7 főbűn -harmadik-

7 főbűn

-harmadik-
Első főbűnöm: Jimin

( A rajzot készítette: Kiwie Taylor )

Hevesen verdeső szívem minden lépésemet megnehezíti. Félek, mert olyan emberek közé megyek, akik gyűlölnek. Félek, mert a halálnak ebben a házban nincs túl nagy jelentősége. Így az életeknek sincs. Szokatlan, nőies ruhám és a magas sarkú cipőm sem könnyíti meg a dolgomat. A lépcsőn lefelé haladva szorosan fogom a korlátot, nehogy orra essek. A lépcső alján megpillantom Yurit, aki jó cseléd módjára, kifejezéstelen arccal vár. A szemem sarkából egy alakot pillantok meg, ami eltűnik az egyik folyósón, mire megfigyelhettem volna. Mikor Yuri mellé érek, nyújtja a jobb kezét, hogy segítsen az utolsó lépcsőfoknál. Végigméri a ruhámat és elégedetten mosolyog.

-          Jó választás.

Bólintok. Tudhat Il Byul kis akciójáról a ruhámmal kapcsolatban. Hosszú percekig sétálunk, mire egy ajtóhoz érünk. Igyekszem minél kevesebbet botladozni az új cipőben, de az sem segít, hogy feltörte útközben a lábam. Yuri kinyitja a kétszárnyú ajtót. Hatalmas fényáradat jön a helységből, amitől bekönnyezik a szemem.

-          Menjen, kérem. Már csak önre várnak.

A helységbe lépve gyönyörű látvány fogad. Hatalmas ebédlő mély sárgára festett falakkal. A kellős közepén egy sötétbarna tölgyfa asztal áll, amit több tucat szék vesz körül. Az asztal felett hatalmas csillár adja a hangulatos fényt. A folyó tiszta vizén játszó napsugarak jutnak eszembe, ahogy a csillárcsillogó kövei visszaverik a fényt. Lassú, bizonytalan léptekkel közeledem a társasághoz, akik már türelmetlenül fészkelődnek a helyükön. Időm sincs több dolgot megcsodálni, mert Yuri szélsebesen elhalad mellettem és kihúz egy üres széket. Az egyik nő feláll a helyéről. Visszhangzik a helység, miközben beszél.

-          Az Seo Yun helye!

Yuri hirtelen megáll és ijedten néz a szemben álló nőre, akinek arca eltorzul a dühtől. Kezeit ökölbe szorítva támasztja az asztalra. A cseléd ijedtében elengedi a széket, ami hanyatt dől és nagy hanggal ér földet.

-          Sajnálom, Asszonyom.

-          Mégis mit képzelsz? Egy koszos kis cseléd vagy, aki itt nem dönthet semmiben! Hogyan merészeled bemocskolni azzal a fattyú lánnyal azt a szent helyet?

Fattyú lány? Rám célzott? Engem nevezett fattyúnak? Hogy meri megtenni, hogy bemocskolja a szüleimet ilyen undorító dologgal? Legszívesebben odarohannék hozzá és képen törölném, de nem válna előnyömre. Forrok a dühtől. Bántja Yurit, aki kedves volt velem, a szüleimet, akiket szeretek. Itt mindenki ilyen visszataszító személyiség? Yuri megint sűrűn hajlongani kezd.

-          Nagyon sajnálom, Asszonyom. Kérem, ne haragudjon rám.

Nem tudom elviselni és magamban tartani ezt a haragot, amit a nő szavai keltettek bennem. Muszáj kiadnom, különben felrobbanok.

-          A szüleim tisztességes emberek!

Hangosabban szólaltam meg, mint azt terveztem. Hirtelen mindenki engem bámul és értetlenül néznek rám. Mit mondtam? A szüleim tisztességes emberek? Ennél már csak az lett volna a legrosszabb, ha elkezdem ecsetelni, hogy az én anyukám és apukám a legokosabb emberek a földön és soha nem halnak meg. Hány éves vagyok? Érzem, ahogy égni kezd a fülem. Ráharapok egyet a számra és összekapom magam. Már leégettem magam, ennél rosszabb úgysem lehet. Biztos azt hiszik, hogy egy öt éves szintjén állok.

-          Ne vádolja a szüleimet hamis állításokkal.

A dühös nő tekintetében gyűlölet látszik, ahogy rám néz. Kezét elveszi az asztalról és felém fordul. Hosszú másodpercekig meg sem szólal. Tekintetét végigvezeti a testemen, majd megállapodik a szememnél. Gúnyosan elmosolyodik és fröcsögve mondja a szavakat.

-          A szemed színe anyádé. A formája viszont az apádé.

-          Koreai. Csakis tőle örökölhettem a húzott szemet.

A nő arcáról nem tűnik el a gúnyos mosoly. Felnevet, majd tesz egy lépést felém. Valami visszahúzza, ezért megtorpan. Mikor hátra néz, megpillantom Jimin anyját, aki karon ragadta a másik nőt. Óvatosan, éppen hogy láthatóan megrázza a fejét és sokat mondóan int a szék felé. A másik nő habozik, és amikor felém fordul, csalódottan beszél.

-          Kíváncsi leszek az arcodra, mikor kiderül egy s más dolog az ap…

Gi Bong zengő hangja félbeszakítja a nőt, aki riadtan fordít hátat nekem.

-          Fejezd be. Nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Én mondtam Yurinak, hogy oda ültesse a lányt. Talán van valami ellenvetésed?

Nem látom a nő arcát, de szinte tapintani lehet a feszültséget. Elégedettnek érzem magam. De én nem vagyok ilyen kárörvendő! Sajnálnom kéne az itteni nőket, amiért elnyomásban vannak. Viszont látom, hogy Gi Bongnak mennyi erőfeszítés ezeket a nőket kordában tartani. Valamiért ők mások, mint az átlag családanyák. Tele vannak rosszindulattal, gyűlölettel az egész világ iránt. Főleg irántam, amit én nem értek. Gi Bong soha nem lesz szimpatikus, de azt el kell ismernem, hogy ügyesen csinálja. Nélküle ezek a nők mindenkit élve felfalnának. Az asszony, amelyik fattyúnak nevezett, halkan válaszol Gi Bongnak. Hangjában elfojtott düh hallatszik.

-          Nincs.

-          Akkor ülj le a helyedre. Hyo Lin! Kérlek, ülj le a neked szánt helyre, Il Byul és Jung Kook közé.

Yuri felállítja a széket, majd a kezével int, hogy menjek. Habozok. Nem akarok oda ülni. Nem azért, mert félek a két embertől, hanem mert nem akarok a nő haragjából semmit sem tapasztalni. Hogy tudnám kihúzni magam ebből a helyzetből? Nem mondhatok ellent annak az embernek, akinek mindenki szót fogad. Valószínűleg nem ok nélkül. Nem csoda, hogy én is rettegek tőle. A nőtől azonban jobban félek. Ezek az asszonyok mindenre képesek lehetnek. Talán a csonkítás hozzájuk képest egy mesefilm. Beleborzongok a gondolatba és libabőr borít be mindenhol. Megszokásból összefonom a két karom magam előtt, amit Gi Bong félreért.

-          Nem kell félned a Jeon család férfi tagjaitól. Talán zavar, amit Il Byul feleségéről meséltem?

Annyira ledöbbenek, hogy válaszolni sincs időm. Teljesen elfelejtettem, hogy ez megtörtént. Nem vagyok képes elhinni ezt az egészet Il Byulról. Azaz ember, aki ma a szobában elment mellettem, miközben fehérneműben voltam, teljesen más, mint aki fejbe lőtte a saját feleségét. Két különböző ember képe van a fejemben egyazon arccal. Mintha ikrekről beszélnének. Mivel nem reagáltam, Gi Bong ismét megszólal.

-          Nincs okod félni, de megértem. Bele kell szoknod az új környezetedbe. Gyere, ülj ide a mellettem lévő székbe.

Ledöbbent arcok fordulnak Gi Bong felé, aki rezzenéstelen arccal mosolyog és húzza ki nekem a széket. Gi Bong mellé? A felesége helyére? A felesége még mindig a nő mellett áll és most teljesen elhűlt arccal mered a férjére. Gi Bong tudomásul sem veszi őt. A kellemetlen helyzetből még kellemetlenebb helyzet lett. Az egyik idősebb férfi töri meg a kínos csöndet.

-          Gi Bong. Ezt te is tudod, hogy nem így megy. Van egy rangsor, amit nem változtathatsz kedved szerint. Akár családfő vagy, akár nem. Hyo Lin nem ülhet az Asszonyod helyére. Még nincs akkora rangja.

Végre valaki, aki megment! Rangsor? Miféle család az, ahol rangsorolva vannak az emberek? Ez abnormális és nem ésszerű. Nem is értem, miért várok ésszerű dolgokat. Itt minden máshogy működik, mint egy normális családnál. Ahogy ránézek a ház asszonyára, eszembe jut a mai jelenet a szobában és sírógörcs kap el. Jobban félek tőle, mint itt bárkitől. Gi Bong épp válaszolni készül. Felbátorodom, és a szavába vágok. Nincs kedvem már az első nap meghalni.

-          Dae Hyun, nem hi…

-          Nem félek!

Gi Bong és a többi ember mind rám néz. Kivéve a ház asszonya és az a másik. Ijesztő.

-          Mitől nem félsz?

-          Nem félek Il Byultól. Inkább oda ülnék.

Gi Bong sóhajt egyet, majd elmosolyodik. Elmosolyodik? Megint? Nem értem ezt az embert. Egyszer fenyeget, egyszer kényeztet. Egyszer jó tanácsokkal lát el, egyszer meg emberszámba se vesz. Miért ilyen kiszámíthatatlan? A család fejének következetesnek és határozottnak kellene lennie, követve a családi hagyományokat. Hová lesz így a tekintélye?

-          Remek. Pont erre számítottam.

-          Nem is gondoltad komolyan?

Feleségének megdöbbent hangja megkönnyebbülést sugároz. Ez volt a célja? Hogy magamtól menjek oda? Hányszor dőlök még be neki?

-          Nem. Neked van mellettem a helyed.

A ház asszonya kecsesen megindul a helyére, majd elfoglalja azt. Én, azóta se mozdultam el onnan, ahol eddig álltam. Annyi új inger és ember van körülöttem, hogy képtelen vagyok feldolgozni ezt a sok információt. Gi Bong hangja most a legkevesebb türelmet és higgadtságot mutatja.

-          Hyo Lin! Egész eddig téged vártunk. Meddig szándékozol még ott ácsorogni? Jegyezd meg! A nők érnek ide először. Aki utánam érkezik, az nem eszik.

Az éles hang hallatán magától megindulnak a lábaim. Gyorsan botladozok a magas sarkúmban a helyemre. Yuri betolja a széket, meghajol és a többi cseléd mellé áll a falhoz. A vacsora szótlanul telik. Utána a nők elköszönnek a férfiaktól és fiúktól, majd beszállnak két autóba és elhajtanak. A nagy felfordulást kihasználva én már rég a szobámba lopództam és onnan figyelem az eseményeket. A kapu most zárul be. Elalszik a lámpa és sötétség borítja el a helyet, ahol az előbb még fényáradat volt. Sötét! Úgy csap belém a felismerés, mint a villámcsapás. De hisz sötét van! Ami azt jelenti, hogy mozgásérzékelővel működnek a lámpák. Felpattanok az ablakpárkányról és lehámozom magamról a kényelmetlen ruhát. Odasietek a csomagomhoz és kihúzom a cipzárt. Apa a biztonság kedvéért Gi Bong tudta nélkül rakott be nekem kényelmes ruhát és cipőt. Ne aggódj, apa. Nemsokára találkozunk. Felveszem a saját ruháimat és a cipőt. A sötét szobámból kilépve elvakít a folyosón az erős fény. Sietve osonok keresztül a házon, mint egy szökevény. Tulajdonképpen arra is készülök. Ezek szerint szökevény lennék? Megtorpanok egy pillanatra. Tele van a fejem kavargó gondolatokkal. Ha most megszököm, biztos, hogy rám találnak egyszer. Viszont anyáéknak van annyi pénzük, hogy elmenjünk külföldre, ahol biztosan nem találnak ránk. Nem tudom, mit tegyek. Sarkon fordulok, és lassan kezdek vissza sétálni. A következő pillanatban azonban azon kapom magam, hogy a lépcsőn rohanok lefelé. A tekintetem csak a bejárati ajtóra szegezem. A célom, hogy azon kijussak. Mikor leérek a lépcső aljára, lépteket hallok felém közeledni, ami mellé beszélgetés társul. Elbújok a lépcső mögé és várok. Az erősödő zajok miatt a szívem egyre hevesebben ver. Nekivetem a hátam a falnak, de úgy reszketek, mint a galagonya.  Két női hang visszhangzik a nagy aulában. Mikor elhalkulnak, még a helyemen maradok pár pillanat erejéig. Egy másodperc alatt érek a bejárati ajtóhoz, ami nagy hanggal nyílik és csukódik. Csak reménykedni tudok benne, hogy elveszik ebben a nagy házban. A falhoz simulva, pipiskedve megindulok a kert felé. Mikor a kertajtóhoz érek, hirtelen megállok és lefagyok. Még csak most veszem észre, hogy milyen gyorsan kapkodom a levegőt. Az adrenalin elborítja az elmémet és gondolkodásképtelenné tesz. Hogyan tovább? A kertbe vajon van mozgásérzékelő lámpa? Jó ötlet volt, hogy megszökjek? Olyan hirtelen jött ez az egész. Most még visszafordulhatok. Mondhatom azt is, hogy a kertbe jöttem, mert kell egy kis feszültség-levezetés. De Gi Bongon kívül senki nem hinne nekem. Benne azonban kevesen bíznak. Mindenki tudná, hogy szökést kíséreltem meg az éjszaka közepén és bosszút állnának rajtam. Ami azt jelenti, hogy ha visszafordulok, ugyanazzal kell számolnom, mintha szökésen kapnának. Tehát nincs veszteni valóm. Ha viszont nem kapnak el, szabad lehetek. Az egyetlen baj, hogy nem tudom, hogyan találhatnék haza. Valószínűleg jó ideig bolyonganék, mire egy ismerős helyhez érnék. Se innivaló, se ennivaló nincs nálam. Nincs semmi esélyem. Egy napot még kibírok a hűvösben étlen szomjan, de ha ez elhúzódik, végkimerülésben fogok összeesni. Bemegyek a kertajtón. Még mindig sötét takarja az alvó virágokat. Ami azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem. A hold halvány fényében sétálok az ösvényen. Már egy jó ideje megyek, mikor szembe találom magam a fallal. Közelebb megyek és végig simítom a kezem az egyetlen akadályon, ami a szabadságom és köztem áll. A téglák között rések vannak, valószínűleg mert jobban mutat így. Ki lehetne rajta mászni. Hátra lépek egyet és felmérem a fal magasságát.

-          Nem is lenne annyira lehetetlen.

-          Nem lehetetlen ugyan…

A magas, fiú hang teljesen kizökkent a gondolatmenetemből. Ijedtemben azonnal hátra fordulok, de elbotlok valamiben és a hátam a falnak csapódik. Éles fájdalom hasít a fejembe és érzem, ahogy csúszok lefelé, amíg földet nem érek. Kezemet lassan a tarkómhoz emelem. Nem érzek nedvességet, tehát nem vérzik. Olyan nagy púp fog nőni rajta, mintha két fejjel születtem volna. A hang újra megszólal, befejezve a mondatot.

-          …de rajta kaptalak.

Alacsony árnyékot látok magam előtt, ami felém közeledik. Mellém lép és leguggol, de még így sem látom az arcát rendesen. A fák és a fal eltakarják a holdat, ami javíthatna a látásomon. Amikor a hang újra megszólal, már kitisztul annyira a fejem, hogy felismerjem. Most azonban más hangnemben beszél, mint eddig.

-          Rosszul döntöttél, mikor itt próbáltál megszökni. Okos gondolat kikerülni a mozgásérzékelőket, de nem vagy itt olyan régóta, hogy tudd a lakók szokását. Meg tudod mondani, milyen évszak van?

A szám teljesen kiszáradt a félelemtől ezért alig tudom szétnyitni az ajkaimat, hogy megszólaljak. Mikor végre sikerül és elkezdek beszélni, úgy érzem, mintha ezernyi homokszemcse sértené a torkomat.

-          Nyár.

-          Pontosan. Én minden nyáron itt éjszakázom kint a saját építésű faházamban. Ha ezt tudtad volna, nem jöttél volna ide.

Mivel nem válaszolok, hosszú csönd nehezedik ránk. Mikor lebuktatóm megunja, feláll és felém nyúl, hogy felsegítsen. Reflexből elhúzódom.

-          Nem érhettek hozzám.

A fiú leguggol, kezét végig simítja a hajamon, majd áttér az arcomra, onnan a nyakamra és tovább lefelé. Mikor a melleimhez ér, egyből elrántom a kezét és nyomatékosítom az előző mondatom.

-          Hányszor kell még hallanod, hogy megragadjon a csöpp kis agyadban?

Az idegességtől és adrenalintól gondolkodásképtelenné válok és támadással védekezem. Félek, hogy be fog vinni és oda fog dobni az éhes farkasok közé, akik alig várják, hogy darabokra tépjenek. A fiú gúnyosan szólal meg.

-          A szökés szerinted engedélyezve van?

Nagyot nyelek és próbálom lenyugtatni feldúlt szívemet. Már szinte őrjöngve kalapál a mellkasomban. Menekülni akar, ahogyan én is. Talán ha nem húzom ilyen sokáig az időt, már rég szaladhatnék az ismeretlenbe és az esetleges végkimerülésbe. Jelen helyzetemben nem tudnám megmondani, hogy melyik lenne a jobb. Erős kéz markolja meg a karom és rángat fel a földről. A fiú húz maga után egészen addig, amíg egy fénnyel borított ablakot nem pillantok meg. Kinyit egy ajtót és belök rajta. Szép látvány tárul elém. Egy normális méretű szobában állok. Az egész szerkezete fából van összerakva. Gyönyörű, világosbarna színe melegséggel tölti el a helyet. A hozzá illő bézs színű kanapé, szőnyeg és bútorok még otthonosabb érzést keltenek bennem. Alacsony a mennyezet, de nem érem el a fejemmel a lámpát. Miközben körbe nézek, megakad a szemem Jiminen. Ő az, aki meghiúsította hirtelen jött, ostoba ötletemet. Nem tettem volna meg akkor sem, ha nem talál rám. De ezt nem tudom neki megmagyarázni. Hátát a falnak vetve áll a hűtő mellett és engem bámul. Karjait összefonja a mellkasán, csak utána szólal meg.

-          Apám nem örülne, ha ezt megtudná.

Lehajtom a fejem. Sejtem, hogy mi vár rám ezek után. Nyelek egyet, mielőtt megszólalok, de a száraz torkom erre csak fájdalommal válaszol. Rekedten tudok csak beszélni.

-          Tudom, hogy rossz kilátásaim vannak. És azt is, hogy van következménye, de…

-          Van következménye?

Jimin olyan magas hangon szólal meg, hogy automatikusan felnézek rá. Arca hitetlenséget sugároz, miközben megindul felém zsebre dugott kézzel. Közvetlenül megáll előttem, és miközben beszél, jobb kezét kiveszi a zsebéből.

-          Szépségem. Te nem vagy tisztában vele, hogy ennek milyen következménye lesz. El tudod képzelni a legrosszabb rémálmodat a fejedben? Annál ezerszer rosszabb.

Keze elér az arcomhoz. Összeszorítja a bőrt rajta, aminek hatására a szám magától csücsörít. Ebben a kényelmetlen pozícióban próbálok válaszolni.

-          A halálnál nincs rosszabb.

Jimin félmosolyra húzza a száját. Eddig fel se tűnt, milyen közel jött hozzám. Más szituációban azt mondanám, hogy nagyon jól áll neki ez a pasis viselkedés, de ebben az esetben a szexi félmosoly is ijesztőnek tűnik.

-          Ha ezt az akciódat elmondom apámnak, a halál más értelmet nyer majd a szótáradban. A halál szinonimája a megváltás és nyugalom lesz. Azt fogod gondolni, hogy a halál a legszebb dolog ezen a földön és könyörögni fogsz, hogy megkapd. De apám nem fogja könnyen adni a megváltást, amit kérsz. Meg kell majd küzdened érte, amíg az magától el nem jön. És imádkozni fogsz, hogy gyenge legyen a tested és ne bírja sokáig azt, amit veled tennének a rangidősek. Senki nem sietne a megmentésedre. Hiába könyörögnél, ordibálnál, sírnál… senki sem hallana meg téged.

-          Anyámék szerint Isten mindig megsegít. Nem hagyná, hogy ezt tegyétek.

Jimin olyan nevetést hallat, amit még egy ember szájából sem hallottam soha. Azt üzeni, hogy „semmit nem tudsz, de nem baj, majd megtudod idővel.” Elenged és hátat fordít nekem. Levágódik a kanapéra. Lábait szétteszi, egyik karját a karfára, másikat a támlára teszi, és finoman harapdálni kezdi a hüvelykujját. Úgy néz rám, mint aki gondolatban már harmincnál is többször… Kiráz a hideg. Beremegek és libabőr borítja be a testem. Jimin még mindig csak bámul és egy szót sem szól. Én a karjaimat melegítve nézem a cipőm orrát. Emlékszem, mikor apa megvette nekem. Azt mondta, majd hercegnő leszek és lesz alkalmam szép cipőket hordani. Most azonban még focizni akar velem, amíg megteheti. Már az első nap lerúgtam az orrát játék közben. Tényleg nem focizhatok vele többször?

-          Te még mindig hiszel Istenben annak ellenére, hogy itt vagy?

Felnézek Jiminre. A tekintete teljesen megváltozott. Komoly lett és érdeklődő. Emellett lekicsinylő és megvető. Hosszú ideig meredek rá, mielőtt megszólalnék.

-          Nem. Nem hiszek Istenben. Valószínűleg emiatt vagyok most a pokolban.

Jimin ismét felnevet és a szemei szórakozottá válnak. Miért váltakozik ilyen hamar az, amit gondol? Vagy csak játszadozik velem, mint Gi Bong?

-          Jól van. Mivel igazán…

Miközben beszél, feláll a kanapéról és ismét felém jön. Most azonban olyan hévvel, hogy hátrálni kezdek, aminek az a vége, hogy neki ütközöm a falnak. Jimin nem áll meg és szinte teljesen rám simul. Soha nem érintett meg még olyasvalaki, aki tetszene, ezért érzem, hogy a testem reagál. Nem lehetek ennyire megbabonázva egy fiú érintésétől. Nem vagyok könnyűvérű nőcske, aki azonnal bármire beindul. Miközben a felajzott testemmel küzdök, Jimin folytatja a mondatát.

-          …kedvellek, nem mondom el apámnak, amit most tettél.

Remény csillan az alagút végén, ezért csillogó szemeimet Jiminre szegezem.  A fiú felemeli a fejemet az államnál fogva és úgy néz rám, mintha most azonnal a magáévá akarna tenni. Ismét félmosolyra húzza a száját.

-          Ne örülj, Szépségem. Azt fogod tenni, amit mondok neked, különben halott vagy.

Annak ellenére, hogy fenyegető, még mindig nem félek annyira tőle, mint az apjától. Bólintok egyet és elmosolyodom. Jimin elengedi az állam, hátra lép egyet és a földre mutat. Értetlenül állok előtte. Mit akarhat a földön? Lenézek, de nem látok semmit, majd visszanézek rá. Felvonja egyik szemöldökét és elmosolyodik.

-          Tényleg tudatlan vagy.

-          Nem értelek.

-          Térdre.

-          Tessék?

-          Azt mondtam, térdre.

Belém hasít a felismerés. Térdre kényszerít maga előtt, tehát... Nem akarom! Nem akarok semmi ilyesmit csinálni senkinek! Ez lenne az a bizonyos csavar ebben az egészben? Azt kell csinálnom amit ő mondd. Nagy levegőt veszek. Jimin türelmetlenül toporog egy helyben. Lassan letérdelek, és felnézek a fiúra. Könnyek szöknek a szemembe, ami nem igazán hatja meg, mert tesz egy lépést felém, és megáll közvetlenül előttem. Kezét a fejemre teszi. Megsimítja a hajam, majd kihúzza a hajgumit belőle. Belekapaszkodik kibontott hajamba és ránt rajta egyet. A könnyek kicsordulnak a szememből és lassan közelítenek a talaj felé. Jimin szavai élesen hasítanak a fülembe.

-          Így jobb lesz. Imádom a lányokat közbe megtépni.

Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Az első napomat töltöm itt és máris olyan dologra kényszerítenek, amit csak a férjemnek tennék meg. Behunyom a szemem és várok. Jimin elengedi a hajam, és motoszkál valamit. Nem akarom látni. Nem vagyok felkészülve erre.

-          Hé, Hyo Lin! Nyisd ki a szemed.

Hevesen megrázom a fejem. Nem akarom látni. Nem akarom látni! Jimin megint megragadja a hajam, mire én felsikítok a fájdalomtól.

-          Azt mondtam, nyisd ki!

Lassan kinyitom a szemem. Ledöbbenek annak hatására, ami előttem van. Egy perccel ezelőtt eszembe se jutott volna, hogy ezt lássam magam előtt. Kezembe veszem, amit Jimin nyújt nekem. Hosszú éjszakám lesz, azt hiszem.