Amnézia 4.rész

Amnézia

4.rész

Egy új szerelem kezdete?

Egy édes csók a szeretett személytől. Amire egy szerelmes ember a legjobban vágyik. Édes volt, talán túlságosan is. Miután felébredtem, arra eszméltem, hogy a szobámban vagyok. Egy ideig abban a hitben voltam, hogy mindent csak álmodtam. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A számat megnyalva érdekes, szokatlanul édes ízt éreztem. Pont olyat, mint amilyen Namjoon csókja volt. Mikor rájöttem, mi történt, azonnal berontottam Namjoon szobájába, ami teljesen üres volt. Semmi jele nem maradt annak, hogy Namjoon valaha is itt lakott volna. Az illata azonban még enyhén érezhető volt. Lerohantam a lépcsőn és befutottam a konyhába, ahol apa épp újságot olvasott a kávéját kortyolgatva, anya meg főzött. Mint mindig. Jelenlétem feszültséget szabadított fel a konyhában, a szüleim engem bámultak. Hevesen verdeső szívemmel küszködve szólaltam meg.

-          Hol van Namjoon?

Kérdésemre nem érkezett válasz. Anyáék visszatemetkeztek a napi rutinba. Kezdtem idegessé válni. Tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Tudtam, hogy sok titok van, amit valamiért nem fednek fel előttem. Még mindig tudom. Szinte már kiabálva szólaltam meg ismét.

-          Válaszoljatok, kérlek! Hol vannak a cuccai?

-          Viselkedj, Ji Na. A szüleid vagyunk, tudd, hol a helyed.

Apa szavai kemények voltak, még is igazak. Ennek ellenére még sem tudtam elviselni, hogy nem kapok választ. Hisztérikus lettem, követelőző, tudni akartam, hol van a szerelmem. Választ nem kaptam, de elértem, hogy most itt ülök a szobámban, háttal az ajtónak dőlve, ami kulcsra van zárva. Kívülről. Órákon keresztül vertem az ajtót és ordibáltam, de semmi haszna nem volt. Nem tudom, mióta ülök itt vörösre sírt szemekkel és vérző kézzel, de elég régóta ahhoz, hogy feladjam. A nap ideje is lassan lejár. Gyönyörű napnyugta van ma. Mégsem tudom élvezni ezt a ritka szép tájat. Az ablakomból olyan, mint egy élethű festmény. Erőtlenül mozdítom meg a lábam. Teljesen elgémberedtem. Olyan érzés, mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt. Megerőltetem magam és lassan odabicegek az ablakhoz. Ahogy a nap halvány, narancssárga fénye megvilágítja arcom, visszatükröződik az üvegen. Botrányos a kinézetem. Hol van a kitartás és a remény? Reménykedni mindig kell. Különben semmi értelme az életnek. És mindig, mindenre van megoldás. Miért pont erre ne lenne? Ahogy a saját tükörképemet nézem, megpillantom a megoldást. Az ablakomról ki lehet mászni a tetőre, onnan pedig már könnyű a lejutás. Csak esni kell. Gyorsan összeszedem, amire szükségem van. Pénztárca, iratok, pár ruha és a telefonom, amiből anyámék kivették a SIM kártyát, de bárhol tudok szerezni másikat. A számok úgy is a telefonomban vannak elmentve. A kis motyómmal, amivel nem juthatok túl messzire, kimászom az ablakon. Halkan lépkedek, nehogy meghalljanak. Amikor oda érek a tető szélére, megtorpanok. Hogy jutok innen le? Ez magasabb, mint amilyennek lentről tűnik. Muszáj lesz leugranom, különben nem jutok ki ebből a börtönből. Nem is értem. Túl idős vagyok én a szobafogsághoz. Behunyom a szemem és elrugaszkodom. Egy rövid zuhanás után éles fájdalom hasít a bal lábamba, majd térdem és a tenyerem is földet ér. A bokám. Érzem, hogy lüktet, de tovább kell mennem. Hangos volt az esés, csak másodpercek kérdése és apa kint lesz hogy körbe nézzen. A sövény mellett vannak a fák, amik arra várnak, hogy apa feldarabolja őket. Négykézláb botorkálok oda a halomhoz és megpillantok egy szimpatikus, vastagabb botot. Elveszem és óvatosan ráterhelem a súlyom, majd a jobb lábamra állok. Nehezen kiegyenesedek. A bot segítségével amilyen gyorsan csak tudok, kimegyek az utcára a buszmegállóba. Rövid idő telik el és már jön is egy busz.

-          A végállomásig kérnék egy jegyet.

Egész végig a házunk irányába nézek. Nehogy apa észrevegyen és megállítsa a buszt. Kifizetem, leülök és elbújok az ülések mögött. Elmegyünk a házunk mellett, de nem látok mozgást. Akkor eddig megmenekültem. Lassan telik az idő, de megérkeztünk végre. Elsétálok oda, ahol tegnap voltam. Az üvegpalota sötét. Senki nincs bent? Az ajtó sem nyílik. Úgy tűnik, elkéstem. Itt kell éjszakáznom? Valószínűleg igen. Leülök az egyik cserép mellé a sötétbe. Nem ismerem a belvárost, de veszélyes egy lánynak itt éjszaka. Még a külvárosban is az. Magamra húzok egy pulcsit, amit betettem a táskámba. Hirtelen hangokat hallok. Nevetések. Két embert pillantok meg a lámpa fényében. Közelebb húzódom a cseréphez és összehúzom magam, amilyen picire csak tudom. Az egyik egy lány, a másik egy fiú. A fiút tanulmányozva rájövök, hogy Namjoon az. Ahogy eljut a tudatomig a felismerés, a szívem hevesen ver a boldogságtól. Már épp mozdultam volna, mikor olyat látok, amit soha nem akartam. A lány megcsókolja Namjoont. Alig tudom felfogni a jelenetet. Ez képtelenség. Nem történhet meg. Ez egy olyan szenvedélyes csók, amit nem csinálhatna mással csak velem! Legszívesebben kiugranék innen, ha tudnék. De annyira bedagadt és fáj a lábam, hogy nem tudok megmozdulni. Ahogy próbálok megszólalni, egy hang sem jön ki a torkomon. Ennyire nem lehetek gyenge. Namjoon és a lány abbahagyja a csókolózást és elindulnak felém. A bejárat felé. A lány az öcsémbe karolva, szinte csimpaszkodva közelíti meg az ajtót. A fény a lány arcára vetül, aki boldogan mosolyog. Felismerem benne a portás lányt…. He Ji… a szívembe markol a fájdalom. Ilyet még nem éreztem. Bemennek az ajtón. Amint becsukódik mögöttük, kitör belőlem a zokogás. Hát ezért ment el Namjoon. Akkor tegnap is azért volt itt, hogy ide jöjjön a lányhoz… én meg utána jöttem, mint egy bolond…

-          Britney, állj meg!

A hang közelről jött. Azonnal abba maradt a sírásom. Britneyt pillantom meg, amikor felnézek a tenyeremből. Felém rohan. Fényes bundája fodrozódik, hosszú, lógó füle és kilógó nyelve       hátrafele csapódik. Oda ér hozzám, és agyon nyalogat.

-          Szia, Britney! Ne nyalj!

A bokámba hasít a fájdalom, mégis mosolygok. Britney, a világon az egyetlen élőlény, aki szeret, itt van velem.

-          Britney, mit találtál?

Egy édes férfi hang szólalt meg Britney mögött.

-          Lábhoz!

Britney a férfi lába mellé ült. Ahogy felnézek, a szívem gyorsan kezd verni. Egy olyan helyes férfit, fiút látok magam előtt, mint még soha. Egyedül Nam Joon néz ki jobban nála. Világosbarna, szinte szőkés haj. Magas, izmos fiú. Fekete trikóban és fekete mackónadrágban áll előttem. Leguggol elém. Az arcomat próbálja fürkészni. Kis csönd után megszólal. A hangja szinte bekúszik a fülembe és érzem, hogy hatással van rám.

-          Szóljon, ha tévednék. De nem Ji Na-hoz van szerencsém?

Meglepődöm.

-          De.

-          Jeon Jung Kook vagyok. A legfiatalabb modell az ügynökségnél. Örülök, hogy megismerhetem

.
Olyan, mintha Jung Kook várt volna valami reakciót vagy megjegyzést. De semmi nem jön a számra. Szokták azt mondani egy férfira, hogy gyönyörű? Mert nekem most úgy kiürült az agyam, hogy csak ezen tudok gondolkodni. Ez a férfi… férfi? De hisz ő egy kisfiú… ez a fiú tényleg nagyon szép. Végignézek rajta. A könyöke a térdén van, ahogy guggol. Azok az izmok… az a nyak… ez az egész fiú…és azaz érdeklődő, csillogó, kíváncsi szem… megtetszett? Nem! Nekem Nam Joon tetszik, aki nemrég még egy másik lánnyal csókolózott…

-          Ji Na? Megkérdezhetem, hogy mit keres itt este a sötétben?

Kirángatott a gondolataimból, de a mámorból amit a testem most produkál, abból ezzel a hanggal… sajnos nem tud. Csak ront a helyzetemen. De miért is ragaszkodom én Nam Joon-hoz? Hisz a testvérem. És van barátnője. Innentől kezdve szabad vagyok.

-          Elszöktem.

-          Elszökött? Honnan?

-          Otthonról.

Jung Kook tekintete megkeményedett. Kicsit megharapja a szája szélét. és csak az után szólal meg.

-          Van hol aludnia?

-          Nincs.

-          Szeretne bejönni éjszakára?

-          Oda be?

-          Persze. Van szabad hely. Miért aludna itt, ha kényelmesebb helyen is lehet?

Bólintok. Megpróbálok lábra állni, de nem megy. Egyre jobban lüktet a lábam. Jung Kook azonnal a segítségemre siet és felsegít.

-          Mi történt a lábával?

-          Szerintem eltört, ahogy leugrottam a tetőről.

-          Mit csinált?

-          Nem fontos.

-          Mindenesetre bátor dolog volt, Ji Na.

-          Ne használd a formalitást. Zavar. Tegezz nyugodtan.

-          Rendben van, köszönöm.

Jung Kook segítségével gyorsabban tudok haladni. Bent jóval melegebb van, mint kint. Beszállunk a liftbe és csak a huszonegyedik emeleten szállunk ki. Jó magasan vagyunk. Innen biztos nem ugranék le a tetőről. Jung Kook bekísér egy szobába. Hangulatos. Meleg színekkel van berendezve és tágas. Több ajtó nyílik a valószínűleg nappali helységből. Az egyik sarokban egy bárpult van. Tehát ilyen a modellek élete. Fényűzés és kényelem. Amire én is vágynék. Jung Kook leültet a kanapéra.

-          Kérsz inni valamit?

-          Nem, köszönöm.

-          Nos, a helyzet a következő. A lányoknál az összes ágy foglalt. A fiúknál van csak hely, ott vagyunk most. Az utolsó, huszonkettedik emelet a lányoké. Innen nyílik egy ajtó egy folyósóra, ahol a hálók vannak. Nincs ugyan külön szoba, de nálam van egy hely.

Meglepettségemet nem tudom leplezni. A mellkasom gyorsan kezd emelkedni és süllyedni. Jung Kook is valószínűleg észrevette, mert azonnal hozzáteszi.

-          Ne aggódj, két külön ágy a szoba két végén és függönnyel elválaszthatjuk. Nagy szoba, szóval nem lesz gond. Van fürdő is a szobákhoz külön. Először azonban azt ajánlom, hogy csináljuk meg a lábad.

-          Nem kell, köszönöm! Jól vagyok.

-          Legalább hadd fáslizzam be. Mindjárt jövök.

Jung Kook odarohant a lifthez és eltűnt az ajtó mögött. Egyedül vagyok. De mit is mondott? Ez a fiúk részlege, nem? És itt hagy egyedül? Nem valami kedves tőle…

-          Ji Na?

Hátra kapom a fejem. Nam Joon áll mögöttem, tágra nyílt szemekkel. Nem tudok a szemébe nézni. Leveszem tekintetem róla és hátat fordítok neki.

-          Már megint itt vagy? És most még a fiú részlegbe is bejutottál?

-          Szia, Nam Joon.

Nam Joon leül velem szembe. Nem hiszi el, amit lát. Én se hittem el, amit lent láttam…

-          Hogyan?

-          Mit?

-          Hogy jutottál ki otthonról?

-          Kimásztam a tetőre és leugrottam. Felültem a buszra és itt vagyok.

-          Miért?

-          Hogy érted, Nam Joon?

-          Miért nem jó neked otthon a békességben? Miért kell ide jönnöd újra és újra?

-          Tudom, hogy zavarok.

-          Nem erről van szó, Ji Na.

-          De, erről van szó. Láttalak.

-          Mit láttál?

-          Téged, és He Ji-t. Épp összeölelkezve csókolóztatok a bejárat előtt.

Nam Joon tekintete megkeményedett, arcvonásai megrándultak. Hátradőlt a fotelban, és összekulcsolta a karját a mellkasán.

-          Miért költöztél el, Nam Joon? Amiatt a lány miatt?

-          Féltékeny vagy?

-          Ja, tényleg, igazad van. Testvérek vagyunk és túl kell lépnünk a múlton, amire rohadtul nem is emlékszem, csak annyit tudok, hogy fontos vagy számomra. De legalább közölted volna, hogy így döntöttél. Ne! Inkább ne válaszolj. Igazad van, túl kell lépnünk. Én is ezt tettem, és most járok valakivel.

Nam Joon összeráncolta a homlokát.

-          Mégis kivel?

-          Jung Kook-kal.

Nam Joon hirtelen idegessé vált. Mint aki zavarban van, vagy talán… nem tudom megfogalmazni, de látom, hogy nem tetszik neki. Ez számomra imponáló.

-          És azt hiszem, komoly lesz, úgyhogy köszönöm, Nam Joon. És kérlek, tényleg legyél túl rajtam.

Mielőtt Nam Joon megszólalhatott volna, Jung Kook szállt ki a liftből. Mikor észreveszi Nam Joont, a jókedve eltűnik. Arra se méltatja, hogy ránézzen. Leül mellém. Óvatosan felemeli a lábam és felhajtja a nadrágom szárát. A bokám háromszor akkora, mint volt és a lila, zöld, kék színek minden árnyalatában pompázik. Ahogy hozzá ér, felszisszenek. Jung Kook aggódva néz rám.

-          Fájt?

A szemei hatalmasra tágultak, szája félig nyitva van. Olyan édes. Mint egy kisfiú. Nam Joon itt van, minket figyel. Jung Kook épp ápol. Tökéletes helyzet a bosszúmra. Megindulok Jung Kook felé. Lassan megérintem az arcát. Szokatlanul selymes. Magamhoz húzom, amennyire csak tudom. A választ halkan, szinte már az arcába lehelem.

-          Nem.

És pont megtörtént volna a csók, mikor Nam Joon csap rá egyet az asztalra. Nem húzódok el Jung Kook-tól. Ráharapok egyet a számra és a szemem sarkából nézek Nam Joonra.

-          Jó éjszakát, gerlepár.

Ezzel fogja magát és faképnél hagy minket. Nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis Jung Kook ugyanúgy közeledik felém most, ahogy én tettem pár pillanattal ezelőtt. És már csak arra eszmélek, hogy Jung Kook puha szája az enyémhez ér. A fiú, akit nem is ismerek és úgy elvarázsolt már első látásra, most megcsókol. És eszembe jut, ahogy Nam Joon is ezt csinálta. Eszembe jut az arca, hogy tetszett neki. Úgy döntöttem, én is átadom magam az érzésnek, és viszonzom Jung Kook érzéki csókját. Az érzés azonban nem tűnik el, hogy Nam Joon nem lehet az enyém. A heves csók közben egy könnycsepp gördül le az arcomon és Jung Kook kezén landol. A fiú abbahagyja a csókot. Mikor kinyitom a szemem, látom, hogy szinte ég a tekintete. Megilletődök ettől, de nem tudom levenni arról a szempárról a sajátom. A hangja halk, rekedt, de határozott.

-          El fogod felejteni, Ji Na. Ígérem, hogy megint elfeledtetem veled, ahogy anno is tettem.

Amnézia 1. rész

Amnézia

1. rész

 A második első találkozás

Sokan mondják, hogy mi, emberek csak porszemek vagyunk ebben az ismeretlen, óriási világban. Azt is mondják, hogy minket egy hatalmasabb, nagyobb erő irányít, amit mi nem vagyunk képesek befolyásolni. Legtöbbet Istennek hívják, mások Allahnak, vagy éppen sorsnak, természetfeletti erőnek. Én minek hívom? Talán… véletlennek. Biztos azt gondoljátok, hogy hitetlen és túl realista vagyok. Tévedtek. Számomra egyetlen főbb hatalom van, egy valaki létezik, ő határozza meg a létem. Ki ő? A neve Kim Nam Joon. 22 éves, ő életem szerelme és még soha nem láttam.

Biztos kíváncsiak vagytok, ki ez az elmebeteg, aki egy idegen embert tekint Istennek. A nevem Oh Ji Na. 24 éves álmodozó, munkanélküli lány vagyok. Két éve fejeztem be az iskolát. Azóta a kisujjamat sem mozdítottam meg, hogy állást keressek. Szeretem a dorámákat, mindig sírok rajtuk. Kedvenc zenei műfajom a k-pop, azon belül is a Beast banda a kedvencem. Szeretem Lee Gi Kwangot. Szép a mosolya és gyönyörű izmai vannak. A szüleim elváltak, most van egy mostohaapám, akit nagyon szeretek és jól kijövünk. Az igazi apám felém se néz évek óta. Szeretek énekelni, habár nem nagyon tudok. És mindenem, hogy beszélhessek. Imádok beszélni…

Állítólag.

Egy hónapja történt egy balesetem. A zebrán mentem át, mikor a rendőrség üldözött egy bűnözőt, akit nem érdekelte, hogy vannak a zebrán… cserbenhagyásos gázolás. A rendőrök a segítségemre siettek, a bűnöző pedig megszökött. Azóta már megfogták. Ezt mind a hírekből tudom. Az orvosok azt mondták, amnéziám van. Súlyosan megsérült a koponyám, az agyamat pedig szintén súlyos, talán maradandó károsodás érte. Mindenem rendesen működik, tudok mozogni és gondolkodni. A legnagyobb probléma az, hogy nem emlékszem semmire az életemből. Csak ez az elmúlt egy hónap van meg az emlékeimben. A másik gond pedig… hogy az orvosok szerint ott sérült az agyam, ahol a beszédközpontom van. Azt mondják, nem biztos hogy újra fogok tudni beszélni. Ez azonban nem igaz. Tudok beszélni. Csak nem akarok. Hagytam, hogy elhiggyék. Csak azért, hogy békén hagyjanak. Egy ideje már, hogy haza engedtek, de még mindig nem láttam a szerelmemet. Nem akarok nélküle élni. Úgy érzem, ha ő nincs velem, nincs értelme az életemnek. Kíváncsi lettem, ki ez az ember, akinek a nevére és korára emlékszem. Azt is tudom, mennyire szeretem. Semmi mást nem tudtam mondani, mikor felkeltem, csak az ő nevét. Érdekes az emberi agy. A saját szüleim nevét tőlük kellett megtudom. Ijesztő volt azt a két idegent a szüleimnek elfogadni. Valahol éreztem, hogy igazat mondanak, mert a látványuktól a testem nyugodtságot árasztott magából. A szüleim, akiket időközben kezdtem megkedvelni, ma nagyon fel voltak dobódva. Nem kérdeztem rá, hogy miért, habár nagyon kíváncsi voltam. Nem is kellett. Maguktól mondták. Ma jön haza a mostohaöcsém. Már fél éve nem volt itthon. Valami képzésen volt Amerikában. Állítólag nagyon okos, vicces és komolyan veszi az álmait. Azért küzd, hogy ügyvéd lehessen. Szeretne igazságot szolgáltatni és elhatározta, hogy csak az ártatlanokat hajlandó képviselni. Mindenki hülyének nézi miatta, de ő töretlen. Ezt is anya mondta. Mindig áradozik a mostohafiáról. Azt is elmondta, hogy mindig is ilyen gyereket szeretett volna és most végre megkapta. Úgy hangzott, mintha rám nem lett volna soha büszke. Lehet, hogy így volt. Nem emlékszem. De azt tudom, hogy nekem csak egy célom és álmom van. A szerelmem mellett maradni. Vagy… együtt vagyok egyáltalán azzal a fiúval? Vagy ez csak egyoldalú szerelem a részemről? Ezt sem tudom. Mindent tudni akarok. Anyuék izgatottan sürgölődtek, hogy meleg fogadtatásban legyen része az öcsémnek. Én is besegítettem, amiben tudtam. Azt tudom, hogy kell takarítani. Az emeletet én takarítottam ki. Ott van két szoba nekem és az öcsémnek. Egy közös fürdő és meglepettségemre ott is volt egy konyha. Nem értettem minek van ott. Ezt még mindig nem tudom, mert anyu erről nem mondott semmit. Csak azokat a dolgokat mesélte el, ami számára fontosak. Az eszébe se jutott, hogy olyat is mondjon, ami esetleg számomra is lényeges lehet. De az, hogy megkérdezzem és megszólaljak, lehetetlen volt számomra. Levegőt is alig tudtam venni Namjoon nélkül. Szép neve van. Ugyan az a vezetékneve, mint a mostohaapámnak. Kim. Ez a név gyakran fordul elő Koreában. Szinte minden második ember Kim. Az öcsém szobája elegáns, rendezett. Olyan, mint egy 30 éves férfi szobája. És kellemes az illata. Nagyon tetszik ez az illat. Az ő szobájába töltöttem a legtöbb időt, pedig az övét volt a legkönnyebb kitakarítani. Nem kellett pakolni. Csak port törölni és felporszívózni. Leültem az ágyára és szívtam magamba az illatát. Egy ideje ezt csináltam, mikor hirtelen belém hasított a felismerés. A mostohaöcsém illatától mámorban úszom. Visszataszító. Nekem a szerelmemre kell koncentrálnom, hogy megtaláljam. Kivonultam a szobából és azóta a kanapén ülök a tv előtt. A híreket nézem. Mindig nézem, hogy tisztában legyek a jelenlegi helyzetekkel. Mindig elszomorodom, hogy ilyen sok szörnyú hír van. De soha nem nyomom el. A hírek után hallgatom anyuék vitatkozását a korrupcióról, országunkat vezető emberekről és az aktuális esetekről. Teljesen eltér a véleményük, de soha nem vesznek össze. Úgy látszik, élvezik azt, ha vitatkozhatnak egymással. Érthetetlenek. Ez alatt az egy hónap alatt rájöttem, hogy ők nagyon összeillenek. Vajon Namjoonnal én is ilyen vagyok?

-          Haló! Apa, anya! Haza jöttem.

Egy férfihang. A szívem azonnal elkezdett zakatolni. Megjött az öcsém. Biztos csak azért izgulok, mert egy új embert kell megismernem a családból. A szüleim abba hagyták a vitatkozást és fénysebességgel rohantak ki a konyhából. Az előszobára innen nem lehet rálátni, csak a konyha egy részére. Azt láttam, ahogy anyáék futnak ki és a folyosó végén, a bejárati ajtónál könnyekkel küszködve üdvözlik az öcsémet. Nagyon szerethetik őt. Érzem, hogy én is szeretem.

-          Ji Na hol van?

-          Bent van a nappaliba.

Az öcsém hangját gyors, magabiztos léptek követték. Hirtelen megállt. Apa szólalt meg.

-          Óvatosan. Ji Na már nem a régi. Nem beszél soha és nem mosolyog. Hamar megijed. Ne közelíts hozzá hirtelen.

Hosszú csend következett. Vajon apa tudja, hogy én ezt hallom? Próbált halkan beszélni de nagyon jól terjed a hang az előszobában. Rosszul esett, amit mondott, de valahol a szívem legmélyén érzem, hogy igaza van. Bűntudat vette át az izgalom helyét. Megint léptek közelednek, de most puhábbak, nem gyorsak. Valaki megállt az ajtóban. Rá emeltem a tekintetem. Magas, vékony fiú. Nem is. Férfi. Szőke haj, elegáns öltözet, de csak amennyire kell. Utcai viseletnek is jó. Az arckifejezése aggodalmat és kíváncsiságot tükröz. Nagyon helyes. Ő lenne az öcsém? Mellé megérkeztek a szüleim is. Ők is engem figyeltek. Hosszú ideig maradtunk így, csöndben, egymást figyelve. Egyszer csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Minden egyes porcikám azt kiáltja „Ő az!!!”

-          Kim Nam Joon vagyok. Az öcséd. Örülök, hogy újra találkozunk, Ji Na.

Hatalmas mosolyra húzta a száját. Most látom először, de mintha már régóta ismerném őt és ezt a gyönyörű mosolyt. Zokogni kezdtem. Felálltam a kanapéról, és odarohantam, hogy megölelhessem az öcsém. A szerelmem, akit most látok először. Valószínűleg nem így van, mert az ölelése olyan számomra, mintha már 1000-szer megtörtént volna. Ahogy futottam tárt karjai felé, felkiáltottam.

-          Nam Joon!

Szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. Megtaláltam a szerelmem. Tudom, hogy nem helyes és hogy ez csak egyoldalú. Most már tudom. De kell ez az ölelés. Erre van szükségem. A szüleim meglepődve álltak mellettünk. Nem az ölelés miatt.

-          Hallottad? Megszólalt! Tud beszélni!

Persze, hogy tudok. Ha Nam Joon itt van, mindenre képes vagyok. Kibontakoztam az ölelésből. Nam Joon megsimogatta a fejem. Szeméből sütött a szeretet. A testvéri szeretet. Csalódott vagyok emiatt, de boldog is, mert láthatom. A szavak automatikusan jöttek ki a számon, mintha semmit sem felejtettem volna el.

-          Milyen volt Amerika, Dongsaeng?

A szüleim is és Nam Joon és meglepődtek, de Nam Joon boldogan nyugtázta, hogy vannak még szokásaim a múltból. Nem tudom, hogy jött ez a kifejezés. Tudom, hogy fiatal testvért jelent, de mostohatestvérre ezt mondani…

-          Jó volt, Noona. Sokat tanultam, sok tapasztalatot szereztem. De nagyon hiányoztatok onnan.

Elvigyorodtam. A szemem még mindig könnyes volt. Nam Joon gondoskodóan letörölte őket.

-          Te is innen.

Mielőtt Nam Joon kipakolt volna, leültünk vacsorázni, közben beszélgettünk. A legtöbb dolgot én kérdeztem Nam Joontól. Mikor vége lett a vacsorának, felkísértem, hogy pakoljunk ki együtt. Bementünk a szobájába, ahol a fél napot eltöltöttem. Ugyanolyan illata volt Nam Joonnak is. Elkezdtük kibakolni a cuccokat. Nam Joon hirtelen szólalt meg.

-          Hoztam neked valamit, Noona.

-          Nekem?

-          Igen.

Kivett a táskájából egy bordó bársonydobozt. Ékszeres doboznak tűnik. Leült mellém az ágyra és kinyitotta. Egy nyaklánc. Gyönyörű. A medál rajta egy szív. Kivette a dobozból.

-          Fordulj meg.

Nem tudtam megszólalni, csak megfordultam. Most komolyan vett nekem egy nyakláncot, amin van egy szív?? Ennyire szeretne? Ilyen jó testvérek lennénk? Örülök, hogy ilyen jó kapcsolatban vagyunk. Feltette a nyakamba a láncot. Mikor megfordultam, Nam Joon a tarkómra csúsztatta a kezét és magához húzott. Egy csók. Szenvedélyes, amolyan üdvözlőcsók. Megilletődtem. Sok mindent elfelejtettem, de nem hinném, hogy a testvérek valaha is így üdvözölték volna egymást. Nem! Ez nem normális. Mit csinálunk? Mostohatesók vagyunk. Vagy nem? Miközben ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, éreztem, hogy nagyon jól esik a testemnek, amit csinálunk. Mintha egész idáig erre várt volna. Szétváltak ajkaink.

-          Ahogy gondoltam. Nagyon jól áll a nyaklánc.

Nam Joon mosolyogva nézett rám. Közben annyira felhergeltem magam, hogy nem tudtam az örömre koncentrálni. Testvérek vagyunk, és megcsókol! Ez visszataszító! Jó, nem vér szerint, de akkor is egy családot alkotunk! Ha apa és anya megtudná, mit szólnának! És az emberek! És én nem engedtem meg neki hogy megtegye. Csak fogta magát és megcsókolt. Azt vettem észre, hogy a kezem Nam Joon arcán csattan. Meglepte az öcsémet ez a reakció. Érthetetlenül nézett rám.

-          Ji Na…

-          Hogy mersz ilyet csinálni? Tisztában vagy vele, hogy testvérek vagyunk?

-          Mi a baj? Miért viselkedsz így hirtelen?

-          Én viselkedek így hirtelen? Te csókoltál meg csak úgy! Nem akarom, hogy még egyszer ilyet csinálj!

-          Te… nem is emlékszel?

-          Nem emlékszem. De tudom, hogy a testvérem vagy, apa és anya összeházasodtak, szóval egy család vagyunk. Itt lezártam. Nem tudom, mire kellene emlékeznem és mire nem. De nem is érdekel. Lehet, hogy akkor bele mentem ilyenekbe, de most más vagyok. És nem engedem meg neked, hogy ezt tedd. Maradjunk testvérek és kész.

Nem figyeltem Nam Joon reakcióját. Felálltam és kisétáltam a szobából. Az ágyamra huppantam és elkezdtem gondolkodni. A szám égett, ahol Nam Joon megcsókolt. Ilyen gusztustalan lettem volna, hogy csókolóztam a saját testvéremmel? Ráadásul szerelmes vagyok belé? Nem! A régi Oh Ji Na romlott volt. De ez az új nem az. És nem engedem még egyszer, hogy elkapjon a hév.

Ezeket gondoltam, de legbelül éreztem, hogy nagyon fáj. Sírni kezdtem. Miért pont a testvérem? Deja vu érzésem van. Mintha egyszer már ezen túlestem volna. Azzal az érzéssel aludtam el, hogy nem sikerült jól a második első találkozásom az öcsémmel. A szerelmemmel. Az Istenemmel.