Amnézia 1. rész

Amnézia

1. rész

 A második első találkozás

Sokan mondják, hogy mi, emberek csak porszemek vagyunk ebben az ismeretlen, óriási világban. Azt is mondják, hogy minket egy hatalmasabb, nagyobb erő irányít, amit mi nem vagyunk képesek befolyásolni. Legtöbbet Istennek hívják, mások Allahnak, vagy éppen sorsnak, természetfeletti erőnek. Én minek hívom? Talán… véletlennek. Biztos azt gondoljátok, hogy hitetlen és túl realista vagyok. Tévedtek. Számomra egyetlen főbb hatalom van, egy valaki létezik, ő határozza meg a létem. Ki ő? A neve Kim Nam Joon. 22 éves, ő életem szerelme és még soha nem láttam.

Biztos kíváncsiak vagytok, ki ez az elmebeteg, aki egy idegen embert tekint Istennek. A nevem Oh Ji Na. 24 éves álmodozó, munkanélküli lány vagyok. Két éve fejeztem be az iskolát. Azóta a kisujjamat sem mozdítottam meg, hogy állást keressek. Szeretem a dorámákat, mindig sírok rajtuk. Kedvenc zenei műfajom a k-pop, azon belül is a Beast banda a kedvencem. Szeretem Lee Gi Kwangot. Szép a mosolya és gyönyörű izmai vannak. A szüleim elváltak, most van egy mostohaapám, akit nagyon szeretek és jól kijövünk. Az igazi apám felém se néz évek óta. Szeretek énekelni, habár nem nagyon tudok. És mindenem, hogy beszélhessek. Imádok beszélni…

Állítólag.

Egy hónapja történt egy balesetem. A zebrán mentem át, mikor a rendőrség üldözött egy bűnözőt, akit nem érdekelte, hogy vannak a zebrán… cserbenhagyásos gázolás. A rendőrök a segítségemre siettek, a bűnöző pedig megszökött. Azóta már megfogták. Ezt mind a hírekből tudom. Az orvosok azt mondták, amnéziám van. Súlyosan megsérült a koponyám, az agyamat pedig szintén súlyos, talán maradandó károsodás érte. Mindenem rendesen működik, tudok mozogni és gondolkodni. A legnagyobb probléma az, hogy nem emlékszem semmire az életemből. Csak ez az elmúlt egy hónap van meg az emlékeimben. A másik gond pedig… hogy az orvosok szerint ott sérült az agyam, ahol a beszédközpontom van. Azt mondják, nem biztos hogy újra fogok tudni beszélni. Ez azonban nem igaz. Tudok beszélni. Csak nem akarok. Hagytam, hogy elhiggyék. Csak azért, hogy békén hagyjanak. Egy ideje már, hogy haza engedtek, de még mindig nem láttam a szerelmemet. Nem akarok nélküle élni. Úgy érzem, ha ő nincs velem, nincs értelme az életemnek. Kíváncsi lettem, ki ez az ember, akinek a nevére és korára emlékszem. Azt is tudom, mennyire szeretem. Semmi mást nem tudtam mondani, mikor felkeltem, csak az ő nevét. Érdekes az emberi agy. A saját szüleim nevét tőlük kellett megtudom. Ijesztő volt azt a két idegent a szüleimnek elfogadni. Valahol éreztem, hogy igazat mondanak, mert a látványuktól a testem nyugodtságot árasztott magából. A szüleim, akiket időközben kezdtem megkedvelni, ma nagyon fel voltak dobódva. Nem kérdeztem rá, hogy miért, habár nagyon kíváncsi voltam. Nem is kellett. Maguktól mondták. Ma jön haza a mostohaöcsém. Már fél éve nem volt itthon. Valami képzésen volt Amerikában. Állítólag nagyon okos, vicces és komolyan veszi az álmait. Azért küzd, hogy ügyvéd lehessen. Szeretne igazságot szolgáltatni és elhatározta, hogy csak az ártatlanokat hajlandó képviselni. Mindenki hülyének nézi miatta, de ő töretlen. Ezt is anya mondta. Mindig áradozik a mostohafiáról. Azt is elmondta, hogy mindig is ilyen gyereket szeretett volna és most végre megkapta. Úgy hangzott, mintha rám nem lett volna soha büszke. Lehet, hogy így volt. Nem emlékszem. De azt tudom, hogy nekem csak egy célom és álmom van. A szerelmem mellett maradni. Vagy… együtt vagyok egyáltalán azzal a fiúval? Vagy ez csak egyoldalú szerelem a részemről? Ezt sem tudom. Mindent tudni akarok. Anyuék izgatottan sürgölődtek, hogy meleg fogadtatásban legyen része az öcsémnek. Én is besegítettem, amiben tudtam. Azt tudom, hogy kell takarítani. Az emeletet én takarítottam ki. Ott van két szoba nekem és az öcsémnek. Egy közös fürdő és meglepettségemre ott is volt egy konyha. Nem értettem minek van ott. Ezt még mindig nem tudom, mert anyu erről nem mondott semmit. Csak azokat a dolgokat mesélte el, ami számára fontosak. Az eszébe se jutott, hogy olyat is mondjon, ami esetleg számomra is lényeges lehet. De az, hogy megkérdezzem és megszólaljak, lehetetlen volt számomra. Levegőt is alig tudtam venni Namjoon nélkül. Szép neve van. Ugyan az a vezetékneve, mint a mostohaapámnak. Kim. Ez a név gyakran fordul elő Koreában. Szinte minden második ember Kim. Az öcsém szobája elegáns, rendezett. Olyan, mint egy 30 éves férfi szobája. És kellemes az illata. Nagyon tetszik ez az illat. Az ő szobájába töltöttem a legtöbb időt, pedig az övét volt a legkönnyebb kitakarítani. Nem kellett pakolni. Csak port törölni és felporszívózni. Leültem az ágyára és szívtam magamba az illatát. Egy ideje ezt csináltam, mikor hirtelen belém hasított a felismerés. A mostohaöcsém illatától mámorban úszom. Visszataszító. Nekem a szerelmemre kell koncentrálnom, hogy megtaláljam. Kivonultam a szobából és azóta a kanapén ülök a tv előtt. A híreket nézem. Mindig nézem, hogy tisztában legyek a jelenlegi helyzetekkel. Mindig elszomorodom, hogy ilyen sok szörnyú hír van. De soha nem nyomom el. A hírek után hallgatom anyuék vitatkozását a korrupcióról, országunkat vezető emberekről és az aktuális esetekről. Teljesen eltér a véleményük, de soha nem vesznek össze. Úgy látszik, élvezik azt, ha vitatkozhatnak egymással. Érthetetlenek. Ez alatt az egy hónap alatt rájöttem, hogy ők nagyon összeillenek. Vajon Namjoonnal én is ilyen vagyok?

-          Haló! Apa, anya! Haza jöttem.

Egy férfihang. A szívem azonnal elkezdett zakatolni. Megjött az öcsém. Biztos csak azért izgulok, mert egy új embert kell megismernem a családból. A szüleim abba hagyták a vitatkozást és fénysebességgel rohantak ki a konyhából. Az előszobára innen nem lehet rálátni, csak a konyha egy részére. Azt láttam, ahogy anyáék futnak ki és a folyosó végén, a bejárati ajtónál könnyekkel küszködve üdvözlik az öcsémet. Nagyon szerethetik őt. Érzem, hogy én is szeretem.

-          Ji Na hol van?

-          Bent van a nappaliba.

Az öcsém hangját gyors, magabiztos léptek követték. Hirtelen megállt. Apa szólalt meg.

-          Óvatosan. Ji Na már nem a régi. Nem beszél soha és nem mosolyog. Hamar megijed. Ne közelíts hozzá hirtelen.

Hosszú csend következett. Vajon apa tudja, hogy én ezt hallom? Próbált halkan beszélni de nagyon jól terjed a hang az előszobában. Rosszul esett, amit mondott, de valahol a szívem legmélyén érzem, hogy igaza van. Bűntudat vette át az izgalom helyét. Megint léptek közelednek, de most puhábbak, nem gyorsak. Valaki megállt az ajtóban. Rá emeltem a tekintetem. Magas, vékony fiú. Nem is. Férfi. Szőke haj, elegáns öltözet, de csak amennyire kell. Utcai viseletnek is jó. Az arckifejezése aggodalmat és kíváncsiságot tükröz. Nagyon helyes. Ő lenne az öcsém? Mellé megérkeztek a szüleim is. Ők is engem figyeltek. Hosszú ideig maradtunk így, csöndben, egymást figyelve. Egyszer csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Minden egyes porcikám azt kiáltja „Ő az!!!”

-          Kim Nam Joon vagyok. Az öcséd. Örülök, hogy újra találkozunk, Ji Na.

Hatalmas mosolyra húzta a száját. Most látom először, de mintha már régóta ismerném őt és ezt a gyönyörű mosolyt. Zokogni kezdtem. Felálltam a kanapéról, és odarohantam, hogy megölelhessem az öcsém. A szerelmem, akit most látok először. Valószínűleg nem így van, mert az ölelése olyan számomra, mintha már 1000-szer megtörtént volna. Ahogy futottam tárt karjai felé, felkiáltottam.

-          Nam Joon!

Szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Megtaláltam a szerelmem. Tudom, hogy nem helyes és hogy ez csak egyoldalú. Most már tudom. De kell ez az ölelés. Erre van szükségem. A szüleim meglepődve álltak mellettünk. Nem az ölelés miatt.

-          Hallottad? Megszólalt! Tud beszélni!

Persze, hogy tudok. Ha Nam Joon itt van, mindenre képes vagyok. Kibontakoztam az ölelésből. Nam Joon megsimogatta a fejem. Szeméből sütött a szeretet. A testvéri szeretet. Csalódott vagyok emiatt, de boldog is, mert láthatom. A szavak automatikusan jöttek ki a számon, mintha semmit sem felejtettem volna el.

-          Milyen volt Amerika, Dongsaeng?

A szüleim is és Nam Joon és meglepődtek, de Nam Joon boldogan nyugtázta, hogy vannak még szokásaim a múltból. Nem tudom, hogy jött ez a kifejezés. Tudom, hogy fiatal testvért jelent, de mostohatestvérre ezt mondani…

-          Jó volt, Noona. Sokat tanultam, sok tapasztalatot szereztem. De nagyon hiányoztatok onnan.

Elvigyorodtam. A szemem még mindig könnyes volt. Nam Joon gondoskodóan letörölte őket.

-          Te is innen.

Mielőtt Nam Joon kipakolt volna, leültünk vacsorázni, közben beszélgettünk. A legtöbb dolgot én kérdeztem Nam Joontól. Mikor vége lett a vacsorának, felkísértem, hogy pakoljunk ki együtt. Bementünk a szobájába, ahol a fél napot eltöltöttem. Ugyanolyan illata volt Nam Joonnak is. Elkezdtük kibakolni a cuccokat. Nam Joon hirtelen szólalt meg.

-          Hoztam neked valamit, Noona.

-          Nekem?

-          Igen.

Kivett a táskájából egy bordó bársonydobozt. Ékszeres doboznak tűnik. Leült mellém az ágyra és kinyitotta. Egy nyaklánc. Gyönyörű. A medál rajta egy szív. Kivette a dobozból.

-          Fordulj meg.

Nem tudtam megszólalni, csak megfordultam. Most komolyan vett nekem egy nyakláncot, amin van egy szív?? Ennyire szeretne? Ilyen jó testvérek lennénk? Örülök, hogy ilyen jó kapcsolatban vagyunk. Feltette a nyakamba a láncot. Mikor megfordultam, Nam Joon a tarkómra csúsztatta a kezét és magához húzott. Egy csók. Szenvedélyes, amolyan üdvözlőcsók. Megilletődtem. Sok mindent elfelejtettem, de nem hinném, hogy a testvérek valaha is így üdvözölték volna egymást. Nem! Ez nem normális. Mit csinálunk? Mostohatesók vagyunk. Vagy nem? Miközben ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, éreztem, hogy nagyon jól esik a testemnek, amit csinálunk. Mintha egész idáig erre várt volna. Szétváltak ajkaink.

-          Ahogy gondoltam. Nagyon jól áll a nyaklánc.

Nam Joon mosolyogva nézett rám. Közben annyira felhergeltem magam, hogy nem tudtam az örömre koncentrálni. Testvérek vagyunk, és megcsókol! Ez visszataszító! Jó, nem vér szerint, de akkor is egy családot alkotunk! Ha apa és anya megtudná, mit szólnának! És az emberek! És én nem engedtem meg neki hogy megtegye. Csak fogta magát és megcsókolt. Azt vettem észre, hogy a kezem Nam Joon arcán csattan. Meglepte az öcsémet ez a reakció. Érthetetlenül nézett rám.

-          Ji Na…

-          Hogy mersz ilyet csinálni? Tisztában vagy vele, hogy testvérek vagyunk?

-          Mi a baj? Miért viselkedsz így hirtelen?

-          Én viselkedek így hirtelen? Te csókoltál meg csak úgy! Nem akarom, hogy még egyszer ilyet csinálj!

-          Te… nem is emlékszel?

-          Nem emlékszem. De tudom, hogy a testvérem vagy, apa és anya összeházasodtak, szóval egy család vagyunk. Itt lezártam. Nem tudom, mire kellene emlékeznem és mire nem. De nem is érdekel. Lehet, hogy akkor bele mentem ilyenekbe, de most más vagyok. És nem engedem meg neked, hogy ezt tedd. Maradjunk testvérek és kész.

Nem figyeltem Nam Joon reakcióját. Felálltam és kisétáltam a szobából. Az ágyamra huppantam és elkezdtem gondolkodni. A szám égett, ahol Nam Joon megcsókolt. Ilyen gusztustalan lettem volna, hogy csókolóztam a saját testvéremmel? Ráadásul szerelmes vagyok belé? Nem! A régi Oh Ji Na romlott volt. De ez az új nem az. És nem engedem még egyszer, hogy elkapjon a hév.

Ezeket gondoltam, de legbelül éreztem, hogy nagyon fáj. Sírni kezdtem. Miért pont a testvérem? Deja vu érzésem van. Mintha egyszer már ezen túlestem volna. Azzal az érzéssel aludtam el, hogy nem sikerült jól a második első találkozásom az öcsémmel. A szerelmemmel. Az Istenemmel.