Értékes szerelem 15.rész

                               Értékes szerelem  

                                                                       XV. fejezet

Munkakezdés előtt Tae lakásán készülődtünk. Csináltam reggelit a hűtőben talált dolgokból. Nem volt túl nagy választék. Tojás. Tae azonban el volt tőle ragadtatva. Úgy ette, mintha valami luxuskaját tettek volna elé az asztalra.

-          Ízlik?

-          Igen, nagyon! Rég nem csináltak nekem reggelit! Köszönöm!

Csak néztem, ahogy Tae tömte magába a rántottámat. Örültem, hogy ízlett neki. Viszont az a furcsa érzés nem akar elmúlni, amit azóta érzek, mióta felkeltem. Pedig már itt vagyunk a kávézóban. Semmi nem tudja elterelni róla a figyelmem. Nem értem. Tudom, hogy álmodtam valamit… de mit? Ahogy ezen gondolkodom, egyszer csak Jimin hangját hallom. Meglepő, de nem tud még az ő jelenléte sem kirángatni ebből az állapotból.

-          Szia, Chinae!

-          Szia.

Nem nézek rá, miközben köszönök. Nekitámaszkodom a falnak és a földet bámulom. Nagy erőkkel azon vagyok, hogy emlékezzek, miközben már tövig lerágtam a körmöm. Mit álmodtam? Miért van ez furcsa érzés??

-          Baj van, Chinae?

Erre a kérdésére már ránézek. Nem vált ki belőlem semmit a látványa. Talán tényleg nem érzek iránta semmilyen vonzalmat.

-          Finom?

Rámutat a hüvelykujjamra, amit már egy jó ideje kóstolgatok. Elveszem a számtól a kezem és a hátam mögé teszem. Rátámaszkodom, hogy véletlenül se tudjam elkezdeni megint rágni. Megint ránézek Jiminre.

-          Nem tudom, Jimin. Olyan… fura érzésem van.

-          Történt valami?

Beáll mellém és ő is nekitámaszkodik a falnak. A jobb oldalával, hogy felém nézhessen.

-          Álmodtam valamit…

-          Mit?

-          Hát ez az, hogy nem tudom.

-          És ez miért lényeges?

-          Mert amióta felkeltem, furcsa érzés van bennem. Olyan, mintha tudnom kéne valamit. A szívem egyfolytában küldi az ingereket az agyamnak, de egyszerűen… nem tudom feleleveníteni. Tudom, hogy tudom azt, amit tudnom kéne…

-          Na, ez most elég cifra volt. És fontosnak érzed, hogy emlékezz rá?

-          Igen. Olyan, mintha ez a dolog egy sorsdöntő vagy… nem is tudom. Mintha ez megváltoztatná az egész életemet.

-          Biztos vagy benne, hogy jó, ha tudod?

-          Mire gondolsz?

-          Arra, hogy ha az eszed meggátolja az emlékezést… annak valószínűleg oka van. Nem jutott még az eszedbe?

-          Nem.

-          Én a helyedben nem törném magam rajta. Lehet jobban jársz, ha nem tudod meg. És ha eljön az idő, úgy is emlékezni fogsz. Én most megyek. Még be kell tanulnom.

-          Persze, menjél csak. És Jimin! Köszönöm.

Rám mosolyog és elviharzik. Lehet, hogy igaza van. Nem kéne ilyeneken gondolkodnom. Talán csak… úsznom kéne az árral. Nem szeretem, mikor nem én irányítom körülöttem a dolgokat. Magamban is szeretek rendet tenni. De mostanában felfordulás van körülöttem is és magamban is. Nekiindulok a dolgomnak. Egész nap nem szóltam a vendégeken kívül senkihez. Zárunk, már a dolgozókon kívül senki nincs a kávézóban. Csörög a telefonom. A kijelző azt mutatja „anya”. Anya?? Miért keres? Ez furcsa.

-          Hallo!

-          Szia kicsim, te vagy az?

-          Igen, anya én vagyok.

-          Nem tudtalak elérni Amerikából, nem tudom miért. Itt vagyunk Koreában.

-          Koreában?? Mit kerestek ti itt?

-          Ezt a meleg fogadtatást. Apáddal kivettük a szabadságot, hogy haza jöhessünk kicsit. Este érkezünk meg a birtokra. Le tudsz jönni hozzánk?

-          Ma?

-          Ha ma nem tudsz, akkor jó lesz később is. Egy hónapig itt leszünk.

-          Nem! Ma lemegyek. Három napig nem kell jönnöm. Éjszaka majd érkezem. Rendben?

-          De jó! Úgy örülök neked kislányom! Akkor majd este! Pusz.

-          Szia!

De jó! Anyáék haza jöttek! Nagyon örülök neki. Elköszönök a többiektől és azonnal indulok haza. Nem pakolok be sok mindent. A régi cuccaim nagy része ott van. Majd abból gazdálkodom. Gyorsan elkészülök, mire megint csörög a telefonom. Tae.

-          Szia Tae, mondjad.

-          Chinae. Baj van. Nem tudtam kihez fordulni.

-          Mi történt?

-          A főbérlőm kidobott.

-          Mi? Miért?

-          Mert nem tudtam fizetni rendesen a lakbért… és valakit beköltöztetett helyettem. Nincs hova mennem.

-          Jó persze, gyere csak ide. Én most elutazom, de megvárlak és megmutatok mindent. Jó?

-          Nem. Ha elmész, akkor inkább nem szeretnék ott lenni. Kellemetlen. Akkor megoldom máshogy.

-          Ne hülyéskedj már! Gyere nyugodtan!

-          Inkább nem.

-          Az a baj, hogy úgy laksz majd itt, hogy nem vagyok itthon?

-          Igen.

-          Akkor viszont velem jöhetsz.

-          Veled? Hova?

-          A szüleimhez. Most jöttek haza Amerikából és lemegyek 3 napra hozzájuk. Mit szólsz?

-          Nem is tudom…

-          Figyelj. Beavattál az életedbe. Elmondtad a legféltettebb dolgot nekem. Most itt az ideje, hogy megismerd az én életem. Egy pár vagyunk. Ugye?

-          Persze!

-          Akkor nincs gond, ha megismered őket.

-          Rendben van, ha nem zavarok.

-          Most fogok indulni. Várj meg a ház előtt. 10 perc és ott vagyok.

-          Várlak.

Ez borzasztó. Hát tényleg ennyire szegény… Nem hagyhatom magára. Végül is… a barátom. Gyorsan bepakolok a csomagtartóba és elindulok Tae felé. Megjegyeztem az utat, mikor tegnap átmentünk. Leparkolok a társasház előtt. Tae ott állt a csomagjaival. Nem volt túl sok. 2 hátitáska és egy nagyobb szatyor. A berendezési tárgyak valószínűleg nem az övéi voltak. Kiszállok. Odamegyek hozzá, átölelem és megcsókolom. Kezei nem voltak szabadok, így nem tudta viszonozni az ölelésem, de a csókot már annál inkább. Kompenzálta kezei hiányát a testemről. Elválunk. Megfogom a szatyrot és beteszem a csomiba.

-          Pakolj be, aztán induljunk. Kb fél óra múlva ott vagyunk, ha autópályán megyünk.

Lecsukja a csomagtartót és beszáll mellém.

-          Ne haragudj, Chinae!

-          Ugyan már! Ne hülyéskedj! Együtt vagyunk. Ez a minimum. És örülök, hogy megismered a szüleimet.

-          Kíváncsi vagyok rájuk.

Útközben elhagyjuk azt a mellékutat, amin keresztül a sziklához lyukadunk ki. Eszembe jut a tegnap, amit Tae mesélt a szüleiről. Én pedig most mutatom be az enyémeknek. Ez nagyképűnek tűnik. Olyan, mintha azt mondanám „há! Nekem megvannak a szüleim és az orrod alá dörgölöm!” Remélem nem így érzi.

-          Tae.

-          Mondd.

-          Nem rossz neked, hogy bemutatom a szüleimet? Tudod… igazából csak most gondolkodtam el rajta, hogy ez neked milyen kellemetlen lehet…

-          Nem. Egyáltalán nem. Örülök, hogy neked élnek a szüleid, Chinae! Nem kívánnám, hogy te is átéld, amit én. Ráadásul ők hozzád tartoznak. És nekem mindenestül kellesz. A járulékos kellemetlenségeket is beleértve.

-          Neked kellemetlen ez a dolog?

-          Nem! Nem erre értettem. Nekem is vannak olyan dolgaim, amiktől majd égnek fog állni a hajad… és gondolom neked is vannak. Erre gondoltam.

-          Értem. Hát az biztos!

Nagyot nevetünk rajta. Bekanyarodok egy útra, ami az erdőn keresztül vezet a házunkhoz. Eldugott helyen van. Két birtok van az erdőn túl. Egy gazdag családé, akik már nem élnek ott, mert leégett a házuk. A másik a miénk, akik csak örökölték. Nehéz fenntartani, de anyuék külföldön keresnek annyit a tolmács munkával, hogy engem is és ezt a házat is tudják finanszírozni. Nagy ház a miénk. Legalább 3 család elférne benne. Nagyapám és az ő leszármazottai nemesek voltak. Nagyon gazdagok. Tőlük örökölte édesapám. Anyu nem örökölt semmit a szintén nemesi családtól, mert nő. És mert nem ahhoz a birtokoshoz ment hozzá, akit kiválasztottak neki. Anya a szerelmet választotta. Nem a pénzt. Én is ilyen felfogású vagyok. Ahogy vezetek az erdőn keresztül, ránézek Taere. Teljesen el van fehéredve az arca. Sápadt. Tekintete zavaros. Mint egy megriadt állaté. Valami nem stimmel.

-          Minden rendben, Tae?

-          Nem tudom…

Alig tud beszélni. Mi történt?

-          Mi a baj? Úgy nézel ki, mint akit a vágóhídra visznek.

-          Azt hiszem, ez a hely kísértetiesen hasonlít…

-          Mire?

-          Valamire. Mindegy, nem lényeges. Csak… az emlékek. Ne aggódj, jól vagyok.

Ezt mondja, de nem ezt mutatja. Látom rajta, hogy baj van. Csak nem tudom elképzelni, mi lehet az. Mire hasonlít ez a hely? A szüleivel kapcsolatban valami? Zavar a dolog. Lehet, hogy mégsem kellett volna elhozni. Kiérünk az erdőből és teljes rálátás nyílik a két birtokra. Az egyik ház a domb tetején áll. Sötéten, kísértetiesen. Lakatlanul. A másik a domb alján. Kivilágítva, gyönyörű pompában. Hívogató. Mind a két birtoknak van egy hatalmas vaskapuja és vaskerítése. A miénk hófehér. Anno a másik is az volt, de a koromtól szürke lett. A mi telkünk gyönyörűen van gondozva, levágva a fű, szép, még így sötétben is. Szökőkút, medence, nyári kert. A másik gazos, sok helyen kiégett a fű. A szökőkút elfeketedve. Pedig régen milyen gyönyörű volt.

-          Állj meg!

Tae hírtelen ordít fel. Annyira megijedek, hogy kicsúszik a kocsi alólunk és majdnem belemegyek egy lámpaoszlopba. Végül az utolsó pillanatban sikerül elkapnom a kocsit és megállítani. Ránézek ijedségem keltőjére. Tae összekuporodva ül. Térde felhúzva, arcát kezeivel takarja. Előre hátra himbálózik. Nem szól. Félek. Nem attól, hogy Tae bánt. Attól, hogy én milyen sérelmet okoztam neki. Ránézek a kísérteties birtokra. Egyből előjön megint az a furcsa érzés. És beugrik a kép. Az égő ház, apa hangja, az elhajtó autó és… a kisfiú arca. Te jó ég! Egyből beindítom az autót. Gyorsan megfordulok. A kerekek csikorognak a betonon. Gyorsan gyorsan! Vissza! Szinte teljes gázzal hajtok vissza az erdő felé. Közben Taet figyelem, aki nem mozdul. Ekkora idiótát! Hát ez nem jutott eszembe egész nap! Megszólal a telefonom. Apa. Nem veszem fel. Ennél fontosabb dolgom van. Meg kell mentenem Taet a teljes összeomlástól. Ahogy hajtok az erdő fele, egyszer csak azt veszem észre, hogy Tae megmozdul. Lábait ismét rendes helyzetbe teszi. Megfogja a csörgő telefonomat és felveszi.

-          Tae! Mit csinálsz?

-          Haló?

-          Haló? Kivel beszélek? Chinae ott van?

-          Igen. Üdvözlöm. Kim Taehyung vagyok. Chinae most vezet. Mindjárt odaérünk önökhöz rendben?

-          Te ki vagy?

-          Chinae barátja. A régi szomszéd.

Ahogy Tae kimondja, a vonal túlsó felén csönd alakul ki. Satufékezek. Nem hallani semmit, csak a motor búgását. Pár pillanatig csönd uralkodik, majd apa megszólal.

-          Siessetek, várunk titeket.

Letette. Tae visszaadja a telefont és csak néz. Össze van törve. Apró kicsi darabokra. Kiszáradt a szám. Olyan érzés, mintha homokkal lenne tele. Alig tudok beszélni.

-          Sajnálom, Tae. Nem tudtam.

Elmosolyodik. Kezemre teszi az övét és erősen megszorítja. Közel hajol, és szenvedélyesen megcsókol. Olyan erővel, ahogy még eddig soha. Szánk szétválik. Tae nem húzódik el. Érzem forró leheletét az arcomon.

-          Te vagy a sorsom, Chinae.