7 főbűn -hetedik-

7 főbűn

-hetedik-

Cseberből vederbe

Hetek óta ki se mozdultam a szobámból. Yuri az egyetlen, aki az incidens óta minden nap feljön hozzám. Nem szól egy szót sem, csak csinálja a dolgát. Azóta egy hangot sem adtam ki a torkomon, csak a szoba ablakában ülve bambulok egész nap. Újra meg újra lepörgetem magam előtt a múlt eseményeit. Ilyenkor mindig félelem uralkodik el rajtam és sírok. Tehetetlen vagyok, ahogyan azt Ji Min is mondta. A ház lakói egytől egyig kegyetlenek, embertelenek és gyűlöletre méltóak. Utálom az egész helyet! Ha valaha is kiszabadulok innen, akkor az első dolgom lesz elmenni a rendőrségre. Ha kiszabadulok? Ostoba! Innen nincs kiút, csak a halál. Il Byul felesége megszabadult ezektől az emberektől. Nekem is azt kéne, azonban az öngyilkosság megbocsájthatatlan bűn. Annak pedig súlyos következményei vannak a halál után. Halál után? Van ilyen egyáltalán? Nem csak elporladunk, és örökre megszűnünk létezni, ahogy a tudósok, mondják? Néha azt gondolom, nincs odafönn semmi, csak az emberek ringatják magukat ebbe a hitbe, hogy ne legyen olyan szörnyű a halál gondolata. Ha létezne felsőbb hatalom, nem engedné, hogy ilyen dolgok történjenek. Soha nem voltam hívő annak ellenére sem, hogy a szüleim nagyon vallásosak. Ellentmondásos dolgokról beszéltek, csodákról, amiket régen élt emberek láttak és írták meg. Anno nem volt ilyen fejlett a tudomány, akkor minden csodának számított. A mai világban ezeket megmagyarázzuk a fizikával és a kémiával. A mai modern emberek egy része pedig azoknak az elmaradott embereknek hisznek. Szánalmas lenne? És ha igen, mitől szánalmas? Minden ember fél a haláltól, küzd az életéért és reménykedik egy jobb életben. Jobb élet azonban nincs! A föld maga a pokol és mi a részesei vagyunk ennek. Nekem a poklok pokla jutott. Hogy élni akarok e benne vagy sem, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy nemrég még láttam reményt. Apát. És amíg ők élnek, addig nekem is kell.

Kopognak az ajtón, de nem reagálok. Megint kopognak. Hátranézek, de Yuri már nincs bent. Nem hallottam, hogy kiment volna. Visszafordulok az ablak felé és nézem a gyönyörű kertet. Hiányzik a virágok illata. Hallom, ahogyan nyílik és csukódik az ajtó. Lassú léptek közelednek és egy ismerős arc jelenik meg mellettem. Nem nézek rá. Jól tudom, ki ő. Az első napomon ő volt az, aki lehordott. Nam Joon a neve, ha jól emlékszem. Zsebre dugott kézzel néz ki ő is az ablakon. Sokáig időzünk el így csendben, mire a fiú megpróbál beszélgetést kezdeményezni.

-          Jobban vagy?

Bólintok, de még mindig nem nézek rá. Őt is utálom, ahogy mindenkit. Il Byult is. Neki is köze van azokhoz az „árukhoz”, ami visszataszító. Nam Joon nem adja fel.

-          Nem vagy beszédes.

Megrázom a fejem. A fiú sóhajt egyet, majd megint kinéz az ablakon. Sokáig tart, mire újra hozzám szól.

-          Ezzel tüntetsz, hogy nem beszélsz?

Nem válaszolok neki. Nem tüntetek, csak nincs kedvem gyilkosokkal, emberrablókkal meg emberkínzókkal kellemesen társalogni. Sőt, semmit nem akarok velük csinálni. Hagyjanak békén és engedjenek szabadon. Nam Joon leguggol a székem mellé és rátámaszkodik a karfára. Hosszasan néz és sóhajt egyet. Mélyről jövő sóhaj, ami őszintének tűnik, de nem érdekel.

-          Hyo Lin. Szeretnék neked elmondani valamit, de ahhoz tudnom kell, hogy köztünk marad.

Mivel nem reagálok, Nam Joon bizonytalanul folytatja.

-          Az igazság az, hogy már majdnem három hét telt el az eset óta és sok mindenről lemaradtál. Ami azonban téged nagyon is érint az az, hogy megvannak a bántalmazóid.

Az egész testem megfeszül attól, amit Nam Joon mondd. Nem akarom őket megint látni! Nem akarom, hogy még jobban megkínozzanak. Így is gyötörnek az emlékek, nem, még ha az arcukat is meglátom!

-          Hyo Lin. Meg akarják őket ölni.

Még mindig nem reagálok. A fiú elmosolyodik és leül a székem mellé. Valószínűleg elfáradt a lába. Az ujjaival birizgál valamit, úgy beszél.

-          Tudod, mi nem lövünk fejbe senkit.

Hatásszünetet tart, majd folytatja.

-          Nálunk nincs kegyes vagy gyors halál. Mi addig kínozzuk az embereket, amíg ők nem kérik, hogy hadd haljanak meg. Tudod, hogy szoktunk kínozni?

Nem akarom hallani! Fejezd be! Nem érdekel, hogy hogyan halnak meg és kik halnak meg. Én csak haza akarok menni és tanulni, táncolni, megnyitni a tánciskolát, majd férjhez menni, családot alapítani, megöregedni a férjem mellett és látni, rohangálni az unokáimat. Olyan nagy kérés ez, hogy normális életem legyen? A fiú tovább mesél.

-          Sok módja van egy ember kínzásának. Rengeteg gyenge pontunk van. Vannak az érzelmi és fizikai fájdalmak. Ha nem az emberölés a cél, hanem a zsarolás, lelkileg kínozzuk meg az embert, ahogyan most a szüleidet.

Hatalmasat dobban a szívem. Már rég rájöttem, hogy nem anya volt a célpont, hanem én. De a tény, hogy velem kínozzák, őket jobban fáj bárminél. Mit tettek, hogy ez lett a vége?

-          Ha viszont ölünk, megpróbáljuk kihozni belőle a legtöbbet. Egyéntől függő, hogy kit meddig kínozunk. Mi még fiatal fiúk nem öltünk, de a szüleinknek mind sajátos módszereik vannak. Az én apám, Kim Jung Jae speciel szereti sokáig húzni és csak akkor adja meg a kegyelemdöfést, ha már kezd kiszállni az emberből az élet. Min Dae Hyun, Suga apja pedig szereti hamar letudni, ő nem kínoz. A sürgős ügyeket az ő emberei intézik el. Most azonban az én apámon van a sor, mivel speciális ügyről van szó. Megsértették a házat, ezért sokáig fognak szenvedni, mire meghalhatnak.

Szörnyű dolgokat mond, de igyekszem kizárni a szavait. Nem hagyhatom, hogy ezek a dolgok hassanak rám! Mit érdekel, ha meghalnak? Megbántották a családot, ez jár nekik. Nekem semmi közöm az itteni eseményekhez. Én csak anyát meg apát akarom!

-          Hyo Lin! Apa nagyon kegyetlen! Nem tudod, miket művel az emberekkel! Hetekig tudja húzni az egészet úgy, hogy életben tartja őket. Tudod milyen érzés lehet hetekig szenvedni? Már az első pár órában azt kívánod, bárcsak meghalnál! Az első nap!

Nam Joon kezd ingerlékeny lenni. A szavai őszinték, ezt érzem. De nem értem, mi közöm nekem ehhez? Hagyjon már ezzel békén! Jobb lett volna mindenkinek, ha nem tudok erről!

-          A kedvenc része az, amikor darabokat vág ki vagy le az emberből, beszórja sóval, hogy ne gyógyuljon hamar meg fájjon, ha rossz napja van, akkor savval csinálja. Ezt tudja a legtovább húzni. A másik kedvence a régimódi kerékbe törés, mert sokáig tart. Ja, arról nem is beszélve, mikor húsevő hangyákat szabadít az emberre. Az viszonylag hamar véget ér, de szeret rajta szórakozni egy kávé mellett. A legrosszabb, amit láttam az az volt, mikor érzéstelenítés nélkül felnyitott egy embert, a nem létfontosságú szerveket meg részeket kivetette, aztán jött a bélfelnyitás…

-          Elég!

Nem bírom tovább! Mindjárt hányok! Kavarog a gyomrom! Miért mondja ezeket nekem? Miért kell nekem ezekről tudnom? Elméletileg semmiről sem tudhatnék, akkor miért csinálja ezt velem? Hagyjanak már békén! Potyogni kezdenek a könnyeim. Nam Joon meglepetten néz rám, de nem mondja tovább. Leveszem a fülemről a kezem és ránézek. Még csak most látom, hogy neki is könnyes a szeme.

-          Miért mondasz nekem ilyen dolgokat?

-          Azért, Hyo Lin, mert te meg tudod akadályozni!

-          Miért akarnám megakadályozni? Bántottak! Nem érdekel, mit tesznek velük!

Nam Joon arca elfehéredik. Hátrébb csúszik és bámul.

-          Hyo Lin. Szörnyű dolgot tettek. Ha azt szeretnéd, hogy meghaljanak, legyen. De ne kínoztasd meg őket.

-          Nem én döntöttem el, hogy meghalnak-e vagy sem! És nem én kínzom őket, hanem az apád!

-          De miattad van!

-          Nem az én hibám! Ők rontottak rám…

-          Hát nem érted?

Nem értem? Mit nem értek? Semmit sem értek! Ez az egész nekem sok! Nem én vagyok az, aki bántja őket! Miért az én hibám?

-          Hyo Lin. Azért kell meghalniuk, mert te így döntöttél.

-          Mi? Miért rágalmazol ilyen dolgokkal?

-          Mikor úgy döntöttél, hogy magadba roskadsz, és remete életet élsz jelezve azt, hogy mennyire meg lettél bántva, azzal megpecsételted öt ember sorsát.

-          Nem értem.

-          Gi Bong nagy kegyesen két hetet adott azoknak az embereknek. Ha két hét után sem vagy képes feldolgozni, mert olyan kárt okoztak benned, nem kapnak kegyelmes halált. Majdnem három hétnél járunk. Már kimondta a tanács a végítéletet. Ma kezdik a végrehajtást.

Nem hiszek neki! Hazugság! Nem az én hibám! Én csak. Én. Nem is tudom miért roskadtam magamba. Csak. Azt akartam, hogy engedjenek haza. Tényleg azt gondoltam, hogy ha itt maradok és nem látok semmit, akkor békén hagynak? Miért érzem azt, hogy felelős vagyok azokért az emberekért? Miért is érdekel? Ez nem az én dolgom.

-          Nam Joon. Miért érdekel ennyire, hogy mi lesz velük? Te is csak egy gyilkos vagy.

A fiú nagyot nyel, csak az után szólal meg.

-          Nem vagyok gyilkos. Közülünk az egész családból egy ember van, aki maga ölt meg egy embert és az Gi Bong. A többiek öletnek.

-          Ugyan az.

-          Ezt csinálod te is. Akkor te is gyilkos vagy.

-          Nem vagyok az! Miért izgatnak téged ennyire azok a fiúk? Ne mondd, hogy a „maffia” egyik gyermeke egy érzékeny fiú, aki a szívére veszi az emberek sorsát, mert úgy sem hiszem el!

A hangom kezd gúnyossá válni. Észreveszem, hogy az a sok emberség és együttérzés most eltűnt, ami eddig bennem volt. Hová lett a naiv, embereket megsegítő énem? Hisz csak kicsivel több, mint egy hónapja vagyok itt. Én nem ilyen vagyok! Nam Joon hangja kétségbeesett, ami kirángat az eddigi szívtelen állapotomból.

-          Az öcsém is köztük van.

Hatalmasat dobban a szívem és elönt az undor magam iránt, hogy ilyen visszataszító, embertelen féreg voltam. Tudom, milyen elveszíteni egy családtagot! Nem szeretném, ha más is átélné azt a kínt. Várjunk! Az öccse? Akkor az apja…

-          Az apád megöli a saját fiát?

Nam Joon lesüti a szemét.

-          Nem vér szerinti testvérem. Anyám kihágásának az eredménye. De szeretem…

Nam Joon a tenyerébe temeti az arcát. Nem hiszem el, hogy itt a nők is ilyen dolgokat csinálnak. Az én anyám miért tudott hűséges maradni és mások miért nem? Felpattanok a székből. Egy erős, jó kiállású fiút így összezuhanva látni szívbe markoló. Odalépek hozzá.

-          Nam Joon. Hol van most Gi Bong?

Mikor a fiú rám néz, reményekkel telve, csillogó szemekkel pattan fel a helyéről és vezet a családfő irodája felé.

Viszonylag gyorsan oda érünk. Nam Joon egész úton oktatott. Néha összevissza beszélt, de valami megmaradt.

-          Ha odaérsz, már nem lehetek veled. Gyanússá válhat. Nem kell mosolyognod, ne játszd túl. Csak legyél olyan, mint azelőtt. Ha megkérdezi, mondd azt, hogy már túltetted magad rajta, semmi baj nincs, mert nem sérültél meg, mert nem volt olyan komoly stb. Nem tudom, találj ki valamit. Kérdezz rá, hogy mi van velük, kiderült-e hogy kik voltak. Nem találkoztál velem, se senkivel. Magadtól döntöttél úgy, hogy ide jössz. Ja, és ami lényeges, ne említsd az öcsémet még véletlenül se. Gi Bong úgy tudja, hogy apámtól van. Köszönöm, hogy ezt megteszed. Meg fogom hálálni, hidd el, lesz rá jó pár alkalmam.

Nyílik előttem az ajtó. Elszánt vagyok, nem akarom, hogy miattam haljanak meg emberek. Nem tudnék ezzel a tudattal tovább élni. Az irodában minden bútor sötét fából van. Vajszínű bársony borít mindent. A falat, a bútorok díszítését is és a padlót is. Gi Bong íróasztala a balkéz felőli oldalon van, de nem ül mögötte senki. Szemben több hatalmas ablak adja a természetes fényt. Jobbra egy kandalló van építve, ami előtt egy karosszék áll. Gi Bong abban a székben ül. Közelebb megyek hozzá, mire ő felemeli a kezét. Megtorpanok. Iszik egy kortyot a poharából és leteszi a kisasztalra. Miközben összefonja az ujjait, engem méreget.

-          Hyo Lin! Miért jöttél?

-          Gondoltam elsőként a családfőnél illik megjelenni.

-          Hmm.

Nagyon félek. Ez a helyzet ijesztőbb, mint ahogy azt gondoltam, de nem hagyhatok cserben hat embert. Nem mellesleg jól jön, ha a házban van egy valaki, aki mellettem áll.

-          Miből gondoltad, hogy hozzám kell jönnöd először?

Igyekszem minél hamarabb és minél határozottabban megszólalni.

-          Nem szeretném, ha bajom származna bármiből is. Csak minimálisra csökkentem ennek az esélyét.

Gi Bong elmosolyodik és megindul felém.

-          Jól teszed. Hogy vagy?

-          Jól, köszönöm.

-          Jól?

-          Igen.

-          Ilyen hirtelen?

-          Hirtelen?

-          Yuri szerint nagyon be vagy fordulva és nem szólsz még hozzá sem.

-          Úgy nézek ki?

-          Akkor Yuri hazudott nekem?

-          Nem.

Nagyon nehéz őt átverni! Mit csináljak? Ha így folytatom, ki fog derülni, hogy Nam Joon nálam járt.

-          Yuri szerint egy órával ezelőtt még depressziós voltál. Mi változott?

Nem tudom, mit mondjak neki! Le fogok bukni! Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz! Sajnálom, Nam Joon, de nem tudom megmenteni az öcsédet.

-          Miattam van.

Mikor hátra nézek, Il Byult látom felénk közeledni. Gyűlöletet érzek iránta, amiért átvert. Azt hittem, hogy ő jó ember. De rá kellett jönnöm, hogy itt senki sem az. Gi Bong rácsodálkozik az új jövevényre és összefonja maga előtt a karját.

-          Megkérdezhetem, Il Byul, hogy miért is?

-          Minden nap voltam nála.

-          Yuri nem mondta. Mit kerestél te ott a tilalmam ellenére?

Tilalom? Tilos volt hozzám feljönni? Ezért nem jött senki?

-          Pszichológus voltam.

-          Ne vicceld el, Il Byul. Nem vagyok olyan hangulatban.

-          Gi Bong. Ez a lány eleve megőrül a magánytól, nem, még ha a szobalánynak is megtiltod, hogy hozzá szóljon. Mit vársz? Hogy vígan le fog ugrálni a lépcsőn miután senki nem szólt hozzá ő meg őrlődött egyedül a szobában?

-          Nem. De ezt a szabályt én hoztam és a szabályszegés büntetéssel jár.

-          Akkor büntess meg. De elég nyilvánvaló, hogy mi volt a célod.

-          Igen? Mi?

-          Ugyan, Gi Bong. Nem vagy ilyen nagyvonalú, hogy két hetet adsz. Jobban ismerlek, mint bárki. Azt hiszed, hogy hülye vagyok?

-          Nem, Il Byul. De most hülyeséget csinálsz. Yuri miért nem szúrt ki?

-          Mert nincs ott minden pillanatban.

Gi Bong visszaül a karosszékébe.

-          Most már mindegy.

-          Nem mindegy.

Nem is sejtik, hogy tudom, miről van szó. Közbe kell lépnem. Nem szabad feltűnnie.

-          Elnézést!

A két férfi meglepetten néz rám.

-          Meg tudnák mondani, hogy meglettek-e a bántalmazóim? Szeretném, ha bocsánatot kérnének.

-          Tessék?

Gi Bong mély hangja most olyan magas lett, hogy sérti a fülem.           

-          Bocsánatot kérni? Tudod te, mit tettek veled?

-          Igen, tudom. És azt is tudom, ha felismertek volna, nem csinálták volna.

-          Naiv vagy.

-          Lehet. De esélyem sem volt elmondani nekik, hogy ki vagyok. Én is félre értettem volna a helyzetet. Most gondolják el, hogy kijön egy ember abból a helységből, ahol egyébként nem szabadna mozgásnak lennie. Meg se szólal, csak ijedten néz. Maguk mit tettek volna?

-          Megkérdezem, hogy ki ő.

-          És elhiszik, ha azt mondom, hogy a leendő menyasszony?

A két férfi összenéz. Talán most megmenthetem a fiúkat! Gi Bong haragosan szól hozzám.

-          Nem kérnek tőled bocsánatot, mert megvan a büntetésük. És most menj innen! Il Byul, te maradj itt. Beszédem van veled.

Nem mozdulok. Ígéretet tettem Nam Joonnak, hogy megmentem az öccsét. Soha nem szegtem meg az ígéretem és ezek az emberek mellett is meg fogom tartani a szavam, akármi történjen. Gi Bong rám üvölt.

-          Tűnés!

-          Nem! Itt maradok, amíg nem mond nekem igent!

-          Szemtelen kis fattyú!

Gi Bong nagy lendülettel jön felém. Érzem, ahogy hatalmas keze csattan az arcomon. Megpördülök a tengelyem körül és Il Byulba kapaszkodom. Küszködök a könnyeimmel. Összeszedem az összes bátorságom és Gi Bong szemébe nézek. A férfi forr a dühtől. Nem adhatom fel. Ennél rosszabb már úgy sem lehet. Folytatom.

-          Engedje meg, hogy én szabjam ki a fiúk büntetését.

-          Mit szeretnél te? Kiszabni a büntetést? Abba nincs beleszólásod, hogy mit vegyél fel és más emberek sorsáról akarsz dönteni? Szánalmas vagy.

-          Úgy, ahogy mondja. Azt szeretném tenni.

Nincs válasz. Érzem, ahogy ég az arcom. Nem érdekel, csak el akarom érni a célom. És el is fogom. Most veszem észre, hogy még mindig Il Byulba kapaszkodom. Gyorsan elengedem a férfi kezét és ellépek mellőle. Gi Bong még mindig mérges, de látom, hogy jár az agya. Szeretném őket megmenteni! Tényleg szeretném. Hosszú csend után Gi Bong megszólal.

-          Lee Hyo Lin. Azt hiszem nem vagy tisztában azzal, hogy hol van a helyed ebben a családban. A ranglétra alján vagy, ezért úgy is kell viselkedned. Elmondom neked őszintén, aggódtam miattad, mikor megláttalak a színpadon, mert nagyon jól tudom, hogy miken mentél akkor keresztül. Azonban úgy gondolom, hogy jó lecke volt számodra. Ennél sokkal rosszabb dolgok várhatnak rád, ha nem vagy óvatos és alázatos. Mi nem bántunk, sőt, megvédelek a fiúktól, mert nem érhetnek hozzád. Vedd kiváltságnak. Ne akard, hogy elveszítsem veled szemben a türelmem. Mindössze annyit kérek, hogy fogadj szót. Ilyen nagy kérés ez?

Pár pillanat erejéig csöndben maradok. Nem tudom, hogy hogyan válaszoljak. Megmentsem a fiúkat vagy magamat mentsem? Nem vagyok olyan, aki csak magára gondol. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam halnak meg emberek.

-          Uram, kérem! Csak ennyit szeretnék öntől kérni. Szót fogadok, azt csinálom, amit akar csak hadd dönthessek most az egyszer ebben a házban.

-          Lee Hyo Lin. Ezennel egy tanú, Jeon Il Byul jelenlétében száműzlek a fiúk részlegére. Csak akkor hagyhatod el a helyet, ha engedélyezem. Ha az előzőekből nem tanultál, ebből majd fogsz.

-          Nem értem. Fiúk részlegére?

-          Most még nem érted, de majd meg fogod. Tényleg azt hiszed, hogy nekem kecsegtető ajánlat, hogy szót fogadsz? Kénytelen vagy, különben meghalsz. Ha továbbra is ellenszegülsz, meg fogom engedni a fiúknak, hogy hozzád érjenek. Azt pedig nem fogod nekem megköszönni. Il Byul. Segíts neki összepakolni. Csak te hozhatod ki onnan az én engedélyemmel. Jelentsd, ha bármi van.

-          Rendben. Menjünk, Hyo Lin.

Épp készülnék megszólalni, mikor Il Byul befogja a számat és kivezet az ajtón, egyenesen fel a szobámba. Becsukja az ajtót.

-          Te megőrültél? Ellent mondasz Gi Bongnak? Ez olyan, mintha a háztetőkön ugrálnál biztosítókötél nélkül! Öngyilkosság! Jól megcsináltad magadnak! Most mehetsz a hiénák közé.

-          Mi az a fiú részleg?

-          A fiatal fiúk szórakozóhelye a házon belül.

-          Milyen fiúké?

-          Az örökösöké.

-          Nem értem, miért lenne az nagy büntetés. Szinte mindegyikkel beszéltem már.

Il Byul elneveti magát és elkezdi összepakolni a cuccaimat.

-          Miért nevetsz ki?

-          Tudod te egyáltalán, hogyan szoktak ezek a fiúk szórakozni?

-          Nem.

-          Mondhatjuk a leendő szobádat kéjelgő helynek is. Vagy ha jobban úgy jobban tetszik, bordélyháznak.

-          Nem hinném, hogy Gi Bong oda küldene.

-          Eléggé felbosszantottad, úgyhogy de. Segíts összeszedni a dolgaidat.

-          Nem megyek oda.

Il Byul megragadja a karom és magához húz.

-          Ez nem kívánságműsor. Te főzted, hát idd meg a levét.

Nem mondok neki ellent. Segítek összepakolni és követem az új szobám felé. Kimegyünk az udvarra a ház mögé, ahol van egy ajtó. Nincs senki a helységben, de lesokkol, amit látok. Egy hatalmas szoba, ahova rengetegen beférnek. Tele van szórakoztató dolgokkal. Billiárd, videojáték, hatalmas bárpult, kanapék, ágyak, hangfalak, dj pult, led lámpák és még sok minden.

-          Rendezkedj be, ahova szeretnél. A hűtőben van kaja, használhatsz bármit, amit szeretnél. Egy jó tanács. Ha bármelyik fiú bejön, próbálj meg láthatatlan lenni. Bújj el a legsötétebb sarokba, vagy amit akarsz, de ne zavard meg őket ha lehetséges. Én megyek is jelenteni Gi Bongnak.

Mire felfogom, hogy mit mondd, addigra már csukódik az ajtó. Hallom, ahogy Il Byul kulcsra zárja. Nagyon jó. Egyre rosszabb és rosszabb helyzetekbe kerülök. De legalább még életben vagyok. Elmegyek a szoba túlsó felére, ahol egy sarokkalapé van. Leteszem a cuccaimat és ledőlök. Behunyom a szemem, de nem tudok aludni. Mit kezdjek magammal? Csak fekszem és várom, hogy mit hoz majd nekem a jövő.