Not today-8

Not today

8 – Jungkook pov.

Nem akarok tartozni senkinek és pont ez az ember érte el, akit a legjobban utálok ezen a világon. Elkapom a kendőt, amit felém dobott. Érzem, ahogy a meleg vér folyik az orromból. Már csak azért sem fogom elfogadni. Ledobom a földre és a fehér ingem ujjába törlöm a vörös vért. Taehyung értetlenkedve néz. Biztos előnyben érzi magát az előbb történtek miatt, de ez nem marad így sokáig.

–                    Makacs egy nyuszi vagy te. Azt az inget most már végleg dobhatod ki a kukába.

–                    A vörösbor sem jön ki belőle.

Megvetően nézek rá, de ő csak elmosolyodik és lehajol a kendőért. Tesz egy lépést felém, így már csak pár centi marad köztünk. Elkezdi a kendővel letörölni a vért az államról. Mit csinál ez? Nincs szükségem a segítségére. Akkor lennék a legboldogabb, ha eltűnne a szemem elől örökre. Eltaszítom a kezét és az ingem ujjával folytatom, amit ő elkezdett. Megragadja a karom, ránt rajtam egyet, amitől teljesen nekidőlök. Gyorsan reagálok és próbálok elhúzódni tőle, de valamiért most gyengének érzem magam. Túl sok volt a stressz mára. Most a számról törli le a vért. Elfordítom a fejem.

–                    Engedj már el! Nem vagy te az anyám. Boldogulok egyedül is.

–                    Nem értelek.

–                    Nincs szükségem pont a te segítségedre! Mit nem lehet ezen érteni?

–                    Nem erre gondolok.

Hirtelen megáll és engem kezd bámulni. Eleve zavarba ejt, ha valaki a közelemben van, vagy ha bámulnak akár messziről is. De a kettő együtt még zavarba ejtőbb. Idegesít ez az ember. Irritáló és kotnyeleskedő. Kiléphetne az életemből.

–                    Miért nem ütsz vissza soha?

–                    Mi van?

–                    Két alkalommal is lett volna lehetőséged megmutatni, hogy erős vagy. Engem is egy mozdulattal el tudtál volna intézni amennyi erő van benned. Miért hagyod másoknak hogy megalázzanak?

–                    Ehhez neked semmi közöd.

Megszorítja a karom és még közelebb húz magához. Hatalmas szemei elárulják, hogy dühös. Vagy talán tanácstalan? Nem tudok kiigazodni rajta és nem is akarok. Erőt veszek magamon és nagy nehezen kiszabadítom magam a szorításából. Nagyot lépek hátra, zsebre teszem az egyik kezem, miközben a másikkal az orromat törölgetem. Nagyon sajog. Elfordítom a fejem a szórakozóhely felé. Nem értem, mit akar tőlem. Még csak ma találkoztunk de már most beleüti az orrát a dolgaimba.

–                    Miért nyugtatgatod magad minden alkalommal, amikor az erődet kellene fitogtatni? Talán félsz, Nyuszi?

Nem veszem fel a nyuszizását. Legalábbis nem mutatom, mennyire rosszul esik. Nem arról van szó, hogy félek. Ígéretet tettem és igyekszem is betartani. Hiába kerülöm az embereket, végül úgy is megtalálnak ezek a helyzetek. Visszagondolok arra a nyári estére, mikor majdnem... Megrázom a fejem. Határozottan nézek a riválisomra és a lehető leghűvösebben szólalok meg.

–                    Ne üsd bele az orrod más dolgába. Foglalkozz a saját életeddel. Ha az pedig nem elég izgalmas, keress más szórakozást magadnak.

Megindulok a szórakozóhely felé. Mikor elhaladnék mellette, megragadja a karom, de kirántom a kezem és tovább megyek. Nem vagyok hajlandó vele többet foglalkozni. Az ígéretem többet jelent számomra. Így is megszegtem azzal, hogy fojtogattam. Hallom, ahogy utánam jön és magyaráz.

–                    Mindenféleképpen találkozunk, Nyuszi. Riválisok vagyunk, nem kerülhetjük el, akármennyire is kellemetlen ez számodra.

Igaza van, de ott én leszek előnyben. Meg fogom alázni az egész iskola előtt, hogy ne legyen többé bátorsága azt mondani, hogy Nyuszi.

–                    Nem tudsz elfutni örökre.

Kifordulok a sikátorból és megpillantom Jimint a két lány társaságában. Forgolódnak, valószínűleg engem keresnek. Hátat fordítok nekik és elindulok hazafelé. Pár lépést teszem, mikor a riválisom mély hangját hallom zengeni.

–                    Jimin! Jungkook elindult haza én is megyek vele. Te nem jössz?

–                    Azt isten verjen meg Kim Taehyung! Szállj már le rólam!

A hangom többször is visszhangzik a szűk utcában, aminek hatására mindenki engem bámul. Jimin megtorpan és a két lány is ijedten néz. Határozott, gyors léptekkel tartok a riválisom felé és csak közvetlenül előtte állok meg. Zsebemben nyugvó kezeim ökölbe szorítva várják, hogy-hogy használjam őket, de nem teszem meg. Fogaim között sziszegek neki, hogy csak ő hallja, de Jiminék túl közel vannak ahhoz, hogy ők ne hallják.

–                    Irritáló élősködő vagy! El fogom érni, hogy térden csúszva könyörögj a bocsánatomért. Majd akkor meglátjuk, mennyire leszel ilyen bátor velem szemben.

–                    Szemtelen vagy, Nyuszi. Ne felejtsd el a korkülönbséget.

–                    A tiszteletet nálam ki kell érdemelni. Te pedig soha nem fogod elérni, hogy valaha is tiszteljelek. Egy utolsó kis senki vagy a szememben és az is maradsz.

Hátat fordítok és elindulok. Hallom, hogy Jimin mondd valamit Taehyungnak, de nem értem. Már túl messze vannak tőlem. Már majdnem otthon vagyok, mikor egy autó áll meg mellettem. Mikor oda pillantok, látom, hogy egy taxi, aminek a hátsó ülésén Jimin utazik. Kinyitja az ajtót és berángat rajta. Nem telik el sok idő és megállunk a házunk előtt. Jimin fizet a férfinak és kiszállunk az autóból. Egész végig szótlanul ültünk egymás mellett. Előkeresem a kulcsot a zsebemből és kinyitom a zárat. Ekkor Jimin megállít. Mikor ránézek, aggódó szempár néz vissza rám.

–                    Várj! Anyukád nem láthat meg így.

Leveszi a kiskabátját, rám adja, összehúzza a cipzárt és feltűri az ujját palástolva, hogy kicsi rám.

–                    Most már mehetünk.

Mikor belépünk az ajtón, csend honol mindenhol. Már mindenki alszik. Halkan felmegyünk az emeletre és beosonunk a szobámba. Jimin kulcsra zárja az ajtót. Én azonnal ledőlök az ágyra és szétterpeszkedem. Nagyot sóhajtok.

–                    Szép kis szülinap.

–                    Na azt már nem! Tessék levenni a koszos ruhákat és átöltözni. Anyukád ezért mos rád?

–                    Úgy aggódsz érte, mintha a te anyukád lenne.

–                    Hidd el, hogy anyám helyett anyám. Most, hogy ilyen távol vagyok a szüleimtől örülök, hogy van még egy felnőtt, aki fiaként kezel.

–                    Téged legalább pátyolgat.

–                    Téged meg nevel, Jungkook. Azzal jobban jártál. És most vetkőzz!

Felnevetek. Felkönyökölök és úgy nézek Jiminre, aki mutatóujjával a ruháimra és  földre mutat.

–                    Gyerünk! Ne nekem kelljen levetkőztetni!

–                    Őrült vagy.

–                    Te meg pszichopata. Kvittek vagyunk. Na le a ruhákkal.

Engedelmeskedek Jiminnek és leveszem a ruhákat. A másik fiú is követi a példámat. Az ágy szélén ülünk egymás mellett és bambulunk előre. Jimin töri meg a csöndet.

–                    Kellene valami felsőt felvenni.

–                    Melegem van. Elég a bokszer.

Hanyatt vágom magam és kitárom a karjaimat. Jimin mosolyogva rám néz és követi a példámat. Feját a bal karomra fekteti. Egy ideje így fekszünk már, mikor újra megszólal.

–                    Mi történt veled ma, Jungkook?

–                    Mire gondolsz?

–                    Szokatlanul viselkedtél ma.

–                    Rossz napom volt.

–                    Ezt mondtam Taehyungnak is mikor elviharoztál a táncparkettről.

–                    Ne emlegesd ezt a nevet légy szíves, ha velem vagy.

–                    Mi bajod van vele? Nem is ismered.

–                    De. Ő Kim Taehyung. Ma majdnem megfojtottam és amúgy utálom.

Jimin felém fordítja a fejét és értetlenül néz.

–                    Mi van? Mikor találkoztatok ti?

–                    Lényegtelen. Ki az a lány a buliról?

–                    Most terelni próbálsz, Kookie?

–                    Nem csak tetszik a lány akit fűztél és arra lettem volna kíváncsi, hogy esetleg lenyúlhatom-e tőled vagy valami mert...

–                    Ne folytasd!

Jimin felül az ágyon és mérgesen néz. Azt hiszem sikerült elterelnem a gondolatait.

–                    Hozzá ne merj érni. Ő az én kiszemeltem. Hosszútávra tervezem vele, szóval tiltott terület.

–                    Vele is ugyanazt fogod csinálni mint a többivel? Mert akkor úgy is nálam kötne ki.

–                    Kookie! Túl nyers vagy.

–                    Erre valók a barátok.

–                    Nem tudom. Ő más. Külföldi, teljesen más felfogással. Különleges. Egy élet is kevés lenne, hogy kiismerjem. Szerintem nem fogom egyhamar megunni.

–                    Hogy hívják?

–                    Bogi.

–                    Bogi? Hát ez meg milyen gagyi név?

–                    Mondtam, hogy külföldi. Szerintem helyes név.

–                    Elvakít a rózsaszín köd, Jiminie hyung. Hova valósi?

–                    Valahol Európában élt. Nem tudtam megnevezni az ország nevét, de ha érdekel, megkérdezem megint.

–                    Nem fontos.

–                    Érdekel a barátnője, Mingi?

–                    Lehet.

–                    Na majd akkor összehozok egy találkozót...

Jimin egészen addig beszélt, míg el nem aludtunk. Nem nagyon figyeltem arra, amit mondott. Egész végig a mai jelenetek futottak át az agyamon, ahogy Taehyunggal találkoztam. Az utolsó arca amit láttam, megdöbbentett. Teljesen le volt döbbenve. Elfehéredett és mintha fájdalmat láttam volna az arcán. Boldognak kellene lennem, hogy sikerült ezt elérnem a riválisomnál. De valahogy... többször lejátszódott a mondat a fejemben. „Egy utolsó kis senki vagy a szememben és az is maradsz.” Örülnöm kellene az első győzelmemnek. Azt hiszem.