt az aprócska édességmaradványt, amit a két jó barát hagyott hátra maguk után.

Teljesen ledöbbenve, szinte összetörve bámultam a két fiút. Ölelkeztek, akár csak két régi, gyerekkori ismerős, akiknek ez a fajta játék mindennapi lett volna. Mondanom sem kell, hogy a kis mutatványuk miatt egyre több kollégiumi diák gyűlt körénk, ami miatt egyre jobban feszélyezve éreztem magam. Ökölbe szorítottam jobb kezemet, míg a balt, csak lógattam magam mellett. Nem lehet, hogy veszítsek. Mi van akkor, ha nem döntjük meg ezt a rekordot? De hiszen ez az egy centi, már szinte semmi, ha az ajkaink egymáshoz közel vannak. Főleg, hogy itt el kell harapni a pálcát, nem elég kihúzni a másik ajkai közül.

Kookra emeltem a tekintetemet, de még mindig megszeppenve meredt maga elé. Mi van veled Jeon Jungkook? Eddig nagy volt a szád, eddig bátran álltál ki a kihívások elé, most pedig akár csak egy magára hagyott kiskutya füled-farkad behúzod?

- Jungkook. – szólítottam meg, mire rám emelte kétségbeesett tekintetét. Nem beszélt, de tisztán ki tudtam olvasni a fejében cikázó gondolatok közül a legfőbbet: Miért mi?

Valamiért tejesen megfeszültem, ahogy láttam ebben az állapotban. Most először talán, hogy ennyire elveszettnek tűnt előttem.

- Na, mi lesz, elkezditek? – emelte fel kezében a csomag peperót Rion.

Felé pillantottam, majd odaléptem elé, és kihúztam egy pálcát. Komor tekintettel néztem bele a srác szemébe, de ő mosolyogva folytatta.

- Három lehetőségetek van.

- Elég lesz egy is!

Visszaléptem Jungkook elé. Addigra már a diákok egy félkörben körénk gyűltek. Szerencse, hogy a fal mellé nem lapult senki, így legalább ennyi szabadságérzetem lehetett. Kezemben tartva az édes ropit megálltam egyenesen Kook előtt és a szemébe néztem.

- Elég, ha becsukod a szemed és nem nézed.

- Hogy mi? - kérdezett vissza meglepetten.

- Mondom, hunyd le a szemed!

Azonnal hátrébb lépett tőlem. Most meg mi van? Ő hátrál meg tőlem? Nem hagytam, hogy eltávolodjon, így ahogy ő hátra lépkedett én felé közeledtem. Minél hamarabb túl akartam lenni ezen az egészen és az, hogy Jungkook megnehezíti ezt nekem, idegessé tett.

A fiú addig hátrált, míg nem a falnak ütközött. Én pedig előtte álltam meg. Jobb kezemben tartott édességet felemelve mutattam meg neki.

- Hunyd le a szemed és harapj rá erre. A többit elintézem. –súgtam oda neki.

Végre kezdte felfogni, mivel bólintott egy aprót, így az édességet azonnal a szájához emeltem és hagytam, had harapjon rá a fogaival. Késztetést éreztem, hogy benyálazzam a már kiszáradt ajkaimat, így végignyaltam azokon. Ezt látva Kook, sietősen hunyta el– vagy inkább szorította össze – a szemeit.

Szabad, ép kezemet a fiú feje mellé helyeztem és úgy haraptam rá a pálca másik végére. Már most kevés volt közöttünk a távolság, ami még feszültebbé tett. A mögöttünk álló diáklányok sikolya nem segített az idegesség legyőzésében. Vettem egy nagy levegőt, majd lassan engedtem ki azt az orromon keresztül.

Jungkook ott állt közvetlen előttem, szinte sarokba szorítva. Láttam, ahogy arca egyre jobban kivörösödik, de megpróbáltam ezt betudni a kifejezetten meleg időre idebent. Nem csoda, nekem is melegem volt, mivel még a halántékomon is éreztem ahogy legördül egy izzadtságcsepp.

- Kezdjétek! – hallottam Namjoon hangját, nekem pedig nem kellett többet szólni.

Aprókat harapva – mivel ezt kikötötték a leaderek – haladtam egyre közelebb és közelebb Jungkook enyhén vöröses árnyalatú ajkaihoz. Faltam a kis édes rudat. Már annyira köze voltunk egymáshoz, hogy orrunk hegye összeért.

Ez nem lesz jó! – gondoltam. – Ha így csináljuk, nem lesz kevesebb, mint Namjoonék egy centiméteres rekordjuk!

Hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam el oldalra a fejemet, hogy szaglószervünk ne legyen útba többé. Ahogy ezt megtettem, azonnal több lehetőség tárult elénk. Még közelebb értem azokhoz a puha ajkakhoz.

Előttem Kook a lehető legjobban próbált beépülni a mögötte meghúzódó fehér falba. Nem mozdult meg, bár én éreztem, ahogy szaporán veszi a levegőt és ezt az orrán keresztül próbálja szabályozni. Nem akartam alul maradni a versenyben és pontosan tudtam, hogy Kook is olyan ember, aki utál veszíteni. Főleg akkor, ha tudja magáról, hogy könnyű szerrel venné a feladatot.

Nem is kellett nekem több. Ide-oda az az egy centi! Csókolóztunk is már, így azt az egy centit is eltüntetve kettőnk ajkai között nyomtam saját párnáimat az övéhez és haraptam ki hófehér fogai közül az édes rudat.

Amint ezt megtettem, hangos sikoly rázta meg a kollégium falait, ám erre nem tudtam koncentrálni, hiszen az előttem lévő Kook szemei azonnal kinyíltak és az enyémbe mélyedtek.