Para 1.rész

Para

                                                                           1. rész

   # Vakrandi #

-          Nem!

-          Miért?

-          Mert azt mondtam. Ez éppen elég ok.

Tae és Jimin épp az egyetem egyik padján foglaltak helyet. Tae széttett lábakkal és hanyagon aláhulló kézzel ült. Fejét az ég felé emelte és épp azt a nagymennyiségű levegőt préselte ki a tüdejéből, amelyet az előbb meglepettségében szívott be. Észre se vette, hogy azóta szinte levegőt se vett. Jimin felé fordulva, keresztbe tett lábakkal ült, kezei gondosan egymásba fektetve az ölében. Reménykedett az ellenkező válaszban. Fontos volt neki Tae, de soha nem tudta meggyőzni semmiről. Akkor sem, ha Tae érdekében tette. Ahogy most sem. Jimin le se vette reménnyel teli szemét barátjáról. Nem leplezte, hogy ő pont az ellenező választ szeretné hallani. Tae emiatt kicsit frusztráltan érezte magát, és helyezkedni kezdett a padon. Nem tudott mit csinálni ezzel az érzéssel. De nem nézhetett bele Jimin szemébe, mert akkor elönti a tudatát a Jimin iránt érzett… dolgok. Csak akkor tudott Jiminnek nemet mondani, ha nem nézett rá, nem érintette meg, és a hangjának is ellen állt. Imádta a fiú hangját. Selymes, magas, mégis néha mély zengésű. Mindig, mikor Jimin megszólalt, érezte, hogy a fülén keresztül behatol a hang és átjárja az egész testét. Mint valami energia. Áramütés. Ez a legmegfelelőbb szó rá. Végül Tae vette a bátorságot, és belenézett barátja szemébe. Egyből hevesebben kezdett dobogni a szíve. Olyan hangosan, hogy imádkozott, Jimin nehogy meghallja.

-          Miért szeretnéd ezt, Jimin?

-          Mert aggódom érted.

-          De ha én azt akarom, megteszem magamtól. Nem kell külső behatás.

-          De kell, Tae. Ismerlek.

Jimin valóban nagyon jól ismerte Taet. Kim Taehyung. 21 éves egyetemista. Imádott bulizni, csajozni, mindig jó tanuló volt annak ellenére, hogy soha nem tanult. Ebben az elmúlt pár hónapban azonban Tae teljesen kifordult magából. Nem jár el az egyetemi bulikra, romlik a teljesítménye, egy tantárgyat újra fel kellett vennie. És ami Jimint a legjobban aggasztja, hogy nem csajozik. Jimin mindig úgy gondolta, hogy ha lányok vannak egy fiú körül, szebben és pozitívabban látja a világot. A lányok jobb teljesítményre ösztönöznek, jobb emberré tesznek. Jimin imádta a lányokat. És nem tudta elfogadni, hogy Tae elutasítja azt az örömöt, ami csak a férfiaknak adatik meg. A nőket.

-          Miért nem tudsz találkozni vele, Tae? Imád téged! Nem azt mondtam, hogy bújj ágyba vele! Csak találkozzatok, beszélgessetek. Az egyik legnagyobb rajongód. És mellékesen, ha egy ilyen jó partit kihagysz, ha felkínálkozik, nem is vagy igazán férfi.

Taenek rosszul estek Jimin szavai. Ő igenis férfi. De a férfiasság nem abban nyilvánul meg, hogy bebújsz-e annak a nőnek az ágyába, aki tálcán kínálja magát. A férfiasság az, mikor azt a nőt hódítod meg, aki nem kínálja fel magát még a 3. randin sem. Az a férfiasság, ha azért a lányért küzdesz, akit mindennél jobban szeretsz. És nem adod fel azért, mert nem bújt veled ágyba már harmadjára sem. És ha felvállalod, hogy kit szeretsz. Tae levette szemét barátjáról és a talajt nézte. A fűben szorgoskodó hangyákat, akik töretlenül a királynőjüket szolgálják, és a lárvájukat védik. „ Felvállalod, akit szeretsz.” Ez a mondat elég sokszor fordult meg a fejében. Ha nőről lenne szó, nem lenne probléma. De Tae nem egy nőt szeretett. Nem tudta, mit csináljon. Ha felvállalja, kit szeret, azzal csak botrányt csinál. Viszont az egész egyetem és mind a két kollégium azzal van elfoglalva, hogy Tae miért nem randizik. Talán van valakije? Az, hogy esetleg a fiúkat szeretné, senkinek nem jutott még eszébe… Tae sokáig mélázgatott, mire Jimin fészkelődni kezdett. Tae ránézett, és elöntötte szívét a bűntudat. Az ember, akit szeret, aggódik érte. De nem mondhatja meg neki, miért nem akar randizni. Viszont azt se engedheti, hogy Jimin aggódjon érte. Tae teleszívta a tüdejét friss levegővel, majd nagyot sóhajtott, mielőtt nehezen kinyögte a szót.

-          Legyen.

-          Tényleg?

Jimin szeme megcsillant. Már egy ideje győzködi Taet, hogy menjen el randizni. Ne búsuljon, akármi az oka. Soha nem kérdezősködött vagy faggatta a problémáiról barátját. Tudta, ha tudnia kell, úgy is elmondja neki. Viszont azt látni hogy szenved, nagyon fájt neki. Megkönnyebbült, hogy több hét győzködés után végre megkapta a várt választ. Az nem érdekelte Jimint, hogy mindenki suttog Taeről a háta mögött. Tudta, hogy Tae erős, és nem érdekli hogy mások mit gondolnak. Inkább a szomorúság és bánat oka érdekelte. Ha nem is tudta megszüntetni, legalább enyhíteni akarta. Jimin fellelkesült és azonnal felpattant a padról. Tae meglepetten nézett rá, mint valami idiótára. Sűrűn nézett így barátjára, mert Jimin mindent hirtelen, azonnal csinál. Mindenféle előzmények nélkül. Ahogy eddig, most sem értette ezt a hirtelen megmozdulást.

-          Akkor szólok a lánynak, hogy keressen fel téged.

Jimin sarkon fordult és elrohant. Tae ott maradt egyedül. Tele volt a feje gondolatokkal. Hirtelen könnyek szöktek ki a szeméből, és nem tudta elállítani a zokogását. Nem azért sírt, mert megbántották. Azért zokogott, mert tudta, nem lesz bátorsága elmondani, kit szeret. Azért zokogott, mert csalódott. És nem akárkiben. Magában.

Jimin rohant az egyetemen keresztül. Tudta, melyik teremben lesz a lány, mert Kookie osztálytársa. Kookie a másik legjobb barátja Jiminnek. Nagyon szerette őt is. De Kookie nem szorult segítségre soha. Mindig megoldotta a problémáit magától. És mindig csak utólag tudta meg ő is és Tae is, hogy volt problémája. És minden történetnek amit Kookie mesélt, az volt a vége „ De már megoldottam.” Kookie mindenben ügyes és jó volt. Jimin irigykedett is rá ezért. A rábeszélésben is jobb volt nála. De most mérges volt Jimin Kookiera, mert nem akart részt venni Tae mentőakciójában. Azt mondta, Tae megoldja ha akarja. De Jimin nem így gondolta. Teljesen különbözött a véleményük. Jimin elért a teremig. Épp szünet volt két előadás között. Jiimin bement az előadóterembe. Elhaladt Kookie mellett, de nem köszönt neki. Most haragban voltak. Gyakran összevesznek. Ez a személyiségük és véleményük totális ellentéte miatt van. Jimin odament a lányhoz, és belesúgta a fülébe „ Győzelem!” A lány ujjongva ugrott fel és szorosan átölelte Jimint.

-          Köszönöm! Köszönöm szépen Oppa! Ígérem, nem okozok csalódást Tae oppának és neked sem!

-          Tök mindegy mit mondasz, vagy mit csinálsz. A szépséged a lényeg.

Ez egy lekezelő mondat volt. Gondolta Kookie. Ugyanis Kookie a hátsó padból látta és hallotta az egész jelenetet. A lány elpirulva mosolygott és megköszönte a „bókot.” A bókot… Kookie teljesen el volt hűlve a lány ostobaságán. Ha ő lenne a helyében már rég képen törölte volna Jimint és faképnél hagyta volna. De ezt a lányt annyira nem érdeklik az olyan „mellékes” dolgok, mint az ész és a kedvesség. Arra kapott dicséretet, ami a legjobban foglalkoztatja. A külsejére. Kookie utálta az ilyen felszínes dolgokat. Tudta magáról, hogy jól néz ki, de különösebb időt soha nem fektetett abba, hogy így nézzen ki. Megfésülködött reggel és felvett valami göncöt. Mégis imádták. Felszínesség… ami a legjobban irritálta Kookiet. Kit érdekel, hogy néz ki a lány, ha még a sértegetést sem fogja fel a csöpp agyával, hanem megköszöni. Kookie mindig elborzad, ha belegondol, mennyi ilyen lány van az utcán. Ő mindig a mentális dolgokra figyelt oda. Sokat olvasott, rajzolt, művészi zenét hallgatott. Persze a hip-hop mellett, mert az a stílus volt mindig is a kedvence. De nem tartózkodott soha Mozart vagy Bach zenés darabjaitól, vagy épp egy opera, esetleg balett előadástól sem. Szerette fejleszteni a tudását és személyiségét. Tréningeket tartott magának mindig. Ő hívja így. Különben egyszerű dologról van szó. Harmóniateremtés, csöndben elgondolkodni az életről és az emberekről. Ahhoz viszonyítani magát. És mindig csalódott volt, mikor szembesült jelentéktelenségével. Kookie valami nagyot szeretett volna alkotni, valami maradandót, hogy ne csak egy legyen a sok porszem közül. Ezek a gondolatok mind szertefoszlottak, mikor Jimin hirtelen levágódott a padjára.

-          Na?

-          Rajta ülsz a tanszereimen.

Jimin meg sem moccant. Kookie felnézett barátjára. Ledobta kezében lévő telefonját a padra és hátra dőlt a széken. Tudta, miről van szó. Mégis visszakérdezett.

-          Mi na?

-          Nem is örülsz, hogy sikerrel jártam?

-          Most már beszélgetünk is?

-          A harag addig tart, míg a probléma meg nem oldódik. Én pedig megoldottam. Nélküled, Kookie. Szóval nincs harag.

-          Soha nem fogom megérteni a logikádat.

-          Nincs logikám.

Jimin leszállt a padról és megveregette barátja vállát. Rámosolygott. Nem hamis mosoly volt, Jimin nem tudott olyat. Olyankor mindig vicsorog. Az pedig rosszabb, mintha nem is próbálkozna.

-          Szerinted ez a lány Tae típusa, Jimin?

-          Nem. Ez a lány az én típusom. De ez is megteszi. Csak viselkedjen végre úgy, mint régen.

-          Régen se szerette a buta lányokat.

-          Kritizálod a munkámat? Tudod mennyit küzdöttem, mire ezt összehoztam?

-          Nem vonom kétségbe az igyekezeted. De ezzel a lánnyal még beszélgetni se lehet. Örökre elveszed a kedvét a randiktól.

-          Jaj, Kookie. Olyan lány nincs a földön, aki neked megfelel.

-          Biztos van, csak egyelőre nem találkoztam vele.

-          Akkor randizz te, Taeval. Tőled biztos megjönne a kedve a lányokhoz.

-          Vicces vagy, Jimin. De én pont olyan típus vagyok, aki bejönne Taenak. Csak épp fiú, nem lány.

-          Szerintem meg az olyan típusú lányokat szereti, mint amilyen én lennék.

Jimin és Kookie jót szórakoztak ezen. Elkezdték sorolni azokat a tulajdonságokat, amiket Tae imád. Arra jutottak, hogy mind a kettejükben megvannak, csak éppenséggel nem lányok. Viccesnek találták a dolgot. Csak éppen nem sejtették azt, amit mi már tudunk…

Tae már annál az öreg tölgynél állt, ahol a találkozó van. A lány egy levelet dobott Tae szekrényébe, hogy mikor és hol randizzanak. Azt is leírta, hogy milyen színű ruhát vegyen föl, hogy összhangban legyenek. Tae tudta, hogy azért, hogy mindenki lássa. Ők most randiznak. De Tae nem volt olyan, aki szót fogadott volna bármilyen lánynak. Ezért piros helyett halványkékbe öltözött. Már csak azért sem. Ez volt benne a levél elolvasása után. Amúgy sem szerette annyira a piros színt. Az inkább Jimin színe volt. Ő szereti nagyon. Nem is értette, hogy Jimin miért olyan lánnyal hozta össze, aki az ő típusa. A levélből lejött, hogy butácska. Nem szerette az ilyen lányokat. Kiütést kapott tőlük. Azon gondolkodott, miközben várt, hogy a lány milyen színűre festette a haját. Mert biztos, hogy nem maradt a barnánál. Túl egyedinek gondolja magát, ezért ki akar tűnni. Talán olyan színűre, mint ami Jiminnek van… észrevett egy szőkére festett magas, csinos lányt. Piros ruhában. Tényleg csinos volt a lány, de nem indított be semmit Taeban. De kivételesen örült, hogy megjött a lány. Így legalább elterelheti a gondolatait Jiminről.

-          Szia, oppa! Ha Neul vagyok. Örülök, hogy találkozunk.

-          Szia. Gondolom, te már ismersz.

-          Igen, oppa! Miért nem pirosban vagy? A kék teljesen elüt a pirostól.

-          Jobban szeretem a kéket.

A kék szín mindig Kookiera emlékeztette Taet. Kookie… Tae megint megpróbálta elterelni a gondolatait. Ez a lány nem túl izgalmas. Nem tudta Tae, hogy mit fog kezdeni vele.

-          Hová szeretnél menni? Haneul… ugye?

-          Igen. Valami forgalmas helyre.

-          Forgalmas? Az egyetemi étterem jó lesz?

-          Igen! Teljes mértékben!

Tae tudta, miért akar a lány oda menni. Hogy mindenki lássa őket. Utálta ezt. Vele dicsekedni… szánalmas a lányoktól. De ha ezt akarja. Legalább Jimin és Kookie is ott lesz, és látják, mennyire elvan. Utána meg egy ideig békén hagyják. Elindultak az étterem felé. Mindenki őket nézte. A lány belekarolt Tae karjába. Egész úton csak beszélt. Tae utálta, ha sokat beszél valaki. Egyedül Jimintől tudta elviselni. Az étterem szinte tele volt. Tae egyből kiszúrta Kookiet és Jimint. Velük szemben volt egy üres asztal. Tae biztosra vette, hogy barátai foglalták egész idő alatt, hogy megfigyelhessék. Leültek a lánnyal a helyre. Megrendelték az ételt. A lány még mindig csak beszélt. Tae néha beszúrt egy két szót, de nem igazán fogta fel, mit mond randi partnere. A barátain járt az agya. Vajon látják rajta, mennyire nem élvezi ezt a helyzetet? Tae egy hirtelen ötlettől vezérelve körbe nézett. Mindenki őket nézte. Jimin és Kookie arcán látszott, hogy tudják, nem érzi jól magát. Valamit tennie kell. Hirtelen megszólalt, miközben a kezét a lány kezére fektette.

-          Haneul. Ne érts félre, jó?

-          Mi a baj, oppa?

Tae hangosan tolta ki a széket, miközben felállt. Azért hogy mindenki oda nézzen. Még az is, aki eddig nem tette. Odament a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókolta. Mindenki meghökkent hangot hallatott. A lány is megdöbbent, de lehunyta szemét és viszonozta a csókot. Hosszú csók volt és olyan volt, mintha a csókolózó két személy kölcsönösen imádnák egymást. Tae levette ajkait a lányéról és felnézett barátaira. Tátott szájjal, evőeszközzel a kezükben fagytak le. Tae kihasználta, hogy most csend van.

-          Ő a barátnőm. És nem szeretném, ha bárki ezek után megkörnyékezne engem. Világos?

Megfogta a lány kezét, és kézen fogva indultak ki az étteremből. Tae a szeme sarkából figyelte barátait. Akik még mindig ledöbbenve ültek ott és nézték őket. Tae elégedett volt ezzel. Meg kell nyugtatnia barátait. És inkább egy lánnyal birkózik meg, mint vagy 100 vakrandival. Tae szíve fájt. Ő nem a lánnyal akart kisétálni kézen fogva. Ő arra vágyott, hogy Jimint és Kookiet csókolja meg nyilvánosan, és közölje ugyanezt a mondatot mindenkivel. Ő a szobatársait szerette. És titokban azt remélte, egyszer kinyilváníthatja őszinte, tiszta érzelmeit. Mindkét fiú iránt.