7 főbűn -kilencedik-

7 főbűn

-kilencedik-

Napjaink II.

Álmomban gyerek voltam. Hófehér ruhában futottam végig a zöldellő füvön. Szőke fürtjeim rakoncátlanul szálltak fel majd hullottak alá, ahogy tettem egymás után a lépéseket. A szüleim egy kék pokrócon ültek. Ahogy egymás szemébe néztek, mosolyogtak. Édesapám gyengéden édesanyám füle mögé simította szőke haját, amitől mind a ketten elvörösödtek. Hosszan néztek egymás szemébe. A megható pillanat kedves volt a szívemnek. Nem akartam, hogy véget érjen, ezért megálltam, hogy ne zavarjam őket. Ez volt az utolsó emlékem arról, hogy apa őszintén, szeretettel nézett anyára. A meghitt pillanat egy másodperc töredéke alatt megszűnt, ahogy négy férfi árnyéka vetült a szüleimre. Nem emlékszem az arcukra, anya ijedt tekintetére azonban igen. Az egyik férfi apa kezébe nyomott egy papírt, amitől apám erőszakos lett és ordibálni kezdett. Nem a férfiakkal. Édesanyámmal…

A fiatal nő abba hagyta az írást és a példaképére meredt. Az idős hölgy csak később vette észre, hogy a lány nem ír. Nem szólt, csak bámult ki az ablakon. Hosszú csend után a mesélő az írnokra emelte a tekintetét és határozottan utasította.

-          Írj.

A fiatalabbik megrázta a fejét. Becsukta a füzetet, eltolta magától és járkálni kezdett fel-alá a szobában. Az ujját harapdálta és gondolkodott. Később megállt az idősebbik előtt és széttárta a karját.

-          Mi a franc folyt itt a két család között? Mi ez? Miért?

A házigazda elfordította a fejét és maga elé vette a füzetet. Halkan beszélt, miközben azt lapozgatta.

-          Még nem mondom el.

-          Miért?

-          Nincs itt az ideje.

-          Tudnom kell!

A fiatal nő éles hangja megsemmisítette az eddigi csöndet. Forrt a haragtól. Nem volt képes elhinni, amiket hallott. A tény, hogy a családja miatt szenvedett a példaképe, dühítette. Az ember azt hinné, hogy a módosabb emberek legalább megpróbálnak becsületesen élni. Ez azonban pont fordítva van. A szegény ember az, aki fél a büntetéstől. Elvehetik tőle még azt a keveset is, amije van. Ezért legalább a becsületét meg akarja tartani. Ezek az emberek viszont, akik körbe vették az előtte ülő nőt, tönkretették. Az idősebbik az írnok szemébe nézett, majd a füzetre, amit elkezdett lengetni a fiatal orra előtt.

-          Idővel megtudod. Ezzel nem segítesz. Írj. Kevés időnk van.

Az idősebb ledobta a füzetet az asztalra és ráhelyezte a tollat. Mikor a fiatal nő nem mozdult, kezdett idegessé válni. Felállt a helyéről és a vendége elé állt. Egy fejjel magasabb volt az idősebb, ezért kicsit lehajolt, miközben beszélt.

-          Azt mondtad, tudod vállalni ezt a munkát.

-          Igen. És csinálom is, de ez embertelen!

-          Nem a véleményedre vagyok kíváncsi. Neked csak le kell írnod, amit mondok. Nehezedre esik? Akkor keresek mást.

A házigazda kiegyenesedett és hátat fordítva a lánynak megindult a telefon felé. Nem jutott sokáig, mert a fiatalabbik megragadta a karját.

-          Nem! Megcsinálom. Csak… egy kis szünetet kérek.

Az idősebbik lefejtette magáról a lány kezét és felé fordult.

-          Nincs időnk. Bármikor rám találhatnak. Ha nem tudjuk befejezni, nem fogod megtudni, amit akarsz.

A vendég összeszorított fogakkal visszaült a helyére. Remegő kezével megfogta a tollat és várta, hogy a mesélő folytassa. Az említett visszaült a karosszékbe, de nem tette keresztbe a lábát, inkább maga alá húzta. Kibontotta hosszú, őszülő haját és játszani kezdett vele. Az írnok csodálkozva meredt rá. Nem szokott ilyeneket csinálni. Úgy látta, mintha az idős nő zavarban lenne.

-          Nos, ezt elmesélem később. Most olyan emléket mondok el, amit annyira vártál.

-          A fiú részleg?

A fiatal nő szeme csillogott. Olyan rég várta, hogy hallja, mik folytak ott a fiúkkal. Titkon reménykedett benne, hogy valamelyikkel történni fog valami izgalmas. Arra várt, mikor lesz egy boldog pillanat, amit abban a házban megélt a példaképe. Azt remélte, hogy szerelmes lett valamelyik fiúba és volt pár boldog pillanata. Hátra lapozott a füzetben és várt. Mikor az idősebbik nem kezdte el, csalódott lett. Nem lesz vidám?

-          Annyira izgalmas rész jön, nénje! Miért nem kezdi el mesélni?

-          Nem volt az olyan izgalmas. Ha te élted volna meg, nem így vélekednél róla.

A mesélő felemelte a fejét, ami tűz piros lett a zavartól. A fiatalabbik felnevetett és csillogó szemekkel mosolygott.

-          Na. Kérem, kezdjük. Nem lehetett az olyan szörnyű a sok helyes fiú között. Félmeztelen testek, helyes arcok, izgalmas személyiségek. Mit akarhat egy fiatal lány, ha nem ezt.

-          Ne felejtsd el, hogy nekem ezt büntetésnek szánták. És nem ragadott el a látvány. Amíg hozzá nem szoktam.

-          Mennyi ideig volt száműzve oda?

-          Körülbelül fél évet töltöttem abba a szobába bezárva. Néha láttam csak a kertet és a ház többi lakóját. Oda még Yuri se jöhetett be. Ami ott megtörtént, az ott is maradt.

-          Nem mondja? Magára másztak?

-          Nem. Sajnos fordítva történt.

-          Ön mászott a fiúkra?

-          Nem a fiúkra.

-          Akkor kire?

A fiatal nő meghökkenve dőlt hátra. Nem értette, hogy kire mászhatott rá a fiatal Hyo Lin. Feszülten figyelte az idős Hyo Lint, de az nem válaszolt neki. Elkezdte az első naptól mesélni, mi történt a fiúk kéjbarlangjában.