Amnézia 4.rész

Amnézia

4.rész

Egy új szerelem kezdete?

Egy édes csók a szeretett személytől. Amire egy szerelmes ember a legjobban vágyik. Édes volt, talán túlságosan is. Miután felébredtem, arra eszméltem, hogy a szobámban vagyok. Egy ideig abban a hitben voltam, hogy mindent csak álmodtam. De rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A számat megnyalva érdekes, szokatlanul édes ízt éreztem. Pont olyat, mint amilyen Namjoon csókja volt. Mikor rájöttem, mi történt, azonnal berontottam Namjoon szobájába, ami teljesen üres volt. Semmi jele nem maradt annak, hogy Namjoon valaha is itt lakott volna. Az illata azonban még enyhén érezhető volt. Lerohantam a lépcsőn és befutottam a konyhába, ahol apa épp újságot olvasott a kávéját kortyolgatva, anya meg főzött. Mint mindig. Jelenlétem feszültséget szabadított fel a konyhában, a szüleim engem bámultak. Hevesen verdeső szívemmel küszködve szólaltam meg.

-          Hol van Namjoon?

Kérdésemre nem érkezett válasz. Anyáék visszatemetkeztek a napi rutinba. Kezdtem idegessé válni. Tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Tudtam, hogy sok titok van, amit valamiért nem fednek fel előttem. Még mindig tudom. Szinte már kiabálva szólaltam meg ismét.

-          Válaszoljatok, kérlek! Hol vannak a cuccai?

-          Viselkedj, Ji Na. A szüleid vagyunk, tudd, hol a helyed.

Apa szavai kemények voltak, még is igazak. Ennek ellenére még sem tudtam elviselni, hogy nem kapok választ. Hisztérikus lettem, követelőző, tudni akartam, hol van a szerelmem. Választ nem kaptam, de elértem, hogy most itt ülök a szobámban, háttal az ajtónak dőlve, ami kulcsra van zárva. Kívülről. Órákon keresztül vertem az ajtót és ordibáltam, de semmi haszna nem volt. Nem tudom, mióta ülök itt vörösre sírt szemekkel és vérző kézzel, de elég régóta ahhoz, hogy feladjam. A nap ideje is lassan lejár. Gyönyörű napnyugta van ma. Mégsem tudom élvezni ezt a ritka szép tájat. Az ablakomból olyan, mint egy élethű festmény. Erőtlenül mozdítom meg a lábam. Teljesen elgémberedtem. Olyan érzés, mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt. Megerőltetem magam és lassan odabicegek az ablakhoz. Ahogy a nap halvány, narancssárga fénye megvilágítja arcom, visszatükröződik az üvegen. Botrányos a kinézetem. Hol van a kitartás és a remény? Reménykedni mindig kell. Különben semmi értelme az életnek. És mindig, mindenre van megoldás. Miért pont erre ne lenne? Ahogy a saját tükörképemet nézem, megpillantom a megoldást. Az ablakomról ki lehet mászni a tetőre, onnan pedig már könnyű a lejutás. Csak esni kell. Gyorsan összeszedem, amire szükségem van. Pénztárca, iratok, pár ruha és a telefonom, amiből anyámék kivették a SIM kártyát, de bárhol tudok szerezni másikat. A számok úgy is a telefonomban vannak elmentve. A kis motyómmal, amivel nem juthatok túl messzire, kimászom az ablakon. Halkan lépkedek, nehogy meghalljanak. Amikor oda érek a tető szélére, megtorpanok. Hogy jutok innen le? Ez magasabb, mint amilyennek lentről tűnik. Muszáj lesz leugranom, különben nem jutok ki ebből a börtönből. Nem is értem. Túl idős vagyok én a szobafogsághoz. Behunyom a szemem és elrugaszkodom. Egy rövid zuhanás után éles fájdalom hasít a bal lábamba, majd térdem és a tenyerem is földet ér. A bokám. Érzem, hogy lüktet, de tovább kell mennem. Hangos volt az esés, csak másodpercek kérdése és apa kint lesz hogy körbe nézzen. A sövény mellett vannak a fák, amik arra várnak, hogy apa feldarabolja őket. Négykézláb botorkálok oda a halomhoz és megpillantok egy szimpatikus, vastagabb botot. Elveszem és óvatosan ráterhelem a súlyom, majd a jobb lábamra állok. Nehezen kiegyenesedek. A bot segítségével amilyen gyorsan csak tudok, kimegyek az utcára a buszmegállóba. Rövid idő telik el és már jön is egy busz.

-          A végállomásig kérnék egy jegyet.

Egész végig a házunk irányába nézek. Nehogy apa észrevegyen és megállítsa a buszt. Kifizetem, leülök és elbújok az ülések mögött. Elmegyünk a házunk mellett, de nem látok mozgást. Akkor eddig megmenekültem. Lassan telik az idő, de megérkeztünk végre. Elsétálok oda, ahol tegnap voltam. Az üvegpalota sötét. Senki nincs bent? Az ajtó sem nyílik. Úgy tűnik, elkéstem. Itt kell éjszakáznom? Valószínűleg igen. Leülök az egyik cserép mellé a sötétbe. Nem ismerem a belvárost, de veszélyes egy lánynak itt éjszaka. Még a külvárosban is az. Magamra húzok egy pulcsit, amit betettem a táskámba. Hirtelen hangokat hallok. Nevetések. Két embert pillantok meg a lámpa fényében. Közelebb húzódom a cseréphez és összehúzom magam, amilyen picire csak tudom. Az egyik egy lány, a másik egy fiú. A fiút tanulmányozva rájövök, hogy Namjoon az. Ahogy eljut a tudatomig a felismerés, a szívem hevesen ver a boldogságtól. Már épp mozdultam volna, mikor olyat látok, amit soha nem akartam. A lány megcsókolja Namjoont. Alig tudom felfogni a jelenetet. Ez képtelenség. Nem történhet meg. Ez egy olyan szenvedélyes csók, amit nem csinálhatna mással csak velem! Legszívesebben kiugranék innen, ha tudnék. De annyira bedagadt és fáj a lábam, hogy nem tudok megmozdulni. Ahogy próbálok megszólalni, egy hang sem jön ki a torkomon. Ennyire nem lehetek gyenge. Namjoon és a lány abbahagyja a csókolózást és elindulnak felém. A bejárat felé. A lány az öcsémbe karolva, szinte csimpaszkodva közelíti meg az ajtót. A fény a lány arcára vetül, aki boldogan mosolyog. Felismerem benne a portás lányt…. He Ji… a szívembe markol a fájdalom. Ilyet még nem éreztem. Bemennek az ajtón. Amint becsukódik mögöttük, kitör belőlem a zokogás. Hát ezért ment el Namjoon. Akkor tegnap is azért volt itt, hogy ide jöjjön a lányhoz… én meg utána jöttem, mint egy bolond…

-          Britney, állj meg!

A hang közelről jött. Azonnal abba maradt a sírásom. Britneyt pillantom meg, amikor felnézek a tenyeremből. Felém rohan. Fényes bundája fodrozódik, hosszú, lógó füle és kilógó nyelve       hátrafele csapódik. Oda ér hozzám, és agyon nyalogat.

-          Szia, Britney! Ne nyalj!

A bokámba hasít a fájdalom, mégis mosolygok. Britney, a világon az egyetlen élőlény, aki szeret, itt van velem.

-          Britney, mit találtál?

Egy édes férfi hang szólalt meg Britney mögött.

-          Lábhoz!

Britney a férfi lába mellé ült. Ahogy felnézek, a szívem gyorsan kezd verni. Egy olyan helyes férfit, fiút látok magam előtt, mint még soha. Egyedül Nam Joon néz ki jobban nála. Világosbarna, szinte szőkés haj. Magas, izmos fiú. Fekete trikóban és fekete mackónadrágban áll előttem. Leguggol elém. Az arcomat próbálja fürkészni. Kis csönd után megszólal. A hangja szinte bekúszik a fülembe és érzem, hogy hatással van rám.

-          Szóljon, ha tévednék. De nem Ji Na-hoz van szerencsém?

Meglepődöm.

-          De.

-          Jeon Jung Kook vagyok. A legfiatalabb modell az ügynökségnél. Örülök, hogy megismerhetem

.
Olyan, mintha Jung Kook várt volna valami reakciót vagy megjegyzést. De semmi nem jön a számra. Szokták azt mondani egy férfira, hogy gyönyörű? Mert nekem most úgy kiürült az agyam, hogy csak ezen tudok gondolkodni. Ez a férfi… férfi? De hisz ő egy kisfiú… ez a fiú tényleg nagyon szép. Végignézek rajta. A könyöke a térdén van, ahogy guggol. Azok az izmok… az a nyak… ez az egész fiú…és azaz érdeklődő, csillogó, kíváncsi szem… megtetszett? Nem! Nekem Nam Joon tetszik, aki nemrég még egy másik lánnyal csókolózott…

-          Ji Na? Megkérdezhetem, hogy mit keres itt este a sötétben?

Kirángatott a gondolataimból, de a mámorból amit a testem most produkál, abból ezzel a hanggal… sajnos nem tud. Csak ront a helyzetemen. De miért is ragaszkodom én Nam Joon-hoz? Hisz a testvérem. És van barátnője. Innentől kezdve szabad vagyok.

-          Elszöktem.

-          Elszökött? Honnan?

-          Otthonról.

Jung Kook tekintete megkeményedett. Kicsit megharapja a szája szélét. és csak az után szólal meg.

-          Van hol aludnia?

-          Nincs.

-          Szeretne bejönni éjszakára?

-          Oda be?

-          Persze. Van szabad hely. Miért aludna itt, ha kényelmesebb helyen is lehet?

Bólintok. Megpróbálok lábra állni, de nem megy. Egyre jobban lüktet a lábam. Jung Kook azonnal a segítségemre siet és felsegít.

-          Mi történt a lábával?

-          Szerintem eltört, ahogy leugrottam a tetőről.

-          Mit csinált?

-          Nem fontos.

-          Mindenesetre bátor dolog volt, Ji Na.

-          Ne használd a formalitást. Zavar. Tegezz nyugodtan.

-          Rendben van, köszönöm.

Jung Kook segítségével gyorsabban tudok haladni. Bent jóval melegebb van, mint kint. Beszállunk a liftbe és csak a huszonegyedik emeleten szállunk ki. Jó magasan vagyunk. Innen biztos nem ugranék le a tetőről. Jung Kook bekísér egy szobába. Hangulatos. Meleg színekkel van berendezve és tágas. Több ajtó nyílik a valószínűleg nappali helységből. Az egyik sarokban egy bárpult van. Tehát ilyen a modellek élete. Fényűzés és kényelem. Amire én is vágynék. Jung Kook leültet a kanapéra.

-          Kérsz inni valamit?

-          Nem, köszönöm.

-          Nos, a helyzet a következő. A lányoknál az összes ágy foglalt. A fiúknál van csak hely, ott vagyunk most. Az utolsó, huszonkettedik emelet a lányoké. Innen nyílik egy ajtó egy folyósóra, ahol a hálók vannak. Nincs ugyan külön szoba, de nálam van egy hely.

Meglepettségemet nem tudom leplezni. A mellkasom gyorsan kezd emelkedni és süllyedni. Jung Kook is valószínűleg észrevette, mert azonnal hozzáteszi.

-          Ne aggódj, két külön ágy a szoba két végén és függönnyel elválaszthatjuk. Nagy szoba, szóval nem lesz gond. Van fürdő is a szobákhoz külön. Először azonban azt ajánlom, hogy csináljuk meg a lábad.

-          Nem kell, köszönöm! Jól vagyok.

-          Legalább hadd fáslizzam be. Mindjárt jövök.

Jung Kook odarohant a lifthez és eltűnt az ajtó mögött. Egyedül vagyok. De mit is mondott? Ez a fiúk részlege, nem? És itt hagy egyedül? Nem valami kedves tőle…

-          Ji Na?

Hátra kapom a fejem. Nam Joon áll mögöttem, tágra nyílt szemekkel. Nem tudok a szemébe nézni. Leveszem tekintetem róla és hátat fordítok neki.

-          Már megint itt vagy? És most még a fiú részlegbe is bejutottál?

-          Szia, Nam Joon.

Nam Joon leül velem szembe. Nem hiszi el, amit lát. Én se hittem el, amit lent láttam…

-          Hogyan?

-          Mit?

-          Hogy jutottál ki otthonról?

-          Kimásztam a tetőre és leugrottam. Felültem a buszra és itt vagyok.

-          Miért?

-          Hogy érted, Nam Joon?

-          Miért nem jó neked otthon a békességben? Miért kell ide jönnöd újra és újra?

-          Tudom, hogy zavarok.

-          Nem erről van szó, Ji Na.

-          De, erről van szó. Láttalak.

-          Mit láttál?

-          Téged, és He Ji-t. Épp összeölelkezve csókolóztatok a bejárat előtt.

Nam Joon tekintete megkeményedett, arcvonásai megrándultak. Hátradőlt a fotelban, és összekulcsolta a karját a mellkasán.

-          Miért költöztél el, Nam Joon? Amiatt a lány miatt?

-          Féltékeny vagy?

-          Ja, tényleg, igazad van. Testvérek vagyunk és túl kell lépnünk a múlton, amire rohadtul nem is emlékszem, csak annyit tudok, hogy fontos vagy számomra. De legalább közölted volna, hogy így döntöttél. Ne! Inkább ne válaszolj. Igazad van, túl kell lépnünk. Én is ezt tettem, és most járok valakivel.

Nam Joon összeráncolta a homlokát.

-          Mégis kivel?

-          Jung Kook-kal.

Nam Joon hirtelen idegessé vált. Mint aki zavarban van, vagy talán… nem tudom megfogalmazni, de látom, hogy nem tetszik neki. Ez számomra imponáló.

-          És azt hiszem, komoly lesz, úgyhogy köszönöm, Nam Joon. És kérlek, tényleg legyél túl rajtam.

Mielőtt Nam Joon megszólalhatott volna, Jung Kook szállt ki a liftből. Mikor észreveszi Nam Joont, a jókedve eltűnik. Arra se méltatja, hogy ránézzen. Leül mellém. Óvatosan felemeli a lábam és felhajtja a nadrágom szárát. A bokám háromszor akkora, mint volt és a lila, zöld, kék színek minden árnyalatában pompázik. Ahogy hozzá ér, felszisszenek. Jung Kook aggódva néz rám.

-          Fájt?

A szemei hatalmasra tágultak, szája félig nyitva van. Olyan édes. Mint egy kisfiú. Nam Joon itt van, minket figyel. Jung Kook épp ápol. Tökéletes helyzet a bosszúmra. Megindulok Jung Kook felé. Lassan megérintem az arcát. Szokatlanul selymes. Magamhoz húzom, amennyire csak tudom. A választ halkan, szinte már az arcába lehelem.

-          Nem.

És pont megtörtént volna a csók, mikor Nam Joon csap rá egyet az asztalra. Nem húzódok el Jung Kook-tól. Ráharapok egyet a számra és a szemem sarkából nézek Nam Joonra.

-          Jó éjszakát, gerlepár.

Ezzel fogja magát és faképnél hagy minket. Nincs időm ezen gondolkodni, ugyanis Jung Kook ugyanúgy közeledik felém most, ahogy én tettem pár pillanattal ezelőtt. És már csak arra eszmélek, hogy Jung Kook puha szája az enyémhez ér. A fiú, akit nem is ismerek és úgy elvarázsolt már első látásra, most megcsókol. És eszembe jut, ahogy Nam Joon is ezt csinálta. Eszembe jut az arca, hogy tetszett neki. Úgy döntöttem, én is átadom magam az érzésnek, és viszonzom Jung Kook érzéki csókját. Az érzés azonban nem tűnik el, hogy Nam Joon nem lehet az enyém. A heves csók közben egy könnycsepp gördül le az arcomon és Jung Kook kezén landol. A fiú abbahagyja a csókot. Mikor kinyitom a szemem, látom, hogy szinte ég a tekintete. Megilletődök ettől, de nem tudom levenni arról a szempárról a sajátom. A hangja halk, rekedt, de határozott.

-          El fogod felejteni, Ji Na. Ígérem, hogy megint elfeledtetem veled, ahogy anno is tettem.

Amnézia 3. rész

Amnézia

3. rész

Britney világa

Amióta megmondtam Namjoonnak hogy udvarolhat, egy szót sem szólt hozzám. Egy hete nem beszéltünk egymással. Mindig csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Eddig annyira nem zavart, de most már kezd idegesíteni. Pedig ezzel az egyességgel sokat nyerhetek. Megtudok dolgokat, amik fontosak lehetnek és fejleszthetem az ellenálló képességem Namjoonnal szemben. Azonban abba még nem gondoltam bele, hogy ez Namjoonnak miért is lenne jó üzlet. Tulajdonképpen nem nyer rajta semmit. Talán tényleg nem érdeklem annyira, hogy küzdjön. De, hisz ő mondta, hogy harcol értem. Akkor most miért nem csinál semmit? Veszíteni sem veszít ezzel az üzlettel. Pedig annyira biztos voltam benne hogy bele fog menni. Csak néha kellett volna szabadjára engednem a testem, hogy ösztönből fogadja Namjoon gesztusait. Már biztosan tudnék pár információt. Namjoon számomra kiismerhetetlen. Mindig fordítva cselekszik, mint ahogy én azt elgondolom előre. Meg akarom ismerni közelebbről. Tudni akarok a belső gondolatairól és minden egyes mimikájáról, gesztusairól tudni akarom a jelentését vagy a miértjét. Ez azonban lehetetlen. Legalábbis ebben a helyzetben biztosan. Miért érzem úgy, hogy valamit elrontottam? Talán ő átlát rajtam. Biztosan ismeri minden egyes mozdulatomat és gondolatomat. Mit tegyek? Kérjek bocsánatot? Legyek én is dacos és látványosan kerüljem? Így hagyni és sodródni nem akarok. Nem tudnám elviselni, hogy a nélkül menjen körülöttem tönkre valami, hogy ne tettem volna érte bármit. Ami viszont a leginkább aggaszt, az anya reakciója volt. Nem tudom kiverni a fejemből azt a meglepett arcot. Ahogy próbál valamit titkolni. Ezekkel a gondolatokkal van tele a fejem egy ideje. Az utcán sétálva sem tudom elengedni őket. Pedig ez az első alkalom, hogy amióta haza jöttem, kint vagyok. Hosszú ideig eszembe se jutott kimozdulni. Amikor viszont felkészültem rá lelkileg és fizikailag is, mindig segítenem kellett. Állandóan ez ment. „Hová mész?” „Segíteni kéne.” „Már ennyi az idő? Ji Na már ne menj sehova késő van.” Most a szüleim dolgoznak, Nam Joon pedig 2 napja nem jött haza, szóval senki nincs, aki hátráltasson. Hátráltasson… miért ez a szó jutott eszembe? Ez olyan, mintha… egy másodperc alatt vagy tíz összeesküvés elmélet jutott az eszembe. Biztos paranoiás lettem. Mióta beszéltem anyával, el kezdtem figyelni az apró jeleket. Például azt, hogy anyáék mindig minden mozdulatomat követik. Csak akkor nyugszanak meg, ha egy helyben vagyok huzamos ideig. Meg azt is, hogy körülbelül nyolc csatornánk van a tévén. Kevésnek tűnt, ezért keresgéltem a papírok között. Anya rajta is kapott. Azt mondtam, a bizonyítványomat kerestem, arra voltam kíváncsi. Elő is kereste nekem, a kezembe nyomta és kiterelt a szobából. Viszont megtaláltam, amit kerestem. 128 csatornából 120 le lett mondva több mint egy hónapja. Mikor vissza akartam tenni a papírt, a szekrény zárva volt. Kulccsal, amit gőzöm sincs, hol kereshetnék. Feltűnt még valami. A falamon észrevettem bizonyos lukakat. Tele van a falam képekkel a világ gyönyörű helyeiről. Rajzszögekkel van felrakva mind. Az ágyam mellett lévő fal viszont furcsán üres. Akkor találtam rá a rajzszögek által okozott lukakra. Arra gondoltam, hogy én szedtem le képeket vagy hasonlókat. De feltűnt, hogy a szekrényem, ami hatalmas, szokatlanul üres. És csak lenge ruhák vannak benne. Nem tudom, milyen voltam régen, de nem igazán kedvelem a lenge ruhákat. Lehet, hogy nem nagyon figyeltem az öltözködésemre. Ezt az ötletet azonban elvetettem, mikor észrevettem, hogy az egész szobám szokatlanul… mintha üres lenne. Vagy… olyan érzés, mikor belépek, hogy a személy, akié, nem sűrűn van otthon. Nem otthonos. Egy- két dísztárgy, képek, tanszerek. És a polcaim tele vannak könyvekkel. Szeretek olvasni, erre rájöttem. De nem a klasszikus regényeket és Korea történelmét… meg szakácskönyveket és legfőképp nem jogszabályokat, törvényeket és ügyvédi útmutatókat. Olyan, mintha összegyúrták volna a könyvkészletem anya, apa és az öcsém olvasmányaiból. Anya gyakran kér tőlem kölcsön könyvet. Apa mindig megnézi a történelmi és háborús könyveket, megtisztogatja őket. Az öcsém meg konkrétan az én ügyvédi útmutatóimból szokott jegyzetelni. Ez volt az a pont, amikor rájöttem, itt valami nem stimmel. Hülyének néz mindenki. Az égvilágon mindenki. Megszívom a tüdőmet a friss levegővel. Itt a külvárosban minden olyan tiszta. Vajon a belvárosban milyen? Nem tudom elképzelni. Az öcsém szerint egy ideig fullasztó, aztán hozzá szokik az ember a kevés oxigénhez. Ahogy sétáltam, egy kutya futott oda hozzám. Gyönyörű berni pásztor. Szeretem a kutyákat. Csóválta a farkát és hevesen dörgölőzött. A nyakörvén volt egy biléta. Britney. Kuncogni kezdtem. Ha lenne kutyám, biztosan én is ilyen nevet adnék neki. Megsimogattam, ő pedig nagy hévvel terült el a földön, lábait négyfelé dobva, hogy minél nagyobb felületen tudjam simogatni a hasát. Játszottam vele egy kicsit. Úgy döntöttem, kipróbálom, mennyire van betanítva.

-          Britney! Ül!

A berni pásztor felugrott fekvő helyzetéből és kecsesen leült. Nem mozdult még a szeme sem. Meglepődtem. Okos kutya.

-          Britney, állj fel!

És a kutya felállt. Farka csóválása abba maradt, szeme mélyen a távolba meredt. Mozdulatlanul, mint egy kőszobor állt előttem.

-          Elég!

Britney úgy éledt föl, mint a tetszhalott állatok, mikor érzik, hogy nincs veszély. Oda jött hozzám, és játékosan kezdett lökdösni.

-          Jó kutya vagy, Britney! És most…

Kíváncsi voltam valamire. Nem tudom, honnan jött ez az ihlet. Sűrűn van ilyen semmiből jött ötlet, ami valamiért ésszerűnek tűnik.

-          Britney, lábhoz!

Britney mellém állt. Most viszont nem úgy, mint egy kőszobor. Boldogan csóválta a farkát.

-          Gyerünk!

És Britney megindult. Nem ment gyorsan, kényelmes tempót vett föl. Céltudatosan ment, mint aki már jól begyakorolta az utat. Nem tartott sokáig, mikor megállt a buszmegállóban. Megnéztem a megállókat. A belvárosba visz. Mikor jött a busz, felszálltunk rá. Köszöntem a buszsofőrnek és kértem egy jegyet. Hatalmas, meredő szemekkel nézett rám. Nem értettem. Talán mert borzasztóan néztem ki. Nem sminkeltem magam a baleset óta, nem tudom, hogy kell. És a ruháim mind otthoni ruhák. De nem a kinézetem érdekelte. A szememet fürkészte. Közben odaadta a jegyet. Én megköszöntem és Britneyvel elmentünk leghátra. Leültem középre, ő pedig a lábam elé. Sokáig tartott, amíg Britney megmozdult a leszálláshoz. A végállomásnál voltunk. Meg akartam nézni az időt, mikor rájöttem, hogy nincs nálam a telefonom. Csak a pénztárcámat hoztam magammal. Nem baj, amúgy se maradok sokáig. Megjegyeztem a busz számát. Britney bevárt, majd céltudatosan elindult. Egy idő után feltűnt, hogy sokan megnéznek. Ennyire nem festhetek rosszul. Britney bekanyarodott egy épület felé. Nagy tér volt előtte, amit láthatóan nagy lelkiismerettel gondoztak. Felnéztem az épületre. Hatalmas volt. Tiszta üveg. Gyönyörű hely. Ezt gondoltam. Valóban az. A szívemnek kedves hely. Nem tudom, milyen cég, de elég elegáns és komfortos az összkép. Olyan hely, ahova szívesen lép be az ember. Követtem Britneyt. Beléptünk az ajtón. Bent hatalmas fényűzés és csodálatos illat fogadott. Gyönyörű hely. Csillárok a plafonon. Vörösfenyőből van szinte minden. A padló pedig sötét márvány, amit bézs szőnyeg borít néhol. Érdekes, de szép összeállítás. Hatalmas ez a hely. Ahogy beléptünk, Britney leült, és rám meredt. Figyeltem. Valamire várt.

-          Mehetsz, Britney!

Felállt, és azonnal oda ment a portáshoz. Egy kellemes kinézetű fiatal hölgy állt mögötte. Megcsillant a szeme, mikor meglátta Britneyt.

-          Britney! Olyan rég nem láttalak már! Jaj, te kis szőrgombóc! Hol hagytad kis gazdád? Hol van Ji Na?

Nem hallottam tisztán, hogy mit mondott. Britney megindult a kutyák számára fenntartott helyre, ahol étel és víz fogadta őket különböző tálakban. A recepciós nő észrevett. Sokáig tanulmányozott. Zavarban éreztem magam, mikor végig mért. Nem igazán illek ebbe a környezetbe ezzel a hacukával. Lehet, hogy nem kellett volna ide jönnöm. Megköszörültem a torkom és bátorságot gyűjtve oda mentem a kellemes kinézetű lányhoz.

-          Jó napot! Oh Ji Na a nevem. Öhm… furán fog hangzani, amit most kérdezni fogok. Szabad?

A lány nagyra nyíló szemekkel nézett.

-          Örülök, Oh Ji Na. Lee He Ji vagyok. Kérdezz nyugodtan.

-          Szóval… igazából… milyen cégnél is vagyok?

He Ji még nagyobbra nyitotta amúgy is hatalmas szemeit. Nagyon meglepődött ezen a kérdésen, de nem tudtam kit megkérdezni és ő biztos tud válaszolni a kérdéseimre.

-          Ez a cég egy olyan ügynökség, ahol profi modelleket, színészeket tanítunk ki és foglalkoztatunk.

-          Ahh. Értem.

Miért hozott ide Britney? Körbe néztem a hatalmas csarnokban. Még mindig lenyűgözött. Csodaszép. Irigylem őket. Jó életük lehet. He Ji megzavarta a gondolatmenetemet.

-          Szeretnél te is jelentkezni?

-          Jelentkezni?

-          Igen. Érdekel?

Haboztam. Megint körbe néztem. Vonzott ez a fényűzés. Mit veszíthetek?

-          Érdekel.

-          A lényeg, hogy leírod ide az adataidat, a készségeidet. Merre laksz, hogy ha messze, biztosíthassanak szállást. Milyen nyelveket beszélsz. Ez azért, hogy milyen nyelvet oktassanak. Ugyanis itt több nyelven is tudni kell.

-          Több nyelven?

Megijedtem. Én csak koreaiul tudok.

-          Igen. Itt az alap az angol, mandarin, japán, francia és orosz. Azon kívül még választhatsz, ha szeretnél.

-          Ennyi nyelv és még lehet választani? Ki ilyen maximalista, hogy plusz nyelveket bevállal? Önmagában ezek sem egyszerűek.

He Ji nagyot nyelt. Fürkészte az arcom. Fura és ijesztő ezt tapasztalni. Mintha mindenki tudna mindent rólam, én meg semmit senkiről. Lehet, hogy ez így is van.

-          Van rá példa. Az illető 12 nyelven tud. A másik pedig 11. Ők ketten a legjobbak nálunk.

-          Szívesen elbeszélgetnék velük, hogy miért ilyen elvetemültek.

He Ji zavarba jött. Elvörösödött. A kezeit nézte a pulton, amikkel babrált.

-          Te vagy az egyik?

Meglepődve nézett rám.

-          Az egyik, aki ennyi nyelven tud.

-          Én? Miből veszed?

-          Zavarba jöttél.

-          Dehogy is! Nem! Én csak négy nyelven tudok. Az oroszt most tanulom. Szóval. Oda adom neked a lapot, kitöltöd, mi értesítünk, ha alkalmasnak gondolunk. Természetesen csinálnunk kell rólad képet. A sminkesnek meg kell nézni, hogy mit tud kihozni az arcodból, a tervezőnknek pedig az alkatodat, hogy milyen ruhák állnak jól. A jelentkezési lapodon bejelölik, hogy alkalmas vagy nem. Ez után fogunk értesíteni napokon belül, ha eldöntötték, hogy alkalmas vagy. Utána pedig jönnek a fordulók.

-          Értem. És ezt csak így meg lehet csinálni? Bejön valaki az utcáról és már is tárt karokkal várjátok?

Meglepte őt a kérdésem. Elmosolyodott.

-          Nem. De veled kivételt teszünk.

-          Miért?

-          Mert látok benned tehetséget.

Leültem kitölteni a lapokat. Mikor kész voltunk, bementünk a fotóterembe. A látványom befagyasztott mindent. Beszélgetéseket, kattintásokat, eszmecseréket. A modellt is. Helyes volt. Magas, kicsit husis alkattal.Tetszett. Mikor már a csend kínossá vált, és valaki ujjongva el kezdett felém rohanni – számomra érthetetlen okból – He Ji egyből hangosan, erőteljesen és határozottan szólalt meg. Eddig nem néztem volna ki belőle.

-          Ő itt Oh Ji Na. Újonc, akit úgy döntöttem, érdemes lenne megnézni. Látok benne tehetséget. Mit szóltok?

A felém rohanó lány lefagyott útközben. A csend megint felülkerekedett rajtunk. Kényelmetlen volt. Nem szabadna itt lennem. Mit gondolhatnak rólam? Itt van egy ágról szakadt lány, igénytelenül, beállít ide és modell akar lenni. Vagy épp színésznő. Én biztos kinevetném és elküldeném. Úgy döntöttem, megtöröm a csöndet.

-          Üdvözlök mindenkit! Oh Ji Na vagyok. Kérem, fogadjanak szívesen.

Még mindig csönd. Hirtelen hangos lépteket hallottam. Ismerős léptek voltak. Megjelent Britney. El kezdte nyalogatni a kezem. Nem bírtam ki, hogy ne guggoljak le hozzá megsimogatni. Ő volt az egyetlen, aki nem kikerekedő szemekkel nézett rám.

-          Mi az, Britney? Hiányoztam? Pedig nem is váltunk el sok időre.

-          Ji Na?

Az ismerős hang villámcsapásként hasított a fülembe. Egyből felálltam és a hang irányába néztem. A bejáratnál állt. Felöltözve, kisminkelve. Gyönyörűen. A szerelmem. Még mindig síri csönd.

-          Dongsaeng? Mit keresel itt?

Namjoon megindult felém és előttem állt meg. He Ji félre húzódott. Farkasszemet néztünk az öcsémmel.

-          Ji Na. Miért vagy itt?

A hangja komoly volt és… baljós.

-          Én… Britney vezetett ide.

Britney valószínűleg tudta, hogy róla van szó. Lefeküdt a földre, mellső lábaira tette a fejét és bocsánatkérően nézett. Okos kutya… nagyon is az.

-          Még nem nyerte vissza az emlékezetét?

A hang irányába néztem.

-          Úgy látszik, nem.

-          Akkor miért van itt?

A helységben lévők beszélgettek. Namjoon továbbra is engem figyelt.

-          Biztos, hogy ez jó ötlet?

-          Nem vagyok benne biztos, hogy vissza kéne hozni ide.

A hang előtört belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna rajta.

-          Hogy értitek azt, hogy vissza?

A társaság meglepetten nézett rám. Ismét csönd honolt. És ekkor jöttem rá. Nem koreaiul beszéltek. Japánul. És én japánul válaszoltam. Hirtelen rám tört az aggódás és a félelem. Miért értem meg a japánt úgy, mint az anyanyelvem?

Egy kéz megragadott. Magához húzott és száját az enyémre emelte. A társaság felmordult, zajongani kezdtek. Nem értettem, mit mondanak. Azzal voltam elfoglalva, hogy Namjoon ajkai milyen édes mámorba visznek engem. Élveztem a csókot. És már csak annyit vettem észre, hogy sötétül a világ. Forog minden. Zuhanok.