The first love

The first love
/Jimin x OC/
(Pompi One Shot)

" Egy ismeretlen fiúval álmodtam. Éjsötét, fekete hajtincsei enyhén eltakarták húzott szemeit, így annak színét nem láttam, de éreztem, hogy engem néz. Dús ajkai finom mosolyra húzódtak, mikor felálltam a székből. A következő pillanatban azonban eltűnt az interjúszoba és csak mi ketten voltunk egy tónál. A hold adott némi fényt, így nem láttam rendesen arcvonásait. Éreztem, ahogy pici ujjai finoman simogatják a bőrömet. A hideg is kirázott ott, ahol hozzám ért. Egy szót sem szólt, csak húzott magához, hogy ajkait az enyémhez érinthesse, és lágy csókba kezdhessen. Életem legjobb csókja volt, és még csak nem is valóságos."

Anya hangja ébreszt fel mély álmomból.

–        Ébredj fel, Soohyun! El fogsz késni az első napodon!

Hirtelen kipattannak a szemeim és eltűnik a nyomasztó álmosság. Felkelek az ágyamból és negyed óra alatt elkészülök. Hamar beérek a munkahelyemre, ami most még csodásabbnak tűnik, mint az interjún. A hatalmas fotocellás ajtó kitárul előttem és a modern, fényes belső tér hívogat, hogy menjek beljebb. A fekete, szürke és fehér színek ízléses használata lenyűgöz. Látszik, hogy divattal és lakberendezéssel foglalkozó cégnek ad otthont ez a hatalmas épület. A csinos recepciós hölgyhöz sétálok, aki azonnal elvezet arra a helyre, ahol dolgozni fogok. A márványpadló kopog a magassarkúm alatt. Fekete, szűk nadrágot választottam magamnak, amihez egy barackszínű, elegáns, mégis laza felsőtt vettem fel. A fekete magassarkú és barack színű táska tökéletes kiegészítő a ruhához. Hajamat kiengedve hagytam, így jobb az összkép. Nem szeretem, ha össze van fogva, mert az egyik fülem érdekesen áll, ami idegesíteni szokott. Mikor belépek a recepciós hölgy után az ajtón, hatalmasat dobban a szívem.

–        Ez lesz az irodája.

A helységben két íróasztal helyezkedik el. Az egyik közvetlenül az ajtóval szemben, a hatalmas ablak előtt van, míg a másik a bal oldali falhoz közel van elhelyezve a szemben lévő fal irányába forgatva. Így egyenesen a hatalmas szekrényre néz, ami tele van pakolva könyvekkel és mappákkal. Gyönyörű bézs, fekete és fehér színekben pompázik a nem túl tágas szoba. A meglepődésem oka mégsem ez. Az ablaknál lévő asztal mögött egy fiú ül. Bal könyökét a világos bútorra téve támasztja fejét és mutatóujját a szájára tapasztja. Jobb kezében a tollat fogja, miközben szemüvege fölött néz egyenesen a szemembe. A fekete hajú fiú is ott volt az interjún, habár csak a szoba egyik sarkában ült és csendben figyelt. Nekem mégis megakadt rajta a szemem, aminek következtében néha találkozott a tekintetünk. Vele álmodtam ma. Akaratom ellenére is beugrik a kép, ahogy megcsókol. A szájára emelem a tekintetem, amit épp megnyal. Ennek hatására kicsit hátra lépek. Nem lesz ez így jó. A recepciós elindul vissza a helyére, így láthatom az eddig eltakart névtáblákat az ajtón. Már az enyém is ott volt." Kim Soohyun személyi asszisztens". Elolvasom a fölötte lévő táblát is. " Park Jimin, igazgatóhelyettes".Park Jimin. Miért ilyen ismerős ez a név? Nagyot nyelek. Igazgatóhelyettes? Ilyen fiatalon? Nem lehet idősebb nálam.  Erről nem volt szó az interjúban. Ráadásul személyi asszisztens? Lakberendezési manager és tanácsadóként volt meghirdetve a munka.

–        Meddig ácsorogsz még ott? Huzat van.

A hang irányába kapom a fejem. A fiú ugyanabban a pozícióban van, mint az előbb. Félszegen belépek az ajtón, amit becsukok magam után. Illedelmesen meghajolok és bemutatkozom.

–        Soohyun vagyok, örülök a találkozásnak. Keményen fogok dolgozni.

Jimin ledobja a tollat a kezéből, leveszi a fejéről a szemüveget és a toll mellé helyezi. Keresztbe teszi karjait, úgy mér végig, kifejezéstelen arccal. Hangja kimért, amitől kiráz a hideg.

–        Tudod, mi lesz a feladatköröd?

–        Lakberendezéssel fogok foglalkozni.

–        Téves.

–        Téves? Arra az állásra jelentkeztem.

–        Az igaz, de az állást már betöltötték, mikor jelentkeztél rá.

–        Akkor miért hívtak be?

–        Nem hagyhatunk elveszni egy tehetséget sem. Lesz még lehetőséged ezzel foglalkozni. Tudod mi a személyi asszisztens feladatköre?

Megrázom a fejem, mire enyhe mosolyra húzza a száját.

–        Segítened kell az én munkámat.

–        És ez mit takar?

Jimin visszaveszi a szemüvegét és újra a papírjai fölé görnyed.

–        Majd megtudod. Ma hagyok neked időt, hogy megszokd a környezeted. A recepciós majd körbevezet. Rendezkedj csak be, az lesz a te helyed.

Anélkül, hogy felnézne a papírokból, rámutat a másik asztalra. Lassan megyek oda a bútorhoz, ami szinte teljesen üres. Hamar berendezem az ízlésemnek megfelelően, így csak csöndben ülök a széken és próbálom elhessegetni az állandóan felbukkanó képeket az álmaimból. Tény, hogy az interjún megnéztem magamnak, de azt nem gondoltam volna, hogy vele fogok álmodni, sőt mi több, ő lesz a főnököm. Egy dolgot azonban nem értek. Miért kell nekem egy szobában dolgozni vele? Ennyire fontos lenne munka közben a közvetlen kommunikáció? Megfordul a fejemben, hogy felmondok de hamar el is vetem az ötletet. Bekerültem ahhoz a céghez, ami már évek óta az álommunkahelyem. Nem adhatom fel ilyen könnyen. A ranglétrát nekem is meg kell járnom, így egyelőre beérem az asszisztensi állással. De hogy koncentráljak, mikor itt van ő? Lopva tekintek a fiú felé, aki szorgosan munkálkodik a papírjai fölött. Nem tudom levenni róla a szemem. Fekete hajtincsei gondosan vannak beszárítva. Ápolt és ízléses külseje azonnal felhívja magára az ember figyelmét. Hogy fogok tudni mellette dolgozni? Meg fogom egyáltalán szokni ezt a látványt?

–        Miért bámulsz?

Összerezzenek a hangja hallatán. Csak ekkor veszem észre, hogy milyen sokáig néztem őt. Elkapom a tekintetem és gyorsan keresni kezdek valamit az asztalon, amivel foglalkozhatnék, de nem találok semmit. Megköszörülöm a torkom és mikor visszanézek rá, tekintete belefúródik az enyémbe. Pár pillanat erejéig farkasszemet nézünk. Jimin leveszi a szemüvegét, leteszi az asztalra és feláll a székéből. Kezét a fekete nadrágja zsebébe csúsztatja, úgy kerüli meg az asztalt, hogy egyenesen hozzám sétálhasson. Fehér inge szinte rátapad a testére, ezért tisztán látszanak alatta jól kidolgozott izmai. Nyakkendője hanyagul lóg a nyakában. Cipője kopog, miközben teszi egymás után a lépéseket. Elegáns, mégis vonzó... Egy pillanatra sem veszi le a tekintetét rólam. Mikor ideér hozzám, két tenyért az asztalomra támasztja és enyhén előre dől, hogy közelebb lehessen hozzám. Enyhe mosolyra húzza a szája szélét.

–        Az állásinterjúdon is ezt csináltad.

Hatalmasat dobban a szívem. Lesütöm a szemem. Találkozott párszor a tekintetünk, de nem éreztem azt, hogy bámulnám őt. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Ha beleegyezek, ha letagadom, akkor is neki lesz igaza. Határozott jellemnek tűnik, így nem hiszem, hogy valaha is enyém lenne vele szemben az utolsó szó. Keze hirtelen mozdul, így mire reagálhatnék, már azt veszem észre, hogy az államnál fogva tartja a fejem, így kénytelen vagyok egyenesen azokba a titokzatos barna szemekbe nézni. Nem értem, mi fog meg benne ennyire. Soha nem voltam olyan lány, aki hanyatt dobta magát a fiúk előtt, de ő teljesen levesz a lábamról. Arcunk csak centikre van egymástól, így tisztán hallom a lélegzetvételét. Ugyanolyan gyorsan kapkodja a levegőt, mint én.

–        Azt terveztem, hogy csak holnap avatlak be a munka rejtelmeibe, de nem bírok magammal, ha így nézel rám.

Nem bír magával? Mégis miféle munkát kellene nekem itt csinálni? Biztosan nem fogok úgy feljebb jutni, hogy a testemet használom! Eltaszítom a kezét és felállok a székből. Eddig elvarázsolt a tekintetével, de most iszonyatosan mérges vagyok. Olyan dolgokra rávenni engem, ami nem tisztességes.... Soha!

–        Felmondok.

Meglepetten egyenesedik ki.

–        Még el se kezdted a munkádat. Már most feladod?

–        Nem kérek az ilyen munkából, köszönöm szépen!

–        Mindenki a ranglétra alján kezdi.

–        Nem vagyok egy ócska nő, aki ilyen módszerekkel él, hogy hatalmat kapjon.

–        Nem értem, miről beszélsz. Milyen módszerek?

–        Hát... Én. Nem vagyok hajlandó a női mivoltomat feladni még az álommunkáért sem.

–        Nem kértem, hogy add fel a női mivoltodat.

–        Ágyba csalni nem egyenlő ezzel?

Hatalmasra tágulnak a pupillái, majd összeszűkíti szemeit.

–        Szerintem...

Mikor elkezdi a mondatot, kopogás hallatszik és valaki kinyitja az ajtót. Öt fiatal, talán velem egykorú fiú lép be az irodába. Az egyikük egy hatalmas állványt tol maga előtt, ami tele van pakolva ruhákkal. A másik fiú kezében egy pavilon, a legelső fiú kezében pedig egy fényképezőgép van. Meglep, hogy ilyen hirtelen ennyi ember tömörül be. Így hagyjam el a fél órája megszerzett munkahelyemet? Jimin vidáman üdvözli a nem várt vendégeket. Olyan sok dolgot hoztak magukkal, hogy alig férünk el.

–        Fiúk! Pont időben jöttetek!

–        Ne haragudj a késésért, Jimin. Épp Aliee fotózásán vagyunk túl és kicsit megcsúsztunk közben.

–        Nem gond, lényeg, hogy itt vagytok.

Hirtelen felém fordul.

–        Nos, Soohyun. Bemutatom neked az első számú csapatot, akik általában vállalják a fotózásainkat. Legjobb barátaim. Kezdem a legidősebbel.

Ahogy sorolja a neveket, a fiúk kiválnak a tömegből és meghajolnak.

–        Kim Seokjin. Ő állapítja meg, hogy melyik modellnek milyen profil áll a legjobban, ő látja el tanácsokkal őket, hogyan tudnak újat mutatni a közönségnek. Min Yoongi. Általában ő választja ki a helyszín legjobb szegletét a fotózáshoz. Figyelembe véve a fényviszonyokat, hátteret, napszakot stb. Jung Hoseok. Ő felelős a sminkért és a hajért. Kim Namjoon. Ő a csapat vezetője. Tulajdonképpen a manager, aki elvállalja vagy elutasítja a munkákat. Kim Taehyung. Ő felelős a ruhákért, amiket a modellek felvesznek. És végül Jeon Jungkook. Ő a fotós. Tulajdonképpen ő az, aki az összes többi embert felülbírálhatja, ha szerinte az ő elképzelése szerint jobb lenne az összkép.

Alig fogom fel az információkat, de egy dolog azonnal leesett és gondolkodás nélkül kérdezem Jimint.

–        A legfiatalabb bírálja az idősebbeket?

–        Igen. Tudom, hogy meglepő, de mindig a fotósnak van a legnagyobb befolyása és neki jó érzéke van hozzá.

–        És miért vannak itt?

–        Hogy elkezdhesd a munkádat.

–        Mit kell csinálnom?

–        Azt kell tenned amit a fiúk mondanak és szépen mosolyogni a kamerának.

–        Tessék? Én ezt biztos nem vállalom! Különben is! Ezzel hogy segíteném már a munkádat?!

A fiúk ledöbbennek. Nem elég, hogy felemelem a hangom az igazgatóhelyettesre és ellent mondok, de még le is tegezem. Utólag gondolok bele, hogy mit tettem. Aztán eszembe jut, hogy amúgy is fel akartam mondani. Csináljon más nőkről fotókat magának! Jimin alig halhatóan felkacag. Jobb kezét a szájához emeli, miközben rázkódik a nevetéstől.

–        Ez a mentalitás az, amit imádok benned!

–        Tessék? Nem is ismersz!

Pár pillanat erejéig csöndben marad, majd folytatja.

–        Azért segítesz ezzel, mert a modelljeink most vagy szabadságon vannak, vagy külföldi, illetve belföldi bemutatókon és nincs senki, akinek modell alkata lenne, hogy megnézhessem a mostani kollekciótervet. Nyári kollekció, de már most folynak a munkálatok. Neked mindened megvan ahhoz, hogy olyannak lássam a ruhát, amilyen a modelleken.

Ész érvnek tűnik, mégis viszolygok a gondolattól, hogy engem most fotózzanak. Felsóhajtok és előveszek egy papírlapot, amire bőszen írni kezdek. Jimin érdeklődve kérdez.

–        Mit csinálsz?

–        Megírom a felmondásom.

Amint kimondom a mondatot, Jimin kikapja a kezemből a tollat, megragadja a karom és kirángat az irodából egyenesen a férfi mosdóba. Próbálok szabadulni, de nem megy. Kiabálni azonban nem akarok, mert azonnal felhívnám ránk mindenki figyelmét. A fiú gondosan bezárja a mosdó ajtaját, nekidönt a falnak és közrefog a két kezével, amit szintén a falnak támaszt.

–        Mi bajod van, Soohyun?

–        Azon kívül, hogy nem erre a munkára jelentkeztem, semmi.

–        Mondtam már, hogy mindenki lentről kezdi.

–        Ez már nagyon az alja! Nem fogom illegetni billegetni magam, mert a kedves igazgatóhelyettes úr úgy kívánja!

–        Nem kell ennyire komolyan venni. Nem foglak megenni.

–        Sajnálom Jimin, de nekem ehhez nincs gusztusom.

–        Más lettél.

–        Tessék?

–        Régen bármit megtettél volna, hogy ide kerülj. Mi változott?

–        Régen? Találkoztunk mi előtte?

–        Nem ez a fontos Soohyun. Nincs olyan dolog, ami miatt érdemes eldobni az álmainkat. Még te mondtad nekem, hogy ha egyszer valamit elhatároz az ember, azt a végsőkig a szemünk előtt kell tartani. Célok nélkül semmik vagyunk.

–        Mikor mondtam én neked ilyet?

Jimin enyhe mosolyra húzza a száját. Tesz felém pár lépést, mire én hátrálni kezdek, de neki ütközöm a falnak. A fiú arca egy centire van az enyémtől. Belenézek azokba a gyönyörű barna szemekbe és eltűnik a dühöm. Valami érthetetlen oknál fogva megnyugtat a jelenléte.

–        Szeretlek, Soohyun.

Jimin hangja elcsuklik, mikor kimondja a nevem. Hatalmasat dobban a szívem és melegség járja át az egész testem. Hisz még csak most ismertem meg. Nem lehet ilyen hatással rám egy vad idegen! Hirtelen ellököm magamtól és kimondom, amit már egyszer megtettem.

–        Felmondok.

Kiviharzok a férfi mosdóból, így sikerül összeütköznöm egy férfival. Bocsánatkérően meghajolok és kifutok az épületből. Valami itt nincs rendben.

" Egy ismeretlen fiúval álmodtam. Az iroda felé tartottam a folyosón, mikor hirtelen megragadt egy kéz és berángatott a férfi mosdóba. Nekilökött a falnak és olyan erővel csókolt, hogy alig kaptam levegőt. Egy fekete hajzuhatagot láttam csak, majd mikor elhúzódott tőlem, megpillantottam az arcát. Vékony résen keresztül nézett engem a gyönyörű barna szemeivel. Dús ajkai vonzották a tekintetem. Nem tudtam uralkodni magamon, így visszacsókoltam. Gyorsan szabadult meg ruháimtól, de hirtelen valaki benyitott."

–        Kelj fel, Soohyun! El fogsz késni az első munkanapodon!

Kipattannak a szemeim és levánszorgok a lépcsőn. Nehezen készülök el. Úgy tűnik nem aludtam valami jól. Anya hangja aggodalmasan cseng.

–        Gond van, kincsem?

–        Nem tudom. Lehet, hogy rosszul aludtam az éjjel.

–        Rosszat álmodtál?

–        Nem mondhatnám rossznak.

–        Mit álmodtál?

–        Nem rémálom volt, anya.

–        Akkor is érdekel.

–        Egy fiúval álmodtam.

–        Milyen fiúval?

–        Nem tudom, nem ismerem, de az álmomban olyan volt, mintha szerelmes lennék.

–        Tényleg?

–        Igen. Nem szeretem a valósághű álmokat.

–        Próbáld meg elfelejteni. Na de menj dolgozni. Ez az első napod, jól kell teljesítened.

–        Rendben van. Szurkolj!

–        Szurkolok.

Mikor beérek a munkahelyemre, elcsodálkozom. Gyönyörű épület. Mindig is ide akartam bekerülni. Az épületben egy csinos recepciós lány fogad mosolyogva. Egyből elkísér a szobába, ahol dolgozni fogok. Remélem beválok majd nekik. A lány kinyitja nekem az ajtót. Úgy érzem, mintha kiugrana a szívem a helyéről. Ezt a fiút láttam az álmomban! Sőt, még az interjúmon is ott volt! Az ablak előtti asztal mellett áll. Fekete haja rendetlenül áll össze vissza. Szűk farmernadrág van rajta, amihez egy fekete, laza felsőt vett fel. Enyhe mosolyra húzza a száját és egyenesen engem bámul.

–        Köszönöm, hogy ide vezetted az új lányt, Jandi. Most már elmehetsz!

A lány meghajol, majd becsukva maga mögött az ajtót követi a fiú utasításait. A szembetűnő jelenség lassú léptekkel felém közeledik. Olyan hangosan ver a szívem, hogy imádkozom, legalább ő ne hallja meg.

–        Soohyun. Igaz?

Válaszul csak bólintok egyet. Nem tudom levenni róla a szemem. Valamiért nagyon vonz. Lehet az álmom miatt, de nagyon meg akarom csókolni!

–        Üdvözöllek a munkahelyeden. Park Jimin vagyok, a főnököd, az ott pedig az asztalod.

Jobbra mutat, ahol valóban még egy asztal van. Visszaemelem a tekintetem rá. Egyre közelebb jön, ahogy beszél.

–        A személyi asszisztensem leszel, ami annyit takar, hogy meg kell könnyítened a munkámat.

–        És mi lesz a konkrét feladatom?

Már csak egy karnyújtásnyi távolság van közöttünk, mikor megáll és hatalmas mosolyra húzza a száját.

–        Mielőtt belemennénk a részletekbe, pihenésre van szükségem. Menjünk el enni valahova. Meghívlak.

–        Munkaidőben? Nem kellene először megcsinálni a dolgaimat?

–        Még nincsenek dolgaid. Először ismerd ki a főnököd. Utána lesz elég munkád.

Bólintok egyet és félreállok az ajtóból, hogy elengedjem őt. Követem végig a folyosón. Zavarban vagyok, mert mindenki minket néz. Mit gondolhatnak vajon rólam? Az első napon elmegyek enni a nagyon dögös főnökömmel. Még egy percet sem dolgoztam! Mikor kimegyünk a kijáraton, Jimim egy tűzvörös autó mellett áll meg. Kinyitja az anyósülésnél a kocsiajtót és invitál, hogy üljek be. Mi lesz ebből? Miért kell nekem ezt csinálnom? Beül mellém a vezetőülésbe és beindítja a motort. Mintha a fejembe látna, válaszol a fel nem tett kérdésemre.

–        Ne aggódj. Szeretném, ha jobban ismernél, hogy könnyen tudjunk együtt dolgozni. Ez fontos számomra.

Megnyugtató amit mondd, de mégse. Megállunk egy étterem bejáratánál. Egy inas jelenik meg, aki azonnal elveszi a kocsikulcsot Jimintől, mi pedig bemegyünk a puccos helyre. Leülünk egy asztalhoz és a kezembe nyomja a pincér az étlapot. Kinyitom, de amint meglátom az árakat, be is csukom. Ilyen gazdag lenne? Jimin ijedten néz rám.

–        Baj van?

–        Ez egy méregdrága hely!

–        Miért zavar az téged?

–        Nem engedhetem, hogy ennyit költsön rám!

–        Megkérhetnélek rá, hogy ne magázz. Egy korúak vagyunk és idegesít. Ne az árakkal foglalkozz, hanem válassz. Ezt a főnököd mondja.

Nagy nehezen kiválasztok egy ételt, aminek jó hangzása van. Egész végig csöndben vagyunk, amíg el nem fogy az összes adag, amit rendeltünk.

–        Lassan ideje visszamenni.

Visszamenni? De hisz semmit sem tudtam meg róla. Nem azért jöttünk, hogy jobban megismerjük egymást?

–        Még nem is beszélgettünk.

Jimin gyanakodva néz rám.

–        Miért? Szeretnél?

–        Úgy volt, hogy ezért jövünk, de csak ettünk. Nem fontos, hogy megismerjük egymást?

Jimin elmosolyodik és feláll az asztaltól. Megragadja a karom és kirángat az étteremből.

–        Nem kellene fizetni?

–        Enyém az étterem.

Lesokkolok egy pillanatra. Egy divatcégnél vezető és saját étterme is van? Mennyire lehet gazdag?? Tény, hogy az étterem nagyon ízlésesen volt berendezve. Kellemesek a színek és kényelmes az elrendezése. Emellett modern, de emlékeztet a régi idők stílusára is. Teljesen az én ízlésem ez a hely, de nagyon drága. Magamtól biztosan nem tudnék ide eljönni. Beszállunk az autóba. Nem megyünk sokat, mikor a fiú megáll egy mellékút szélén a fák mögé bújva.

–        Miért vagyunk itt?

Jimin nem szól semmit, csak kikapcsolja az övét és mélyen a szemembe néz, miközben megcsókol. Érzéki, heves csók, ami tele van érzelmekkel. Nem vagyok olyan, aki ezt hagyni szokta, de nagyon jól esik. Olyan, mintha megkapnék valamit, amire már régóta vágyom. A hosszú csók közben Jimin kikapcsolta a biztonsági övemet, így szabadon hozzáférhet a felsőmhöz. Laza ingemet lassan gombolja ki egymás után. Hirtelen észbe kapok, hogy mit csinálok és ellököm magamtól. Gyorsan dobogó szívemet a torkomban érzem és kapkodom a levegőt, ahogyan ő is.

–        Kérlek, menjünk haza.

Mintha szomorúság suhanna át a tekintetén, de nem ellenkezik. Visszaül a helyére és beköti magát.

–        Gombolkozz be és kapcsold be az öved. Ne legyél hanyag. Te nem ilyen vagy.

" Egy ismeretlen fiúval álmodtam. A szobámban voltunk. A fiú fekete haja nedvesen tapadt a homlokához. Meztelen felsőtestén gyöngyöztek az izzadságcseppek. Elmosolyodott és tett felém pár lépést.

–        Megtettem, amit kértél. Most én jövök.

Összehúztam magam a hangja hallatán. Az ágy szélén ültem és onnan néztem fel rá. Hangom meglepően kacér volt.

–        És mégis mit kíván, igazgatóhelyettes úr?

Buja mosolyt villantott. Tett felém egy lépést és letepert az ágyra. Csókolgatni kezdte a nyakam, amibe beleborzongott az egész testem. Akartam őt. Nagyon. Befejezte a csókolgatást és érzéki, vággyal teli szemeivel engem nézett.

–        Téged kívánlak. "

–        Soohyun! Áttették a munkakezdésedet!

Anya hangjára kelve kipattanok az ágyból és leszaladok a lépcsőn.

–        Áttették? De miért?

–        Nem tudom. Most hívtak, hogy két nap múlva kezdesz.

–        De miért téged hívtak? Miért nem engem?

–        Nem tudom, kincsem. De így legalább tudsz pihenni.

–        De ez nem így működik! Bemegyek.

–        Várj, Soohyun! Biztos colt okuk rá.

–        Tudni akarom, mi az az ok.

Hátat fordítok anyának, felkapom a pizsamámra egy kabátot és kifutok a buszmegállóba. Hamar beérek a céghez, ami azonban zárva van. Hétfő reggel? Egy nő áll be mellém a bezárt ajtó elé. Értetlen arckifejezéssel bámul.

–        Tudok esetleg segíteni valamit?

–        Elnézést, de meg tudná mondani, hogy miért van zárva az épület?

–        Hétvégén sosincs nyitva.

–        Hétvégén? Nem hétfő van?

–        Nem. Kettőezer-tizenhét április huszonnyolcadika van ma.

–        Tessék? Az lehetetlen. Kettőezer tizenöt van és október.

–        Jól van? Nincs valami baj a fejével?

A nő aggódó pillantásai fokozzák bennem az idegességet. Valami nincs rendben. Körbenézek és látom, hogy rügyeznek a fák. Észre se vettem, hogy izzadok a kabát alatt. Meleg van. Félelem kap el és nem törődve az engem szólongató növel rohanok hazafelé. Hirtelen egy tűzvörös autó áll meg mellettem csikorogva. Egy fekete hajú fiú száll ki belőle. Egyenesen engem vesz célba hirtelen berángat az autóba. Annyira le vagyok sokkolva, hogy mire reagálhatnék, már lezárta az autó ajtaját és rég mellettem ül a vezetőülésben. Beindítja a motort és elindul az autó. Nem tudom, mit csináljak? Ki ez a fiú és mit akar? De ennél fontosabb, hogy miért érzem magam mellette biztonságban, mikor konkrétan elrabolt? Arra eszmélek, hogy megáll alattam a jármű. Mikor felnézek, egy tavat látok magam előtt, amin gyönyörűen csillan a nap fénye. Hirtelen egy kép ugrik be ugyanezzel a tájképpel, miközben egy fekete hajú fiú épp engem csókol. Kinyílik mellettem a kocsiajtó.

–        Szállj ki.

Engedelmeskedem az ismeretlen fiúnak éy kiszállok az autóból, de a fiú egyből megragadja a karom és odarángat a tó partjára. Megáll közvetlenül előttem és beletúr a kócos hajamba. Megborzongok az érintésétől és kellemesen libabőrös leszek. Ahogy a szemébe nézek, úgy érzem, mintha ismerném minden egyes porcikáját. Arra vágyom, hogy megcsókoljam. De miért? Most látom csak először. Egy könnycseppet látok legördülni az arcán, amitől elszorul a szívem.

–        Soohyun.

Tudja a nevem? Honnan? Automatikusan kérdezek vissza.

–        Ki vagy te?

–        Nem ismersz meg. Ugye?

–        Azt hiszem, ma veled álmodtam.

A fiú szemeiből egymás után gördülnek le a könnycseppek. Szomorú vagyok. De miért?

–        Jimim vagyok. A barátod.

–        Barát? Legjobb barát?

–        Nem. A pasid

–        Az lehetetlen. Most látlak először.

–        Nem. Már két éve, hogy járunk.

–        Hazudsz!

Ellököm magamtól és megrázom a fejem.

–        Tudod, milyen nap van ma?

–        Kettőezer-tizenöt október tizenhárom.

–        Nem. Az a szülinapom. Ma kettőezer-tizenhét április huszonnyolcadika van.

–        Az lehetetlen!

–        Nyugodj meg, Soohyun! Csak hallgass meg!

Érthetetlen okból, de hallgatok rá és próbálok megnyugodni. Jimin elkezd mesélni.

–        Két éve jöttél hozzánk dolgozni. Én vagyok a főnököd. Három hónapja voltunk együtt, mikor agyvérzést kaptál. Sérült a memóriád, így mindent elfelejtesz másnapra.

–        Nem hiszek neked!

Jimin tesz felém pár lépést és magához húz.

–        Ha nekem nem hiszel, higgy magadnak. Mit érzel, mikor ezt csinálom?

Megsimítja a fülem mögötti részt.

–        Kiráz a hideg.

–        És ha ezt?

Nyom egy puszit a nyakamra, amibe beleremegek.

–        Hevesen ver a szívem.

–        És ha ezt?

Száját az enyémhez tapasztja és lassan, érzékien megcsókol. Mikor elválnak ajkaink, becsukva tartom a szemem.

–        Elkábulok tőle.

–        Mit érzel irántam?

–        Nem tudom.

–        Mit érzel, mikor mellettem vagy?

–        Biztonságban érzem magam melletted és olyan, mintha már ismernélek.

–        És ha a szemembe nézel, mit súg a szíved?

–        Azt, hogy szereted ezt az embert.

–        Mert szeretsz. És én is téged. Soohyun. Tudod, hányszor játszottam ezt el veled a két év alatt?

Ez tényleg mind igaz? Nem! Ellököm magamtól és elindulok az autó felé. Nem jutopk messzire. Jimin megragad háturól és szorosan átölel. Érzem, ahogy a jobb vállamat könnycseppek áztatják. Olyan nehéz ezt elhinni. Az érzelmeim pedig teljesen valósak. Ha ez viszont mind igaz és én tévedek, akkor miért szenved miattam minden nap?

–        Miért csinálod meg ezeket értem?

–        Már mondtam. Mert szeretlek. És nem bánom. Minden nap meghódítalak és minden nap különleges veled. Nehéz, de mindent megteszek, hogy egyszer visszanyerhesd az emlékezeted. Gyere ide.

Magához húz és szorosan megölel. Mélyen beszippantom az ismerős illatot és szorosabban ölelem Jimint.

–        Sajnálom, hogy elfelejtelek.

–     Nem felejtesz el. Ott vagyok a szívedben és az álmaidban. Ez nekem elég, hogy tovább küzdjek.

Nem bontakozunk ki az ölelésből. Tudom, hogy ismerem és tudom, hogy szeretem. Szeretnék emlékezni az első csókunkra és az első találkozásunkra, a közös élményeinkre. Eljön majd az a nap, mikor megmaradnak a közös emlékeink? Jimin kibontakozik az ölelésből és halványan elmosolyodik.

–        Mit szeretnél ma csinálni?

–        Éljük át újra az első randinkat.

–        Épp azt csináljuk.

Elmosolyodom és megcsókolom. Tudom, hogy ő az, akit ma szeretek és remélem mionden nap küzd majd értem.

Köszönöm, Park Jimin. Az első szerelmem.