Amnézia 8.rész

Amnézia

8.rész

Bűnös lelkek

Nehéz időszakon mentem keresztül az utóbbi időben. Úgy ébredtem, hogy nem tudtam, ki vagyok és kik azok az emberek, akik aggódó tekintettel vettek körül. Nem tudtam, ki az a személy, aki mindenkinél jobban hiányzott. Nem tudtam, hogy a szüleim és az öcsém viselkedése nem volt normális, és azt sem, hogy titkolóztak előttem. Nem tudtam, hogy Britney az én kutyám, akit a város kellős közepén kötöztek ki egy villanypóznához és én haza vittem. Fogalmam sem volt róla, hogy híres ember vagyok, akit sokan csodálnak, de még többen gyűlölnek. Sejtelmem sem volt arról, hogy a szeretteim óvni akartak attól, amit most már tudok. Veszélyben vagyok én is és azok is, akiket szeretek. És legfőképp azt nem tudtam, hogy az ember, aki számomra a világot jelenti, és aki egyszer a vőlegényem volt… a vérszerinti testvérem.

„Gyógyulásom” után az első utam a szülői házhoz vezetett. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy valóban igaz-e a feltételezésem, hogy életem szerelme és én testvérek vagyunk. Tisztára úgy érzem magam, mint az argentin sorozatok főszereplői, akik ármány és hazugságok, gonosz és önző emberek áldozativá váltak. Megjelenésem otthon hatalmas örömet keltett. Anyámék nem tudták, hogy merre lehetek és élek-e még. Ahogyan senki sem. Anyámék meglepődtek, mikor észrevették, hogy minden egyes momentumra emlékszem az életemből, így azt is tudom, hogy nagyon rossz velük a kapcsolatom. Főleg anyámmal, aki mindig is önző volt és ezt soha nem fogja tudni levetkőzni még a gyereke kedvéért sem. Az arca abban a pillanatban, mikor rákérdeztem Nam Joonra, megbánást és szégyent tükrözött. Én is szégyellném magam a helyébe, ha a gyerekemnek kéne elmondanom, hogy az apja megcsalt engem. Nem éreztem gyűlöletet, csak szánalmat és megvetést. Együtt éreztem anyával. És teljes mértékben megértettem őt. Tehát a valószínűsége, hogy a teszt igaz volt, kilencvenkilenc százalék. Érzem, ahogy a szívem apró darabokra törik, és az elmém nem képes dönteni. Érdekeljen, vagy ne. Hiába felejtenénk el a tényt, hogy valóban testvérek vagyunk, ha nem lehet saját gyerekünk. A tudomány szerint nyolcvan százalék az esélye annak, hogy egy testvérpár gyereke fogyatékos lesz, vagy még szülés előtt elhalálozik. Kevésbé tudná ezt elviselni a szívem. Ráadásul undorító és természetellenes ez a dolog. És Nam Joon ugyanúgy megcsókolt és udvarolt, miután tudta ezt a tényt. Kihasználta, hogy én elfelejtettem és egy kis búcsúajándékot akart elvinni magával. Tehát ezért van azzal a macával. Miután anyám elsírta magát, ösztönből oda nyúltam hozzá és magamhoz szorítottam. Tudom, hogy milyen nehéz egy nőnek helyt állni ebben a világban és milyen érzés, mikor a férje fűvel-fával megcsalja. Mikor még nagyon kicsi voltam, rajta kaptam apát, hogy másik nővel csókolózik az utca végében. Nem félt, hogy lebukik. Már akkor tudtam, hogy ez nem szép anyával szemben. Viszont abba nem gondoltam bele a fiatalka gondolkodásommal, hogy ez veszekedéssel, sőt, válással járhat. Ennek ellenére anya azt mondta, hogy csak álmodhattam az egészet és túl valóságos volt, apa nem ilyen. Nem szólt apának, hogy tudja. Utána beállított egy nő, hogy terhes az apámtól. Ő volt Nam Joon anyja. Anya azonnal szakított apával és beadta a válópert. Apa pedig eltűnt. Engem se keresett fel az óta. Ahogy ez az emlék előjött, zokogni kezdtem. Már nem tudtam, hogy anya vígasztal engem vagy fordítva.

Nem tudok kiszállni a kocsiból. Ugyanis van saját autóm. Otthon volt a garázsban egész végig. Anya oda adta a slusszkulcsot hozzá. Képtelen vagyok vissza menni Kookiehoz. Nem tudok ezek után a szemébe nézni. Egy évvel ezelőtt lefeküdtünk és utána eltűntem. Ráadásul az emlékeim annyira szánalmasak. Kegyetlen voltam vele szemben, megbántottam nem is egyszer és még is… ő soha nem fordult el tőlem. Nem akartam soha bántani… de ez a vétek soha nem történt meg velem. Soha nem feküdtem le vele, ezért nem sérült meg olyan mértékben. Viszont egy éve megtettem, és ezzel biztos vagyok benne, hogy teljesen apró darabokra törtem össze. Gyógyíthatatlan sebeket okoztam neki és feltéptem a régi sebeit. Megbocsájthatatlan. Kookie az én bűnöm…

Valaki kopogtat a kocsi ablakán. Mikor oldalra fordulok, Nam Joon gyönyörű szemeit veszem észre. A szívem kezd kiszakadni a helyéről. Újra itt van. Így azonban, hogy mindenre emlékszem, még jobban fáj a tény, hogy szerelmes vagyok belé. Kiszállok a kocsiból, beriasztom, megnézem, hogy minden rendben van-e vele. Húzom az időt, hogy minél később kelljen újra a szemébe néznem. Félek.

-          Ütköztél?

Összerezzenek. Pontosan ettől féltem, hogy ő fogja kezdeményezni a beszélgetést. Nem nézek a szemébe, miközben válaszolok.

-          Nem. Miért kérdezed?

-          Mert egyfolytában a kocsit nézegeted.

-          Csak kíváncsi vagyok, olyan-e, mint régen.

-          Mint régen?

Basszus! Elszóltam magam. Nem akartam, hogy tudjon a visszatért emlékeimről. Mindig ez történik velem. Ha mellette vagyok, akkor kiürül a fejem és képtelen vagyok gondolkodni is. Minden gondolatom csak az ő tökéletes lénye körül forog. Annyira szeretem. Miért pont ehhez az ügynökséghez jöttél azon az őszi reggelen? Miért csókoltál meg és miért hagytad, hogy reménytelenül beléd szeressek? Miért láncolsz magadhoz a puszta létezéseddel? Miért nem engedsz szabadon a szíved börtönéből? Mi lehet a kulcsa a szabadulásomnak?

-          Ji Na! Hova tűntél az elmúlt évben? Mindenki téged keresett! Anyámék azt hitték, hogy meghaltál vagy elraboltak! A rendőrség tudomást sem vett az eltűnésedről, mintha az olyan természetes lenne! Yong Gi kétségbeesetten keresett, hogy elmondjon valamit, amire rájött. Jung Kook összetört a távozásod után és a nevedet sem akarja hallani! Mit művelsz? Mindenkit bántasz magad körül! Rólam nem is beszélve! Már azt hittem én is, hogy meghaltál!

Megállt a vér az ereimben. Abbahagyom a kocsi vizsgálgatását és felegyenesedek. Nam Joon szemébe nézek. Nem félek attól, hogy elveszek benne. Harag, mélyről fakadó, gyilkos harag gyúlt bennem. Állom a tekintetét és megvetően szólalok meg.

-          Rólad? Rólad ne is beszéljünk? Nam Joon. Ha ilyen egyértelmű hazugságokat mondasz, képes vagyok a szemedbe nevetni.

Megindulok felé lassú léptekkel. Még mindig a szemébe mélyesztem szúrós tekintetem.

-          Nevetséges vagy, Nam Joon.

-          Miről beszélsz? Mi a fene ütött beléd?

-          Te vagy az, aki egyik pillanatról a másikra otthagyott. Aztán amikor elvesztettem az emlékeim, újra tüzet gyújtottál bennem, reménykedve, hogy nem fogok emlékezni semmire. Mikor rádöbbentél, hogy valóban testvérek vagyunk, ott hagytál a házban a hazug szüleinkkel és összejöttél ezzel a macával. Igaz, Nam Joon? Szólj, ha tévedek, habár nehezen magyarázod ki magad.

-          Butaságokat beszélsz. Nem tudom, ki mondott neked ilyeneket, de hazudik.

-          Igen? Akkor mondd az emlékeimnek, hogy ne hazudjanak.

Csönd nehezedik ránk. Nam Joon fürkész a tekintetével. Olvasni akar bennem, ismerem minden mozdulatát. A rezzenéstelen arc mögött félelem van. Elárulja a szeme. Megvagy!

-          Hol voltál eddig, Ji Na?

-          Nem sok közöd van hozzá.

-          Testvérek vagyunk, úgyhogy van.

-          Az nem jelent semmit, Nam Joon.

-          Dehogy nem. Ezért tiltott a szerelmünk.

Megint zakatolni kezd a szívem. Mindig tudja, hogy mit kell mondania. Ő is legalább annyira ismer engem, mint én őt. Kezd enyhülni a haragom. Nem lesz jó. Ha sok időt töltök el vele, teljesen megbocsájtok, mint mindig.

-          A te szerelmed, Nam Joon. Nem az enyém.

-          Most ki az, aki hazudik?

-          Nem kívánok veled tovább beszélni. Hagyj békén.

-          Nem tart vissza senki, hogy elmenj innen. Te vagy még mindig itt, Ji Na.

-          Mit akarsz tőlem, Nam Joon?

-          Az igazat.

-          Milyen igazat?

-          Miért jöttél utánam a baleset estéjén?

-          Mi? Ez most miért olyan lényeges?

-          Fontos, Ji Na. Miért tetted? Az igazat.

-          Hogy elmondjam, milyen szemét vagy, amiért megütötted Kookiet.

-          Az igazat, Ji Na.

-          Meg akartalak ütni én is.

-          Az igazat mondd.

Nyugodt a hangja, mint általában mindig. Az előbbi idegességnek semmi jelét nem lehet látni. Kibukik belőlem az igazság.

-          Azért, mert el akartam mondani, hogy mennyire szeretlek. És nem érdekel a teszt, nem érdekel semmi és senki. Csak te. Ezért mentem utánad, Nam Joon. De ez már érvényét vesztette. Máshogy gondolom.

Nam Joon ide lép hozzám és magához húz. Az érintésére felforr az egész testem. Érzem, hogy mennyire kívánom őt. Nem bírom sokáig a közelségét. Annyira szeretem, hogy úgy érzem, a karjaiban halok meg.

-          És ha azt mondom, hogy nem vagyunk testvérek?

-          Nem mondanál igazat, Nam Joon.

-          Akkor sem, ha a kórház tévedett?

-          Nem tévednek.

-          Hát most megtették, Ji Na. A napokban kerestek fel, hogy valaki panaszkodott. Felcserélték az adatokat. Emberi mulasztás miatt. Az eredeti eredmény a szobámban van. Kíváncsi vagy, hogy hány százalék a valószínűsége?

-          Nem vagyok.

-          Miért ellenkezel ennyire, Ji Na? Nem ártottam neked soha.

-          Valóban így gondolod?

-          Szándékosan egyszer sem.

-          Nem érdekel ez az egész, Nam Joon. Ki akarok szállni ebből az életből.

-          Tessék?

-          Jól hallottad. Elköltözöm. És ha most megengeded.

Kibontakozok az öleléséből. Hátat fordítok neki és elindulok a bejárat felé. Utánam kiált.

-          Ji Na! Nem teheted!

Visszafordulok.

-          Márpedig megteszem. Ég veled, Nam Joon.

Amikor belépek a liftbe, pont záródna az ajtó, mikor valaki megállítja a kezével. Van egy sejtésem.

-          Nam Joon. Ne próbálkozz. Felesleges.

Legnagyobb megdöbbenésemre azonban nem Nam Joon áll velem szemben, hanem Kookie. Beszáll a liftbe. Benyomja a gombot és engem bámul. Itt áll velem szemben pár centire tőlem és a szeme izzik. Elindul a lift.

-          Üdv újra itt, Ji Na. Ha a cuccaidért jöttél, azokat már elégettem.

Mosolya ijesztő, mozdulatlansága még inkább az. Kezdek félni. Még csak pár emeletet mentünk. Ez a leghosszabb liftezés amit valaha átéltem. Belenézek Kookie szemébe, de bár ne tettem volna. Szeméből düh sugárzik. Olyan, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. Kookie keze megindul, és benyomja a „stop” feliratú gpmbpt. A lift megáll. Kookie tesz egy fél lépést felém, szinte már hozzám ér. A kis dobozban, amiben vagyunk, nem lehet hallani semmit, csak a szívem őrült dobogását. Hangja élesen hasít a fülembe.

-          Beszélgessünk egy kicsit, Ji Na.