Értékes szerelem 14.rész

                              Értékes szerelem

                                                                      XIV. fejezet

Minden kész az indulásra. Mikor haza értem, egyből lefürödtem és hajat mostam. Miközben száradtam, nagy nehezen, kb. egy óra dilemmázás után kiválasztottam a ruhát, amit felveszek a randira. Beszárítottam a hajam. Enyhén hullámos fazonját kiegyenesítettem. Jobban szeretem, ha barna hajzuhatagom nem fürtökben hullik alá. Utána kisminkeltem magam. Enyhe, szolid. Semmi kirívó. Halvány rózsaszín, szinte bőrszínű festék a szemhéjamon. Szempilláim gyönyörűen kifestve, szemem enyhén kihúzva. Kis rózsaszín pirosító. Vattacukor illatú parfüm. Egy-egy fújás a fül mögé, hogy tartós legyen. Barack színű, könnyű ruha, ami szabadon hagyja a vállaim. Derekamig tapad a testemhez, alsó része enyhén lenge. Színben hasonló magas sarkú. Szandálszerű. Az ujjaimnál egy pillangó van kirakva strassz kövekből, hogy feldobja az egyszerű cipőt. Fehér színű blézer és táska. Tökéletes. Épp most fejezem be az utolsó simításokat. Bőrszínű szájfény. Imádom. Csókálló. A legjobb választás egy randira. És még az íze is kellemes. Vanília. Pont, mint Tae illata. Épphogy kész vagyok, mikor hallom, hogy csöngetnek. Biztos Tae az! Útközben az ajtó felé még egyszer utoljára végignézek magamon a tükörben. Mikor nyugtázom, hogy nagyon jó az összhang, folytatom utamat az ajtóhoz. Mögötte az a személy áll, akire számítottam. De nem ismertem rá elsőre. Eddigi egyszerű, megviselt gönceit új, elegáns ruhákra cserélte. Leplezetlenül nézek végig rajta. Szürke színű sportcipő. Láthatóan új. Világoskék, szűk farmer, ami szintén új. Fehér, V kivágású póló, ami szinte teljesen rátapad Tae mellkasára. Rajta egy, a cipőhöz illő szürke színű kabát, ami nagyon jól kiemeli a szeme színét. És ahogy tekintetem elér a célhoz, szívem megint önálló életre kel. Az eddig kócos haja most is kócos, de direkt. Mindig úgy hagyta, ahogy éppen elfeküdte. De most úgy csinálta meg, hogy csak egy-két tincs lógjon ki rakoncátlanul a többitől. Eszméletlen ez a pasi. Legszívesebben megmondanám, hogy ne menjünk sehova, maradjunk itthon és hadd tépjem le róla az összes ruhát és kócoljam össze a haját még jobban… de ha már ennyit vesződött vele, nem teszem tönkre egyből. Majd randi után. Tekintetünk összetalálkozik. Látványom teljesen letaglózta. Végigmér a szemével. Közben résnyire kinyitja a száját. Teljesen megfeledkezik magáról.

-          Indulhatunk?

Kérdésemre összeszedte magát. Elmosolyodott.

-          Gyönyörű vagy ma este.

-          Köszönöm!

Bezárom magam után az ajtót. Kézen fogva sétálunk ki a szabadba. Velünk szembe az úton áll egy régi típusú, fehér színű BMW. Elámulok a látványtól. Biztos, hogy nem az övé.

-          Ez a kocsi a tiéd?

-          Igen. Anyámék után örököltem. De eddig nem mertem használni. Most viszont úgy gondoltam, felavatom. Tetszik?

-          Nagyon is! Imádom a régi autókat!

-          Örülök. Menjünk.

Kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Az ülések és a műszerfal bézs színűek. Gyönyörű autó! És nagyon kényelmes. Hiába vagyok tisztában vele, hogy ez az M3-as széria második, E30-as típusa, ami 82-es kiadású, olyan, mintha most vette volna újonnan. Vagy nem használták sokat, vagy nagyon vigyáztak rá. Istenem, de imádom a BMW-ket!! A kedvencem a Z8-as E52-es típus, amelyből korlátozott példányt gyártottak és bocsájtottak eladásra. Kétszemélyes sportautó, bőrülések, száguldás… a legjobb kocsi a világon. Egyik álmom egy olyat beszerezni, amit 1999-ben gyártottak. Tae beindítja a motort. Még nem láttam volán mögött. Kimondottan jól áll neki a vezetés. Csak úgy, mint Jiminnek. Jimin… ma nagyon szomorú volt… Chinae! Ne gondolj ilyenekre, mikor Tae mellett vagy és vele mész randizni! Kapd össze magad! Kb. fél óra autóút után leparkoltunk egy étteremnél. Gyönyörű, elit hely.

-          Tae! Nem kell ide jönnünk… tudom, hogy nem engedheted meg magadnak, szóval mit szólnál csak egy hagyományos koreai étteremhez?

-          Nem! Meg tudom fizetni, ne aggódj. Szeretnék tényleg egy felejthetetlen randit veled. Engedd meg és csak élvezd ki a helyzetet.

Elmosolyodom.

-          Rendben.

A pincértől kapunk egy étlapot. Mielőtt megnézném az ételeket, egyből megakad a szemem az árakon. A csillagos egek! Nem is merek választani semmit. Valószínűleg Tae látja rajtam, mert elmosolyodik, megfogja a kezem és elkezdi simogatni.

-          Ne aggódj az árak miatt. Jó?

-          Oké. Akkor… bármit választhatok?

-          Lelkiismeret furdalás nélkül.

Kiválasztottam egy nagyon jól hangzó ételt. Megettük a vacsoránkat. Tae fizet. Bankkártyával. Bankkártyával?? Még nem láttam nála bankkártyát… kirabolt volna egy bankot vagy mi? Elindulunk visszafele az autóval. Közben lekanyarodunk egy mellékútra. Mikor megállunk, észreveszem, hogy egy szikla szélén vagyunk, ahol egész Szöult látni. Kiugrom a kocsiból és előre szaladok. Gyönyörű a kilátás! Tényleg csodálatos!

-          Tae! gyere, ezt nézd meg!

Tae is kiszáll az autóból. Mellém lép. Két keze a zsebében van és engem néz. Nem a tájat.

-          Ugye milyen gyönyörű?

-          Igen. Tényleg az vagy.

Zavarba jövök. Sokan mondták már, de Tae szájából ezt teljesen más hallani.

-          Nem magamra gondoltam! A tájra!

-          Tudom. Sokat jártam ide régen.

-          Tényleg?

-          Igen.

-          Mikor?

-          Legutoljára 10 éve voltam itt.

-          Az jó rég volt. Kivel?

-          A szüleimmel.

-          És most miért nem jártok ki ide?

Síri csend. Tae lesüti a szemét és babrálni kezd valamit a cipőjével. Nem látom, mert sötét van. Épphogy ad valami kis fényt az autó fényszórója.

-          Meghaltak.

Ezt a kínos csendet! Akkora hülye vagyok. Érzéketlenül belekérdeztem olyan dolgokba, amikbe nem szabadott volna! Ráadásul annyira elragadott az autó, hogy fel sem fogtam, mit mondott Tae. Csak most esik le. Örökölte. Basszus! Ha oda figyeltem volna, ez most nem történik meg!

-          Sajnálom.

-          Semmi gond. Azért hoztalak ide, mert bele szerettelek volna avatni az életembe. Én már ismerem a tiédet, de te még semmit nem tudsz az enyémről.

-          Köszönöm, Tae! Megtisztelő. De ha nehéz erről beszélned, ne erőltesd. Majd elmondod később.

-          Felkészültem rá, hogy el fogom mondani. Ne aggódj. De csak ha te is úgy gondolod.

-          Persze! Tudni szeretném.

Tae kihoz egy pokrócot az autó csomagtartójából. Leteríti. Kis szünet után, mikor már összeszedte minden bátorságát, elkezd mesélni. Ahogy hallgatom, megszakad a szívem. Nagyon boldog családban nőtt fel, ahol imádták egymást. Szoros kapcsolata volt a szüleivel, amit úgy gondolt, soha nem veszíthet el.

-          Egy este arra keltem, hogy fulladok. Füst volt mindenhol a házban. 10 évesen nem tudtam, mit csináljak. Csak kinyitottam a szobám ajtaját azt ordibálva „apa, anya”! Nem kaptam választ. Olyan sűrű és fojtogató volt a füst, hogy semmit sem láttam. Éreztem, hogy meleg van. Tudtam, hogy tűz van. Csak ki kellett volna szaladjak a házból és szólni a tűzoltóknak. Ehelyett elkezdtem keresni a szüleimet. Elfutottam a hálószobáig. Nyitva volt az ajtó. Bekiáltottam. Erre megpillantottam egy alakot, ami felém közeledik. Nem tudtam, hogy idegen vagy a szüleim… csak álltam és vártam, hogy lássam az illetőt. Apa volt az. Egyből átkarol. Felkapott. Azt mondta: „Istenem, de jó hogy élsz!” Csak ennyit mondott. Elindult le a lépcsőn a kijárat felé. Kinyitotta az ajtót és kilökött rajta. Visszaszaladtam és megragadtam őt. „Ne menj vissza! Maradj itt velem! Félek, apa!” Leguggolt elém és azt mondta „erős fiú vagy, Tae! Az én fiam vagy! Fuss el a szomszédig és kérj segítséget. Én megkeresem anyádat. Mire visszaérsz, itt kint fogunk várni rád!” Nyomtam az arcára egy puszit. „Szeretlek, apa!” „Én is téged, fiam! Menj, legyél ügyes, mint mindig!” Megfordultam és otthagytam. Mikor hátrapillantottam, apát elnyelte a füst. Messze volt a szomszéd háza. Nagy telkünk volt. Szaladtam, ahogy csak tudtam. Becsöngettem. A szomszéd azonnal hívta a tűzoltókat. Kocsival vitt vissza a telekhez. A házat nem tudtuk már megközelíteni, az egész lángolt. Anyáékat kerestem. Azt mondták ott fognak várni rám. Mikor megérkeztek a tűzoltók, engem elvittek onnan. Nem akartam elmenni. Anyáékat akartam. Egész éjjel sírtam. Másnap odajött hozzám egy néni. Azt mondta, a szüleim a mennyországban vannak, és onnan figyelnek rám. De 10 éves voltam, nem 5. Tudtam, mit jelent. Elkezdtem őrjöngeni és én is oda akartam menni hozzájuk. Aztán intézetbe kerültem. Ott éltem évekig, amíg 18 nem lettem. Nagyon befordultam, nem voltak barátaim. Rokonaim sem. Senkim. Egészen eddig.

-          Miért pont eddig?

-          Mert rátok találtam, Chinae. Egészen eddig arra vártam, hogy veletek találkozhassak. Kinyitottátok a szemem, és kihúztatok a több éves depressziómból. Végre barátaim vannak, és egy lány, akibe szerelmes vagyok. És ő is viszont szeret. Úgy érzem, készen állok arra, hogy elengedjem a múltat és új életet kezdjek. Ezért tudok róla beszélni. És veled akarom újra kezdeni. Szeretlek! És köszönöm, hogy te lehetsz az első ember, akivel ezt megoszthattam.

Ezektől a szavaktól könnyek kezdenek kiszökni a szememből. Elképzelem a 10 éves Taet, aki a szüleit keresi, majd apja ígéretére elfut a szomszédig. Abban reménykedve, hogy mire visszatér, a szülei a ház előtt lesznek és integetnek. Azt várja, hogy végre megölelhesse őket. És mikor visszaér, nem láthatja őket viszont. Soha.

-          Tae… mi okozta a balesetet?

Tae megint lesüti a szemét. Valószínűleg tudja a választ. Hosszú csend után szólal meg.

-          Én.

-          Te? Honnan veszed?

-          Mikor 18 lettem és elhagytam az intézetet, felkerestem a rendőrkapitányságot, ahol vizsgálták anno az ügyet. Megtalálták az aktát és elolvashattam. A baleset… a dolgozószobából indult. Egy gyertya okozta. Azt a gyertyát én tettem oda. Apu mindig későn ért haza és anya már aludt. Ezért mindig pontban 10 előtt 5 perccel odakészítettem megmelegítve a vacsorát, hogy a papírmunkák előtt egyen. Mindig tettem oda gyertyát is. Csakhogy aznap este apu úgy döntött, elviszi anyut vacsorázni. Én pedig elfelejtettem a gyertyát…

Elcsuklik a hangja. Nem látom a könnyeit a félhomályban, de hallom, ahogy elkezd sírni. Közelebb megyek hozzá és átölelem. Vigasztalom.

-          Elég volt, Tae. Ne meséld tovább.

Nem szól, csak sír. Már egy jó ideje így telik el az idő, mire megnyugszik. Ad egy csókot a számra. Nedves és sós a könnyektől. Megsimogatja az arcom.

-          Menjünk. Haza viszlek.

-          Nem akarok haza menni, Tae.

-          Miért nem?

Rekedt a hangja. Még mélyebb, mint eddig. De most nem indít be bennem semmit. Hát ezért nem akart még lefeküdni velem. Szerette volna, ha megismerem előtte. Igaza van. Korai még, hogy együtt legyünk…

-          Nem tudlak magadra hagyni. Hadd menjek át hozzád.

-          Hozzám? De… az én lakásom kicsi. És elég szegényes…

-          Nem érdekel. Csak hadd maradjak melletted.

Hosszú csend megint. Gondolkodik rajta.

-          Rendben van.

Beszállunk az autóba. Nem lakik annyira messze, de messzebb, mint én. Kiszállunk az autóból. Társasház. Nem az igényesebbik fajta. Mikor bemegyünk a lakásba, teljesen lefagyok. Egy szobából áll az egész. Abba az egy szobába van bezsúfolva az a kevés holmija, amije van. Beljebb megyünk. Van egy fürdőszoba is. Benyitok. Nincs mosógép… kézzel mos? Tae kinyit egy szekrényszerűséget. Lehajt valamit… az ágy. Falba beépített ágy, összecsukható asztal és szék… ezek nem olyan körülmények, ahol lakni lehet. Nem szólok semmit. Nem akarom megbántani. Tényleg ennyire nincs pénze? Rend van. Amennyire itt lehetséges… de ez embertelen.

-          Tudom, hogy kicsi… meg nem túl komfortos. De ez van. Nekem elég.

-          Tényleg kicsi. De nem probléma. Csak legyünk ma este együtt.

Elmosolyodik. Beágyaz. Elővesz egy ruhát és egy törölközőt nekem. Mikor odajön, átölel. Hosszasan.

-          Köszönöm, hogy itt vagy nekem, Chinae!

-          Nem, Tae! Én köszönöm, hogy veled lehetek.

Enged az ölelésből és megcsókol. Mikor vége, elindulok a fürdőbe. 10 percbe se telik és kész vagyok. Utána ő is követi a példámat. Közben elfoglalom a helyem az egyszemélyes ágyon. Tae kijön a fürdőből. Befekszik mellém. Kicsit szűkös, de nem zavar. Hozzá akarok bújni. Egyikünk sem próbálkozik. Nincs olyan hangulat, hogy megtörténjen. Ez intimebb. És jobban örülök annak, hogy beavatott az életébe, mintha lefeküdtünk volna. Nem szólunk egymáshoz. Csak simogatom Tae fejét. Elaludt. Így már én is aludhatok. Kis idő telik el, és már az álmomban vagyok. Azon a helyen, ahol a szüleimmel éltünk, mielőtt külföldre mentek volna. És beugrik egy kép, egy kisfiúról, aki becsenget hozzánk az éjszaka közepén. Mire leérek az emeletről, apa már telefonál. „ Igen! Kérem, siessenek, lángol a házuk!” Meglátom a kisfiút. Nagyon hasonlít Taehyungra. Ijedt szemei könnyesek. De tartja magát. Apa észrevesz. „ Chinae! Most azonnal menj vissza a szobádba!” A kisfiú rám szegezi a tekintetét. És az ajtó becsukódik. Felszaladok a szobámba az emeletre. Elhúzom a függönyt. Látom, ahogy elhajt a kocsink. És látom a házat, ami nemrég egy gyönyörű, kastélyszerű épület volt. Most lángokban áll. És az autónk pont abba az irányba tart. Mikor eltűnik az autó, visszafekszem az ágyamba. Reggelre nem fogok emlékezni erre az álomra. De most tisztán emlékszem minden részletre. Ez az álom egy töredéke az emlékeimnek. És miközben álmodok, elönti a tudatom a felismerés. Nem lehet! De reggel, mikor felkelek, már csak az érzés marad meg bennem. És nem emlékszem mit álmodtam. Megpillantom Taet. Mi ez a fura érzés mikor rá nézek? Nem törődve ezzel bemegyek a fürdőbe és várom, hogy előtörjenek belőlem a régi emlékek.