Not today-2

Not today

2 - Jung Kook pov.

Már most unom. Egy perce ülök csak a székemen de már most nem tudom elviselni ezt a zsivajt. Kellemetlen. Több, mint kétezer diák van bezsúfolva ebbe az előadóterembe ami alapjáraton nem kicsi, de így a legszűkebb helynek tűnik a világon. Innen hátulról a tábla kisebb mint a tenyerem. Nagyot sóhajtok és az égnek emelem a fejem.
– Vége lehetne.
– Az még eltart egy darabig.
Mikor kinyitom a szemem, Hoseokot pillantom meg. Kihúzza a mellettem lévő üres széket és helyet foglal.
– Második év. Hamar elment az első.
– Mehetne gyorsabban is.
– Ugyan már, Kookie! Ne csak bejárj az egyetemre, hanem élvezd is.
– Kéne? Nem hiszem, hogy a célom elérésében elősegít, ha csak azzal foglalkozom, hogy jól érezzem magam.
– Ez igaz, de az se segít, ha nem veszel részt a közösségi dolgokban. Nem szereted amit csinálsz?
– De, Hobi. Szeretem.
– Akkor?
– Ahj. Szeretem, amit csinálok. Ehhez viszont nincs szükségem másokra.
Hallom, ahogy Hoseok hangosan kifújja a levegőt.
– Miért lettem a barátod, Kookie?
– Nem tudom. Miért?
– Hát ezt látod, én sem tudom.

Elhúzza a szája szélét, miközben ezt mondja. Elmosolyodom. Hoseok az egyetlen ember, akinek a társasága feldob. Az igazgató elkezdi a beszédét. Minden egyes perc egy órának tűnik. A beszéde végéhez közeledünk.
– Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, kedves hallgatók, hogy az a két ember, akinek mondom a nevét, kijön ide mellém.
A teremben mozgolódni kezdenek a hallgatók. Mindenki izgatottnak tűnik. Csodálkozva nézek körbe a tömegen és megrázom a fejem. Hogy lehetnek ennyire izgatottak? Annyira nevetségesek és gyerekesek. Pedig felnőtt emberekről van szó. Összefonom a karjaimat és keresztbe teszem a lábaimat. Hátra hajtom a fejem és behunyom a szemem. Kellemetlen. Hoseok szinte villámsebességgel ragadja meg a karom.

– Kook! Most fogják kinevezni a képviselőket!
– Nem izgat. - nem nyitom ki a szemem, úgy válaszolok.
– Ez egy elismerés! Úgy szeretnék én lenni az!
– Gratulálni fogok ha te leszel, Hobi.
– Biztos én leszek! Ugye, Kook? Mondd, hogy én leszek!
Erre már kinyitom a szemem és lassan felé fordítom a fejem. Összeszűkítem a szemem és úgy mérem végig az egyetlen barátomat.
– Miért érdekel téged ez ennyire? Csak felesleges nyűg. A hátam közepére nem kívánnám. Kellemetlen.
– Kook! Te mindig olyan kedvetlen vagy. Semminek sem örülsz és semmi nem érdekel. Miért jó az, ha neked minden mindegy?
– Mert nekem mindegy.
– Ahh. Nem is érdekelsz! Akkor izgulok egyedül.
– Segítene, ha izgulnék veled?
Hoseok csillogó szemekkel néz rám, miközben összefonja ujjait.
– Igen! Nagyon!
Mély levegőt veszek. Felülök rendesen a széken, közelebb húzódom Hoseokhoz és az összekulcsolt kezeire tapasztom az enyémeket. Magamra erőltetek valami mosoly félét.
– Fárasztó vagy, Hoseok.
– Tudom!

A fiú közben járatni kezdi a lábait. Elhangzik az első név.
– Az éneki kar szavazatai szerint és Kim Nam Joon befolyásos véleménye szerint az ő képviselőjük. KIM TAEHYUNG!!
Az egész előadóterem óriási ujjongásba kezd. Fancsali képet vágok. Túl hangosak. Hoseok próbálja túlharsogni a tömeget.
– Most az én nevem fog jönni, Kook!
– A tánckar szavazatai szerint és az én befolyásos véleményem szerint az ő képviselőjük.
– Jeon Jungkook!!!!!!
Mi? Én? Soha nem pislogtam még ekkorákat. Nem akarom ezt. Fárasztó is, kellemetlen is. Minden energiámat felemészti majd!
– Jungkook! Gyere te is ide mellém!

Hatalmasat dobban a szívem. Hoseok enged a szorításból és engem bámul. Mosolyogva. Mosolyogva? De hát ő akart annyira a képviselő lenni! Lenézek a tanárra és a mellette álló fiúra. Annyira messze vannak innen hogy nem látom az arcukat. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok és a mellettem lévő ajtón kifutok. Szaporán veszem a levegőt, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Kirohanok az iskola kapuján, egészen a következő sarokig. Nekidőlök a kerítésnek. Mi történik velem? Én, Jeon Jungkook... Talán. Megijedtem?