Not today-3

Not today

3 – Taehyung pov.

Amint kimondták a nevem, unott arccal mentem fel Namjoon mellé az emelvényre. Kezeimet ismételten a nadrágzsebembe bújtattam, míg fejhallgatómat most a nyakamba akasztottam. Villámokat szórva szemeimből pillantottam az első sorban ülő Jin felé, aki tapsvihar közepette ujjongott nekem a kinevezésem miatt. Ha tudná, mennyire gyűlölöm most őket…

– A tánckar szavazatai szerint és az én befolyásos véleményem szerint az ő képviselőjük.
– Jeon Jungkook!
A tánckar harmadéves képviselője az igazgató szavába vágva büszkén mondta ki a fiatal srác nevét. Miért ennyire ismerős számomra ez a név? Kíváncsi tekintettel pásztáztam a diáksereget. Kerestem a név tulajdonosát, mire végre meg is találtam. Viszont, amit akkor tett meglepő volt. Ahogy felkelt a helyéről, egyenesen a terem ajtaja felé sietett, és távozott is. Akaratlanul is széles vigyorra húztam a számat.
- Nyuszi.
Namjoon oldalba bökött, mire felvont, kérdő szemöldökkel, de még vigyorral az arcomon ránéztem.
- Halkabban.
Mosolyogva néztem a tánckar vezetőjére, aki tátott szájjal nézte a terem ajtaját. Feltételezem nem ezt tervezte, mikor kiválasztották a legjobbjukat. A teremben minden diák értetlenül nézett a hiányzó fiú után, majd az üres helyére. Ha jól láttam, egy srác, aki mellette ült, kellemetlenül csúszott lejjebb a székén. Akaratlanul is felkuncogtam. Szám elé tettem a kezemet, leplezve vigyoromat, majd Namjoonra pillantottam.

- Engedelmeddel. –kicsit meghajolva előtte én is a teremajtaja felé vettem az irányt.
Megmagyarázhatatlanul kíváncsi voltam a srác arcára. Ki lehet annyira gyáva, hogy ezernyi diák előtt, elfut. Vagy ennyire ijesztő lennék?
Amint kiléptem a terem ajtaján, körbenéztem a kihalt folyosón. Minden diák a számára kiszabott teremben ült, így egy árva lélek sem volt kint.
- Merre mehettél? –motyogtam halkan.
Fejhallgatómat feltettem a fejemre, elindítottam az egyik kedvenc számomat, és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Az iskola üres folyosóin biztosan hallatszott a cipőm kopogása. Tudtam, hogy nem szabadott volna kint sétálgatnom, mivel ez is lógásnak számított. Kinevezés ide vagy oda, nem kaphattak el a tanárok.
Emiatt úgy gondoltam, hogy az intézmény, illetve az iskola udvara se lenne biztonságos számomra. Kiosonva az épületből siettem kifelé az egyetem területéről. Sietve hagytam el a nagy vaskaput, aminek tetejére ki volt írva a suli neve. Mivel csak holnap fog elkezdődni a tényleges tanítás, így a mai napot nyugodtan kihagyhatom. Előhalásztam a telefonomat a nadrágzsebemből, és nyomogatva sétáltam tovább, az iskola kerítése mellett.
- Hova is kéne mennem…?

Mozi, játékterem, vagy egy klub. Nem tudtam eldönteni, de reméltem, hogy találok valami kellemesnek ígérkező helyszínt. Haza nem mehettem, mivel a szüleimnek azt mondtam, csak délután érkezem a bőröndjeimért, hogy beköltözzek a kollégiumba. Reggel túl macerás lett volna becipelni. Arról nem is beszélve, hogy még korábban kellett volna felkelnem ehhez. Esélytelen dolog számomra.
Ahogy haladtam előre, a mobilomat nézve, nem figyeltem az utat. Meg is lett a baj, mivel valakinek nekimentem, így a telefonom kiesett a kezemből, és nagy csattanással ért földet.

- Ohh baszus! –guggoltam le egyből a készülékhez, majd sietve emeltem fel, hogy megnézzem mekkora kárt is történt. Elsápadt arccal néztem a betört képernyőre, majd idegesen túrva a hajamba keltem fel a földről. Az illető felé fordultam. – Nem tudsz figyelni? –mordultam rá.
Ez tényleg nem az én napom. Alig egy hónapja vettem magamnak a telefont, de már most betört a képernyője.
- Te nem néztél az orrod elé.
Az előttem álló fiatal felé fordultam teljes testemmel. Még ha igaza is volt, akkor is tropára ment a mobilom. Ösztönösen mértem végig a világosbarna hajú srácot. Bőre hófehér volt. Szeme barna, arca pedig akár egy csecsemőé. Tényleg nagyon fiatalnak nézett ki. Azt hittem volna, hogy egy középiskolás, ha nem a mi egyetemi egyenruhánkba lett volna. Viszont, ha a mi egyetemünkre jár, akkor mit keres idekint? Ő is lóg?
- Aish. Ez annyira idegesítő! –túrtam idegesen a hajamba, és a telefonomra meredtem. – Most ki fogja kifizetni?
A kérdést magamnak szántam, de úgy látszik ezt a fiatal nem vette észre, mivel válaszolt.
- Te.
Felemeltem a fejem. Miért ilyen közvetlen velem? Biztosan elsőéves.
- Melyik karra jársz? –próbáltam nem kiborulni előtte. Ha elsős, akkor tényleg nem tehettem.
- Miért kellene erre válaszolnom?
Fifikás, és hárít anélkül, hogy válaszolna.
- Mert kérdeztelek. –ekkorra hangom már komolyan csengett. Mélyen néztem a szemébe.
- Én meg válaszoltam.
- Na ide figyelj! –ekkor közelebb léptem hozzá. Ez valószínűleg meglephette, mivel azonnal hátrált tőlem, így egyenesen az iskolai kerítésnek préselődött. – Nem tudom, hogy ki vagy te, nem is érdekel annyira. A telefonomat is elnézem neked, viszont az, hogy így beszélsz, nem tetszik.
A fiú ekkor csak oldalra fordította a fejét. Olyan arckifejezése volt, mintha unná, amit mondok neki. Felidegesített ez az arc. Teljesen kizárt.
Ekkor vesztettem el a fejem. Idegesen ragadtam meg a fiú felsőjét a nyakánál fogva. Egy rángatással magamhoz vontam, és úgy, közelebbről néztem. Ekkorra már visszafordította a fejét felém, így farkasszemet tudtunk nézni egymással.