7 főbűn -tizenegyedik-

7 főbűn

-tizenegyedik-

Életem első csókja

- Hé, Te!
- Nem ébred fel.
Olyan álmos vagyok. Álmodom? Tompán hallok valamit, de nem tudom kivenni, mi az. Fáj mindenem. A padlón vagyok? Itt aludtam volna el? Legalább a kanapéig elmászhattam volna.
- Haló! Miért itt fekszel? Kelj már fel. Hé!
- Ji Min, ne nyúlj hozzá, az nekünk tilos, te is tudod.
- Maradj csöndben, Tae Hyung! Nem kérdezett téged senki.
- Az, hogy a családfő fia vagy, nem jogosít fel a szabályok megszegésére.
- Kussolj már el a fenébe is idegesítesz!
- Fiúk! Fejezzétek be! Ji Min, ne beszélj így a testvéreddel.
- Jobb lenne ha te is csöndben maradnál. Semmit se tudtok, szóval fogd kézen Tae Hyungot és ketten vonuljatok ki innen.
- Ji Min. Kulturáltságnak hívják.
- Leszállhatnátok rólam?
- Ne rajtunk töltsd le a haragod.

A kezek, amik eddig ráncigáltak, most eltűnnek. Már ébren vagyok, de nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni őket. Félek szembesülni a ténnyel, hogy itt vannak mellettem. Ráadásul nem is akárhol. Mit mondott Il Byul? Kéjbarlang… A hideg is kiráz a gondolattól. Amit nemrég láttam Jung Kook és Yuri között… arról is csak azért tudok, mert ezen a helyen tartózkodom. Ji Min hangja élesen hasít a fülembe.
- Még is mit képzel magáról az apám? Ide küld egy nőt? Ráadásul egy olyan nőt, akihez még hozzányúlni is tilos? És ha mindez nem elég, minden kis mocskos titkunk e között a négy fal között hangzik el és történik meg! Miért kell egy ilyen szerencsétlen és gyenge lánynak mindezt látni és hallani? Hogy pattanhat ki annak a szemétládának a fejéből ilyen? Teljesen meg fogja törni ez az egész Hyo Lint!
- Te most véded őt?
Ez Jung Kook hangja volt? Ő is itt van? Aish ne már! Tűnjetek már el! Mi történhet? Miért nem szólal meg Ji Min?
- Arra még nem gondoltál, hogy akkor nem hozzuk be a mocskos kis dolgainkat ide? Ha már ennyire a szárnyaid alá vetted szerencsétlen kis madárkát.
Szerencsétlen kis madárka? Túléltem egy megaláztatást, Ji Min anyját, Jung Kook haragját és egy szerencsétlen kis madárkának néznek? Ennyire lenéz itt mindenki? Elegem van ebből! Órási haragot érzek magamban. A testem magától mozog, a kezemre támaszkodva emelkedik a felső testem.
- Nem védem. Csak… idegesít, hogy hogyan fogom megoldani a dolgaimat. A faház ezekre nem jó megoldás, nem olyan eldugott, mint ez. Különben is. Miért érdekelne egy ilyen nyomorék sorsa? Ha nem ösztönből lélegezne, még levegőt is elfelejtene venni. Semmire nem képes magától.

Nyomorék? Elfelejtenék lélegezni? Ennyire baj, ha normális ember vagyok?? Ilyen nagy probléma, hogy nem természetes mások halála és megráz az „áruk” látványa? Undorító itt mindenki. Elegem van belőlük! Undorodom tőlük és megvetem őket! Még hogy szerencsétlen madárka és nyomorék! Már majdnem kiegyenesedek. Mind a heten itt vannak. Ji Min közvetlenül előttem áll nekem háttal, a többiek vele szemben, akik mind engem néznek. Teljesen kiegyenesedek és megfeszül az egész testem. Égek a dühtől, ölni is képes lennék ebben a pillanatban. Gondolkodni? Ugyan már. A szó jelentését is elfelejtettem már. Ösztönből cselekszem, meggondolatlanul.
- Inkább ti vagytok a szerencsétlen nyomorékok.
Hangom éles, ereje van. Határozott vagyok. Ji Min szembe fordul velem. Meglepődik. Engem is meglep a viselkedésem. Farkasok között vagyok, hát farkasként kell viselkednem, különben elvesztem az eszem. Ji Min szóra nyitná a száját, de nem hagyom.
- Meg ne próbáld! Én beszélek! Én vagyok a szerencsétlen madárka és a nyomorék? Engem elraboltak!
Lassú léptekkel közeledek Ji Min felé, miközben ő egyre hátrébb megy, kezeit maga elé tartja és hátrafelé invitál. Nem veszek tudomást róla és egyre közelebb megyek.
- A normális, megszokott életemből kirángatva ebbe a világba kényszerítettek, ahol normális az öldöklés és a más emberekkel való kereskedés! Ahol nincs igazi család csak rangok vannak és hatalmi harcok! Ahol a nő annyit se ér, mint egy szék! Ahol megaláznak, állandóan az életemmel fenyegetnek és bármit megtehetnek velem! Ahol mindenkit utálok és mindenkit a pokolra küldenék!! Idegesítesz, Ji Min! Az álszentséged és a gyáva viselkedésed is! Miért nem mondod el nekik, hogy miért mersz hozzám érni? Miért nem mondod el, mit tettél a faházban? Vagy mit terveztem én azon az éjszakán, mikor az anyád elment? Apropó az anyád már az első nap megfenyegetett, megütött és megalázott! Az anyámat ócsárolta, akit hetek, sőt hónapok óta nem láttam! El lettem rángatva az otthonomból és azt várjátok el, hogy otthonosan mozogjak egy számomra idegen helyen? Szánalmasak vagytok.

Hevesen mozog a mellkasom, miközben a dühtől megrészegülve fújtatok. Mindenki meglepetten néz rám. Unom azt, hogy én vagyok a gyenge, akit meg kell védeni, aki mindenki előtt megalázkodik. Ha a „családhoz” fogok tartozni, alkalmazkodnom kell, amilyen gyorsan csak tudok. Yuri mondta anno, hogy meg kell erősödnöm. Ő is erősebb és határozottabb, mint én, pedig csak egy szobalány. Róla kell példát vennem. Megállok egy karnyújtásnyira a fiúk előtt. Végig mérem mind a hét embert, keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt, kihúzom magam és kicsit megemelem a fejem. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Nekem van a legnagyobb ütőkártyám, ami ebben a házban a tudás.
- Ha minden mocskos dolgotok ebben a szobában zajlik, miattam ne zavartassátok magatokat. Nem érdekel, hogy miket műveltek itt. Úgy fogok viselkedni, mint aki itt sincs. Egyet viszont jobb, ha felfogtok a csöpp kis agyatokkal. Mindenkiről mindent tudni fogok, és nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnék semmit.
- Te most fenyegetsz?
Rápillantok a megszólítómra. Nem sűrűn láttam, pedig egy ideje már itt vagyok. Azóta, mióta utoljára láttam, barna lett a haja. Nem emlékszem a nevére. Felesleges ezen agyalni, egyszerűbb, ha megkérdezem.
- Hogy hívnak?
Tágra nyílnak a szemei.
- Nem tudod, hogy hívnak?
- Talán baj?
Fura hangot ad ki magából, mint akit gyomorszájon rúgtak. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Csak megkértem, hogy árulja el a nevét. Ennyire nem lehetnek arrogánsak. Szánalmas. Ha belegondolok, én már rég elmondtam volna. Megszoktam, hogy nem emlékeznek a nevemre, meg alapból rám sem. Ezt is unom. A fiú szemébe nézek és állom a tekintetét. Elvakít a harag, amit irántuk érzek.
- Illik válaszolni.
- Szemtelen vagy, Hyo Lin.
Lazán megvonom a vállam és Jung Kook felé fordulok, miközben a másik fiúra mutatok.
- Hogy hívják?
Jung Kook arca kifejezéstelen. Nem látok rajta se döbbenetet se meglepettséget, mint a többieken. Ez idegesít. Ne legyen különb a többinél. Ugyanolyan pokolra való mind. Legfőképp Ji Min hűlt el a viselkedésem láttán.
- Suga.
- Ah! Kösz. Szóval Suga. Vedd, ahogy szeretnéd. Szíved joga, ha te fenyegetésként értelmezed. Ha jól tudom, már mindent elmondott Gi Bong a szituációról. Akkor azt hiszem, itt lezárhatjuk a kellemes bájcsevejt és mindenki mehet a dolgára. Akkor engedelmetekkel.
Színpadiasan meghajolok, majd elvonulok mellettük. Egyenesen a kanapé felé tartok, de egy jól ismert, a szívemet melengető hang megállít.
- Fiúk! Nyomás ki, most beszédem van Hyo Linnal.

Észre se vettem, hogy Il Byul idő közben bejött a szobába. Hevesen ver a szívem. Mindent látott és mindent hallott. Az ajkamba harapok. Vér ízét érzem a számban. Nagyot nyelek, de egy másodperc alatt kiszáradt a torkom. Nem értem, mitől félek. Előtte is ugyanígy kell mutatkoznom, különben nem leszek hiteles. Megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, ami elég nehezen megy. Hátra kell fordulnom. Meg kell tennem, különben csak ugyanaz a gyáva Hyo Lin maradok, aki eddig voltam. Szedd össze magad, Lee Hyo Lin!
- Milyen jogon küldesz ki innen?
- Hyo Lin nem jöhet ki innen, nekem pedig beszédem van vele négy szem közt.
- Pff! Még itt is parancsolgatsz? Nem elég, hogy egész nap csak ugráltatsz? Már ezt a helyet is kipécézted magadnak?
- Ne feleselj az apáddal, Jung Kook!
- Ne játsszuk el megint ugyanazt, amit mindig. Kezd unalmassá válni. Egyszerűbb lenne, ha a mondataid végére oda tudnád biggyeszteni a „kérem” szót.
- De nem fogom.
- Ha családfő leszek, kénytelen leszel.
- Akkor is rangidős leszek, ez ellen nem tudsz tenni semmit.
- De. Ha megöllek, már nem számít.
Megölni? A saját apját? Il Byult? Még is mit képzel magáról? A legfontosabb kérdés itt viszont az, hogy miért aggódom Il Byulért? Az ösztöneim vezérelnek. Megfordulok, és nagy hévvel megyek oda Jung Kookhoz. Megragadom a karját és odébb taszítom. Hangosan csattanok fel.
- Tudd, kivel beszélsz! Ne mondj olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan!
Jung Kook gúnyosan felnevet és közelebb lép hozzám. Kicsit lehajol, hogy a szemünk egy vonalban legyen.
- És honnan veszed, hogy nem komolyan mondom?
- Képes lennél megölni a saját apádat?
- Te biztos, hogy nem, mert túl gyenge vagy.
- Nem, Jung Kook. Te vagy a gyenge. Könnyebb megszüntetni a problémát, mint szembe szállni vele. Jobb a gyilkolás tudatában élni és utólag siránkozni, mint elismerni, hogy az apád és feletted áll?
- Kioktatsz engem? Azt hiszem nem vagy tisztában a helyeddel ebben a családban.
- De. Tisztában vagyok vele. És nekem van bátorságom ahhoz, hogy szembeszálljak veled és legyőzzem az akadályokat. Te csak más által vagy ebben a szerencsés helyzetben. És ezt az apádnak köszönheted. Megharapod a gazdát, aki enni ad. Nem túl szerencsés…
- Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
- Tudom.
- Nem hinném, te kis senki, mert akkor nem engednéd meg magadnak ezt a hangnemet.
- Nem tudom, ki tartozik kinek.
Jung Kook arca elfehéredik, vonalai eltorzulnak. Kiegyenesedik és nem veszi le rólam a tekintetét, ami egy másodperc alatt váltott meglepettből haragossá. Hoseok hangja töri meg a csendet.
– Tartozni? Mivel tartozol te neki?

Jung Kook elfordítja a fejét és az ajtó felé veszi az irányt. Szó nélkül megy ki rajta, ahogy a többiek is. Nam Joon becsukja maga mögött az ajtót, de előtte még vet rám egy pillantást. Komoly arccal néz. Olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nem merek Il Byul szemébe nézni. Kettesben maradtunk azzal az emberrel, aki érthetetlen módon megdobogtatja a szívem. Talán mert ő a legkedvesebb mind közül. Hangja halk, de határozott.
– Miért csinálod ezt?
Még mindig nem nézek rá, úgy válaszolok.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Nem ilyen vagy. Miért feleselsz vissza nekik? Gi Bong se védhet meg a végsőkig. Meg kellene húznod magad.
– Meghúzni magam?
Felháborítónak találom, amit Il Byul mond. Ránézek, úgy folytatom a mondandómat.
– Erősnek kell lennem, különben megőrülök. Nem sok hiányzik, hogy elveszítsem a józan eszem és nem szeretném pszichiátrián végezni.
– Az, hogy erős vagy, nem azon múlik, mekkora szád van. Ebben a helyzetben csöndben kellett volna maradnod és elfoglalni a legkisebb zugot a szobában. Ehelyett te megfenyegetted őket.
– Mi a gond ezzel?
– Az, hogy a láthatatlanságod már elveszítetted. Innentől minden lépésedet figyelni fogják és provokálni fognak, hogy elbukj és Gi Bong se tudjon megvédeni.
– Miért kellene engem megvédeni?
– Ezek a fiúk már rég tönkre tettek volna, ha nincs hátszeled. Nem ismered őket igazán.
– Ennek most örülnöm kéne?
– Nem. Vedd megtiszteltetésnek. Egy nőnek sincs ebben a házban olyan jó dolga, mint neked és ezt a családfőnek köszönheted.
Nagyot nyelek. Igaza van. Nincs nagy szabadságom, de még mindig nagyobb, mint a többi nőnek. Ha csak arra a vacsorára gondolok, mikor Il Byul feleségének a helyére ültettek... ott minden nő megszeppent Gi Bong hangjától. Elfordítom a fejem és a falat bámulom.
– Miért fognak figyelni a fiúk?
– Mert veszélyforrás vagy, aki tönkreteheti őket egyetlen mondattal.
– Soha nem tenném meg.
– Én tudom. De a fiúknak nem ezt adtad elő, ezért ők az ellenkezőjét hiszik.
Mekkora idióta vagyok! Határozott és erős? Azzal, hogy elhordom őket és kiírom a homlokomra, hogy fenyegetést jelentek? Nem tudok kiigazodni magamon. Tényleg be fogok itt dilizni hamarosan! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Il Byul közvetlenül mellettem áll. Mikor ránézek, enyhe mosolyt látok az arcán.
– Ne aggódj, Hyo Lin. Gi Bong és én itt vagyunk melletted. Megtanítalak rá, hogyan viselkedj ebben a házban.
– Nem érzem, hogy Gi Bong mellettem lenne. Iderángat egy szó nélkül, nem engedi, hogy találkozzam a szüleimmel és ide száműz a fiúkhoz, mikor tudja, hogy milyen hely ez.
– Nem azért száműzött, hogy kínozzon. Büntetés a neveletlen viselkedésed miatt. Ha akkor nem nyitod ki a szád, nem kerülsz ide. Örülj neki, hogy csak ennyi történt. A felesége nem beszélhet így vele.
– Nehéz elhinni róla, hogy jó ember lenne.
– Nem jó ember. Ahogyan itt senki sem. De akik fontosak számára azokkal igyekszik kedvesen viselkedni.
– Szerintem te jó ember vagy.
Il Byul meglepetten néz rám. Pupillája kitágul és érthetetlenül szólal meg.
– Én? Ezt miből gondolod?
Hatalmas mosoly húzódik a számra, mielőtt megszólalok.
– Mert mindig megvédesz.
A férfi leveszi a kezét a vállamról és elkomorodik a tekintete. Beleharap az alsó ajkába és a mögöttem lévő falat bámulja. Hosszú csend után hallom csak mély, zengő hangját.
– Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok jó ember.
– Nem értem, miről beszélsz.

Leveszi a tekintetét a falról és a szememre emeli. Közelebb jön egy lépést, így már csak centik vannak közöttünk. Hevesen kezd dobogni a szívem. Nagyot nyelek és mély lélegzetet veszek. Miért indít be bennem ez a férfi olyat, amit más soha nem tudott? Hatalmas köztünk a korkülönbség. A lánya lehetnék és mégis... Szinte suttog, miközben beszél.
– Hyo Lin. Én önző vagyok. Nem csak azért védelek meg, mert védelemre szorulsz és megsajnállak, hanem mert meg akarlak védeni. Nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen. Nem akarlak a fiam és a többi fiú közelében tudni, mert ismerem a kegyetlenségüket.
Il Byul keze a hajamat kezdi babrálni, amitől kiráz a hideg. Idő közben észre sem vettem, hogy már teljesen neki vagyok lapulva a falnak. Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. A férfi szemei olyanok, mint Jung Kooké, szája dúsabb, haja sötétbarna, majdhogynem fekete és a mai divat szerint van levágva. Félhosszúra meg van hagyva, a homlokát szabadon hagyva oldalra van fésülve a frufruja. Markáns arcvonalai határozott külsőt adnak neki. Csak néhány ránc a szeménél árulja el, hogy nem velem egykorú. Mikor először megláttam, azt hittem, maximum harminc éves. Nagyon hasonlít rá a fia. Nem tudok a férfi szemébe nézni. Miért vagyok tőle zavarban és miért nem akarom, hogy elhúzódjon?
– Tudom, hogy most undorodni fogsz tőlem, hisz az apád lehetnék, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Valamiért hatással vagy rám és nem tudok tovább lépni. Az eszem tudja, hogy bolond dolog rajtad agyalni és azt várni, hátha te is ugyanígy érzel irántam. A szívem viszont nem tud elengedni téged.
Közel hajol az arcomhoz és az államhoz teszi a kezét. Amikor a szemébe nézek, látom rajta a sóvárgást és a kínt. Tényleg megkedvelt? És én is viszont kedvelem? Nem tudom, mit érzek pontosan. Kavarognak bennem az érzelmek és a gondolatok. Biztos csak azért van ez, mert ő az egyetlen aki kedvesen viselkedik velem. Nem voltam még szerelmes, nem tudom mit kell éreznem pontosan. Csak annyit tudok, hogy vonzódom hozzá. Beindul bennem valami, mikor a közelemben van és nem akarom, hogy elmenjen. Sok időt szeretnék vele tölteni, hogy nevethessünk, komoly dolgokról beszélgethessünk. Ez barátság lenne? Nem hiszem, ez teljesen más. Elhúzódom a faltól és a szám már majdnem Il Byul szájához ér.
– Hyo Lin, ez nem helyes.
– Ebben a házban semmi sem helyes.

Ezt már félig a szájába suttogom, mikor ajkaink összeérnek és megtörténik életem első csókja. Mély levegőket veszek. Mámorító érzés. Il Byul keze a derekamra vándorol és szelíden nekidönt a falnak. A férfi csókja vágytól duzzadt, de nem mohó. Érzékien kényeztet, amibe beleborzongok. Nem tudom, mi van velem, de ez a legszebb pillanat, amit eddig ebben a házban átéltem. Hosszú, érzéki csókunknak az ajtó nyílása vet véget. Mindketten az illetőre nézünk, aki ledöbben arccal, tátott szájjal áll a küszöbön és nem szól semmit. Nem hiszem el, hogy pont most kellett bejönnie! És miért pont ő? Ijedten nézek Il Byulra, aki még mindig a karjaiban tart, arcvonásai azonban megkeményednek, szemei égnek, gyilkolásra készek. Félek.

Who Am I? 4.fejezet

4. fejezet

Döbbent arckifejezéssel néztem az üzlet ajtajában álldogáló srácra, aki feketébe öltözve meredt az asztalunk felé. Nem tudom megmondani, hogy engem nézett-e, vagy sem, de az biztos, hogy a mi irányunkba pislogott.
- Hogy mi? A BTS tag? –rikkantott fel MiHan, és azonnal hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondott-e. 
A fiú ekkor felemelve kezét, ráfogott sapkájának napellenzőjébe, és jobban belehúzta szemébe. Ujjain tisztán láttam a gyűrűket felsorakozni. Fejével a pult felé bökött, majd szótlanul elindult arra. A pult mellett volt egy ajtó, amin beviharzott. A pultos lány meg még meg sem lepődött ezen.
Ekkor Mr. Park felkelt a helyéről, és megigazította a finoman összegyűrődött öltönyét.
- Egy pillanat lányok. Azt hiszem, beszélni szeretne velem. – mondta ki könnyedén, majd egyenesen a fiú után ment, be az ajtón.
Teljes döbbenettel néztem, ahogy az ajtó bezáródik a vérszerinti apám mögött. Szám tátva maradt, amit barátnőm segítő keze be is zárt. Ekkor eszméltem fel igazán, hogy már csak ketten maradtunk, így MiHanra emeltem a tekintetem.
- Te is láttad? –kérdeztem halkan. 
- Fekete ruházat, szürke, szinte ezüstös haj? Igen, láttam. Ő tényleg az az énekes volt?- hangjában kihallottam az izgatottságot.
- Azt hiszem… - kezdtem bele a mondatba, majd újra az ajtóra pillantottam, ahova az imént a két férfi bevonult- igen.

Percek teltek el. MiHan már az én süteményemet falta, de én nem tudtam nem levenni a tekintetemet az ajtóról. Kíváncsi voltam. Tényleg Jimin volt az a srác? Mi van, ha csak egy fiú rajongó, aki ugyan úgy akart kinézni, mint az idol? Mint mindig, most is ezernyi kérdés futott át az agyamon. Minden lehetőséget átgondoltam, de így sem tudtam megnyugodni. Addig rágódtam ezen, hogy végül felkeltem a kényelmes kanapéról, és lassú léptekkel közelítettem meg azt a bizonyos ajtót. MiHan utánam szólt, hogy hova megyek, de figyelmen kívül hagytam, ma már nem tudom hanyaggyára. Amint a nyílászáró elé értem, a kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de nem mozdultam tovább. Kihallottam, ahogy Mr. Park és az a fiú beszéltek.
- Idehívtál, tehát itt vagyok. – az a hang, annyira ismerős.
- Igen, mint említettem telefonban, történt egy két dolog a családdal, míg Seoulban voltál. – az öltönyös férfi hangja nyugodtan csengett, ám vele szemben a fiú össze lehetett zavarodva. – Arról tudsz, hogy volt, egy ikertestvéred, igaz?
- Persze, de meghalt a születésünknél. Ez nem titok.
- Nem halt meg. –Az idősebb férfi hangját tisztán kihallottam. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az ajtó felé néz. – Odakint van, és azért jött, hogy megismerje a bátyját.
Hogy mi? A srác még azt sem tudja, hogy létezem? Nem mondták el neki? Ez így elég gáz találkozás lesz, bár nem lehetek kiakadva, hiszen én is csak tegnap találkoztam a vérszerinti szüleimmel. Nem csoda, hogy a fiú nem hallott még rólam. De mégis, hogy mutatkozzam be? Nem tudom teljesen saját magamat adni, hiszen a szívem most is majd kiugrik a helyéről, annyira izgulok. A remegésemről nem is beszélve. Még a szüleimmel is alig tudtam pár szót váltani tegnap az őrsön, hogy tudnék könnyedén beszélni egy vadidegen sráccal, aki ráadásul az újdonsült bátyám? Ráadásul, ha az a fiú pontosan az, akire gondolok, még jobban bonyolítja a helyzetet. Nem lehetek rajongója a bátyámnak. 
Erősebben rászorítottam a kilincsre, hogy levezessem a hirtelen összegyűlt feszültséget, és stresszt. Erősen haraptam ajkamba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a fejemben, de ez cseppet sem volt könnyű feladat. Annyira belemerültem saját magam nyugtalan gondolataiba, hogy csak akkor kaptam észhez, mikor a kilincs lenyomódott a kezemmel együtt. Szemeim tágra nyíltak, ugyan is, nem én voltam az, aki kinyitotta az ajtót, hanem valaki bentről. Ezzel csupán egy aprócska gond volt, hogy az ajtó befele nyílt, és mivel én erősen fogtam rá a hideg fémkilincsre, ahogy behúzták az ajtót, én vele együtt repültem előre, egyenesen bele a fekete burokban lévő fiatal mellkasába. Nem csak én, de a srác is nagy kerek, meglepett szemekkel néztünk egymásra. Én fel rá, ő pedig le rám.
Nem voltam az az ARMY, aki hangosan felrikkant, ha meglátja az új videóklippet, nem hordtam kitűzőket a táskáimon, és meg kell vallanom, még poszterek sem díszelegtek a falamon a tagokról. Szerettem a bandát, hallgattam a számaikat, de nem örültem meg, ha róluk kellett beszélni. Nyugodt fannak tartottam magam. Viszont most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, és ilyen közelről láthattam a szemeit kiváltott belőlem egy apró nyikkanást. Kényszerítettem magam, hogy ezt a hangot, csupán a meglepettségem miatt adtam ki, de még saját magamnak sem tudtam hazudni. 

Egyenesen Jimin állt előttem. Park Jimin. Az mellkasára tapadt a kezem, és az ő jobbja az én vállamon pihent. Annyira tökéletes pillanat lett volna ez. Annyi rajongó álmodott már erről. Annyira jó lett volna, hogy még egy doramába is beleillett volna, de nem. Elfelejtettük a tényt, hogy én, Min Sun Gi álltam az ajtóban, és estem neki Jiminnek így a következő pillanatban sajátos stílussal elvigyorodtam, és szégyenemre, a következő mondat csúszott ki a számon.
- Ennyire nem kell megörülni, hogy itt vagyok. 
Leég a pofámról a bőr, miért ilyenkor jön elő a merész énem? Miért ilyenkor nagy a szám, és játszom a nagymenő lányt, aki előtt ezernyi férfi hever? 
Megpróbáltam fent tartani ezt a hamis Sunnyt, és ennek érdekében egy széles vigyort festettem fel arcomra. Meglepettségemre a szürke hajú elengedte bal kezével a kilincset, majd azt is a vállamra helyezte, és gyengéden eltolt magától. Miután tisztes távolságban voltunk egymástól, levette magáról a maszkot, majd leengedte maga mellé kezeit.
- Biztos nem egy őrült rajongó, aki kitalálta ezt a sztorit? –nézett ekkor hátra Mr. Parkra, aki csak nemlegesen csóválta a fejét.
- Lehet, hogy most magabiztosnak tűnik, de ha jobban megnézed, remeg a lába. –ekkor a lábaimra mutatott. Nem hazudott, tényleg remegtek, és amint ezt hangosan kimondta, az egész testem belekezdett.
- Ez, csupán ilyen. –vágtam rá a világ lehető legbénább kifogását, miközben hátráltam vissza a teázó vendégfogadó részére. 
- Sunny. –szólalt meg apám a szobából, ami valószínűleg a teaház irodája volt. A bent lévő asztalnak dőlve támaszkodott, majd felemelte a kezét, és mutatóujjával mutatta, menjek oda hozzá. 
Nem tudom, miért hallgattam arra a férfira, akit csak két napja ismerek, de úgy éreztem, ha most nem megyek oda, később csak még bonyolultabbak lesznek a dolgok. Hátra pillantottam MinHa-ra, aki az asztalunknál ült még mindig, de engem bámult kérdő tekintettem. Vállat vonva jeleztem neki, hogy fogalmam nincs, mi van, vagy éppen mi lesz. Reméltem, hogy megérti most a dolgokat, és megvár. Visszafordultam az iroda felé, és lassú léptekkel haladtam apám felé. Jimin mellett elhaladva lehajtottam a fejem, majd végül teljesen Mr. Park elé álltam. Úgy nézhettem ki, mint akit le akarnak szidni, emiatt egyre kínosabban éreztem magam. Meglepettségemre az ajtó bezárult mögöttem, majd a szürkeség csatlakozott hozzánk.

- Szóval, te ismered a fiamat? –szólalt meg végül az öltönyös, mire felnéztem rá.
- Nem! Mármint, de.. úgy ahogy. –ekkor félve az említett felé pillantottam. – Tudok róla pár dolgot.
A szürkeség ekkor elnevette magát talán zavarában. Felemelte kezét, és megvakarta a tarkóját. Hogy lehet valaki ennyire cuki, ha zavarban van?
- Komolyan te lennél a húgom? –nézett végig újra, majd végül tekintete mélyen a szemeimbe fúródott.
Nem tudtam mit mondhattam volna. A vérvizsgálat alapján én voltam a húga de nem tudtam ezt könnyen kimondani. Előtte nem.
- Igen. Pár vértesztet csináltak a nevelőszüleivel, és akkor derült ki. Én vagyok az apja. –az öltönyös hangja ekkor boldogan csengett, majd elrugaszkodva az asztaltól, (aminek eddig támaszkodott) mellénk lépett, és két kezét két gyermeke vállára helyezte. – Azon leszek, hogy Sunny fel tudja venni a Park nevet, hogy így véglegesen is a családunk tagja lehessen. 
- Öhm.. –nem tudtam erre mit kellene reagálnom. Örültem annak, hogy ezt megteszik értem, de mégsem tudtam helyes-e ezt megtennem. Elvégre, eddig Min Sun Gi voltam, ezt a nevet amúgy is a nevelőszüleim adták nekem. Nem lenne gorombaság, ha megváltoztatnám a vezetéknevem?
- Park Sun Gi. –ejtette ki Jimin dús ajkai között a nevemet. Formálgatta, emésztgette. – Menő név. –mondta végül széles, ám még mindig zavarodott mosollyal az arcán. Pontosan ezt a mosolyt láttam eddig mindegyik videójukban, mindig ilyen szerényen nézett a kamerába. 
- Tényleg, te vagy…-kezdtem bele kérdésembe, ám nem tudtam hogy kellene folytatnom. Mégse kérdezhettem meg, hogy te vagy –e az a híresség akiért nők milliói rajonganak, köztük én is. 
- Park Jimin. –ekkor kicsit meghajolva előtte köszöntött, majd kiegyenesedve folytatta- Bangtan Boys banda egyik énekese. –mosolygott rám, ekkorra már szélesebb, magabiztosabb mosollyal. 
Ez volt az a mosoly, amit ismertem, már ha mondhatom ezt. A fiú szemei csillogni kezdtek, ahogy lassan végre realizálódott benne a tény, hogy a rég elhunyt húga épp előtte áll.
- Beszélgessetek csak nyugodtan. – szólalt meg apa. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésetek van egymáshoz.

Egymás szemébe néztünk az előttem álló fiúval, és szinte ugyan akkor mind a ketten kivillantottuk fogsorunkat egymásra. Ezt azt hiszem, betudhatom annak, hogy mind a ketten ugyan arra gondoltunk. A tökéletes pillanatot egy hangos női sikoly törte meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, hiszen akármennyire is nem akartam tudomást venni róla, sajnos tudtam ki a hang forrása. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd az ajtóhoz lépve kezemet a hideg kilincsre helyeztem, majd nyitottam ki a valószínűleg fenyőből készült nyílászárót. Amint elém tárult a teaház vendégfogató tere elképedve nyíltak kétszeres méretűekre a szemeim. Nem tévedtem, MinHa volt az, aki előbb hangosan felsikoltott.
A szőke hajú barátnőm az üzlet közepén állt, vele szemben pedig két szájmaszkos fiú állt.  Ahogy az előbb Jimin is, a srácokon is volt valami sapka, ami erősen a szemükbe volt húzva, hogy ne ismerjék fel őket egykönnyen. Az egyik srác (aki előtt MinHa állt, már félelmetesen közel) kezeit feltartva lépett hátrébb barátnőmtől. Tavaszias világosbarna vászonkabátot viselt, alatta egy fekete hosszú nyakú pólóval. Farmernadrág és egy barna cipő volt rajta. A fekete kötött sapkája alól tejesen látható volt narancssárgára festett haja. A mellette álló srác ruházata fiatalosabbnak tűnt. Farmerkabátján rengeteg színű, és mintázatú felirat díszelgett. Fekete nadrágja még számomra is szűk volt, de észrevehetően ezt nem zavarta. Fehér pólóját egy piros-fekete kockás ing tette stílusossá, és az egész öltözetet egy barna bakancs tette egésszé. Barna tincsei alig látszódtak ki fekete sapkája alól.
Szemeim még nagyobbra nyíltak, mikor barátnőm – semmi féle előrejelzést nem adva – ugrott bele hírtelen a narancs hajú nyakába, és ölelte magához szorosan. Szerencsétlen fiú magatehetetlenül tárta nagyobbra kezeit. 
- Úristen! Úristen! Úristen! – sikította a szőke.
Elfintorodtam MinHa tettén. Sose vallotta be, de tudtam, hogy szereti ő is a BTS-t. Azt se tudta titokba tartani, akármennyire is kerülte a témát, hogy a tagok közül J-Hope a kedvence. Akárhányszor meghallotta a fiút énekelni egy számban, akárhányszor látta egy videóban mindig csillogni kezdtek a szemei. Egy szóval sem említette, hogy rajong érte, de azok a szemek mindent elárultak. Ahogy néztem őket, teljesen ledöbbentem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer találkozik vele szemtől szemben, egy ilyen jelenetet fog lerendezni.
- Mi történik? –lépett mellém Jimin. Kezeivel az ajtófélfát fogva hajolt ki mellőlem, hogy ő is szemügyre vegye a teaházban lévő történéseket. Amint realizálódott benne, hogy mi is történt, ahogy az előbb én is, most ő is kétszeresére nyitotta szemeit a meglepettségtől.
Nagyot sóhajtottam, majd egyenesen az ölelkező ’pár’ mellé léptem, és egy nagyot koppintottam barátnőm fejére, aki erre feleszmélve nézett rám értetlenül. Megragadtam a kezét, és egy erős mozdulattal húztam el Hobitól. 
- Mi a fene ütött beléd? –rántottam jobban magamhoz a lányt, és hátrébb léptem vele pár lépést.
Mondanom sem kell, hogy mindenki, aki a teaházban volt, most minket nézett. Minden vendég, és alkalmazott figyelemmel követte a nem mindennapi történést. 
- De hiszen… - kezdett bele hangosan a szőkeség, ám azonnal szájára tapasztottam egyik kezem. Mérgesen, villámokat szóró szemekkel néztem rá, és fejemben elég sok szitokszóval illettem legjobb barátnőmet.
- Jól vagy? – hallottam megint egy ismerős hangot, aki aggódva szólt az áldozathoz. Odafordítva a fejem, láttam, hogy a farmerkabátos fiú egyik kezét a narancs hajú társa vállára teszi. Időközben Jimin is mellettük termett, és értetlen fejjel nézett ránk.
- Csak meglepett. –válaszolta lassan leengedve eddig széttárt kezeit- Nem hittem volna, hogy amint belépek, ide rám ugrik valaki.
- Elég vad barátnőd van. – mormolta orra alatt bátyám, akire bocsánatkérően néztem. MinHa fejére tettem szabad kezem, majd kényszerítve őt meghajoltunk mind a ketten a három fiú előtt.
- Sajnálom. –mondtam ki elhalt hangon amint kiegyenesedtünk, majd ismét MinHa felé fordultam. – én magam sem tudtam, hogy képes ilyesmire. Szerintem pont itt az ideje, hogy hazamenjen. 
- Mi? Nem! –szabadkozott a szőkeség, amint lerántotta szája elől a kezemet. – Most biztos nem. Itt áll előttem, érted? Sose hittem volna, hogy láthatom Őt!
- MinHa! – kiáltottam rá, kicsit hangosabban, mint azt eredetileg akartam volna. – Nézz rá szerencsétlenre! Teljesen megijedt attól, hogy rávetetted magad akár egy őrült. És amúgy is, van neve. Hoseok. –ekkor az említett személy felé mutattam, de tekintetemet nem vettem le a szőke fanról. – mellette pedig Jungkook áll. –újra a személyre mutattam, majd leengedve kezem a csípőmre tettem fokozva megjelenésemet, hogy barátnőm tényleg tudja, milyen mérges is vagyok most rá. – Plusz, kb. tíz perce tudtam meg, hogy ki is igazából Park Jimin. Ők is emberek MinHa, ne ugorj a nyakukba, csak mert látod őket. Nekik is van magánéletük, amit tarts tiszteletbe kérlek!
A szónoklatom után fagyott meg jobban a levegő a teaházban. Olyan csöng volt az üzletben, hogy ha egy gombostűt is ejtettek volna le, azt is lehetett volna hallani. Minden egyes ember megszeppenve állt – vagy ült –s engem figyelt.  Barátnőm lassan, fokozatosan vörösödött el teljesen a füle hegyéig. Valószínűleg most értette meg azokat, amit mondtam neki. Most térhetett észhez, és szégyellte el magát azért, amit pár perce csinált. Ismertem annyira, hogy tudjam, most jön, az a pont ahol ő magába burkolódzik, és egy cigit elszívva rágódik a történteken.

Azonnal a narancs hajú srác felé fordult, és a legmélyebb meghajlást produkálta, amit eddig még én magam sem láttam tőle. Szó nélkül visszalépett az asztalhoz, ahova még velem ült le, majd felkapva táskáját a vállára visszasietett hozzám. 
- Most megyek, úgyis sok mindent kell még megbeszélned a bátyáddal. Nem akarnék amúgy sem zavarni, majd máskor bepótoljuk azt a bulit. Írj, ha hazaérsz! 
Idegesen kezdett túrni a kabátzsebében, amit kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett áldozatára, újra meghajolt, majd kiviharzott a teaházból. Időt se hagyott nekem, hogy válaszoljak, vagy bármit is tegyek. Nagyot sóhajtva néztem magam köré, majd végül Jimin felé fordultam. 
- Sajnálom, de azt hiszem most nekem is mennem kellene.
- Mi? Miért? – a szürkeség hangja pánikszerűen csengett. – Most találkoztunk, még Busanba is eljöttem, de mégis le akarsz lépni?
- Bátyád? Komolyan azt mondta, hogy báty? – Nézett Hoseok Jiminre értetlenül.
- Fiúk! – ekkor apám erős, tiszteletet parancsoló hangja hasította át az üzletet, mire velem együtt, mind a három fiú összerezzent. – Iroda, most! Had élvezzék tovább a vendégek a teájukat, és süteményeiket. Idebent is tudtok beszélni. – nyitotta ki jobban az ajtót, ahonnan eddig végignézte a történteket.

Védekezően emeltem fel kezem, és nyitottam is szóra a szám, hogy elmondjam, majd később nyugodtabb időkben visszatérek, és folytatjuk azt amit elkezdtünk, de nem tudtam megtenni. Jimin másodpercek töredékei alatt lépett mellém, és karomra karolva indult meg velem apánk felé. A másik két srác értetlenül néztek minket, de amint a szürkeség elhaladt mellettünk a fejével bólintva jelezte, hogy kövessenek.  Így is tettek. Amint kettőt pislogtam az irodában voltam. Alig bírtam felfogni a körülöttem történő dolgokat, mivel csak azt vettem észre, hogy az öltönyös férfi biccent Jimin felé, majd elhagyva a szobát bezárta az ajtót.
Egyedül maradtam a három fiúval.

Para 8.rész VÉGE

Para

8. rész
VÉGE 

# És boldogan éltek, amíg… #

Régen, amikor még Tae, Jimin és Kookie jó barátok voltak, az élet egyszerű és izgalmas volt. Mindent együtt csináltak. Közös szoba, közös barátok, közös programok, közös hobbik és közös szeretők. Ami azonban mégis tönkre tette ezt a barátságot, maga a szerelem volt. A szerelem romba dönt és épít, megsebez és meggyógyít, megöl és újjá éleszt, nyomorba dönt és boldoggá tesz. Az ember nem képes létezni, ha nem szeretik, és nem szerethet viszont.

Jimin és Tae már több éve végeztek az egyetemen. Közös munkahelyük volt és együtt laktak. Azt kellene mondanom, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ez azonban nem így volt. Ez nem egy tipikus történet. Miért ugrottunk ilyen nagyot a sztoriban? A válasz egyszerű, de szívszaggató. Azon a napon, mikor Kookie feladta a küzdelmet Tae kegyeiért, elment Soo Hyunhoz és szerelmet vallott. A lány boldogan fogadta, azonban egy kikötése volt, amit ha Kookie megszeg, a kapcsolat rovására megy. Nem találkozhatott többet Jiminnel és Taeval. Sokan felteszik azt a kérdést, hogy miért tett eleget Kookie ennek a kérésnek. Hisz Kookie szerelme Tae iránt mindennél hatalmasabb volt. Akkor hogy bírná ki Kookie Tae nélkül a hátra lévő életét? Azonban ez könnyebb volt számára, mint ahogy mi hinnénk. Nem látta többet, így nem volt hatással rá. Csak az állandó hiányérzet maradt meg benne, amit Tae hagyott maga után. Ezt az űrt azonban igyekezett Soo Hyunnal betölteni. Több, kevesebb sikerrel. Miután Kookie elhagyta az egyetemet, egy évvel barátai után, eltűnt a nagyvilágban és mi nem tudtunk meg róla semmit. Ahogy Jimin és Tae sem. A felhőtlen boldogság, amit szerelmüktől vártak, nem jött el még ennyi év után sem. Minden egyes nap, mikor az utcán sétáltak, azt várták, vajon Kookie felbukkan-e a tömegben. Jiminben olyan gondolatok kezdtek megfogalmazódni, amiket nem tudott kiverni a fejéből. Mi lett volna, ha Kookie nem adja fel? Mi lett volna, ha nem Kookie lépett volna tovább, hanem ő? Miért nem képes igazán boldog lenni Tae mellett és fordítva? Miért emészti fel napról napra ez a meg nem szűnő üresség? Miért nem képes megszabadulni ezektől a zavaró gondolatoktól? Vajon Tae is ezeken gondolkodik? Hová tűnt belőlük a szerelem tüze? Miért nem tud Taera úgy nézni, mint a szerelmére? Már több hónapja egymáshoz sem értek. Olyan, mintha megint csak barátok lennének. Jimin felismerése hatalmas fordulópont volt a két férfi életében. Még aznap leültek és megbeszélték egymással.

-          Én is így érzek, Jimin. Feltűnt, hogy újra megnézem a nőket…

-          Én… randizok is eggyel.

Tae most először nézett bele barátja szemébe, amióta elkezdtek erről beszélni. Rácsodálkozott, majd mikor látta, hogy Jimin komolyan beszélt, megkönnyebbülten felnevetett.

-          Mióta?

-          Nem is tudom. Talán bő két hónapja.

-          Örülök! Remélem, összejön.

-          Tae. Nem furcsa, hogy eljutottunk idáig?

-          Nem értelek.

-          A nagy szerelemből újból… csak egy barátság lett.

-          Mi a baj ezzel, Jimin?

-          Téged ez nem zavar, Tae?

-          Nem. Én örülök, hogy végül így alakult. Nem élhetünk örökre álomvilágban. Igaz?

Tae felállt a kanapéról és a szobája felé tartva megveregette barátja vállát. Közben azon gondolkodott, vajon Kookie mit csinál ebben a pillanatban…

Jimin és Tae már egy ideje dolgoztak egy projekten, ami a cég legfontosabb ügye volt akkor. Egy új idol bemutatására készültek, ami megváltoztathatja a cégük rangját. Az újdonsült idol Amerikából tér majd vissza Koreába, hogy valóra váltsa álmát. Jimin is és Tae is idol szeretett volna lenni, de rájöttek, hogy jobban érzik magukat a színfalak mögött. Tae előadásmódot, mimikákat fejlesztett az idolokon, Jimin pedig a koreográfiáért felelt. Mindketten szerették, amit csináltak, és a nyilvánosság elől is meg tudták védeni az akkor még lángoló szerelmüket. Azonban ahogy ez a tűz kezdett kialudni, az ismertség gondolata egyre jobban motoszkált a fejükben és egyre csalódottabbak lettek, hogy nem éltek ezzel a nagyszerű lehetőséggel. A csapat sokat dolgozott azon, hogy tökéletesítsék a tervet és kimondottan elégedettek voltak magukkal, még Jiminék is elismerték a munkájukat. Azonban az ő feladatuk akkor kezdődik csak igazán, mikor már az idol jelölt megérkezik. Nagyon izgultak azon a napon, hisz új emberrel ismerkedhetnek meg és új lehetőségek nyílnak meg számukra. Állítólag az idol jelölt tehetséges, könnyen tanul, mindenhez ért és maximalista… Tae szíve hirtelen nagyot dobbant. Amint felmerült benne a gyanú, azonnal indult megkeresni Jimint. Amikor megtalálta, félrerángatta, hogy senki ne hallja őket.

-          Mit csinálsz, Tae? Mindjárt itt van…

-          Tudom! Csak gyere! Figyelj. Van egy rossz előérzetem és nem hagy nyugodni.

-          Mi a baj?

-          Amikor az egyetemre jártunk és Kookie még velünk volt…

-          Igen?

-          Emlékszel, hogy mi volt az álma?

-          Hogy idol lehessen.

-          Azon túl.

-          Nem értem, mit akarsz ebből kihozni, Tae?

-          Amerika! Emlékszel, Jimin?

-          Azt hiszem… egyetem után Amerika volt a cél és utána az idol élet.

-          Pontosan. A másik. Hogy jellemezte a vezetőség az új idolt?

-          Tehetséges, könnyen tanul, mindenhez ért, maximalista… Te jó isten Kookie?

-          Leesett?

Abban a pillanatban kinyitódott a fotóterem ajtaja. A lányok őrült sikoltozásba kezdtek, a fiúk összesúgtak.

-          Nagyon jól néz ki.

-          Bár én is ilyen magas lehetnék…

És megszólalt a jól ismert hang mélyebb, férfiasabb verziója.

-          Üdvözlök mindenkit! Jeon Jung Kook vagyok. Kérem, viseljék gondomat.

Tae és Jimin tágra nyílt szemekkel meredtek egymásra a paraván mögött. Egymás kezét szorították. A világ összes pénzéért nem merték volna kidugni onnan az orrukat. Egy ideig elmegy, hogy itt bujkálnak, de egyszer ki kell menniük innen. Maga a vezérigazgató jött köszönteni az új idolt. A fiúk azonnal megismerték a hangját.

-          Jung Kook. Üdvözöllek itt, a mi világunkban.

-          Örülök a találkozásnak. Köszönöm a megtiszteltetést.

-          Remélem, jól fogod érezni magad köreinkben és a legjobbat hozod ki magadból.

-          Igyekezni fogok.

-          Bemutatom a munkatársaidat.

A vezérigazgató bemutatott mindenkit a csapatból. A zeneszerkesztőt, dalszövegírót, a divattervezőt, a sminkeseket, a fodrászokat, a táncosokat, a fotósokat. Mindenkit, kivéve két embert. A vezérigazgató dühösen szólalt meg.

-          Hol van Tae Hyung és Jimin?

Kookie szemei tágra nyíltak, pupillái hatalmasak lettek. A légzése szapora lett és hirtelen izzadni kezdett. Mit keresnek pont itt? Az ígérete…

-          Hirtelen elszaladtak valahova.

-          Tae megragadta és elmentek.

-          Szóval elmentek. Lesz egy két keresetlen szavam hozzájuk, ha találkozunk. Jung Kook. Jimin a koreográfus, Tae Hyung pedig úgymond a színészi képességeket fejleszti, segít ellazulni a színpadon.

Kookie mosolyra húzta a száját. Ez pont nekik való feladat. Büszkeség töltötte el, ahogy rájuk gondolt. Ők is eljutottak idáig. Megkönnyebbülés.

-          Nézze, vezérigazgató. Ott vannak!

Tae megbotlott az egyik zsinórban, ami elég nagy zajt keltett, ahhoz, hogy észrevegyék őket. Tae szíve ki akart ugrani a helyéről. Lebuktak, innen nincs vissza út…

-          Kim Tae Hyung! Park Jimin! Gyertek elő! Mit bujkáltok ott, mint a gyerekek?

Jimin volt a bátrabb kettejük közül. Miközben megindult, vetett egy megvető pillantást Taera.

-          Szép volt.

Jimin ugyan izgult, de neki Kookie mindig is a barátja volt. Kevesebb vesztenivalója volt, mint Taenak. Lassan oda sétált Kookie elé, majd meghajlás helyett, talán zavarában, vagy talán csak Kookie látványa hozta ki belőle, de megölelte őt. Szorosan, ahogyan azt ennyi idő után szokták. Kookie viszonozta ezt, hisz egyszer úgy is meg kell szegnie a halott menyasszonyának tett ígéretét. Az idol jelölt mélyen szívta be Jimin illatát. Semmit nem változott, így olyan, mint ha visszarepülne a múltba. Egy valami viszont hiányzott neki. Tae még mindig nem bújt ki a paraván mögül. A vezérigazgató mély, harsány hangja törte meg az ölelés okozta csöndet.

-          Ti ismeritek egymást?

A két fiú kibontakozott az ölelésből. Jimin válaszolt.

-          Igen. Egy egyetemre jártunk és szobatársak voltunk több mint két évig.

-          És Tae Hyung?

Mindenki elhallgatott. Jimin lehunyta a szemét, Kookie pedig a paravánt figyelte. Az egyik kolléga indult meg. Megfogta a paravánt és odébb húzta. Tae összekuporodva ült, szemét nedvesség áztatta. Nem tudott felnézni, nem is akart. Az a sok szem… túl sok ember. Túl sok ahhoz, hogy lássák az első találkozását Kookieval. Az idol jelölt, amint meglátta volt szerelmét ebben a helyzetben, automatikusan megindult, hogy vigaszt adjon neki. Szinte futva közelítette meg Taet. Amint oda ért, térdre ereszkedett és szorosan átölelte barátját. Kookie meg volt lepődve saját meghatottságán. Érezte a meleg, sós könnycseppeket legördülni saját arcán…

Mielőtt azt gondolnánk, mindenki boldogan tapsolt, Tae és Kookie egymásra mosolyogtak és minden tökéletes volt, gondoljuk át az egész helyzetet. Mit érezhetett abban a helyzetben Tae… Kookie egy szemvillanás alatt tűnt el a szeme elől és az óta nem látta, nem hallott róla. Hatalmas súly volt ez Tae számára. Azonban annyira megkönnyebbült, hogy valóban boldognak érezte magát ismét Kookie karjaiban. Viszont nem jöttek össze. Kookie odaadta hűségét a menyasszonyának, aki elhunyt szívelégtelenségben. Tae pedig elzárta szívét Kookie elől. A barátságuk viszont erősebb volt, mint valaha.

Az új idol bemutatása hatalmas siker volt, már világszerte mindenhol volt turnéjuk. A cég ismert lett és egyre többen jelentkeztek, hogy ők is idolok lehessenek. A három barát újra együtt volt. Közös szobában, közös barátokkal, közös programokkal, közös hobbikkal, közös múlttal. Itt már nem volt szerelem, ami tönkre tegyen mindent. Nem voltak veszekedések, sem nézeteltérések. A sebek azonban megmaradtak. Valóban boldog a történet vége. Az ember ilyenkor hajlamos magában ezzel lezárni a történetet. De a folytatás mindig ott van a sorok mögött. Én még emlékszem arra, mikor Kookie kijelentette, hogy Tae teljes egészében kell neki. Most, hogy Jimin és Tae között nincs meg a tűz, Kookie magáénak tudhatja Taet. És Tae szívéhez a kulcs ott van nála. Tíz év őszinte, tiszta szeretet…
Rátok bízom a folytatást.

THE END

Amnézia 5.rész

Amnézia

5. rész

Emlékképek

Néha szeretnék eltűnni egy kis időre a világból, néha viszont úgy érzem, nem is tartozom igazán ide. Néha azt érzem, hogy mindennek a központjában, mindenki figyelmének középpontjában én vagyok. Néha azonban úgy érzem, mindenki hátat fordít nekem és senki sem figyel rám. Mindig pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire. Valakire, akinek a figyelme csak rám irányul és senki másra…

A világ, amely most mostohaként bánik velem, forogni kezd. Jung Kook forró kezeinek érintését egyre gyengébben érzem. A szemei, amik tüzesen ragyognak előttem, elmosódnak. Mintha a nevemen szólongatna aggódó, mély hangján… nem hallok tisztán. Minden egyes hang tompán visszhangzik a fejemben. Képek, hangok, szagok és ízek, amik nem innen származnak. Mégis olyan, mintha ebben a pillanatban érnének az ingerek. Egy szép, gondozott kis park a város kellős közepén. A hatalmas hold ezüstös színnel festi be a tájat. Mindenhol nyugalom és csend honol. Kivéve a park legeldugottabb részén. A képek gyorsan váltakoznak, alig kivehetőek a momentumok. Két magas férfi áll egymással szemben, testük megfeszül. A levegő meleg, itt még is olyan fagyos a hangulat. A szívemben a hideg és a meleg találkozik, és harcot vívnak egymással. A férfi, akit mindenkinél jobban szeretek, a tiltott gyümölcs bántja a másik férfit, aki szintén sokat jelent nekem. A másik kép már az, amikor a hőn szeretett férfi elbiceg, a másik pedig a földön fekszik vérző orral, könnyező szemmel. Nem sír… a fájdalomtól könnyezik. Leguggolok mellé, és megsimogatom a fejét, közben az elhaladó, egyre halványuló alakot figyelem. Szívem kettészakad, és a szememen keresztül vérzek. A könnyeim megállíthatatlanul hullnak alá. A földön fekvő férfi nehezen felül és végigsimítja ujjai hegyét az arcomon, majd az ajkaimon. Könnyáztatta szememmel, amin keresztül mindent homályosan látok, ránézek.

-          Sajnálom, Kookie. Megszegtem a szavam.

A pillanat egy tört része alatt kerültem a parkból egy bézs színű, meleg, ismerős illattal teli szobába. Testem magától reagál a teleportálásra. Mellkasom hirtelen megszívom levegővel, miközben fekvő helyzetemből felülök. Zihálva kapkodom a levegőt, az elmém zavaros, semmit nem értek. Álomban vagyok, vagy az előbb álmodtam? Az agyam kegyetlen játszmát játszik velem. Megtévesztenek az élethű ingerek. Érzem Kookie… Jung Kook ujjait az arcomon, a meleg levegőt, amit hirtelen szívtam be meglepettségemben, a kettészakadt szívemet… kezemet lassan a szívemhez emelem. Hevesen, határozottan és összefüggéstelenül kalapál. A szememen keresztül most is minden olyan homályos. Pislogásomra egy könnycsepp hullik le a szempilláimról. Olyan valóságos és fájdalmas volt ez a pár pillanat… Gondolatmenetemet megtöri egy halk nesz. Az ajtó kilincse lassan, halkan mozdul, az ajtó nyikorogva kinyílik. A mögötte megjelenő férfit meglátva szívem kezd megnyugodni, nem kalapál, de még mindig hevesen ver. Jung Kook lassú, kimért léptekkel közelít felém. A tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit. Olyan kifejezéstelenné vált. Mikor megérkezik mellém, leül az ágyam szélére és csak néz. A csönd hatalmas súlyként nehezedik rám. Nem tudom, mi történt velem az elmúlt ismeretlen időben, de az hatással volt rá is. Óvatosan megemeli a kezét és ráhelyezi az enyémre. Ujjai enyhe nyomást keltenek. Kicsit erősen fogja a kezem.

-          Jól vagy, Ji Na?

A hangom rekedten szólal meg. Megköszörülöm a torkom, de ettől se jobb.

-          Kookie… tényleg megszegtem a szavam?

Jung Kook arca most olyan, mint akit képen vágtak. Küzd a szótlansága ellen. Nehezen jönnek ki a szavak a száján.

-          Ji Na. Soha nem szegted meg a szavad. Mindig minden ígéreted és szavad komolyan vetted. Kivéve egyet.

-          És mi volt az?

Jung Kook ráharap a szája szélére. Kezei még szorosabban szorítják az enyémeket.

-          Azt ígérted nekem, hogy el fogod felejteni Nam Joont. Azt mondtad, a próbálkozásaim nem hiába valók és nem szeretnél hamis szavakba bocsátkozni. És hogy higgyek neked. Én hittem a szavaidnak és benned is, Ji Na.

-          Nem sikerült… igaz?

-          Nem.

Kínos, hosszú csend… nyomasztóak mostanában a rám nehezedő csendek.

-          Mi történt este a parkban, Jung Kook?

-          Előbb még Kookie voltam.

Jung Kook halvány mosolyt erőltet, de csak a keserűséget látom. Rosszabb, mintha nem is próbálkozna. Kookie… hogy jutott eszembe becézni valakit, akit csak pár órája ismerek? Mintha az álmomban is így hívtam volna. Ezek szerint nem álom volt, hanem egy emlék.

-          Mire emlékszel, Ji Na?

-          Képeket láttam… te és Nam Joon összetűzésbe keveredtetek. A végén ő elment, de te ott maradtál vérző orral. Akkor mondtam neked, hogy megszegtem a szavam.

Jung Kook lehajtott fejjel válaszol. Mint ha szégyellne valamit.

-          Akkor szakítottál velem.

A szívem megint zakatolni kezd. Szakítani? Mi jártunk? És miért hagytam ott egy ilyen nagyszerű fiút? Nam Joon? Ő lenne az egyetlen, akiért bárkit eldobnék magamtól…

-          Azt mondtad, megszegted a szavad, mert nem tudod elfelejteni őt. Akármilyen erőfeszítéseket is teszel, nem megy. És hogy nem akartál velem játszadozni. Elfogadtad a szerelmem, de nem tudtad viszonozni. És hogy tudod, milyen következményekkel jár, ha ti ketten együtt vagytok, de vállalod. Aznap beszéltünk utoljára.

-          Ennyire kerültelek volna téged?

-          Nem.

-          Te kerültél engem?

-          Nem, Ji Na. Az után történt a baleseted. Amikor Nam Joon után rohantál, hogy ezt elmondd neki, elütöttek. Nam Joon nem is tudhatta ezt meg. Bennem pedig volt annyi önzőség, hogy nem mondtam el neki.

Megint az a nyomasztó csönd… össze akartam jönni Nam Joonnal? Lehetetlen. Nem lehetek vele együtt, hisz a testvérem és már szerelmes valakibe. Nem lehetek ilyen instabil személyiség. Én erős vagyok, határozott és tudom, mi a helyes út. Biztos nem az, hogy Nam Joonnal járok…

-          Jung Kook? Nam Joon már együtt volt a portás lánnyal, mikor velem ez megtörtént?

-          Nem. Csak te léteztél Nam Joon számára. Soha nem nézett rá egy nőre sem rajtad kívül még akkor sem, ha tudta, hogy ez a kapcsolat lehetetlen. A színésznőkkel, akikkel szerelmespárt játszott, mindig össze akarta hozni a sajtó, de ő megmondta nyíltan a világnak, hogy nincs párkapcsolatban, de már szeret valakit. És nem fog túllépni rajta, úgyhogy ne hozzák össze őt senkivel.

-          Színésznő társak? Nam Joon színész?

-          Színész és modell. Valamint kiváló rapper.  Ő a legjobb férfi színész a cégnél. De van nála jobb. Egy nő. A cég arca és képviselője.

-          Ki az, aki még nála is jobb?

-          Te.

-          Én?

A mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed. Alig kapok levegőt, a torkom kiszáradt és nem hiszem el, amit hallok. Nem vagyok képes hinni neki.

-          Nem hiszek neked, Jung Kook. Sajnálom.

-          Miért nem hiszed el?

-          Mert nem vagyok ilyen nagyszerű ember, azért. Egy szerencsétlen vagyok, aki szerelmes a saját öccsébe, nincs munkája, a szülei hazudnak neki, elszökik otthonról, mint egy tini és idegenekkel beszéli meg a legnagyobb fájdalmait. Nem vagyok színész, Jung Kook. Azt nem tudom, ki vagyok, nem még hogy más szerepekbe éljem bele magam. Ahhoz tudnom kéne a saját gyengeségeimet, erősségeimet, tulajdonságaimat, hogy én mást elemezzek ki és alakítsak egy színpadon.

-          Nem színpadon, hanem kamera előtt. Te film és dorama színész vagy. És pont azért vagy az, aki vagy, amit az előbb mondtál. „ Ahhoz tudnom kéne a sajátomat, hogy mást alakítsak.” Mikor interjúd volt és megkérdezték, mi a sikered kulcsa, azt válaszoltad: „Az ember csak akkor képes mást alakítani, ha ismeri saját magát. Ha nem, könnyen válhat a szerepe rabjává, és elvesztheti azt, aki valójában.” Én ekkor láttalak először életemben, és azonnal beléd szerettem.

Nem tudok hinni neki. Túl fényes, túl filmbe illő, túl abszurd. Én, mint egy cég arca és kiváló színésze, aki ilyen bölcs dolgokat mond a nagyvilágnak, akire felnéznek, akit mindig figyelnek, nem tudom elképzelni saját magam. Jung Kook nem tudom meggyőzni és ezt ős is tudja.

-          Tudod mit, Ji Na? Menjünk be Yong Gihoz és győződj meg róla a saját szemeddel.

-          Ő ki?

-          Egy nagyon jó barátunk. Az egyik legnagyobb bizalmasod volt mindig is, és neki minden anyag megvan rólad, még a vágatlan részek is, házi videók, minden.

-          Miért van rólam ennyi minden nála?

-          Nem azért, mert szerelmes, ne ijedj meg. Te kérted meg, hogy ezeket őrizze meg neked.

-          Miért kértem volna tőle ilyesmit?

-          Ezt én sem tudom. Nem kötötted az orrára.

Meglepő dolgokat hallottam Jung Kooktól. Eddig ő az egyetlen, aki alátámasztható információkkal szolgált nekem. Viszont a gondolat, hogy lássam saját magam… a régi önmagam… riaszt. Nem kellett sokat sétálnunk és már itt is vagyunk Yong Gi ajtajánál. Belépünk az ajtón, és megpillantom az illetékes személyt. Alacsonyabb, mint Jung Kook. Szőke haj, pici mandulaszemek és gyönyörű, fehér arc. Ő is egy szép férfi. Csak ilyen tökéletes pasikkal voltam körbe véve és nekem Nam Joon kellett? Pedig olyan sok lehetőségem lett volna másokba beleszeretni… utálom a régi önmagam. Yong Gi tágra nyílt szemekkel figyel. Szája mosolyra húzódik, de óvatosan közeledik felém. Illedelmes, hogy nem akar úgy lerohanni, mint Jung Kook.

-          Szia, Ji Na! Rég találkoztunk.

-          Szia.

-          Borzalmasan nézel ki. Tudsz róla?

Úgy cseveg velem, mintha mi sem történt volna… nem tudom, hogy viszonyuljak ehhez. Tetszik a közvetlensége, de nem kéne először közelről megismernem újra?

-          Hát, köszönöm a bókot. Tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról.

Yong Gi felnevet. Édes mosolya van.

-          Semmit sem változtál. Tudod, hogy ki vagyok?

-          Yong Gi, állítólag a bizalmasom és… a videóim jelenlegi tulajdonosa.

-          Pontosan. Nos, gondolom a videókért jöttél.

Hátat fordít nekem és elindul az ágya felé. Benyúl az ágy alá, aminek következtében az ágy fa keretéből kipattan egy kis retesz. Észre se lehet venni, úgy eltűnik a szemem elől. Kivesz belőle egy rózsaszín adathordozót… most nem jut eszembe a neve, és bedugja a gépbe.

-          Amióta megkaptam tőled, nem néztem meg, mi van rajta. Annyit mondtál, hogy videók. Itt is vannak. Mindegyiknek van címe. Első fotózás, fellépések, sorozatok, házi kamera,  interjúk. Mire vagy kíváncsi?

-          Legyen a házi kamera.

Megfogok egy széket és Yong Gi mellé teszem, majd ráülök. Sok anyag van rajta, ezt mind végig nézni, lehetetlen. A házi kamera mappában van egy „gyanú” nevezetű videó. Megfogott a címe, ezért a választásom arra esik. Egy kis összejövetelen vagyunk, ahol sok a számomra ismeretlen arc. Magamat figyelem a képernyőn. Teljesen más hatást keltek most. Az ottani énem szép, rendezett ruhában van, gyönyörű, szolid sminkkel és kibontott, fenék alá érő hajjal… eltűnt a hajam? Most csak a hátam közepéig ér… egy kis baráti csevegés zajlik ott, én mégis kimért, határozott és megfontolt vagyok. Ilyen lenne a régi énem? Aztán Yong Gi észrevesz valamit, ami megmagyarázza a viselkedésemet.

-          Látod ott a lányt?

-          Igen.
- Na, ő Jan Di. A legjobb barátnőd.

-          Az enyém?

-          Igen. Habár sűrűn panaszkodtál hogy néha furán viselkedik veled, de nagyon szereted. Ezen a videón, ha megfigyeled, a háttérben flörtölni próbál Nam Joonnal.

-          A legjobb barátnőm?

-          Igen. Te is látod. A viselkedésed itt elég fura, mert soha nem vagy ilyen kimért, itt azonban igen. Én viszont nem hallottam róla, hogy veszekedtetek volna bármikor is Jan Dival. Nem hiszem, hogy elmondtad volna neki, hogy tudsz erről.

-          Nekem ez sok, fiúk. Én…én most ezt nem szeretném tovább nézni.

Yong Gi ennek ellenére nem kapcsolja ki a videót, hanem tovább elemzi, amit én már csak tompán hallok. A világ megint forogni kezd. Minden igazi inger eltűnik, és átveszik a helyét az emlékekben érzékelt ingerek. Érzem, hogy melegem van és rázkódom. A lábam magától mozog. Futok a parkon keresztül, mikor megpillantom Nam Joont az út túlsó felén. Kiáltok egyet, mire szerelmem megfordul. Mikor már épp lépek le az úttestre, a zebrára, egy autót hallok közeledni, de nem törődöm vele, hisz az utam zöld. Annyit látok, hogy Nam Joon ijedten néz jobbra, majd vissza rám és megindul felém. Mikor jobbra nézek, az autó már olyan közel van hozzám, hogy esélyem sincs kitérni. A sofőr nem fékez, én pedig a kezemmel próbálom védeni magam. Egy ismerős alakot látok a volánnál, de nem ismerem fel. A következő emlékem már a fájdalom, és hogy Nam Joon fölém hajol, szólongat, majd minden sötét lesz és az elviselhetetlen fájdalom is megszűnik.

A szemeimet kinyitva azt tapasztalom, hogy a földön heverek kiterülve, a fiúk a kezeimet és a lábaimat lefogva térdelnek és aggódva figyelnek. Nehezen felülök, de érzem, hogy az izmaim feszülnek, mintha görcsben lettek volna. A hajam és ruhám csurom víz, államon folyik az izzadtság. A torkom ki van száradva és iszonyatosan fáj. Nem jön ki hang a torkomon. Kookie aggódva szólal meg.

-          Ji Na. Ez már a második rohamod a mai nap. El kell menned orvoshoz. Öntudatlanul rángatózol és ordibálsz, nyögdécselsz. Nem hinném, hogy ez normális.