Who Am I? 6.fejezet

6. fejezet

A mozi teremben ültünk. A film már vagy fél órája ment, nem volt valami unalmas, így tekintetem a filmvásznon volt végig. Mellettem csak néha hallottam, ahogy a fiúk néha elrágcsálnak egy-két popcorn szemet, vagy beleisznak az üdítőjükbe. Mivel én nem kaptam popcornt, a fiúk megengedték, hogy az övéikből falatozzam. Viszont amint oda akartam volna nyúlni a Jungkooknál lévő kukoricáért, sajnos nem az fogadott. A fiú kezében épp az üdítő ital volt, így ahogy odanyúltam, kivertem a kezéből a poharat, ami leesett, és ránk borult. Teljesen kólás lett a karom, így egyből felszisszentem.

- Hé, jól vagy? – a barnaság hangja szakította félbe a filmet.
Önkéntelenül elkezdtem leseperni a még megmaradt folyadékot a ruhámról, ám az addigra felszívta magát a pólómban.
- Persze - válaszoltam, bár cseppet sem voltam jól. Az üdítő nagyon hideg volt. - Kimegyek. - jelentettem ki, és már fel is álltam a székemről. A fiúk tekintetét teljesen magamon éreztem, ahogy felkeltem a helyemről.
- Veled megyek. 
- Nem muszáj, nézd csak a filmet.
- Veled megyek. - nyomatékosította a szavait, és ezt tettekkel is megtámasztotta, mivel ő is felkelt a helyéről. Láttam, ahogy ő is megpróbálja leseperni a kóláját a nadrágjáról.
Kipördültem a folyosóra. Éreztem, hogy Kookie mögém kerül, meglehetősen közel hozzám. Nem foglalkoztam ezzel, gondoltam, hogy csak azért tette ezt, hogy megsiettesse lépteimet. Szóval így is tettem. Hamar elértük a mozi terem ajtaját, és kilépve azon a fiúra pillantottam, hogy felmérjem a hibámból származó károkat. Ám ő semmi szó nélkül megfogta a karomat, és végigvezetett az előcsarnokon, a női mosdóig. Bekormányozott az ajtón, bezárta majd nekidőlt. Meglepetten pillantottam rá, hogy csak így, ilyen nyugodtan besétál a női mosdóba.
- Innen, már menni fog.
- Biztosan? - hangja kicsit szórakozottnak tűnt.
- Biztosan.

Magabiztosnak tűntem, viszont ezt valószínűleg ő nem vette észre, mivel egy buja mosoly jelent meg az arcán. Viccelődött rajtam. Vagy, csak zavarba akart hozni? Most tudtam csak megnézni jobban, hogy ő mennyire lett kólás, ám meglepetten fogtam fel, hogy semennyire. Eljátszotta, hogy lesepri magától a nedvességet, de nem volt rajta sehol se italfolt. Akkor mégis mit porolta magát? Összeszűkített szemekkel figyeltem fel rá.
Ekkor Jungkook közelebb lépett hozzám, és én ugyan úgy, egy lépést hátráltam tőle. Arcán a mosoly vigyorrá nőtte ki magát, ám nem hátrált meg. Tetszethet neki az, hogy ezt váltja ki belőlem, így közelebb lépett. Addig hátráltam, ameddig el nem értem a mosdóban levő pultot, melybe a tenyerem a szélébe mélyedt. Közelebb jött hozzám, kiszorítva a személyes teremet.
- Hoztál váltó ruhát?
Hangja még mindig játékosan csengett, annak ellenére, hogy eddig alig szólt hozzám, így már biztosra vettem, hogy jól szórakozik a balszerencsémen. Rossz előérzetem volt.  A fiú cipője hozzáért az én cipőm orrához. Kezdtem nyugtalan lenni.
- Mert, szívesen segítek átöltözni, ha gondolod. - hangja ekkor játékosan lággyá vált.
A szívem idegesen dobbant egyet. Miről beszél? A kezem Kook hasához préselődött, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Hasfala olyan kemény volt, hogy én magam is meglepődtem. Tudtam, hogy a maknae jó testfelépítéssel rendelkezik, na de hogy ennyire. Értelmetlen volt fenntartani a védőfalat kettőnk között, hiszen egy óriási elektromos kerítés láttán sem éreztem volna magam biztonságban ebben a pillanatban.
- Nyomást gyakorolsz a személyes teremre. – mondtam, miközben még jobban próbáltam hátrafelé araszolni.
Jungkook mosolya, csak még szélesebb lett. Hogy lehet ennyit vigyorogni? Nem fárad el az arca?
- Nyomást gyakorlok?
Néhány hajtincsemet a fülem mögé tűrtem a szabad kezemmel, és egy jókora lépést tettem oldalra, a mosdókagyló mellett.
- Bekerítesz. Szükségem van...térre. - Határokra volt szükségem. Akaraterőre. Az ajtóhoz kellett volna rohanjak, és mégis... nem tettem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy azért maradok, mert ki kell tisztítanom a pólóm, ami részben igaz is volt. A dolog másik része volt az, amin nem akartam mélyebben elgondolkozni. Az, hogy vajon micsoda megtehetem-e azt, hogy itt maradok vele. Hogy esetleg bele melyek abba a játékba, amit most a BTS legfiatalabbik tagja űz velem.
- Baj, hogy közel vagyok?
A fiú lágy hangja zökkentett ki a gondolatomból, így a Kook barna szemébe pillantottam. Hosszú pillanatig néztem, a mogyoróbarna szemeit. Szép szemei voltak, már-már túl szépek. Nem természetesek. Láttam benne valamit, amit jobb lett volna észre se vennem. Az a valami viszont, nagyon megrémített.
- Titkolsz előlem valamit?
Úgy gondoltam, hogy ez a kérdés ki fogja zökkenteni, így talán esélyem lesz egy kis személyes térre, de nem így lett. Arcán a vigyor, kissé alább fagyott, de nem lankadt le.
- Sok fajta titkom van.
A belsőm felkavarodott.
- Mint például?
- Például azt, hogy érzem itt magam bezárva veled. – ekkor egyik kezét a tükörre tette mögöttem, és felém hajolt. - Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám.
Megráztam a fejem.
- Hatással? Én? –nem hittem a fülemnek. Ez a srác most komolyan engem nézett ki?
- Igen. Amióta csak megláttalak. Ahogy kiálltál értünk egyszerűen megfogott.
- Ez nem jó ötlet. Ez nem helyes. –sütöttem le egy pillanatra a szemeimet.
- A helyesnek sokféle formája létezik. - mormolta. - És mi még éppen egy biztonságos zónában vagyunk.

Egyik felemet tisztán hallva, azt órsította: Fuss! Viszont, sajnos vér dobolt a fülemben, és nem hallottam ezt rendesen. Nyilván nem is gondolkodtam rendesen.
-  Határozottan helyes. Általában helyes. - folytatta- Leginkább helyes. Talán helyes.
- Most talán nem. - Vettem egy mély levegőt. Lassan felemelve a fejem néztem újra rá. Viszont a szemem sarkából észrevettem, hogy a falon van egy tűzjelző. Három, talán négy méterrel arrébb. Ha gyors vagyok, át tudok vágni a helyiségen, mielőtt megállítana. A biztonsági őrök iderohannak. Biztonságban lennék, és ki tudnám tisztítani a pólómat, anélkül, hogy bármi is történne kettőnk között. És ezt akarom, ugye?
- Nem valami jó ötlet. - mondta Jungkook, lágyan ingatva a fejét.
Csak azért is visszaszámoltam háromig. Amint elértem az indulást jelentő számot, kilöttem, és odarohantam a tűzjelzőhöz. A fiú villámgyorsan elkapta a felsőm szegélyét. Magához rántott. Ahogy visszahúzott, megpördültem, így szembe kerültem vele. Alig volt hely kettőnk között, csak egy vékony levegőréteg, de Kookie azt is kirekesztette valahogy.  Ujjperce a köldökömet súrolta. Forró és jéghideg hullám öntött el egyszerre. Közel volt hozzám, nagyon közel. Kezdett elködösödni körülöttem minden. Tudtam, hogy nem szabad ezt éreznem, de nem tudtam nem a szemeibe nézni ezek után.
- Legyünk őszinték, Sunny. Nincs nálad egy másik, tiszta, vagy legalább is száraz felső. Rajtam van egy póló, egy ing, és egy pulóver.
- Nincs erre szükségem.
Ismételten felnevetett. Oh, az a csodás hang. Nem hirtelen, de mély vágy volt a nevetésében. Tekintetéből eltűnt az él, és teljesen rám koncentrált. A mosolya ravasz, de lágyabb. Az egyik keze a derekamra csúszott, és úgy tartott maga előtt.
- Az ajtók zárva - folytatta. - És kell neked a száraz ruha.
Keze lassan simítottak végig derekamon, mire kissé megrezzentem.
- Megijedtél? - suttogta. Élvezi, ahogy szenvedek.
- Nem.
- Hazudsz.
A pulzusom kissé felgyorsult.
- Nem félek tőled.
- Nem?
Gondolkozás nélkül kezdtem beszélni.
- Talán csak attól félek, hogy... - Átkoztam magam, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe a mondatba. Most mit kellene mondanom? Ő mégis csak egy olyan személy, akiért rajongok. Egy olyan srác, akiért rajtam kívül millió lány rajong. Sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, nem hogy pont vele. Sose volt barátom, így ez mind új volt számomra. - Talán csak attól félek, hogy... hogy..
- Kedvelsz?
Lefagytam. Egyből elnéztem más merre. Nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem! Határozottan nem! Nem ezt akartam mondani. - próbáltam védekezni, de Jungkook lágy nevetése valamiért megzökkentett. Éreztem, hogy arcom felforrósodik.
- Túlságosan is pimasz vagy Sunny. - mondta, kezemmel ekkor megpróbáltam eltolni magamtól.

A fiatal idol a mellkasához szorította a kezemet, és lehúzta a pólóm ujját a csuklómról, eltakarva vele a kezem. Ezt ugyanilyen gyorsan megismételte a ruhám másik ujjával is. Megfogta a póló anyagát, így a kezemet csapdába szorította. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő gyorsabb volt. Félelmetesen gyors, ugyan is, egy szempillantás alatt nyúlt a hátam mögé, megfogva ismételten a derekam. Amint észhez kaptam Kook közelebb húzott magához, és nem hagyta ennyiben. Hirtelen felemelt, és a pultra tett. Az arcom egy vonalba került az övével. Egy sötét, hívogató mosollyal tartott ott. És akkor jöttem rá, hogy ez az a pillanat, ami mindig is elképzeltem. Ez volt az a jelenet, amit annyiszor elképeztem már a fejemben. Csak nem feltétlen Jungkook szereplésével.
A pult szélére araszoltam, lábam Kook két oldalán lóbálva. Valami belül azt súgta, hogy hagyjam abba - de a hangot az agyam leghátsó zugába száműztem. A fiú szétterpesztette a kezét a pulton, pont a csípőm mellett. A fejét oldalra billentve közelebb húzódott. Illata olyan mámorító volt, hogy teljesen lehengerelt.
Két mély lélegzetet vettem. Nem. Ez nem jó. Jungkookal nem. Nem szabad.
- Menned kellene. - leheltem.
- Nem hiszem. 
- Határozottan menned kellene. – próbáltam nyomatékosítani az előző mondatomat.
- Ide? - Ajka vállamnál volt. - Vagy ide? - Felkúszott a nyakamra.
Az agyam képtelen volt előrukkolni bármilyen logikus gondolattal.
- Elzsibbadt a lábam. - csacsogtam. Totális hazugság volt. Egész testem bizsergett, a lábamat is beleértve.
- Azon segíthetek. - Kook keze a csípőmre zárult.
Ekkor hirtelen megszólalt a mobilom, mire egy nagyot ugrottam. Isteni segítség. –Gondoltam. Kissé nehezen lélegezve elhúzódtam a fiútól. A telefon másodszor is megcsörrent.
- Hangposta. - mondta suttogva miközben barna tincsei alól emelte rám a tekintetét. Meglehetősen közel volt az arcomhoz. Éreztem bőrömön, ahogy kifújta a levegőt tüdejéből.
A tudatom mély zugaiban ott motoszkált, hogy fontos lenne felvenni a telefont. Akármennyire is volt elködösítve az agyam, tudtam, hogy ez az egyetlen egy kiút ebből a helyzetből. Akármennyire is tetszett ez, tudtam, hogy nem tehetem meg. Még egyszer vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam leállítani a szapora szívverésemet. Végül fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló?
- Sunny? - Hoseok hangja kissé aggodalmasnak tűnt. Hallottam, ahogy a háttérben tompán megy a film. Gondolom kijöttek ők is a teremből. - Hol vagytok?
- A…a mosdóban. - próbáltam visszaállítani a légzésemet is a rendes állapotára. – Mindjárt végzek.
- Siess! Jungkookot is meg kell keresni, mivel nincs a férfi mosdóban. 
- Rendben. –válaszoltam, majd letettem a telefont, és az előttem álló srácra emeltem tekintetem.
- Még nem végeztünk. –szólalt meg a fiatal, de még mindig közel volt hozzám. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- De, már végeztünk. 
- Nem hinném. – ekkor Kook felé hajolt. Ajkai az enyémhez közeledtek. Szemeim kétszeresére nőttek, és úgy bámultam bele a fiú íriszeibe. Mit művel? Tényleg, meg fogja tenni?
Szívverésem felgyorsult, ám én leblokkoltam. Ő pedig csak még közelebb hajolt hozzám.

Amnézia 5.rész

Amnézia

5. rész

Emlékképek

Néha szeretnék eltűnni egy kis időre a világból, néha viszont úgy érzem, nem is tartozom igazán ide. Néha azt érzem, hogy mindennek a központjában, mindenki figyelmének középpontjában én vagyok. Néha azonban úgy érzem, mindenki hátat fordít nekem és senki sem figyel rám. Mindig pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire. Valakire, akinek a figyelme csak rám irányul és senki másra…

A világ, amely most mostohaként bánik velem, forogni kezd. Jung Kook forró kezeinek érintését egyre gyengébben érzem. A szemei, amik tüzesen ragyognak előttem, elmosódnak. Mintha a nevemen szólongatna aggódó, mély hangján… nem hallok tisztán. Minden egyes hang tompán visszhangzik a fejemben. Képek, hangok, szagok és ízek, amik nem innen származnak. Mégis olyan, mintha ebben a pillanatban érnének az ingerek. Egy szép, gondozott kis park a város kellős közepén. A hatalmas hold ezüstös színnel festi be a tájat. Mindenhol nyugalom és csend honol. Kivéve a park legeldugottabb részén. A képek gyorsan váltakoznak, alig kivehetőek a momentumok. Két magas férfi áll egymással szemben, testük megfeszül. A levegő meleg, itt még is olyan fagyos a hangulat. A szívemben a hideg és a meleg találkozik, és harcot vívnak egymással. A férfi, akit mindenkinél jobban szeretek, a tiltott gyümölcs bántja a másik férfit, aki szintén sokat jelent nekem. A másik kép már az, amikor a hőn szeretett férfi elbiceg, a másik pedig a földön fekszik vérző orral, könnyező szemmel. Nem sír… a fájdalomtól könnyezik. Leguggolok mellé, és megsimogatom a fejét, közben az elhaladó, egyre halványuló alakot figyelem. Szívem kettészakad, és a szememen keresztül vérzek. A könnyeim megállíthatatlanul hullnak alá. A földön fekvő férfi nehezen felül és végigsimítja ujjai hegyét az arcomon, majd az ajkaimon. Könnyáztatta szememmel, amin keresztül mindent homályosan látok, ránézek.

-          Sajnálom, Kookie. Megszegtem a szavam.

A pillanat egy tört része alatt kerültem a parkból egy bézs színű, meleg, ismerős illattal teli szobába. Testem magától reagál a teleportálásra. Mellkasom hirtelen megszívom levegővel, miközben fekvő helyzetemből felülök. Zihálva kapkodom a levegőt, az elmém zavaros, semmit nem értek. Álomban vagyok, vagy az előbb álmodtam? Az agyam kegyetlen játszmát játszik velem. Megtévesztenek az élethű ingerek. Érzem Kookie… Jung Kook ujjait az arcomon, a meleg levegőt, amit hirtelen szívtam be meglepettségemben, a kettészakadt szívemet… kezemet lassan a szívemhez emelem. Hevesen, határozottan és összefüggéstelenül kalapál. A szememen keresztül most is minden olyan homályos. Pislogásomra egy könnycsepp hullik le a szempilláimról. Olyan valóságos és fájdalmas volt ez a pár pillanat… Gondolatmenetemet megtöri egy halk nesz. Az ajtó kilincse lassan, halkan mozdul, az ajtó nyikorogva kinyílik. A mögötte megjelenő férfit meglátva szívem kezd megnyugodni, nem kalapál, de még mindig hevesen ver. Jung Kook lassú, kimért léptekkel közelít felém. A tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit. Olyan kifejezéstelenné vált. Mikor megérkezik mellém, leül az ágyam szélére és csak néz. A csönd hatalmas súlyként nehezedik rám. Nem tudom, mi történt velem az elmúlt ismeretlen időben, de az hatással volt rá is. Óvatosan megemeli a kezét és ráhelyezi az enyémre. Ujjai enyhe nyomást keltenek. Kicsit erősen fogja a kezem.

-          Jól vagy, Ji Na?

A hangom rekedten szólal meg. Megköszörülöm a torkom, de ettől se jobb.

-          Kookie… tényleg megszegtem a szavam?

Jung Kook arca most olyan, mint akit képen vágtak. Küzd a szótlansága ellen. Nehezen jönnek ki a szavak a száján.

-          Ji Na. Soha nem szegted meg a szavad. Mindig minden ígéreted és szavad komolyan vetted. Kivéve egyet.

-          És mi volt az?

Jung Kook ráharap a szája szélére. Kezei még szorosabban szorítják az enyémeket.

-          Azt ígérted nekem, hogy el fogod felejteni Nam Joont. Azt mondtad, a próbálkozásaim nem hiába valók és nem szeretnél hamis szavakba bocsátkozni. És hogy higgyek neked. Én hittem a szavaidnak és benned is, Ji Na.

-          Nem sikerült… igaz?

-          Nem.

Kínos, hosszú csend… nyomasztóak mostanában a rám nehezedő csendek.

-          Mi történt este a parkban, Jung Kook?

-          Előbb még Kookie voltam.

Jung Kook halvány mosolyt erőltet, de csak a keserűséget látom. Rosszabb, mintha nem is próbálkozna. Kookie… hogy jutott eszembe becézni valakit, akit csak pár órája ismerek? Mintha az álmomban is így hívtam volna. Ezek szerint nem álom volt, hanem egy emlék.

-          Mire emlékszel, Ji Na?

-          Képeket láttam… te és Nam Joon összetűzésbe keveredtetek. A végén ő elment, de te ott maradtál vérző orral. Akkor mondtam neked, hogy megszegtem a szavam.

Jung Kook lehajtott fejjel válaszol. Mint ha szégyellne valamit.

-          Akkor szakítottál velem.

A szívem megint zakatolni kezd. Szakítani? Mi jártunk? És miért hagytam ott egy ilyen nagyszerű fiút? Nam Joon? Ő lenne az egyetlen, akiért bárkit eldobnék magamtól…

-          Azt mondtad, megszegted a szavad, mert nem tudod elfelejteni őt. Akármilyen erőfeszítéseket is teszel, nem megy. És hogy nem akartál velem játszadozni. Elfogadtad a szerelmem, de nem tudtad viszonozni. És hogy tudod, milyen következményekkel jár, ha ti ketten együtt vagytok, de vállalod. Aznap beszéltünk utoljára.

-          Ennyire kerültelek volna téged?

-          Nem.

-          Te kerültél engem?

-          Nem, Ji Na. Az után történt a baleseted. Amikor Nam Joon után rohantál, hogy ezt elmondd neki, elütöttek. Nam Joon nem is tudhatta ezt meg. Bennem pedig volt annyi önzőség, hogy nem mondtam el neki.

Megint az a nyomasztó csönd… össze akartam jönni Nam Joonnal? Lehetetlen. Nem lehetek vele együtt, hisz a testvérem és már szerelmes valakibe. Nem lehetek ilyen instabil személyiség. Én erős vagyok, határozott és tudom, mi a helyes út. Biztos nem az, hogy Nam Joonnal járok…

-          Jung Kook? Nam Joon már együtt volt a portás lánnyal, mikor velem ez megtörtént?

-          Nem. Csak te léteztél Nam Joon számára. Soha nem nézett rá egy nőre sem rajtad kívül még akkor sem, ha tudta, hogy ez a kapcsolat lehetetlen. A színésznőkkel, akikkel szerelmespárt játszott, mindig össze akarta hozni a sajtó, de ő megmondta nyíltan a világnak, hogy nincs párkapcsolatban, de már szeret valakit. És nem fog túllépni rajta, úgyhogy ne hozzák össze őt senkivel.

-          Színésznő társak? Nam Joon színész?

-          Színész és modell. Valamint kiváló rapper.  Ő a legjobb férfi színész a cégnél. De van nála jobb. Egy nő. A cég arca és képviselője.

-          Ki az, aki még nála is jobb?

-          Te.

-          Én?

A mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed. Alig kapok levegőt, a torkom kiszáradt és nem hiszem el, amit hallok. Nem vagyok képes hinni neki.

-          Nem hiszek neked, Jung Kook. Sajnálom.

-          Miért nem hiszed el?

-          Mert nem vagyok ilyen nagyszerű ember, azért. Egy szerencsétlen vagyok, aki szerelmes a saját öccsébe, nincs munkája, a szülei hazudnak neki, elszökik otthonról, mint egy tini és idegenekkel beszéli meg a legnagyobb fájdalmait. Nem vagyok színész, Jung Kook. Azt nem tudom, ki vagyok, nem még hogy más szerepekbe éljem bele magam. Ahhoz tudnom kéne a saját gyengeségeimet, erősségeimet, tulajdonságaimat, hogy én mást elemezzek ki és alakítsak egy színpadon.

-          Nem színpadon, hanem kamera előtt. Te film és dorama színész vagy. És pont azért vagy az, aki vagy, amit az előbb mondtál. „ Ahhoz tudnom kéne a sajátomat, hogy mást alakítsak.” Mikor interjúd volt és megkérdezték, mi a sikered kulcsa, azt válaszoltad: „Az ember csak akkor képes mást alakítani, ha ismeri saját magát. Ha nem, könnyen válhat a szerepe rabjává, és elvesztheti azt, aki valójában.” Én ekkor láttalak először életemben, és azonnal beléd szerettem.

Nem tudok hinni neki. Túl fényes, túl filmbe illő, túl abszurd. Én, mint egy cég arca és kiváló színésze, aki ilyen bölcs dolgokat mond a nagyvilágnak, akire felnéznek, akit mindig figyelnek, nem tudom elképzelni saját magam. Jung Kook nem tudom meggyőzni és ezt ős is tudja.

-          Tudod mit, Ji Na? Menjünk be Yong Gihoz és győződj meg róla a saját szemeddel.

-          Ő ki?

-          Egy nagyon jó barátunk. Az egyik legnagyobb bizalmasod volt mindig is, és neki minden anyag megvan rólad, még a vágatlan részek is, házi videók, minden.

-          Miért van rólam ennyi minden nála?

-          Nem azért, mert szerelmes, ne ijedj meg. Te kérted meg, hogy ezeket őrizze meg neked.

-          Miért kértem volna tőle ilyesmit?

-          Ezt én sem tudom. Nem kötötted az orrára.

Meglepő dolgokat hallottam Jung Kooktól. Eddig ő az egyetlen, aki alátámasztható információkkal szolgált nekem. Viszont a gondolat, hogy lássam saját magam… a régi önmagam… riaszt. Nem kellett sokat sétálnunk és már itt is vagyunk Yong Gi ajtajánál. Belépünk az ajtón, és megpillantom az illetékes személyt. Alacsonyabb, mint Jung Kook. Szőke haj, pici mandulaszemek és gyönyörű, fehér arc. Ő is egy szép férfi. Csak ilyen tökéletes pasikkal voltam körbe véve és nekem Nam Joon kellett? Pedig olyan sok lehetőségem lett volna másokba beleszeretni… utálom a régi önmagam. Yong Gi tágra nyílt szemekkel figyel. Szája mosolyra húzódik, de óvatosan közeledik felém. Illedelmes, hogy nem akar úgy lerohanni, mint Jung Kook.

-          Szia, Ji Na! Rég találkoztunk.

-          Szia.

-          Borzalmasan nézel ki. Tudsz róla?

Úgy cseveg velem, mintha mi sem történt volna… nem tudom, hogy viszonyuljak ehhez. Tetszik a közvetlensége, de nem kéne először közelről megismernem újra?

-          Hát, köszönöm a bókot. Tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról.

Yong Gi felnevet. Édes mosolya van.

-          Semmit sem változtál. Tudod, hogy ki vagyok?

-          Yong Gi, állítólag a bizalmasom és… a videóim jelenlegi tulajdonosa.

-          Pontosan. Nos, gondolom a videókért jöttél.

Hátat fordít nekem és elindul az ágya felé. Benyúl az ágy alá, aminek következtében az ágy fa keretéből kipattan egy kis retesz. Észre se lehet venni, úgy eltűnik a szemem elől. Kivesz belőle egy rózsaszín adathordozót… most nem jut eszembe a neve, és bedugja a gépbe.

-          Amióta megkaptam tőled, nem néztem meg, mi van rajta. Annyit mondtál, hogy videók. Itt is vannak. Mindegyiknek van címe. Első fotózás, fellépések, sorozatok, házi kamera,  interjúk. Mire vagy kíváncsi?

-          Legyen a házi kamera.

Megfogok egy széket és Yong Gi mellé teszem, majd ráülök. Sok anyag van rajta, ezt mind végig nézni, lehetetlen. A házi kamera mappában van egy „gyanú” nevezetű videó. Megfogott a címe, ezért a választásom arra esik. Egy kis összejövetelen vagyunk, ahol sok a számomra ismeretlen arc. Magamat figyelem a képernyőn. Teljesen más hatást keltek most. Az ottani énem szép, rendezett ruhában van, gyönyörű, szolid sminkkel és kibontott, fenék alá érő hajjal… eltűnt a hajam? Most csak a hátam közepéig ér… egy kis baráti csevegés zajlik ott, én mégis kimért, határozott és megfontolt vagyok. Ilyen lenne a régi énem? Aztán Yong Gi észrevesz valamit, ami megmagyarázza a viselkedésemet.

-          Látod ott a lányt?

-          Igen.
- Na, ő Jan Di. A legjobb barátnőd.

-          Az enyém?

-          Igen. Habár sűrűn panaszkodtál hogy néha furán viselkedik veled, de nagyon szereted. Ezen a videón, ha megfigyeled, a háttérben flörtölni próbál Nam Joonnal.

-          A legjobb barátnőm?

-          Igen. Te is látod. A viselkedésed itt elég fura, mert soha nem vagy ilyen kimért, itt azonban igen. Én viszont nem hallottam róla, hogy veszekedtetek volna bármikor is Jan Dival. Nem hiszem, hogy elmondtad volna neki, hogy tudsz erről.

-          Nekem ez sok, fiúk. Én…én most ezt nem szeretném tovább nézni.

Yong Gi ennek ellenére nem kapcsolja ki a videót, hanem tovább elemzi, amit én már csak tompán hallok. A világ megint forogni kezd. Minden igazi inger eltűnik, és átveszik a helyét az emlékekben érzékelt ingerek. Érzem, hogy melegem van és rázkódom. A lábam magától mozog. Futok a parkon keresztül, mikor megpillantom Nam Joont az út túlsó felén. Kiáltok egyet, mire szerelmem megfordul. Mikor már épp lépek le az úttestre, a zebrára, egy autót hallok közeledni, de nem törődöm vele, hisz az utam zöld. Annyit látok, hogy Nam Joon ijedten néz jobbra, majd vissza rám és megindul felém. Mikor jobbra nézek, az autó már olyan közel van hozzám, hogy esélyem sincs kitérni. A sofőr nem fékez, én pedig a kezemmel próbálom védeni magam. Egy ismerős alakot látok a volánnál, de nem ismerem fel. A következő emlékem már a fájdalom, és hogy Nam Joon fölém hajol, szólongat, majd minden sötét lesz és az elviselhetetlen fájdalom is megszűnik.

A szemeimet kinyitva azt tapasztalom, hogy a földön heverek kiterülve, a fiúk a kezeimet és a lábaimat lefogva térdelnek és aggódva figyelnek. Nehezen felülök, de érzem, hogy az izmaim feszülnek, mintha görcsben lettek volna. A hajam és ruhám csurom víz, államon folyik az izzadtság. A torkom ki van száradva és iszonyatosan fáj. Nem jön ki hang a torkomon. Kookie aggódva szólal meg.

-          Ji Na. Ez már a második rohamod a mai nap. El kell menned orvoshoz. Öntudatlanul rángatózol és ordibálsz, nyögdécselsz. Nem hinném, hogy ez normális.

Amnézia 1. rész

Amnézia

1. rész

 A második első találkozás

Sokan mondják, hogy mi, emberek csak porszemek vagyunk ebben az ismeretlen, óriási világban. Azt is mondják, hogy minket egy hatalmasabb, nagyobb erő irányít, amit mi nem vagyunk képesek befolyásolni. Legtöbbet Istennek hívják, mások Allahnak, vagy éppen sorsnak, természetfeletti erőnek. Én minek hívom? Talán… véletlennek. Biztos azt gondoljátok, hogy hitetlen és túl realista vagyok. Tévedtek. Számomra egyetlen főbb hatalom van, egy valaki létezik, ő határozza meg a létem. Ki ő? A neve Kim Nam Joon. 22 éves, ő életem szerelme és még soha nem láttam.

Biztos kíváncsiak vagytok, ki ez az elmebeteg, aki egy idegen embert tekint Istennek. A nevem Oh Ji Na. 24 éves álmodozó, munkanélküli lány vagyok. Két éve fejeztem be az iskolát. Azóta a kisujjamat sem mozdítottam meg, hogy állást keressek. Szeretem a dorámákat, mindig sírok rajtuk. Kedvenc zenei műfajom a k-pop, azon belül is a Beast banda a kedvencem. Szeretem Lee Gi Kwangot. Szép a mosolya és gyönyörű izmai vannak. A szüleim elváltak, most van egy mostohaapám, akit nagyon szeretek és jól kijövünk. Az igazi apám felém se néz évek óta. Szeretek énekelni, habár nem nagyon tudok. És mindenem, hogy beszélhessek. Imádok beszélni…

Állítólag.

Egy hónapja történt egy balesetem. A zebrán mentem át, mikor a rendőrség üldözött egy bűnözőt, akit nem érdekelte, hogy vannak a zebrán… cserbenhagyásos gázolás. A rendőrök a segítségemre siettek, a bűnöző pedig megszökött. Azóta már megfogták. Ezt mind a hírekből tudom. Az orvosok azt mondták, amnéziám van. Súlyosan megsérült a koponyám, az agyamat pedig szintén súlyos, talán maradandó károsodás érte. Mindenem rendesen működik, tudok mozogni és gondolkodni. A legnagyobb probléma az, hogy nem emlékszem semmire az életemből. Csak ez az elmúlt egy hónap van meg az emlékeimben. A másik gond pedig… hogy az orvosok szerint ott sérült az agyam, ahol a beszédközpontom van. Azt mondják, nem biztos hogy újra fogok tudni beszélni. Ez azonban nem igaz. Tudok beszélni. Csak nem akarok. Hagytam, hogy elhiggyék. Csak azért, hogy békén hagyjanak. Egy ideje már, hogy haza engedtek, de még mindig nem láttam a szerelmemet. Nem akarok nélküle élni. Úgy érzem, ha ő nincs velem, nincs értelme az életemnek. Kíváncsi lettem, ki ez az ember, akinek a nevére és korára emlékszem. Azt is tudom, mennyire szeretem. Semmi mást nem tudtam mondani, mikor felkeltem, csak az ő nevét. Érdekes az emberi agy. A saját szüleim nevét tőlük kellett megtudom. Ijesztő volt azt a két idegent a szüleimnek elfogadni. Valahol éreztem, hogy igazat mondanak, mert a látványuktól a testem nyugodtságot árasztott magából. A szüleim, akiket időközben kezdtem megkedvelni, ma nagyon fel voltak dobódva. Nem kérdeztem rá, hogy miért, habár nagyon kíváncsi voltam. Nem is kellett. Maguktól mondták. Ma jön haza a mostohaöcsém. Már fél éve nem volt itthon. Valami képzésen volt Amerikában. Állítólag nagyon okos, vicces és komolyan veszi az álmait. Azért küzd, hogy ügyvéd lehessen. Szeretne igazságot szolgáltatni és elhatározta, hogy csak az ártatlanokat hajlandó képviselni. Mindenki hülyének nézi miatta, de ő töretlen. Ezt is anya mondta. Mindig áradozik a mostohafiáról. Azt is elmondta, hogy mindig is ilyen gyereket szeretett volna és most végre megkapta. Úgy hangzott, mintha rám nem lett volna soha büszke. Lehet, hogy így volt. Nem emlékszem. De azt tudom, hogy nekem csak egy célom és álmom van. A szerelmem mellett maradni. Vagy… együtt vagyok egyáltalán azzal a fiúval? Vagy ez csak egyoldalú szerelem a részemről? Ezt sem tudom. Mindent tudni akarok. Anyuék izgatottan sürgölődtek, hogy meleg fogadtatásban legyen része az öcsémnek. Én is besegítettem, amiben tudtam. Azt tudom, hogy kell takarítani. Az emeletet én takarítottam ki. Ott van két szoba nekem és az öcsémnek. Egy közös fürdő és meglepettségemre ott is volt egy konyha. Nem értettem minek van ott. Ezt még mindig nem tudom, mert anyu erről nem mondott semmit. Csak azokat a dolgokat mesélte el, ami számára fontosak. Az eszébe se jutott, hogy olyat is mondjon, ami esetleg számomra is lényeges lehet. De az, hogy megkérdezzem és megszólaljak, lehetetlen volt számomra. Levegőt is alig tudtam venni Namjoon nélkül. Szép neve van. Ugyan az a vezetékneve, mint a mostohaapámnak. Kim. Ez a név gyakran fordul elő Koreában. Szinte minden második ember Kim. Az öcsém szobája elegáns, rendezett. Olyan, mint egy 30 éves férfi szobája. És kellemes az illata. Nagyon tetszik ez az illat. Az ő szobájába töltöttem a legtöbb időt, pedig az övét volt a legkönnyebb kitakarítani. Nem kellett pakolni. Csak port törölni és felporszívózni. Leültem az ágyára és szívtam magamba az illatát. Egy ideje ezt csináltam, mikor hirtelen belém hasított a felismerés. A mostohaöcsém illatától mámorban úszom. Visszataszító. Nekem a szerelmemre kell koncentrálnom, hogy megtaláljam. Kivonultam a szobából és azóta a kanapén ülök a tv előtt. A híreket nézem. Mindig nézem, hogy tisztában legyek a jelenlegi helyzetekkel. Mindig elszomorodom, hogy ilyen sok szörnyú hír van. De soha nem nyomom el. A hírek után hallgatom anyuék vitatkozását a korrupcióról, országunkat vezető emberekről és az aktuális esetekről. Teljesen eltér a véleményük, de soha nem vesznek össze. Úgy látszik, élvezik azt, ha vitatkozhatnak egymással. Érthetetlenek. Ez alatt az egy hónap alatt rájöttem, hogy ők nagyon összeillenek. Vajon Namjoonnal én is ilyen vagyok?

-          Haló! Apa, anya! Haza jöttem.

Egy férfihang. A szívem azonnal elkezdett zakatolni. Megjött az öcsém. Biztos csak azért izgulok, mert egy új embert kell megismernem a családból. A szüleim abba hagyták a vitatkozást és fénysebességgel rohantak ki a konyhából. Az előszobára innen nem lehet rálátni, csak a konyha egy részére. Azt láttam, ahogy anyáék futnak ki és a folyosó végén, a bejárati ajtónál könnyekkel küszködve üdvözlik az öcsémet. Nagyon szerethetik őt. Érzem, hogy én is szeretem.

-          Ji Na hol van?

-          Bent van a nappaliba.

Az öcsém hangját gyors, magabiztos léptek követték. Hirtelen megállt. Apa szólalt meg.

-          Óvatosan. Ji Na már nem a régi. Nem beszél soha és nem mosolyog. Hamar megijed. Ne közelíts hozzá hirtelen.

Hosszú csend következett. Vajon apa tudja, hogy én ezt hallom? Próbált halkan beszélni de nagyon jól terjed a hang az előszobában. Rosszul esett, amit mondott, de valahol a szívem legmélyén érzem, hogy igaza van. Bűntudat vette át az izgalom helyét. Megint léptek közelednek, de most puhábbak, nem gyorsak. Valaki megállt az ajtóban. Rá emeltem a tekintetem. Magas, vékony fiú. Nem is. Férfi. Szőke haj, elegáns öltözet, de csak amennyire kell. Utcai viseletnek is jó. Az arckifejezése aggodalmat és kíváncsiságot tükröz. Nagyon helyes. Ő lenne az öcsém? Mellé megérkeztek a szüleim is. Ők is engem figyeltek. Hosszú ideig maradtunk így, csöndben, egymást figyelve. Egyszer csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Minden egyes porcikám azt kiáltja „Ő az!!!”

-          Kim Nam Joon vagyok. Az öcséd. Örülök, hogy újra találkozunk, Ji Na.

Hatalmas mosolyra húzta a száját. Most látom először, de mintha már régóta ismerném őt és ezt a gyönyörű mosolyt. Zokogni kezdtem. Felálltam a kanapéról, és odarohantam, hogy megölelhessem az öcsém. A szerelmem, akit most látok először. Valószínűleg nem így van, mert az ölelése olyan számomra, mintha már 1000-szer megtörtént volna. Ahogy futottam tárt karjai felé, felkiáltottam.

-          Nam Joon!

Szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Megtaláltam a szerelmem. Tudom, hogy nem helyes és hogy ez csak egyoldalú. Most már tudom. De kell ez az ölelés. Erre van szükségem. A szüleim meglepődve álltak mellettünk. Nem az ölelés miatt.

-          Hallottad? Megszólalt! Tud beszélni!

Persze, hogy tudok. Ha Nam Joon itt van, mindenre képes vagyok. Kibontakoztam az ölelésből. Nam Joon megsimogatta a fejem. Szeméből sütött a szeretet. A testvéri szeretet. Csalódott vagyok emiatt, de boldog is, mert láthatom. A szavak automatikusan jöttek ki a számon, mintha semmit sem felejtettem volna el.

-          Milyen volt Amerika, Dongsaeng?

A szüleim is és Nam Joon és meglepődtek, de Nam Joon boldogan nyugtázta, hogy vannak még szokásaim a múltból. Nem tudom, hogy jött ez a kifejezés. Tudom, hogy fiatal testvért jelent, de mostohatestvérre ezt mondani…

-          Jó volt, Noona. Sokat tanultam, sok tapasztalatot szereztem. De nagyon hiányoztatok onnan.

Elvigyorodtam. A szemem még mindig könnyes volt. Nam Joon gondoskodóan letörölte őket.

-          Te is innen.

Mielőtt Nam Joon kipakolt volna, leültünk vacsorázni, közben beszélgettünk. A legtöbb dolgot én kérdeztem Nam Joontól. Mikor vége lett a vacsorának, felkísértem, hogy pakoljunk ki együtt. Bementünk a szobájába, ahol a fél napot eltöltöttem. Ugyanolyan illata volt Nam Joonnak is. Elkezdtük kibakolni a cuccokat. Nam Joon hirtelen szólalt meg.

-          Hoztam neked valamit, Noona.

-          Nekem?

-          Igen.

Kivett a táskájából egy bordó bársonydobozt. Ékszeres doboznak tűnik. Leült mellém az ágyra és kinyitotta. Egy nyaklánc. Gyönyörű. A medál rajta egy szív. Kivette a dobozból.

-          Fordulj meg.

Nem tudtam megszólalni, csak megfordultam. Most komolyan vett nekem egy nyakláncot, amin van egy szív?? Ennyire szeretne? Ilyen jó testvérek lennénk? Örülök, hogy ilyen jó kapcsolatban vagyunk. Feltette a nyakamba a láncot. Mikor megfordultam, Nam Joon a tarkómra csúsztatta a kezét és magához húzott. Egy csók. Szenvedélyes, amolyan üdvözlőcsók. Megilletődtem. Sok mindent elfelejtettem, de nem hinném, hogy a testvérek valaha is így üdvözölték volna egymást. Nem! Ez nem normális. Mit csinálunk? Mostohatesók vagyunk. Vagy nem? Miközben ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, éreztem, hogy nagyon jól esik a testemnek, amit csinálunk. Mintha egész idáig erre várt volna. Szétváltak ajkaink.

-          Ahogy gondoltam. Nagyon jól áll a nyaklánc.

Nam Joon mosolyogva nézett rám. Közben annyira felhergeltem magam, hogy nem tudtam az örömre koncentrálni. Testvérek vagyunk, és megcsókol! Ez visszataszító! Jó, nem vér szerint, de akkor is egy családot alkotunk! Ha apa és anya megtudná, mit szólnának! És az emberek! És én nem engedtem meg neki hogy megtegye. Csak fogta magát és megcsókolt. Azt vettem észre, hogy a kezem Nam Joon arcán csattan. Meglepte az öcsémet ez a reakció. Érthetetlenül nézett rám.

-          Ji Na…

-          Hogy mersz ilyet csinálni? Tisztában vagy vele, hogy testvérek vagyunk?

-          Mi a baj? Miért viselkedsz így hirtelen?

-          Én viselkedek így hirtelen? Te csókoltál meg csak úgy! Nem akarom, hogy még egyszer ilyet csinálj!

-          Te… nem is emlékszel?

-          Nem emlékszem. De tudom, hogy a testvérem vagy, apa és anya összeházasodtak, szóval egy család vagyunk. Itt lezártam. Nem tudom, mire kellene emlékeznem és mire nem. De nem is érdekel. Lehet, hogy akkor bele mentem ilyenekbe, de most más vagyok. És nem engedem meg neked, hogy ezt tedd. Maradjunk testvérek és kész.

Nem figyeltem Nam Joon reakcióját. Felálltam és kisétáltam a szobából. Az ágyamra huppantam és elkezdtem gondolkodni. A szám égett, ahol Nam Joon megcsókolt. Ilyen gusztustalan lettem volna, hogy csókolóztam a saját testvéremmel? Ráadásul szerelmes vagyok belé? Nem! A régi Oh Ji Na romlott volt. De ez az új nem az. És nem engedem még egyszer, hogy elkapjon a hév.

Ezeket gondoltam, de legbelül éreztem, hogy nagyon fáj. Sírni kezdtem. Miért pont a testvérem? Deja vu érzésem van. Mintha egyszer már ezen túlestem volna. Azzal az érzéssel aludtam el, hogy nem sikerült jól a második első találkozásom az öcsémmel. A szerelmemmel. Az Istenemmel.