Not today-25

Not today

25 - Taehyung pov.

Annyira szorosan fogom a pólómat, hogy még az ujjbegyeim is elfehéredtek miatta. Az ágyon fekve meredtem Jungkookra, ahogy sétál már az ajtó felé invitáló szavakat ejtve ki dús ajkai között. Muszáj összeszednem a gondolataimat, valamint az elmúlt öt perc történéseit. Mégis mi a retkes fészkes fejének a búbánata történt? Nem is! Az még jobb kérdés, hogy én miért így reagáltam?

- Jössz?

Kook szavára megrázom a fejem, hogy hamarabb átlássak a gondolataim sűrű fátylán, így felülök az ágyon, és gyorsan magamra kapom a felsőmet.

- Menj előre, mindjárt ott leszek én is. A zongorán vannak a kottáim, nézd át őket!

Szerencsémre a fiatal csak egy féloldalas mosollyal nyugtázza válaszom, majd elégedett arckifejezéssel kivonul a szobából. Amint átlépi a küszöböt egy nagyot sóhajtok és dőlök hátra ismételten a puha takarók közé. Kezeimet széttárva terítem el magam mellett, míg a plafont kezdem tanulmányozni.

Összegezzük. Csak azért mondtam Kooknak, hogy járjunk, hogy tudjam irányítani. Azért, hogy hallgasson a szavamra, így nekem legyen kényelmes a mellette töltött idő. Akkor ez mégis mi a fene volt? Morogva támaszkodom fel a könyökömre, majd nézek le kis barátomra, aki éppenséggel elég nagynak képzeli magát.

- Komolyan...?

Elhúzott szájjal grimaszolok merevségemre, majd összeszorítva a szemhéjamat felsóhajtok egy nagyot. Minden erőmmel azon vagyok, hogy lehiggadjak, és végül le tudjak menni csapattársamhoz komponálni. Csapattárs? Hogy lett ő ilyen gyorsan riválisból csapattárs? Ez olyan abszurd!

Kipattannak a szemeim, ahogy az ágy széléhez kúszok, és az ajtót kezdem el nézni.

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni azt, ami történt. Nem mondhatom, hogy nem esett jól, mert akkor hazudnék, és akkor valószínűleg nem lenne szűkös a nadrágom.

Úristen! – mordultam fel magamban, és túrok bele idegesen a hajamba. Komolyan bevallottam magamnak, hogy tetszett az, amit Kook csinált velem? 

Mivel tudom, hogy most képtelen lennék összeszedni a gondolataimat rendesen, főleg, hogy Jungkook vár komponálni, így inkább csak felkelek az ágyból, és mellőzve kusza gondolataimat lesétálok hozzá, hogy végre befejezhessem a számot, és el tudjunk kezdeni végre táncot is tanulni.

Teltek a napok, sőt a hetek is. Az elmúlt napokban egyre közelebb és közelebb kerültem csapattársamhoz. Miután befejeztük a komponálást már gyorsabban mentek a dolgok. Jungkook nagyon sokat segített nekem, amiért eleinte kellemetlenül éreztem magam, de mostanra csak jól esik a segítőkészsége.

Meg kell mondjam, Kook tartja magát a megbeszéltekhez, ahhoz, hogy mi ketten randizzunk. Egy ujjal sem ér hozzám, tartja az egy lépés távolságot, de a beszéde közvetlenebb. Azóta nem sértegetjük egymást, nem veszünk össze semmin, vagy ha igen, az a reggeli kakaó kérdése. Az utóbbi napokban viszont kezdett közeledni felém. Nem tudtam elkerülni, hiszen a tánckoreográfia miatt elkerülhetetlen volt. Olyan táncrész van a számunkban, amihez kell az, hogy közel legyünk. Nem adtam sok jelentőséget neki eleinte, de az utóbbi napokban mégis nehezemre esett ezt figyelmen kívül hagyni. Elkezdtem zavarban lenni mellette, ez pedig frusztrált. Mi történhetett velem?

Csupán három napunk volt még a vizsga előtt, ebből pedig csak kettőt töltöttünk itt, Hoseoknál. Egy éjszaka, és holnap már indulunk is vissza a kollégiumba, de szerencsére csak délután.

- Mivel ez az utolsó éjszakánk itt mi lenne, ha bemennénk kicsit a városba, és buliznánk egyet?

Hobi hangja szinte csöpög a boldogságtól a saját ötlete miatt. Ezt nyomatékosítva felemeli a kezében lévő vizes flakont, amit a reggel óta tartó táncpróba alatt már kiürített.

- Nem is tudom Hoseok – szólal meg mellettem Jungkook, aki már harmadjára kérte tőlem, hogy táncoljak el egy részt a koreográfiánkból. – Taehyungnak még finomítani kéne pár táncmozdulatot.

Nem tagadom, elég rosszul festettem. Izzadtam, melegem volt, és a hajam már csurom víz volt a homlokomon előbújó izzadságcseppek miatt. Vagy öt órája próbálunk, de van egy mozdulatsor, amit egyszerűen képtelen vagyok rendesen megcsinálni. Én is tudom, és persze társam, Kook is.

- Szerintem így is jó táncot raktatok össze. A zene is szuper, mit akartok még? Tae nem táncos, ha ennyire képes, akkor csak fogadjátok el.

- Még gyakorlunk! – vágtam rá, és szinte lyukat égetve bámultam Hoseok arcát a tükrön keresztül.

- Jól van, rendben – emelte fel az említett kezeit védekezően. – Jimin?

- Én megyek. –törölközőjét nyakába dobva kelt fel a földről, és versenytársa mellé sétált- Egy utolsó nyugodt buli mindig jól jön egy verseny előtt.

- Nem verseny, vizsga. – javítottam ki kollégiumi szobatársam, de ő csak legyintett egyet, mit sem törődően a kezével, majd Hoseokra pillantott.

- Tudok egy jó helyet. Jó a zene, az alkohol is elfogadható áron van, és ami a legjobb, rengeteg jó csaj jár be oda szórakozni.

Felkaptam a fejem Jimin szavaira. Egyből elengedtem magam, így már nem a tánchoz kellően álltam a lábamon. Megfordulva pillantottam a két fiú felé, és elképedve figyeltem, ahogy kaján vigyor terül el szép lassan orcájukon. Ha nem lennék ennyire elfoglalva azzal, hogy több, mint száz százalékot nyújtsak a félévi vizsgán, akkor én is velük tartanék. Viszont most szemem sarkából mégis Kookra pillantottam, aki a szemét forgatva felsóhajtott.

- Menjetek már! – szólt oda nekik, mire a másik kettő vigyorral arcukon megindult ki a sajátos tánctermünkből.

- Nem jövünk haza egyhamar! – vetette oda nekünk Hoseok, és már Jiminnel az oldalán ki is tették a lábukat a küszöbön.

Lassan fújtam ki a levegőt az ajkaim közül, majd Jungkook felé pillantottam, aki csak mosolyogva nemlegesen csóválta a fejét. Akaratom ellenére én is mosolyra húztam a számat, majd letöröltem a homlokomat.

- Folytatjuk?

Hangomra a fiatalabbik felém nézett, majd magabiztosan bólintva mellém sétált. Elfoglalta helyét, és a tükörbe nézve rám pillantott.

- Az eleje tök jól megy, szóval a refrén utáni pár lépéssel kezdjük. Ott szoktad elrontani.

Ha ezt egy hónappal ezelőtt mondta volna nekem biztosra veszem, hogy mérges lettem volna rá még akkor is ha tudom, hogy segítő szándékból mondta. Most pedig csak bólintok szavai hallatán, és beállok a megfelelő pozícióba, várva, hogy visszaszámoljon. Mereven néztem a tükörképét, egyenesen a szemeibe mélyedtem.

- Egy, kettő …

Amint elért háromig, egyszerre kezdtünk el mozogni. Szinkronba voltunk, mindaddig a mozdulatig, amit minden egyes próba során elrontottam. Most sem volt másképp.

- Asih! – túrtam bele idegesen a hajamba és azzal a lendülettel leguggoltam a földre. Szégyelltem magam, de ugyanakkor mérges is voltam magamra, hogy nem vagyok képes tökéletesen megoldani a feladatot.

- Ne idegeskedj. Tartsunk egy kis szünetet. – Kezét vállamra tette nyugtatásképpen, mire csak bólintottam. Halkan felsóhajtott, majd elengedve vállam a szoba sarkában lévő kis asztalhoz sétált, majd kezébe vette a telefonját.

- Nem értem miért nem vagyok képes megtanulni azt a részt. –fújtam ki idegesen a levegőt tüdőmből, miközben a tükörhöz kúsztam és nekidöntve hátam néztem Jungkook felé.

- Nem minden megy elsőre.

- Lehet, de ez már a hatvanadik alkalom. Bár tíz után nem számoltam. –hunytam le szemeimet, és a hideg vízzel teli palackomat a nyakamhoz nyomtam, hogy kicsit lehűtsön.

Annak ellenére, hogy beköszöntött a tél, és a hópelyhek elkezdtek hullani, idebent nagyon meleg volt. Hoseok szüleinek lakása tökéletesen be volt építve, így a fűtés is jól működött. Voltak napok, amikor az jelentette a megnyugvást, hogy tánc után kimenjünk pár percre a szabad levegőre, és sétáljunk egyet a hidegbe. Az egyik nap még hógolyócsatát is vívtunk egymással, ami meglepő, hiszen talán tíz évvel ezelőtt ha játszottam ilyesmit. Eddig bénának hittem, most pedig boldog voltam tőle, teljességgel felszabadult.

Gondolataimból Jungkook telefonjának csengőhangja zökkent ki. Felé nézek, ő pedig szemöldökét megemelve vizsgálja a kijelzőjét. Tétovázik, de végül felveszi és a füléhez emeli a készüléket.

- Igen?

Elég messze van tőlem, hogy halljam a vonal másik végén lévő ember szavait, így csak figyelemmel követem Kook arcvonásait. Eleinte semleges arcot vág, de ez az arckifejezés azonnal átvált valami másba. Ideges lett, de hogy mi miatt, azt nem tudom. Egy másodperc múlva máris ökölbe szorítja a kezét, majd felém sandít.

- Minden oké? –halkan kérdem, nehogy megzavarjam a társalgást, már amennyire ezt annak lehet nevezni.

Jungkook végigmér, majd válasz nélkül kirohan az ajtón engem hátra hagyva. Értetlenül meredek utána párat pislogva. Komolyan itt hagyott?

Lassan felkelek a földről az izomlázammal nem törődve, majd elveszett Nyulam után indulok. Mielőtt kiérnék a táncteremből hallom, hogy a bejárati ajtó becsapódik.

- Ezek szerint kimentél. – sóhajtottam fel, majd lementem én is a földszintre, ám mielőtt kimentem volna a házból még magamra kaptam egy kabátot. Még is csak tél van. Kezemet a kilincsre tettem, és úgy néztem körbe a meglehetősen csendes házban. – Hoseok? Jimin? –hangosan szóltam, ám válasz nem jött, így arra következtettem, hogy amilyen gyorsan csak tudtak elmentek szórakozni a közeli városba.

Amint kiléptem a házból keresni kezdtem a sietősen távozott fiút. Szerencsémre lábnyoma még friss volt a lehullott, puha hóban, így könnyedén tudtam követni. Egyedül azon voltam meglepődve, hogy Kook léptei egyenesen az erdőbe vezettek. Kabátomat összehúztam magamon és a kapucnit is a fejemre húztam.

Nagyon ritkán sétálgattam eddig a természetben. Talán még a szüleimmel, de annak is vagy ét éve. Amióta elhatároztam, hogy idol életbe vágok és a jelentkezésem elfogadták az erre szakosító iskolába azóta csak az énekléssel foglalkozom. Rengetegszer lett volna lehetőségem túrázni, de én inkább tanultam és fejlesztettem tudásomat. Már akkor is eltökélt voltam a célom miatt, viszont most hogy itt sétálok a fehér hólepellel borított erdőben meglehetősen nyugodt vagyok. Nem hittem volna, hogy ennyire nyugtató tud lenni egy pár perces séta túra.

Elég hamar véget ért a nyugodt sétám, ugyanis Jungkook lábnyomai egyenesen az elveszett fiúhoz vezettek. A fiú összekuporodva guggolt az egyik fa tövében. Kookon csupán a tánchoz felvett fekete rövidnadrágja, és a fehér rövid ujjú pólója volt. Nem volt nagyon hideg, de ez a ruházat, ami rajta volt cseppet sem felelt meg az időjárásnak.

- Mit művelsz? Meg fogsz fázni! – léptem felé, ám nem reagált semmit. – Hogy akarsz így első lenni, ha lebetegedsz?

- Ne most Tae!

Ekkor vettem csak észre, hogy hangja elcsuklott, más volt. Olyan volt, mint ha sírva. Értetlenül néztem, de nem hagytam annyiba, így leereszkedtem hozzá, és vele szemben helyeztem súlyomat a sarkaimra.

- Jungkook?

Kezeimet megnyugtatóan a vállára helyeztem, amivel elértem egy kis hatást. Felemelte a fejét, és úgy nézett rám. Azt hittem ott szakad meg a szívem, ahogy látom kikönnyezett szemeit, amiből kétségbeesés sugárzik.

- Hívd ide Jimint!

- Tessék? Miért?

Nem értettem, hogy miért szeretné hirtelen Jimint. Hallani akartam tőle a választ.

- Mert őt akarom! Vele akarok beszélni!

- Kook, ha gond van, azt nekem is elmondhatod. Hidd el tudok segíteni!

- Dehogy tudsz…

Elfintorodtam. Valamiért szavai éles késként vágtak belém, amiért dühöt és csalódottságot éreztem. Nyelvembe haraptam, hogy visszafogjam magam a hirtelen kiindulásomtól, így kényszerítve saját magam, hogy jobban átgondoljam szavaimat. Ha mást nem is, ezt megtanultam ezalatt a pár nap leforgása alatt, hogy ha jó csapatot akarok alkotni vele, akkor higgadtnak kell maradjak. Miután összeszedtem gondolataimat megszorítottam vállát, de épp úgy, hogy még ne okozzon neki fájdalmat.

- Ide figyelj Jungkook. Először is, Jimin már elment a házból és Isten tudja, hogy mikor és milyen állapotban fog hazaérni. Másodszor pedig nem tudom mi zaklatott fel ennyire, viszont én vagyok a párod, szóval szeretnék segíteni!

Szemei kétszeresére nőttek, szája pedig résnyire szétnyíltak egymástól. Meglepettsége teljesen kiült könnyáztatta arcára, ám én pontosan tudtam, hogy milyen szavak hagyták el a számat. Mondatom második felét pedig nyomatékosítva másik kezemet is a vállára helyeztem. Még ha arcomon komolyság látszódott, belül mást éreztem. Furcsa mód szívem hevesebben kezdett dobogni, amit mostanában egyre többször éreztem. Akármennyire is ellene vagyok, akármennyire elképzelhetetlen és nevetséges, de attól még ez van. Ez tényleg őrület. Lehetetlennek tűnik, de azt hiszem kedvelem ezt a fiút és szeretném, ha ezt tudná.

- Taehyung…

- Oké, ha most nem akarod elmondani, akkor nem kell. – kis mosolyra húztam a számat – Viszont nagyon örülnék, ha felkelnénk innen és bemennénk a lakásba.

Kook egy ideig csak szótlanul nézett, majd oldalra fordítva a fejét nyelt egyet. Valami tényleg nem lehetett rendben azzal a telefonhívással, de nem szerettem volna ezzel zavarni így ráhagytam. Inkább felkeltem, és a kabátomat levéve a fiúra helyeztem. Nem nézett felém, de amint ráterítettem a meleg anyagot azonnal megborzongott. Eddig visszatartotta a remegést, milyen ostoba.

- Menjünk.

Ismételten guggoltam le elé, ő pedig kihasználta az alkalmat és – amióta megbeszéltük ezt a járás dolgot, azóta először – megölelt. Meglepődtem, így azonnal elvesztettem az egyensúlyomat és eldőltem a földre. Ez nem lett volna gond, ha nem egy vékony nadrág lett volna rajtam, ami hamar elázik, főleg ha hóba ülök.

- Egy picit, maradjunk így.

Jungkook úgy helyezkedett, hogy fejét a vállamra döntötte, majd lehunyva szemét halkan felsóhajtott. Értetlenül néztem rá. Miért akar éppen most és itt ilyesmit csinálni? Miért most jön rá ez a romantikázás?

- Egy percet kapsz. –néztem el róla, és a fehér hóval borított erdőt kezdtem vizslatni. Még mindig elcsábított ez a táj. Viszont ami még jobban elvonta a gondolkodásomat az a heves szívverésem volt. A napokban folyton így vert mikor Jungkook közelében voltam.

Egy hete kezdődhetett, mikor leszedtük a kezemről a kötést. Akkor még kellemetlen érzés volt mozgatni, ám mivel a doktor szerint nem tört el a karom, csupán megrepedt, így a táncolás érdekében muszáj voltam levenni. Tökéletes mozdulatok kellettek, ha első akarok lenni. Mikor Kook elkezdte tanítani a koreográfiját eleinte nehezen sikerült leutánoznom. Szerencsére Kookie türelmesen állt hozzám, és segített nekem. Elnézte, hogy a mozgásom olyan akár egy facölöp, és elég merev vagyok, ha mozgásról van szó. Egy napjába telt, míg sikerült feloldani a korlátaimat, így legalább nem úgy táncoltam tovább, mint aki lenyelt volna egy seprűnyelet. Ezek után már könnyebben ment a tanulás, aminek a fiatalabb meglehetősen örült.

Ekkor tekintetem visszavezettem Jungkookra, ám ő lehunyt szemekkel szuszogott mellettem. Meglepetten néztem, ahogy kint a hidegben, a hóban ülve, nekem dőlve alszik. Nem nagyon csodálkoztam ezen, hiszen kora reggel óta fent vagyunk és edzünk. Az utóbbi napokban hajnalban kelt, és kijött futni pár kört a ház, illetve a kis tó körül. Mostanra teljesen ki lehetett merülve, ezért is aludt el.

- Kook. –próbáltam ébresztgetni, de meg sem mozdul. - Jungkook.

Szintén semmi életjel. Felsóhajtva harapok ajkamba. Felkelek a földről úgy, hogy karját átvetem a vállamon remélve így be fogom tudni vinni. Rosszul hittem. Ez a srác nehezebb, mint hittem. Második próbálkozásra, már –nehezen, de – a hátamra vetem, és térdhajlataiba fonva karomat indulok meg vissza vele a lakásba. Nem vagyok egy gyenge ember, de sose edzettem még arra, hogy valakit a hátamon vigyek csupán azért, mert éppen édes álmokat alszik.

A házhoz érve gyorsan lerúgtam magamról a vizes cipőmet, ám csapattársamét kénytelen voltam rajta hagyni. Ódzkodva mértem végig az előttem lévő hosszú lépcsősört. Magamban elmondtam egy gyors imát, hogy nehogy leessünk, miközben hősiesen próbálom felvinni Csipkerózsikát az ágyába. Nehezen, de végül fel tudtam vele menni a saját szobánkba, bár egyszer majdnem elvesztettem az egyensúlyomat a lépcsőfokokon. Amint beértem vele a szobába az ágyhoz sétáltam, majd amilyen gyengéden tudtam ráfektettem az ágyra. Mihelyst szabaddá váltak kezeim, azonnal a bőröndömhöz siettem, hogy elővegyek pár tiszta és legfőbbképp száraz ruhadarabot. Egy fél perc alatt átvettem, majd Kook ruháit kezdtem kutatni. Nem volt ínyemre, hogy átöltöztessem, de nem hagyhattam átázott és hideg ruhában.

Kook ruháival kezembe léptem az ágy mellé, majd felé hajolva utoljára megpróbáltam felébreszteni.

- Hé, Jungkook. Ébren vagy? - Szemeit összeszorítva dünnyögött valami érthetetlen szót, ami reményt adott számomra. – Igen, az biztos király! Jól mondtad. Fel tudnál ülni? - Mintha egy madzagon lévő bábú lenne, úgy ült fel az ágyon teljesen kómásan. Nem nyitotta ki a szemeit, a fejét is lehajtotta. Muszáj voltam megtámasztani a hátánál, hogy ne dőljön vissza. – Remek. Most pedig le kéne venni a kabátot. 

Engedelmeskedett. Lassan, szinte már bosszantóan kínzó lassúsággal próbált egymaga megszabadulni a kabátomtól. Ennyire ügyetlennek még nem láttam, de nem szólhattam egy szót se. Teljesen ki volt merülve, mivel miattam sokáig fent kellett maradni, és korán is kelt, hogy saját maga tánctudását is fejlessze, mivel mikor velem próbált akkor engem helyezett előtérbe. Elmosolyogtam rajta, de végül segítettem neki megválni a kabáttól. A pólóját is gyorsan lehúztam róla. Felsőteste teljesen libabőrős volt, ami egyértelművé tette, hogy azonnal át kell öltöztetnem, és meleg takaró alá tenni, hogy teljesen ki tudja aludni magát. Egy röpke pillanatig elidőztem kidolgozott, izmos hasfalán, majd megrázva a fejem ráadtam a tiszta felsőt. Miután visszadöntöttem a puha ágyra lassan kifújtam a levegőt.

Adja Isten, hogy ne most keljen fel. – Gondoltam magamban, majd a nadrágja szegélyéhez nyúltam. Gyorsan átfutott az agyamon pár gondolat, de elhessegettem őket Kook egészsége miatt. Akármennyire is homofób vagyok, muszáj átöltöztetnem. - Elvégre ez is pont olyan, mint mikor egy részeg havert visznek haza, és tiszta ruhát adnak rá, mivel a másikat lehányta. Nem?

A fiú nadrágjára fogtam, majd egy gyors mozdulattal lehúztam lábairól. Ám csak akkor eszméltem fel, hogy gondolatban sokkal előrébb jártam, mint kellett volna. A cipőjét még le se vettem. Elég érdekes látvány tárulhatott volna azok elé az emberek elé, akik véletlen ajtót nyitnak hozzánk. Egy eszméletlennek tűnő fiú nadrág nélkül fekszik az ágyon, míg egy másik idióta srác mellette ül az ágyon és a cipőfűzőjével babrál. Amint sikerült leoperálnom a bakancsait végül teljesen le tudtam hámozni Kook nadrágját. Szerencsére az alsónadrágja nem ázott át, hála a hosszított kabátomnak, így azt nem kell lecserélnem. Ráadtam az egyik melegítőalsóját, majd lábát normálisan elhelyezve az ágyon betakartam.

Elégedettem néztem az alvó fiút. A hidegtől kipirosodott arca meglehetősen szép volt. Ajkai résnyire nyitva voltak, ahogy vette a levegőt. Bár a takaró a nyakáig ért mégis láttam, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Az óra talán este hetet üthetett, így már sötétség borult az erdőre. A lámpa fénye zavarhatta a fiút, így azt lekapcsolva csak egy kis lámpát kapcsoltam be. Annak elég halovány volt a fénye, de mégis elég ahhoz, hogy ne essek orra addig, míg kisétálok az ajtón.

Mielőtt kisétáltam volna a szobából utoljára megnéztem az alvó fiút. Megigazítottam a takarót, majd elégedett mosollyal arcomon elindultam kifelé. Ám egy lépés után megtoppantam, ugyanis Jungkook keze a csuklómra tapadt. Értetlenül néztem vissza rá. Kook fáradt szemekkel nézett rám.

- Miért nem alszol? – próbáltam annyira halkan beszélni, amennyire csak lehet.

- Taehyung.

- Hagyni akartalak aludni. Nem akartalak felébreszteni.

- Maradj itt velem.

Hangja fáradt volt. Szemei is ezt sugallták, én pedig nem tudom megmondani milyen indíttatásból, de rábólintottam. Szabad kezemmel lefejtettem ujjait csuklómról, majd megkerülve az ágyat befeküdtem mellé. Jungkook azonnal elkezdett fészkelődni mellettem. Szembefordult velem, majd egy pár pillanat múlva vissza is fordult, nekem háttal. Valamiért mosoly terült el az arcomon a viselkedése miatt. Valamiért túl aranyosnak tűnt.