Amnézia 3. rész

Amnézia

3. rész

Britney világa

Amióta megmondtam Namjoonnak hogy udvarolhat, egy szót sem szólt hozzám. Egy hete nem beszéltünk egymással. Mindig csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Eddig annyira nem zavart, de most már kezd idegesíteni. Pedig ezzel az egyességgel sokat nyerhetek. Megtudok dolgokat, amik fontosak lehetnek és fejleszthetem az ellenálló képességem Namjoonnal szemben. Azonban abba még nem gondoltam bele, hogy ez Namjoonnak miért is lenne jó üzlet. Tulajdonképpen nem nyer rajta semmit. Talán tényleg nem érdeklem annyira, hogy küzdjön. De, hisz ő mondta, hogy harcol értem. Akkor most miért nem csinál semmit? Veszíteni sem veszít ezzel az üzlettel. Pedig annyira biztos voltam benne hogy bele fog menni. Csak néha kellett volna szabadjára engednem a testem, hogy ösztönből fogadja Namjoon gesztusait. Már biztosan tudnék pár információt. Namjoon számomra kiismerhetetlen. Mindig fordítva cselekszik, mint ahogy én azt elgondolom előre. Meg akarom ismerni közelebbről. Tudni akarok a belső gondolatairól és minden egyes mimikájáról, gesztusairól tudni akarom a jelentését vagy a miértjét. Ez azonban lehetetlen. Legalábbis ebben a helyzetben biztosan. Miért érzem úgy, hogy valamit elrontottam? Talán ő átlát rajtam. Biztosan ismeri minden egyes mozdulatomat és gondolatomat. Mit tegyek? Kérjek bocsánatot? Legyek én is dacos és látványosan kerüljem? Így hagyni és sodródni nem akarok. Nem tudnám elviselni, hogy a nélkül menjen körülöttem tönkre valami, hogy ne tettem volna érte bármit. Ami viszont a leginkább aggaszt, az anya reakciója volt. Nem tudom kiverni a fejemből azt a meglepett arcot. Ahogy próbál valamit titkolni. Ezekkel a gondolatokkal van tele a fejem egy ideje. Az utcán sétálva sem tudom elengedni őket. Pedig ez az első alkalom, hogy amióta haza jöttem, kint vagyok. Hosszú ideig eszembe se jutott kimozdulni. Amikor viszont felkészültem rá lelkileg és fizikailag is, mindig segítenem kellett. Állandóan ez ment. „Hová mész?” „Segíteni kéne.” „Már ennyi az idő? Ji Na már ne menj sehova késő van.” Most a szüleim dolgoznak, Nam Joon pedig 2 napja nem jött haza, szóval senki nincs, aki hátráltasson. Hátráltasson… miért ez a szó jutott eszembe? Ez olyan, mintha… egy másodperc alatt vagy tíz összeesküvés elmélet jutott az eszembe. Biztos paranoiás lettem. Mióta beszéltem anyával, el kezdtem figyelni az apró jeleket. Például azt, hogy anyáék mindig minden mozdulatomat követik. Csak akkor nyugszanak meg, ha egy helyben vagyok huzamos ideig. Meg azt is, hogy körülbelül nyolc csatornánk van a tévén. Kevésnek tűnt, ezért keresgéltem a papírok között. Anya rajta is kapott. Azt mondtam, a bizonyítványomat kerestem, arra voltam kíváncsi. Elő is kereste nekem, a kezembe nyomta és kiterelt a szobából. Viszont megtaláltam, amit kerestem. 128 csatornából 120 le lett mondva több mint egy hónapja. Mikor vissza akartam tenni a papírt, a szekrény zárva volt. Kulccsal, amit gőzöm sincs, hol kereshetnék. Feltűnt még valami. A falamon észrevettem bizonyos lukakat. Tele van a falam képekkel a világ gyönyörű helyeiről. Rajzszögekkel van felrakva mind. Az ágyam mellett lévő fal viszont furcsán üres. Akkor találtam rá a rajzszögek által okozott lukakra. Arra gondoltam, hogy én szedtem le képeket vagy hasonlókat. De feltűnt, hogy a szekrényem, ami hatalmas, szokatlanul üres. És csak lenge ruhák vannak benne. Nem tudom, milyen voltam régen, de nem igazán kedvelem a lenge ruhákat. Lehet, hogy nem nagyon figyeltem az öltözködésemre. Ezt az ötletet azonban elvetettem, mikor észrevettem, hogy az egész szobám szokatlanul… mintha üres lenne. Vagy… olyan érzés, mikor belépek, hogy a személy, akié, nem sűrűn van otthon. Nem otthonos. Egy- két dísztárgy, képek, tanszerek. És a polcaim tele vannak könyvekkel. Szeretek olvasni, erre rájöttem. De nem a klasszikus regényeket és Korea történelmét… meg szakácskönyveket és legfőképp nem jogszabályokat, törvényeket és ügyvédi útmutatókat. Olyan, mintha összegyúrták volna a könyvkészletem anya, apa és az öcsém olvasmányaiból. Anya gyakran kér tőlem kölcsön könyvet. Apa mindig megnézi a történelmi és háborús könyveket, megtisztogatja őket. Az öcsém meg konkrétan az én ügyvédi útmutatóimból szokott jegyzetelni. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, itt valami nem stimmel. Hülyének néz mindenki. Az égvilágon mindenki. Megszívom a tüdőmet a friss levegővel. Itt a külvárosban minden olyan tiszta. Vajon a belvárosban milyen? Nem tudom elképzelni. Az öcsém szerint egy ideig fullasztó, aztán hozzá szokik az ember a kevés oxigénhez. Ahogy sétáltam, egy kutya futott oda hozzám. Gyönyörű berni pásztor. Szeretem a kutyákat. Csóválta a farkát és hevesen dörgölőzött. A nyakörvén volt egy biléta. Britney. Kuncogni kezdtem. Ha lenne kutyám, biztosan én is ilyen nevet adnék neki. Megsimogattam, ő pedig nagy hévvel terült el a földön, lábait négyfelé dobva, hogy minél nagyobb felületen tudjam simogatni a hasát. Játszottam vele egy kicsit. Úgy döntöttem, kipróbálom, mennyire van betanítva.

-          Britney! Ül!

A berni pásztor felugrott fekvő helyzetéből és kecsesen leült. Nem mozdult még a szeme sem. Meglepődtem. Okos kutya.

-          Britney, állj fel!

És a kutya felállt. Farka csóválása abba maradt, szeme mélyen a távolba meredt. Mozdulatlanul, mint egy kőszobor állt előttem.

-          Elég!

Britney úgy éledt föl, mint a tetszhalott állatok, mikor érzik, hogy nincs veszély. Oda jött hozzám, és játékosan kezdett lökdösni.

-          Jó kutya vagy, Britney! És most…

Kíváncsi voltam valamire. Nem tudom, honnan jött ez az ihlet. Sűrűn van ilyen semmiből jött ötlet, ami valamiért ésszerűnek tűnik.

-          Britney, lábhoz!

Britney mellém állt. Most viszont nem úgy, mint egy kőszobor. Boldogan csóválta a farkát.

-          Gyerünk!

És Britney megindult. Nem ment gyorsan, kényelmes tempót vett föl. Céltudatosan ment, mint aki már jól begyakorolta az utat. Nem tartott sokáig, mikor megállt a buszmegállóban. Megnéztem a megállókat. A belvárosba visz. Mikor jött a busz, felszálltunk rá. Köszöntem a buszsofőrnek és kértem egy jegyet. Hatalmas, meredő szemekkel nézett rám. Nem értettem. Talán mert borzasztóan néztem ki. Nem sminkeltem magam a baleset óta, nem tudom, hogy kell. És a ruháim mind otthoni ruhák. De nem a kinézetem érdekelte. A szememet fürkészte. Közben odaadta a jegyet. Én megköszöntem és Britneyvel elmentünk leghátra. Leültem középre, ő pedig a lábam elé. Sokáig tartott, amíg Britney megmozdult a leszálláshoz. A végállomásnál voltunk. Meg akartam nézni az időt, mikor rájöttem, hogy nincs nálam a telefonom. Csak a pénztárcámat hoztam magammal. Nem baj, amúgy se maradok sokáig. Megjegyeztem a busz számát. Britney bevárt, majd céltudatosan elindult. Egy idő után feltűnt, hogy sokan megnéznek. Ennyire nem festhetek rosszul. Britney bekanyarodott egy épület felé. Nagy tér volt előtte, amit láthatóan nagy lelkiismerettel gondoztak. Felnéztem az épületre. Hatalmas volt. Tiszta üveg. Gyönyörű hely. Ezt gondoltam. Valóban az. A szívemnek kedves hely. Nem tudom, milyen cég, de elég elegáns és komfortos az összkép. Olyan hely, ahova szívesen lép be az ember. Követtem Britneyt. Beléptünk az ajtón. Bent hatalmas fényűzés és csodálatos illat fogadott. Gyönyörű hely. Csillárok a plafonon. Vörösfenyőből van szinte minden. A padló pedig sötét márvány, amit bézs szőnyeg borít néhol. Érdekes, de szép összeállítás. Hatalmas ez a hely. Ahogy beléptünk, Britney leült, és rám meredt. Figyeltem. Valamire várt.

-          Mehetsz, Britney!

Felállt, és azonnal oda ment a portáshoz. Egy kellemes kinézetű fiatal hölgy állt mögötte. Megcsillant a szeme, mikor meglátta Britneyt.

-          Britney! Olyan rég nem láttalak már! Jaj, te kis szőrgombóc! Hol hagytad kis gazdád? Hol van Ji Na?

Nem hallottam tisztán, hogy mit mondott. Britney megindult a kutyák számára fenntartott helyre, ahol étel és víz fogadta őket különböző tálakban. A recepciós nő észrevett. Sokáig tanulmányozott. Zavarban éreztem magam, mikor végig mért. Nem igazán illek ebbe a környezetbe ezzel a hacukával. Lehet, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Megköszörültem a torkom és bátorságot gyűjtve oda mentem a kellemes kinézetű lányhoz.

-          Jó napot! Oh Ji Na a nevem. Öhm… furán fog hangzani, amit most kérdezni fogok. Szabad?

A lány nagyra nyíló szemekkel nézett.

-          Örülök, Oh Ji Na. Lee He Ji vagyok. Kérdezz nyugodtan.

-          Szóval… igazából… milyen cégnél is vagyok?

He Ji még nagyobbra nyitotta amúgy is hatalmas szemeit. Nagyon meglepődött ezen a kérdésen, de nem tudtam kit megkérdezni és ő biztos tud válaszolni a kérdéseimre.

-          Ez a cég egy olyan ügynökség, ahol profi modelleket, színészeket tanítunk ki és foglalkoztatunk.

-          Ahh. Értem.

Miért hozott ide Britney? Körbe néztem a hatalmas csarnokban. Még mindig lenyűgözött. Csodaszép. Irigylem őket. Jó életük lehet. He Ji megzavarta a gondolatmenetemet.

-          Szeretnél te is jelentkezni?

-          Jelentkezni?

-          Igen. Érdekel?

Haboztam. Megint körbe néztem. Vonzott ez a fényűzés. Mit veszíthetek?

-          Érdekel.

-          A lényeg, hogy leírod ide az adataidat, a készségeidet. Merre laksz, hogy ha messze, biztosíthassanak szállást. Milyen nyelveket beszélsz. Ez azért, hogy milyen nyelvet oktassanak. Ugyanis itt több nyelven is tudni kell.

-          Több nyelven?

Megijedtem. Én csak koreaiul tudok.

-          Igen. Itt az alap az angol, mandarin, japán, francia és orosz. Azon kívül még választhatsz, ha szeretnél.

-          Ennyi nyelv és még lehet választani? Ki ilyen maximalista, hogy plusz nyelveket bevállal? Önmagában ezek sem egyszerűek.

He Ji nagyot nyelt. Fürkészte az arcom. Fura és ijesztő ezt tapasztalni. Mintha mindenki tudna mindent rólam, én meg semmit senkiről. Lehet, hogy ez így is van.

-          Van rá példa. Az illető 12 nyelven tud. A másik pedig 11. Ők ketten a legjobbak nálunk.

-          Szívesen elbeszélgetnék velük, hogy miért ilyen elvetemültek.

He Ji zavarba jött. Elvörösödött. A kezeit nézte a pulton, amikkel babrált.

-          Te vagy az egyik?

Meglepődve nézett rám.

-          Az egyik, aki ennyi nyelven tud.

-          Én? Miből veszed?

-          Zavarba jöttél.

-          Dehogy is! Nem! Én csak négy nyelven tudok. Az oroszt most tanulom. Szóval. Oda adom neked a lapot, kitöltöd, mi értesítünk, ha alkalmasnak gondolunk. Természetesen csinálnunk kell rólad képet. A sminkesnek meg kell nézni, hogy mit tud kihozni az arcodból, a tervezőnknek pedig az alkatodat, hogy milyen ruhák állnak jól. A jelentkezési lapodon bejelölik, hogy alkalmas vagy nem. Ez után fogunk értesíteni napokon belül, ha eldöntötték, hogy alkalmas vagy. Utána pedig jönnek a fordulók.

-          Értem. És ezt csak így meg lehet csinálni? Bejön valaki az utcáról és már is tárt karokkal várjátok?

Meglepte őt a kérdésem. Elmosolyodott.

-          Nem. De veled kivételt teszünk.

-          Miért?

-          Mert látok benned tehetséget.

Leültem kitölteni a lapokat. Mikor kész voltunk, bementünk a fotóterembe. A látványom befagyasztott mindent. Beszélgetéseket, kattintásokat, eszmecseréket. A modellt is. Helyes volt. Magas, kicsit husis alkattal.Tetszett. Mikor már a csend kínossá vált, és valaki ujjongva el kezdett felém rohanni – számomra érthetetlen okból – He Ji egyből hangosan, erőteljesen és határozottan szólalt meg. Eddig nem néztem volna ki belőle.

-          Ő itt Oh Ji Na. Újonc, akit úgy döntöttem, érdemes lenne megnézni. Látok benne tehetséget. Mit szóltok?

A felém rohanó lány lefagyott útközben. A csend megint felülkerekedett rajtunk. Kényelmetlen volt. Nem szabadna itt lennem. Mit gondolhatnak rólam? Itt van egy ágról szakadt lány, igénytelenül, beállít ide és modell akar lenni. Vagy épp színésznő. Én biztos kinevetném és elküldeném. Úgy döntöttem, megtöröm a csöndet.

-          Üdvözlök mindenkit! Oh Ji Na vagyok. Kérem, fogadjanak szívesen.

Még mindig csönd. Hirtelen hangos lépteket hallottam. Ismerős léptek voltak. Megjelent Britney. El kezdte nyalogatni a kezem. Nem bírtam ki, hogy ne guggoljak le hozzá megsimogatni. Ő volt az egyetlen, aki nem kikerekedő szemekkel nézett rám.

-          Mi az, Britney? Hiányoztam? Pedig nem is váltunk el sok időre.

-          Ji Na?

Az ismerős hang villámcsapásként hasított a fülembe. Egyből felálltam és a hang irányába néztem. A bejáratnál állt. Felöltözve, kisminkelve. Gyönyörűen. A szerelmem. Még mindig síri csönd.

-          Dongsaeng? Mit keresel itt?

Namjoon megindult felém és előttem állt meg. He Ji félre húzódott. Farkasszemet néztünk az öcsémmel.

-          Ji Na. Miért vagy itt?

A hangja komoly volt és… baljós.

-          Én… Britney vezetett ide.

Britney valószínűleg tudta, hogy róla van szó. Lefeküdt a földre, mellső lábaira tette a fejét és bocsánatkérően nézett. Okos kutya… nagyon is az.

-          Még nem nyerte vissza az emlékezetét?

A hang irányába néztem.

-          Úgy látszik, nem.

-          Akkor miért van itt?

A helységben lévők beszélgettek. Namjoon továbbra is engem figyelt.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet?

-          Nem vagyok benne biztos, hogy vissza kéne hozni ide.

A hang előtört belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna rajta.

-          Hogy értitek azt, hogy vissza?

A társaság meglepetten nézett rám. Ismét csönd honolt. És ekkor jöttem rá. Nem koreaiul beszéltek. Japánul. És én japánul válaszoltam. Hirtelen rám tört az aggódás és a félelem. Miért értem meg a japánt úgy, mint az anyanyelvem?

Egy kéz megragadott. Magához húzott és száját az enyémre emelte. A társaság felmordult, zajongani kezdtek. Nem értettem, mit mondanak. Azzal voltam elfoglalva, hogy Namjoon ajkai milyen édes mámorba visznek engem. Élveztem a csókot. És már csak annyit vettem észre, hogy sötétül a világ. Forog minden. Zuhanok.