Not today-10

Not today

10 – Jungkook pov.

–                    Jungkook! Kihívtuk az énekkart!

Unottan nézek a csapatra, akik nagy zajjal érkeztek meg hozzám.

–                    Minek?

–                    Épp itt volt az ideje.

–                    Ez a suli első tanítási napja.

–                    Ha tehetjük, már az első nap le kell alázni őket! Minek várni vele?

Hoseokra pillantok, aki csillogó szemekkel néz vissza rám. Nem értem őket. Épp táncpróbán vagyok, ők meg ilyenekkel zaklatnak. Miért van erre most szükség? Nagyon fel vannak dobva a helyzet miatt. Ha belegondolok, mit mondtam tegnap este Taehyungnak... Akkor, abban a pillanatban mikor azokat vágtam a fejéhez, harag dúlt bennem. De tulajdonképpen miért is? Valamiért úgy érzem, mintha ez a fiú akaratom ellenére belém látna és ez idegesít. Minél hamarabb le kell koptatnom magamról és ez tökéletes alkalom rá. Hoseok érdeklődve fordul a kis csapat felé.

–                    Mi lesz a kihívás tárgya?

–                    Erőlét.

Most már engem is kezd érdekelni a dolog és ez a hangomon is hallatszik.

–                    Ez mit takar?

A hangosabb tag a csapatból rám mosolyog.

–                    Ezt majd ott megtudod. Menjünk!

Nem tudom meg előre? Erőlét. Az sok mindent takarhat, de a lényege a fizikai állóképesség. Abban nagyon jó vagyok. Magabiztosan kelek fel a földről, majd követem a csapatot, akik a próbateremből a verseny helyszínére vezetnek. Mögöttem jön az egész tánckar. Fárasztó ennyi ember élén állni. Tíz perbe sem tellett és megjelent az énekkar is, élén Namjoonnal, Taehyunggal és még két sráccal. Nem tudom a nevüket, de ők négyen sokat lógnak együtt. Taehyungot figyelek, de valami nem stimmel rajta. Úgy néz ki, mint aki e4gy hete nem aludt. Így könnyebb dolgom lesz. Elönt a magabiztosság. Taehyung is a szemembe néz. Akaratlanul formálom a hangtalan szavakat a számmal. „El ne hidd, hogy nyerni fogsz ellenem.” Taehyung nem reagál, ugyanolyan leverten néz, mint eddig. A látványtól mosolyognom kell. Tudom, hogyha megalázom, békén fog hagyni és pont ez kell nekem. Egyszer csak Taehyung elveszi a tekintetét rólam és a hátam mögé néz. Egy kéz érinti meg a vállam, akinek a tulajdonosa Jimin. Bárhol felismerem ezeket a pici kezeket. Besorol mellém és halkan súgja a fülembe a szavakat, hogy más ne hallja.

–                    Tae tegnap sokat ivott és nincs a toppon. Ne adj bele mindent.

Értetlenül nézek a legjobb barátomra. Most tényleg védi Taehyungot? Miért kéri ezt tőlem, amikor egy versenyen vagyunk?

–                    Ez egy verseny, Jimin és én úgy is fogom kezelni.

Lelököm a kezét a vállamról és Taehyung felé lépek. A riválisom követi a lépéseimet, míg a két kar vezetője elmondják a játékszabályokat.

–                    Tisztességes versenyt szeretnénk, ezért megkérnénk a két kart, hogy ne avatkozzanak bele a játékokba.

–                    A versenyzők is mellőzzék a szabálytalankodást. Három részből fog állni a verseny.

–                    Távolugrás, kislabdahajítás és futás. A szabályok egyszerűek. Adjatok bele mindent.

–                    A végén a nyertes dönt a vesztes büntetéséről.

Felkapom a fejem. Namjoon szavai kizökkentettek felhőtlen boldogságomból. Mi az, hogy büntetés? Az elején közölniük kellett volna, hogy ez így megy. Taehyung megelőz és hamarabb teszi fel azt a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.

–                    Miféle büntetés? Eddig erről nem volt szó.

Namjoon nyugodtan, de kicsit bűnbánóan válaszol félig Taehyungnak, félig nekem.

–                    Ez újítás. A két kar közösen szavazta meg az évnyitó végén, amiről ti lemaradtatok.

A riválisomra pillantok, aki ugyanúgy cselekszik, mint én. Lesokkolva állunk egymással szemben és biztosra veszem, hogy ugyanarra gondolunk. Miért pont mi? És mit szab ki a másik fél, ha veszítünk? A tánckar vezetője töri meg a csöndet.

–                    Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Versenyzők, gyertek utánunk!

Taehyung és én követjük a vezetőket. Az első helyszín elárulja, hogy távolugrással kezdünk. Pech. Ebben soha nem voltam jó. A riválisom ugrik először. Három lehetőség van és a legjobb eredményt veszik figyelembe. Mikor meghallom a tánckar vezetőjének kiabálását, akkor jövök rá, hogy elbambultam.

–                    Taehyung eredménye kettőszázharminc centi!

Mindenhonnan meglepő hangokat hallok. Kettőszázharminc? Soha nem ugrottam akkorát. Mikor meghallom a nevem, a vonalhoz állok. Első ugrás. Még meg se közelítettem Taet. A második ugrásom is silány. A harmadikba mindent beleadok! Nagyot ugrom, de még mindig édes kevés.

–                    Kereken két méter. Az első próbát Taehyung nyerte.

Kezdek ideges lenni. Utálok veszíteni és pont ellene... Ráadásul büntetést is kapok, ha most veszítek. A riválisomra nézek, aki rosszabbul fest, mint eddig. Arca még fehérebb és sápadtabb, szinte eltorzul a szenvedéstől. Mi baja van? Ez az aggódás jele lenne? Nem! Biztos, hogy nem aggódom. Nyernem kell és lealázni, ez most a cél. Mély levegőt veszek és elindulok a kislabdahajítás helyszínére. Szintén három próba után most én nyerek. Egyelőre döntetlen. Az utolsó részben vagyok a legjobb. Mindig is a legjobb futó voltam mindenhol.

–                    Versenyzők, rajthoz!

Taehyung és én a vonalhoz tesszük na cipőnk orrát.

–                    Vigyázz!

Két kezünket a lábunk mellé tesszük a vonalhoz.

–                    Kész!

Fenék felemel, láb befeszül. Adrenalin áramlik szét a testemben ás azt várja minden porcikám, hogy golyóként lőhessen ki. Elhangzik a kedvenc szavam.

–                    Rajt!

Mintha ágyú lőtt volna ki, úgy indulok meg a körre, amit le kell futnunk. Csak egy kör, de a futópálya hatalmas. Már majdnem a célban vagyok, mikor sikolyokat hallok. Nem foglalkozom vele és futok tovább. Már csak öt lépés kell a győzelemhez.

–                    Úr isten! Tae összeesett! Valaki hívjon mentőt!

Az ideges női hang villámként csap belém és azonnal lefagyok. A cél előtt pár lépéssel hátrafordulok és meglátom a riválisom, ahogy a földön hever. A vezetők azonnal a segítségére sietnek, de nem mozdul. Miért nem? A szívem hevesen kezd verni és az aggódás jeleit érzem, amit próbálok elnyomni. De nem hagyhatom, hogy az ellenfelem ilyen állapotban legyen! Nem tisztességes így a verseny azt a terhet pedig nem tudnám magammal cipelni. Automatikusan indulnak meg a lábaim és szélsebességgel rohanok a fiúhoz. Félretaszítom az embereket az útból és leguggolok, hogy jobban szemügyre vehessem Taehyungot. Eltorzult arccal szorítja a mellkasát. Megijedtem. Határozottan félek. Azonnal az ölembe kapom és megindulok az orvosihoz. Taehyung erőtlenül szólal meg.

–                    Tegyél le.

–                    Orvosra van szükséged.

–                    Nem kell a segítséged.

Erőtlenül emeli fel a kezét és próbál eltolni magától, de semmi ereje nincs. Nagyon rosszul lehet. A lányok sikolyai és a megdöbbent hangok egyre távolodnak, ahogy a célon keresztül közelítjük meg az orvosit. Megpróbálom felvidítani Taehyungot.

–                    Döntetlen. Együtt értünk célt.

–                    Biztos megalázó lehet, hogy nem nyertél egy senki ellen.

Villámcsapásként érnek a szavai. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rá a meggondolatlan megjegyzésem. Bűntudat kezd el emészteni. Szörnyen viselkedtem. Hosszú csend után szólalok meg.

–                    Nem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam. Ne haragudj rám, én...

Nem tudom befejezni a mondatot, mert érzem, ahogy a karomban tartott fiú remegni kezd. Belekapaszkodik a melegítőpulcsimba és olyan erővel szorítja, hogy elfehérednek az ujjai. Kettesével haladok felfelé a lépcsőn az orvosi felé. A szívem hevesen ver, ahogy Tae fájdalomtól eltorzult arcát nézem. Bőre kipirosodott időközben. Halántékán makacsul jelennek meg az izzadságcseppek, amik sietősen gurulnak le az arcán, hogy végül az állán gyűljenek össze és együtt hulljanak alá az iskolai egyenruhára. Szörnyen érzem magam azok után, amiket tegnap este mondtam. Most, hogy a karomban tartom és szaladok vele az orvosiba, minden haragom elszáll és az emésztő aggódás veszi át a helyét.

–                    Tarts ki, Tae! Mindjárt ott vagyunk.

Nem kapok választ, de nem is várom el. Az orvosi szoba ajtaja nyitva áll, így könnyen be tudok sétálni rajta. Óvatosan leteszem a riválisomat az ágyra. Mikor kiegyenesednék, érzem, hogy valami megakadályoz. Taehyung még mindig szorítja a pulcsim. Ügyetlenül próbálom kiszabadítani magam a szorításból, de a fiú elfehéredett ujjai nem engednek. Hangosan, szaporán veszi a levegőt. Az orvos jelenik meg mögöttem, aki azonnal becsukja az ajtót.

–                    Mi történt?

–                    Kim Taehyung. Összeesett futás közben.

–                    Mik a tünetek?

Miközben az orvossal beszélek, még mindig próbálom lefejteni magamról az említett ujjait. Az orvos azonnal vizsgálni kezdi. Közben válaszolok.

–                    Szerintem láza van. Nagyon izzad, nehezen veszi a levegőt és remeg. Mikor összeesett, a mellkasát szorította.

Az orvos megvilágította Tae pupilláit, majd megnézte a torkát, pulzusát, a reflexeit, meghallgatta a légzését és szívverését, majd megmérte a hőmérsékletét. Felállította a diagnózist.

–                    Nagyon magas a láza, de nem kell aggódni. Kimerültség az oka. Kap injekciót és infúzióra teszem, az majd csillapítja a lázat.

Az orvos lefejtette Tae bal kezéről a ruhákat és beadta neki a szurit. Pár másodperc múlva az engem szorító kéz elenged és tehetetlenül hullik a teste mellé.

–                    Segíts levenni a felsőjét!

Követem az orvos utasításait. Infúzióra kötötte a riválisom és fújt egyet.

–                    Ettől egy darabig nem fog felkelni.

–                    Mit adott neki?

–                    Az injekcióban enyhe altató volt, az infúzióba pedig erős fájdalom és lázcsillapító van. Addig nem mehet el innen, míg az egész el nem fogy.

–                    Az mennyi idő?

–                    Körülbelül három óra hossza.

–                    Értem. Akkor majd visszajövök érte.

–                    Szeretnélek megkérni valamire. Hogy is hívnak?

–                    Jeon Jungkook.

–                    Jungkook. El kell mennem, sürgős dolgom van. Maradj itt vele amíg el nem fogy az infúzió. Utána elmehettek. Szólok a felelős tanárotoknak, hogy igazoltan vagytok távol. Melyik karra jártok?

–                    Én a tánckarra, második évfolyam.

–                    Taehyung az énekkarra, szintén második évfolyam.

–                    Nem egy karon vagytok?

–                    Nem.

–                    Jól van, nem baj, majd elintézem. Most megyek.

Az orvos kiviharzott az ajtón. Kettesben maradtunk Taeval. Ideges vagyok. Ez az egész helyzet annyira abszurd! Miért ment bele ebbe, ha nem volt jól? Ez az egész verseny nem ért semmit. Nem volt igazi küzdelem, mert ős sokkal nagyobb hátrányban volt. Mi lett volna, ha nincs rosszul? Lealázott volna mindenki előtt. Többre lehet képes, mint amit kinézek belőle. Leülök az ágy melletti székre és a riválisomat bámulom. Hallgatom a halk szuszogását és a mellkasa mozgását figyelem. Minden rendben van. Valamiért úgy érzem, hogy el kell őt kerülnöm. Ki kell törölnöm valahogy az életemből, mert fenekestül fel fogja forgatni. Úgy érzem, mintha belém látna és mindent tudna rólam. A fal, amit senki nem tud megtörni és amin senki nem lát át az számára nem létezik. Ez nagy problémát okozhat még nekem. Mindenképp be kell tartanom az ígéretem, amit két éve tettem. Ha ez a fiú mellettem marad, nem fogom tudni betartani és minden eddigi munkám kárba vész. Érzem, ahogy nehezedik a fejem. Lecsukódik a szemem.

–                    Nehéz vagy!

Egy mély hang ébreszt fel az álmomból. Résnyire nyitom a szemem, de mikor megpillantom azt, ami előttem van, hatalmasra nyílnak a pupilláim. Pár másodpercbe telik, mire felfogom a helyzetet. Tae arca körülbelül tíz centire van tőlem, a fejem pedig a mellkasán nyugszik. Gyorsan felegyenesedek. Hogy került a fejem a fiú mellkasára? Megvakarom a tarkóm, miközben Tae is felül. Ránézek az infúzióra, ami már félig sincs.

–                    Mit keresel itt?

Taehyung hangja megvető és egyáltalán nem örül annak, hogy itt vagyok.

–                    Én hoztalak az orvosiba.

Pár pillanat erejéig Tae elgondolkodik a történteken, majd elhúzza a szája szélét.

–                    Igen. Emlékszem.

–                    Nem kell megköszönnöd.

–                    Megköszönni? Azt, hogy mindenki szeme láttára megaláztál azzal, hogy a karjaidban vittél el onnan?

–                    Tessék?

–                    Ne szólj hozzám. Nem vagyok rád kíváncsi. Csak menj innen és hagyj békén.

–                    Megmentettelek!

Taehyung nem válaszol, csak elfordítja a fejét. Megint felidegesített egy másodperc alatt. Nyugalom! Higgadj le! Igyekszem úgy megszólalni, hogy ne érezze az idegességem.

–                    Ez a köszönet érte?

–                    Nem kellene ilyeneket tenned egy senkiért. Ha lehetne akkor inkább menj innen. Zavar, hogy itt vagy.

Hirtelen, nagy zajjal állok fel a székből. Nem tudok többet uralkodni magamon. Ezért aggódtam érte? Nem. Nem érte aggódtam, hanem a riválisomért. Ha az ellenfelem nincs jól, nem ér semmit a verseny. De ez sem érdekel már. Soha többé nem akarok bármilyen kapcsolatban lenni ezzel a fiúval.

–                    Kiszállok. Nekem erre nincs szükségem.

Hátrafordulok és a kijárat felé indulok, mikor Taehyung hangja megállít.

–                    Ne! Azt ne tedd!

Visszanézek rá.

–                    Miért is ne?

–                    Mert pokol lesz itt az életed. Addig üldöznek majd, míg el nem mész az iskolából. Gondolom neked is van egy álmod, amit csak itt tudsz megvalósítani.

–                    Te meg miről beszélsz?

Eddig csak a fejemet fordítottam a fiú felé, de most egész testtel állok vele szembe.

–                    Kihallgattam Namjoonék beszélgetését ma délelőtt. Nem vagyok rá büszke, de örülök, hogy megtettem.

–                    Miről volt szó?

–                    Azok a kiválasztottak, akik nem fogadják el a kinevezést, ki lesznek közösítve. Terrorizálják őket lelkileg és fizikailag. Agyonvernek a mosdóban, drogot tesznek a kajádba vagy innivalódba. Megszégyenítenek, bántanak ahol csak tudnak. Ezt nem lehet megúszni.

Nagy csend nehezedik ránk. Teljesen lesokkolt az új információ. Tényleg ennyire komolyan veszik ezt? Adjam fel az álmom vagy szegjem meg az ígéretem? Nem tudom, mit tegyek.

–                    Kérlek, ne add fel. Végig kell csinálnunk együtt. Nekem sem füllik hozzá a fogam, de muszáj.

Hirtelen női hangokat hallok odakintről.

–                    Már két órája bent vannak. Mit csinálnak ennyi ideig?

–                    Tae oppa tényleg ennyire rosszul van?

–                    Vagy csak kihasználják az alkalmat, hogy kettesben lehessenek.

–                    Ne! Ne mondj ilyeneket! A gondolattól teljesen beindulok!

–                    Taehyung és Jungkook egy pár? Ez olyan szexi!

–                    Úgy összeillenek!

–                    Megnézném őket egymásba fonódva!

–                    Lehet, hogy ők tényleg együtt vannak?

–                    Akkor már érthető Jungkook aggódása a sportpályán!

Ez még jobban lesokkol, mint amit Tae mondott az előbb. Érzem, hogy az egész testem megfeszül. A lányok tényleg ennyire morbid gondolkodásúak? Taehyungra nézek, hogy lássam a reakcióját. Kitágulnak a pupilláim. Elvörösödött? Mélyen egymás szemébe nézünk, de nem tudunk megszólalni. Csak bámuljuk egymást. Kezd zavarba ejtő lenni a pillanat. Hatalmas szemekkel néz rám. Nem! Biztos, hogy csak képzelődöm és a láz miatt piros! Nem lehet más oka! Soha nem kezdenék fiúval, ez gusztustalan! Hányingerem van az emberektől, akik szerint ez normális! Ahogy visszanézek Taehyungra, látom, hogy dől le az ágyról. Csak egy szóra van időm.

–                    Tae!

Azonnal megindulok a fiú felé, hogy elkapjam, mielőtt leesne. Ahogy elkapom, elveszítem az egyensúlyom és hanyatt esek a földre, Tae pedig rám. A pulcsim félig leesett a vállamról. Nehezen ülök fel. Taet a karjaimban tartva fordítom felém a fejét. Paskolom az arcát, hátha felébred. Meztelen mellkasa hevesen mozog fel és le, kapkodva veszi a levegőt.

–                    Engedjetek át!

Jimin hangját hallva sem kapom fel a fejem, az ölemben heverő Taehyungot próbálom ébresztgetni. Hirtelen kitárul az ajtó. Mikor felnézek, Jimint pillantom meg és sok sikongató lányt, ahogy minket bámulnak. Hirtelen telefonok kerülnek elő és az éles vakufény elhomályosítja a látásom. Jimin hangja meglepő. Soha nem hallottam még ilyen ridegnek és kimértnek.

–                    Ti meg mit csináltok?