Who Am I? 6.fejezet

6. fejezet

A mozi teremben ültünk. A film már vagy fél órája ment, nem volt valami unalmas, így tekintetem a filmvásznon volt végig. Mellettem csak néha hallottam, ahogy a fiúk néha elrágcsálnak egy-két popcorn szemet, vagy beleisznak az üdítőjükbe. Mivel én nem kaptam popcornt, a fiúk megengedték, hogy az övéikből falatozzam. Viszont amint oda akartam volna nyúlni a Jungkooknál lévő kukoricáért, sajnos nem az fogadott. A fiú kezében épp az üdítő ital volt, így ahogy odanyúltam, kivertem a kezéből a poharat, ami leesett, és ránk borult. Teljesen kólás lett a karom, így egyből felszisszentem.

- Hé, jól vagy? – a barnaság hangja szakította félbe a filmet.
Önkéntelenül elkezdtem leseperni a még megmaradt folyadékot a ruhámról, ám az addigra felszívta magát a pólómban.
- Persze - válaszoltam, bár cseppet sem voltam jól. Az üdítő nagyon hideg volt. - Kimegyek. - jelentettem ki, és már fel is álltam a székemről. A fiúk tekintetét teljesen magamon éreztem, ahogy felkeltem a helyemről.
- Veled megyek. 
- Nem muszáj, nézd csak a filmet.
- Veled megyek. - nyomatékosította a szavait, és ezt tettekkel is megtámasztotta, mivel ő is felkelt a helyéről. Láttam, ahogy ő is megpróbálja leseperni a kóláját a nadrágjáról.
Kipördültem a folyosóra. Éreztem, hogy Kookie mögém kerül, meglehetősen közel hozzám. Nem foglalkoztam ezzel, gondoltam, hogy csak azért tette ezt, hogy megsiettesse lépteimet. Szóval így is tettem. Hamar elértük a mozi terem ajtaját, és kilépve azon a fiúra pillantottam, hogy felmérjem a hibámból származó károkat. Ám ő semmi szó nélkül megfogta a karomat, és végigvezetett az előcsarnokon, a női mosdóig. Bekormányozott az ajtón, bezárta majd nekidőlt. Meglepetten pillantottam rá, hogy csak így, ilyen nyugodtan besétál a női mosdóba.
- Innen, már menni fog.
- Biztosan? - hangja kicsit szórakozottnak tűnt.
- Biztosan.

Magabiztosnak tűntem, viszont ezt valószínűleg ő nem vette észre, mivel egy buja mosoly jelent meg az arcán. Viccelődött rajtam. Vagy, csak zavarba akart hozni? Most tudtam csak megnézni jobban, hogy ő mennyire lett kólás, ám meglepetten fogtam fel, hogy semennyire. Eljátszotta, hogy lesepri magától a nedvességet, de nem volt rajta sehol se italfolt. Akkor mégis mit porolta magát? Összeszűkített szemekkel figyeltem fel rá.
Ekkor Jungkook közelebb lépett hozzám, és én ugyan úgy, egy lépést hátráltam tőle. Arcán a mosoly vigyorrá nőtte ki magát, ám nem hátrált meg. Tetszethet neki az, hogy ezt váltja ki belőlem, így közelebb lépett. Addig hátráltam, ameddig el nem értem a mosdóban levő pultot, melybe a tenyerem a szélébe mélyedt. Közelebb jött hozzám, kiszorítva a személyes teremet.
- Hoztál váltó ruhát?
Hangja még mindig játékosan csengett, annak ellenére, hogy eddig alig szólt hozzám, így már biztosra vettem, hogy jól szórakozik a balszerencsémen. Rossz előérzetem volt.  A fiú cipője hozzáért az én cipőm orrához. Kezdtem nyugtalan lenni.
- Mert, szívesen segítek átöltözni, ha gondolod. - hangja ekkor játékosan lággyá vált.
A szívem idegesen dobbant egyet. Miről beszél? A kezem Kook hasához préselődött, ahogy egyre közelebb lépett hozzám. Hasfala olyan kemény volt, hogy én magam is meglepődtem. Tudtam, hogy a maknae jó testfelépítéssel rendelkezik, na de hogy ennyire. Értelmetlen volt fenntartani a védőfalat kettőnk között, hiszen egy óriási elektromos kerítés láttán sem éreztem volna magam biztonságban ebben a pillanatban.
- Nyomást gyakorolsz a személyes teremre. – mondtam, miközben még jobban próbáltam hátrafelé araszolni.
Jungkook mosolya, csak még szélesebb lett. Hogy lehet ennyit vigyorogni? Nem fárad el az arca?
- Nyomást gyakorlok?
Néhány hajtincsemet a fülem mögé tűrtem a szabad kezemmel, és egy jókora lépést tettem oldalra, a mosdókagyló mellett.
- Bekerítesz. Szükségem van...térre. - Határokra volt szükségem. Akaraterőre. Az ajtóhoz kellett volna rohanjak, és mégis... nem tettem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy azért maradok, mert ki kell tisztítanom a pólóm, ami részben igaz is volt. A dolog másik része volt az, amin nem akartam mélyebben elgondolkozni. Az, hogy vajon micsoda megtehetem-e azt, hogy itt maradok vele. Hogy esetleg bele melyek abba a játékba, amit most a BTS legfiatalabbik tagja űz velem.
- Baj, hogy közel vagyok?
A fiú lágy hangja zökkentett ki a gondolatomból, így a Kook barna szemébe pillantottam. Hosszú pillanatig néztem, a mogyoróbarna szemeit. Szép szemei voltak, már-már túl szépek. Nem természetesek. Láttam benne valamit, amit jobb lett volna észre se vennem. Az a valami viszont, nagyon megrémített.
- Titkolsz előlem valamit?
Úgy gondoltam, hogy ez a kérdés ki fogja zökkenteni, így talán esélyem lesz egy kis személyes térre, de nem így lett. Arcán a vigyor, kissé alább fagyott, de nem lankadt le.
- Sok fajta titkom van.
A belsőm felkavarodott.
- Mint például?
- Például azt, hogy érzem itt magam bezárva veled. – ekkor egyik kezét a tükörre tette mögöttem, és felém hajolt. - Fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám.
Megráztam a fejem.
- Hatással? Én? –nem hittem a fülemnek. Ez a srác most komolyan engem nézett ki?
- Igen. Amióta csak megláttalak. Ahogy kiálltál értünk egyszerűen megfogott.
- Ez nem jó ötlet. Ez nem helyes. –sütöttem le egy pillanatra a szemeimet.
- A helyesnek sokféle formája létezik. - mormolta. - És mi még éppen egy biztonságos zónában vagyunk.

Egyik felemet tisztán hallva, azt órsította: Fuss! Viszont, sajnos vér dobolt a fülemben, és nem hallottam ezt rendesen. Nyilván nem is gondolkodtam rendesen.
-  Határozottan helyes. Általában helyes. - folytatta- Leginkább helyes. Talán helyes.
- Most talán nem. - Vettem egy mély levegőt. Lassan felemelve a fejem néztem újra rá. Viszont a szemem sarkából észrevettem, hogy a falon van egy tűzjelző. Három, talán négy méterrel arrébb. Ha gyors vagyok, át tudok vágni a helyiségen, mielőtt megállítana. A biztonsági őrök iderohannak. Biztonságban lennék, és ki tudnám tisztítani a pólómat, anélkül, hogy bármi is történne kettőnk között. És ezt akarom, ugye?
- Nem valami jó ötlet. - mondta Jungkook, lágyan ingatva a fejét.
Csak azért is visszaszámoltam háromig. Amint elértem az indulást jelentő számot, kilöttem, és odarohantam a tűzjelzőhöz. A fiú villámgyorsan elkapta a felsőm szegélyét. Magához rántott. Ahogy visszahúzott, megpördültem, így szembe kerültem vele. Alig volt hely kettőnk között, csak egy vékony levegőréteg, de Kookie azt is kirekesztette valahogy.  Ujjperce a köldökömet súrolta. Forró és jéghideg hullám öntött el egyszerre. Közel volt hozzám, nagyon közel. Kezdett elködösödni körülöttem minden. Tudtam, hogy nem szabad ezt éreznem, de nem tudtam nem a szemeibe nézni ezek után.
- Legyünk őszinték, Sunny. Nincs nálad egy másik, tiszta, vagy legalább is száraz felső. Rajtam van egy póló, egy ing, és egy pulóver.
- Nincs erre szükségem.
Ismételten felnevetett. Oh, az a csodás hang. Nem hirtelen, de mély vágy volt a nevetésében. Tekintetéből eltűnt az él, és teljesen rám koncentrált. A mosolya ravasz, de lágyabb. Az egyik keze a derekamra csúszott, és úgy tartott maga előtt.
- Az ajtók zárva - folytatta. - És kell neked a száraz ruha.
Keze lassan simítottak végig derekamon, mire kissé megrezzentem.
- Megijedtél? - suttogta. Élvezi, ahogy szenvedek.
- Nem.
- Hazudsz.
A pulzusom kissé felgyorsult.
- Nem félek tőled.
- Nem?
Gondolkozás nélkül kezdtem beszélni.
- Talán csak attól félek, hogy... - Átkoztam magam, amiért egyáltalán belekezdtem ebbe a mondatba. Most mit kellene mondanom? Ő mégis csak egy olyan személy, akiért rajongok. Egy olyan srác, akiért rajtam kívül millió lány rajong. Sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, nem hogy pont vele. Sose volt barátom, így ez mind új volt számomra. - Talán csak attól félek, hogy... hogy..
- Kedvelsz?
Lefagytam. Egyből elnéztem más merre. Nem bírtam állni a tekintetét.
- Nem! Határozottan nem! Nem ezt akartam mondani. - próbáltam védekezni, de Jungkook lágy nevetése valamiért megzökkentett. Éreztem, hogy arcom felforrósodik.
- Túlságosan is pimasz vagy Sunny. - mondta, kezemmel ekkor megpróbáltam eltolni magamtól.

A fiatal idol a mellkasához szorította a kezemet, és lehúzta a pólóm ujját a csuklómról, eltakarva vele a kezem. Ezt ugyanilyen gyorsan megismételte a ruhám másik ujjával is. Megfogta a póló anyagát, így a kezemet csapdába szorította. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő gyorsabb volt. Félelmetesen gyors, ugyan is, egy szempillantás alatt nyúlt a hátam mögé, megfogva ismételten a derekam. Amint észhez kaptam Kook közelebb húzott magához, és nem hagyta ennyiben. Hirtelen felemelt, és a pultra tett. Az arcom egy vonalba került az övével. Egy sötét, hívogató mosollyal tartott ott. És akkor jöttem rá, hogy ez az a pillanat, ami mindig is elképzeltem. Ez volt az a jelenet, amit annyiszor elképeztem már a fejemben. Csak nem feltétlen Jungkook szereplésével.
A pult szélére araszoltam, lábam Kook két oldalán lóbálva. Valami belül azt súgta, hogy hagyjam abba - de a hangot az agyam leghátsó zugába száműztem. A fiú szétterpesztette a kezét a pulton, pont a csípőm mellett. A fejét oldalra billentve közelebb húzódott. Illata olyan mámorító volt, hogy teljesen lehengerelt.
Két mély lélegzetet vettem. Nem. Ez nem jó. Jungkookal nem. Nem szabad.
- Menned kellene. - leheltem.
- Nem hiszem. 
- Határozottan menned kellene. – próbáltam nyomatékosítani az előző mondatomat.
- Ide? - Ajka vállamnál volt. - Vagy ide? - Felkúszott a nyakamra.
Az agyam képtelen volt előrukkolni bármilyen logikus gondolattal.
- Elzsibbadt a lábam. - csacsogtam. Totális hazugság volt. Egész testem bizsergett, a lábamat is beleértve.
- Azon segíthetek. - Kook keze a csípőmre zárult.
Ekkor hirtelen megszólalt a mobilom, mire egy nagyot ugrottam. Isteni segítség. –Gondoltam. Kissé nehezen lélegezve elhúzódtam a fiútól. A telefon másodszor is megcsörrent.
- Hangposta. - mondta suttogva miközben barna tincsei alól emelte rám a tekintetét. Meglehetősen közel volt az arcomhoz. Éreztem bőrömön, ahogy kifújta a levegőt tüdejéből.
A tudatom mély zugaiban ott motoszkált, hogy fontos lenne felvenni a telefont. Akármennyire is volt elködösítve az agyam, tudtam, hogy ez az egyetlen egy kiút ebből a helyzetből. Akármennyire is tetszett ez, tudtam, hogy nem tehetem meg. Még egyszer vettem egy mély lélegzetet, és próbáltam leállítani a szapora szívverésemet. Végül fülemhez emeltem a készüléket.
- Halló?
- Sunny? - Hoseok hangja kissé aggodalmasnak tűnt. Hallottam, ahogy a háttérben tompán megy a film. Gondolom kijöttek ők is a teremből. - Hol vagytok?
- A…a mosdóban. - próbáltam visszaállítani a légzésemet is a rendes állapotára. – Mindjárt végzek.
- Siess! Jungkookot is meg kell keresni, mivel nincs a férfi mosdóban. 
- Rendben. –válaszoltam, majd letettem a telefont, és az előttem álló srácra emeltem tekintetem.
- Még nem végeztünk. –szólalt meg a fiatal, de még mindig közel volt hozzám. Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- De, már végeztünk. 
- Nem hinném. – ekkor Kook felé hajolt. Ajkai az enyémhez közeledtek. Szemeim kétszeresére nőttek, és úgy bámultam bele a fiú íriszeibe. Mit művel? Tényleg, meg fogja tenni?
Szívverésem felgyorsult, ám én leblokkoltam. Ő pedig csak még közelebb hajolt hozzám.

Who Am I? 4.fejezet

4. fejezet

Döbbent arckifejezéssel néztem az üzlet ajtajában álldogáló srácra, aki feketébe öltözve meredt az asztalunk felé. Nem tudom megmondani, hogy engem nézett-e, vagy sem, de az biztos, hogy a mi irányunkba pislogott.
- Hogy mi? A BTS tag? –rikkantott fel MiHan, és azonnal hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondott-e. 
A fiú ekkor felemelve kezét, ráfogott sapkájának napellenzőjébe, és jobban belehúzta szemébe. Ujjain tisztán láttam a gyűrűket felsorakozni. Fejével a pult felé bökött, majd szótlanul elindult arra. A pult mellett volt egy ajtó, amin beviharzott. A pultos lány meg még meg sem lepődött ezen.
Ekkor Mr. Park felkelt a helyéről, és megigazította a finoman összegyűrődött öltönyét.
- Egy pillanat lányok. Azt hiszem, beszélni szeretne velem. – mondta ki könnyedén, majd egyenesen a fiú után ment, be az ajtón.
Teljes döbbenettel néztem, ahogy az ajtó bezáródik a vérszerinti apám mögött. Szám tátva maradt, amit barátnőm segítő keze be is zárt. Ekkor eszméltem fel igazán, hogy már csak ketten maradtunk, így MiHanra emeltem a tekintetem.
- Te is láttad? –kérdeztem halkan. 
- Fekete ruházat, szürke, szinte ezüstös haj? Igen, láttam. Ő tényleg az az énekes volt?- hangjában kihallottam az izgatottságot.
- Azt hiszem… - kezdtem bele a mondatba, majd újra az ajtóra pillantottam, ahova az imént a két férfi bevonult- igen.

Percek teltek el. MiHan már az én süteményemet falta, de én nem tudtam nem levenni a tekintetemet az ajtóról. Kíváncsi voltam. Tényleg Jimin volt az a srác? Mi van, ha csak egy fiú rajongó, aki ugyan úgy akart kinézni, mint az idol? Mint mindig, most is ezernyi kérdés futott át az agyamon. Minden lehetőséget átgondoltam, de így sem tudtam megnyugodni. Addig rágódtam ezen, hogy végül felkeltem a kényelmes kanapéról, és lassú léptekkel közelítettem meg azt a bizonyos ajtót. MiHan utánam szólt, hogy hova megyek, de figyelmen kívül hagytam, ma már nem tudom hanyaggyára. Amint a nyílászáró elé értem, a kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de nem mozdultam tovább. Kihallottam, ahogy Mr. Park és az a fiú beszéltek.
- Idehívtál, tehát itt vagyok. – az a hang, annyira ismerős.
- Igen, mint említettem telefonban, történt egy két dolog a családdal, míg Seoulban voltál. – az öltönyös férfi hangja nyugodtan csengett, ám vele szemben a fiú össze lehetett zavarodva. – Arról tudsz, hogy volt, egy ikertestvéred, igaz?
- Persze, de meghalt a születésünknél. Ez nem titok.
- Nem halt meg. –Az idősebb férfi hangját tisztán kihallottam. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az ajtó felé néz. – Odakint van, és azért jött, hogy megismerje a bátyját.
Hogy mi? A srác még azt sem tudja, hogy létezem? Nem mondták el neki? Ez így elég gáz találkozás lesz, bár nem lehetek kiakadva, hiszen én is csak tegnap találkoztam a vérszerinti szüleimmel. Nem csoda, hogy a fiú nem hallott még rólam. De mégis, hogy mutatkozzam be? Nem tudom teljesen saját magamat adni, hiszen a szívem most is majd kiugrik a helyéről, annyira izgulok. A remegésemről nem is beszélve. Még a szüleimmel is alig tudtam pár szót váltani tegnap az őrsön, hogy tudnék könnyedén beszélni egy vadidegen sráccal, aki ráadásul az újdonsült bátyám? Ráadásul, ha az a fiú pontosan az, akire gondolok, még jobban bonyolítja a helyzetet. Nem lehetek rajongója a bátyámnak. 
Erősebben rászorítottam a kilincsre, hogy levezessem a hirtelen összegyűlt feszültséget, és stresszt. Erősen haraptam ajkamba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a fejemben, de ez cseppet sem volt könnyű feladat. Annyira belemerültem saját magam nyugtalan gondolataiba, hogy csak akkor kaptam észhez, mikor a kilincs lenyomódott a kezemmel együtt. Szemeim tágra nyíltak, ugyan is, nem én voltam az, aki kinyitotta az ajtót, hanem valaki bentről. Ezzel csupán egy aprócska gond volt, hogy az ajtó befele nyílt, és mivel én erősen fogtam rá a hideg fémkilincsre, ahogy behúzták az ajtót, én vele együtt repültem előre, egyenesen bele a fekete burokban lévő fiatal mellkasába. Nem csak én, de a srác is nagy kerek, meglepett szemekkel néztünk egymásra. Én fel rá, ő pedig le rám.
Nem voltam az az ARMY, aki hangosan felrikkant, ha meglátja az új videóklippet, nem hordtam kitűzőket a táskáimon, és meg kell vallanom, még poszterek sem díszelegtek a falamon a tagokról. Szerettem a bandát, hallgattam a számaikat, de nem örültem meg, ha róluk kellett beszélni. Nyugodt fannak tartottam magam. Viszont most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, és ilyen közelről láthattam a szemeit kiváltott belőlem egy apró nyikkanást. Kényszerítettem magam, hogy ezt a hangot, csupán a meglepettségem miatt adtam ki, de még saját magamnak sem tudtam hazudni. 

Egyenesen Jimin állt előttem. Park Jimin. Az mellkasára tapadt a kezem, és az ő jobbja az én vállamon pihent. Annyira tökéletes pillanat lett volna ez. Annyi rajongó álmodott már erről. Annyira jó lett volna, hogy még egy doramába is beleillett volna, de nem. Elfelejtettük a tényt, hogy én, Min Sun Gi álltam az ajtóban, és estem neki Jiminnek így a következő pillanatban sajátos stílussal elvigyorodtam, és szégyenemre, a következő mondat csúszott ki a számon.
- Ennyire nem kell megörülni, hogy itt vagyok. 
Leég a pofámról a bőr, miért ilyenkor jön elő a merész énem? Miért ilyenkor nagy a szám, és játszom a nagymenő lányt, aki előtt ezernyi férfi hever? 
Megpróbáltam fent tartani ezt a hamis Sunnyt, és ennek érdekében egy széles vigyort festettem fel arcomra. Meglepettségemre a szürke hajú elengedte bal kezével a kilincset, majd azt is a vállamra helyezte, és gyengéden eltolt magától. Miután tisztes távolságban voltunk egymástól, levette magáról a maszkot, majd leengedte maga mellé kezeit.
- Biztos nem egy őrült rajongó, aki kitalálta ezt a sztorit? –nézett ekkor hátra Mr. Parkra, aki csak nemlegesen csóválta a fejét.
- Lehet, hogy most magabiztosnak tűnik, de ha jobban megnézed, remeg a lába. –ekkor a lábaimra mutatott. Nem hazudott, tényleg remegtek, és amint ezt hangosan kimondta, az egész testem belekezdett.
- Ez, csupán ilyen. –vágtam rá a világ lehető legbénább kifogását, miközben hátráltam vissza a teázó vendégfogadó részére. 
- Sunny. –szólalt meg apám a szobából, ami valószínűleg a teaház irodája volt. A bent lévő asztalnak dőlve támaszkodott, majd felemelte a kezét, és mutatóujjával mutatta, menjek oda hozzá. 
Nem tudom, miért hallgattam arra a férfira, akit csak két napja ismerek, de úgy éreztem, ha most nem megyek oda, később csak még bonyolultabbak lesznek a dolgok. Hátra pillantottam MinHa-ra, aki az asztalunknál ült még mindig, de engem bámult kérdő tekintettem. Vállat vonva jeleztem neki, hogy fogalmam nincs, mi van, vagy éppen mi lesz. Reméltem, hogy megérti most a dolgokat, és megvár. Visszafordultam az iroda felé, és lassú léptekkel haladtam apám felé. Jimin mellett elhaladva lehajtottam a fejem, majd végül teljesen Mr. Park elé álltam. Úgy nézhettem ki, mint akit le akarnak szidni, emiatt egyre kínosabban éreztem magam. Meglepettségemre az ajtó bezárult mögöttem, majd a szürkeség csatlakozott hozzánk.

- Szóval, te ismered a fiamat? –szólalt meg végül az öltönyös, mire felnéztem rá.
- Nem! Mármint, de.. úgy ahogy. –ekkor félve az említett felé pillantottam. – Tudok róla pár dolgot.
A szürkeség ekkor elnevette magát talán zavarában. Felemelte kezét, és megvakarta a tarkóját. Hogy lehet valaki ennyire cuki, ha zavarban van?
- Komolyan te lennél a húgom? –nézett végig újra, majd végül tekintete mélyen a szemeimbe fúródott.
Nem tudtam mit mondhattam volna. A vérvizsgálat alapján én voltam a húga de nem tudtam ezt könnyen kimondani. Előtte nem.
- Igen. Pár vértesztet csináltak a nevelőszüleivel, és akkor derült ki. Én vagyok az apja. –az öltönyös hangja ekkor boldogan csengett, majd elrugaszkodva az asztaltól, (aminek eddig támaszkodott) mellénk lépett, és két kezét két gyermeke vállára helyezte. – Azon leszek, hogy Sunny fel tudja venni a Park nevet, hogy így véglegesen is a családunk tagja lehessen. 
- Öhm.. –nem tudtam erre mit kellene reagálnom. Örültem annak, hogy ezt megteszik értem, de mégsem tudtam helyes-e ezt megtennem. Elvégre, eddig Min Sun Gi voltam, ezt a nevet amúgy is a nevelőszüleim adták nekem. Nem lenne gorombaság, ha megváltoztatnám a vezetéknevem?
- Park Sun Gi. –ejtette ki Jimin dús ajkai között a nevemet. Formálgatta, emésztgette. – Menő név. –mondta végül széles, ám még mindig zavarodott mosollyal az arcán. Pontosan ezt a mosolyt láttam eddig mindegyik videójukban, mindig ilyen szerényen nézett a kamerába. 
- Tényleg, te vagy…-kezdtem bele kérdésembe, ám nem tudtam hogy kellene folytatnom. Mégse kérdezhettem meg, hogy te vagy –e az a híresség akiért nők milliói rajonganak, köztük én is. 
- Park Jimin. –ekkor kicsit meghajolva előtte köszöntött, majd kiegyenesedve folytatta- Bangtan Boys banda egyik énekese. –mosolygott rám, ekkorra már szélesebb, magabiztosabb mosollyal. 
Ez volt az a mosoly, amit ismertem, már ha mondhatom ezt. A fiú szemei csillogni kezdtek, ahogy lassan végre realizálódott benne a tény, hogy a rég elhunyt húga épp előtte áll.
- Beszélgessetek csak nyugodtan. – szólalt meg apa. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésetek van egymáshoz.

Egymás szemébe néztünk az előttem álló fiúval, és szinte ugyan akkor mind a ketten kivillantottuk fogsorunkat egymásra. Ezt azt hiszem, betudhatom annak, hogy mind a ketten ugyan arra gondoltunk. A tökéletes pillanatot egy hangos női sikoly törte meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, hiszen akármennyire is nem akartam tudomást venni róla, sajnos tudtam ki a hang forrása. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd az ajtóhoz lépve kezemet a hideg kilincsre helyeztem, majd nyitottam ki a valószínűleg fenyőből készült nyílászárót. Amint elém tárult a teaház vendégfogató tere elképedve nyíltak kétszeres méretűekre a szemeim. Nem tévedtem, MinHa volt az, aki előbb hangosan felsikoltott.
A szőke hajú barátnőm az üzlet közepén állt, vele szemben pedig két szájmaszkos fiú állt.  Ahogy az előbb Jimin is, a srácokon is volt valami sapka, ami erősen a szemükbe volt húzva, hogy ne ismerjék fel őket egykönnyen. Az egyik srác (aki előtt MinHa állt, már félelmetesen közel) kezeit feltartva lépett hátrébb barátnőmtől. Tavaszias világosbarna vászonkabátot viselt, alatta egy fekete hosszú nyakú pólóval. Farmernadrág és egy barna cipő volt rajta. A fekete kötött sapkája alól tejesen látható volt narancssárgára festett haja. A mellette álló srác ruházata fiatalosabbnak tűnt. Farmerkabátján rengeteg színű, és mintázatú felirat díszelgett. Fekete nadrágja még számomra is szűk volt, de észrevehetően ezt nem zavarta. Fehér pólóját egy piros-fekete kockás ing tette stílusossá, és az egész öltözetet egy barna bakancs tette egésszé. Barna tincsei alig látszódtak ki fekete sapkája alól.
Szemeim még nagyobbra nyíltak, mikor barátnőm – semmi féle előrejelzést nem adva – ugrott bele hírtelen a narancs hajú nyakába, és ölelte magához szorosan. Szerencsétlen fiú magatehetetlenül tárta nagyobbra kezeit. 
- Úristen! Úristen! Úristen! – sikította a szőke.
Elfintorodtam MinHa tettén. Sose vallotta be, de tudtam, hogy szereti ő is a BTS-t. Azt se tudta titokba tartani, akármennyire is kerülte a témát, hogy a tagok közül J-Hope a kedvence. Akárhányszor meghallotta a fiút énekelni egy számban, akárhányszor látta egy videóban mindig csillogni kezdtek a szemei. Egy szóval sem említette, hogy rajong érte, de azok a szemek mindent elárultak. Ahogy néztem őket, teljesen ledöbbentem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer találkozik vele szemtől szemben, egy ilyen jelenetet fog lerendezni.
- Mi történik? –lépett mellém Jimin. Kezeivel az ajtófélfát fogva hajolt ki mellőlem, hogy ő is szemügyre vegye a teaházban lévő történéseket. Amint realizálódott benne, hogy mi is történt, ahogy az előbb én is, most ő is kétszeresére nyitotta szemeit a meglepettségtől.
Nagyot sóhajtottam, majd egyenesen az ölelkező ’pár’ mellé léptem, és egy nagyot koppintottam barátnőm fejére, aki erre feleszmélve nézett rám értetlenül. Megragadtam a kezét, és egy erős mozdulattal húztam el Hobitól. 
- Mi a fene ütött beléd? –rántottam jobban magamhoz a lányt, és hátrébb léptem vele pár lépést.
Mondanom sem kell, hogy mindenki, aki a teaházban volt, most minket nézett. Minden vendég, és alkalmazott figyelemmel követte a nem mindennapi történést. 
- De hiszen… - kezdett bele hangosan a szőkeség, ám azonnal szájára tapasztottam egyik kezem. Mérgesen, villámokat szóró szemekkel néztem rá, és fejemben elég sok szitokszóval illettem legjobb barátnőmet.
- Jól vagy? – hallottam megint egy ismerős hangot, aki aggódva szólt az áldozathoz. Odafordítva a fejem, láttam, hogy a farmerkabátos fiú egyik kezét a narancs hajú társa vállára teszi. Időközben Jimin is mellettük termett, és értetlen fejjel nézett ránk.
- Csak meglepett. –válaszolta lassan leengedve eddig széttárt kezeit- Nem hittem volna, hogy amint belépek, ide rám ugrik valaki.
- Elég vad barátnőd van. – mormolta orra alatt bátyám, akire bocsánatkérően néztem. MinHa fejére tettem szabad kezem, majd kényszerítve őt meghajoltunk mind a ketten a három fiú előtt.
- Sajnálom. –mondtam ki elhalt hangon amint kiegyenesedtünk, majd ismét MinHa felé fordultam. – én magam sem tudtam, hogy képes ilyesmire. Szerintem pont itt az ideje, hogy hazamenjen. 
- Mi? Nem! –szabadkozott a szőkeség, amint lerántotta szája elől a kezemet. – Most biztos nem. Itt áll előttem, érted? Sose hittem volna, hogy láthatom Őt!
- MinHa! – kiáltottam rá, kicsit hangosabban, mint azt eredetileg akartam volna. – Nézz rá szerencsétlenre! Teljesen megijedt attól, hogy rávetetted magad akár egy őrült. És amúgy is, van neve. Hoseok. –ekkor az említett személy felé mutattam, de tekintetemet nem vettem le a szőke fanról. – mellette pedig Jungkook áll. –újra a személyre mutattam, majd leengedve kezem a csípőmre tettem fokozva megjelenésemet, hogy barátnőm tényleg tudja, milyen mérges is vagyok most rá. – Plusz, kb. tíz perce tudtam meg, hogy ki is igazából Park Jimin. Ők is emberek MinHa, ne ugorj a nyakukba, csak mert látod őket. Nekik is van magánéletük, amit tarts tiszteletbe kérlek!
A szónoklatom után fagyott meg jobban a levegő a teaházban. Olyan csöng volt az üzletben, hogy ha egy gombostűt is ejtettek volna le, azt is lehetett volna hallani. Minden egyes ember megszeppenve állt – vagy ült –s engem figyelt.  Barátnőm lassan, fokozatosan vörösödött el teljesen a füle hegyéig. Valószínűleg most értette meg azokat, amit mondtam neki. Most térhetett észhez, és szégyellte el magát azért, amit pár perce csinált. Ismertem annyira, hogy tudjam, most jön, az a pont ahol ő magába burkolódzik, és egy cigit elszívva rágódik a történteken.

Azonnal a narancs hajú srác felé fordult, és a legmélyebb meghajlást produkálta, amit eddig még én magam sem láttam tőle. Szó nélkül visszalépett az asztalhoz, ahova még velem ült le, majd felkapva táskáját a vállára visszasietett hozzám. 
- Most megyek, úgyis sok mindent kell még megbeszélned a bátyáddal. Nem akarnék amúgy sem zavarni, majd máskor bepótoljuk azt a bulit. Írj, ha hazaérsz! 
Idegesen kezdett túrni a kabátzsebében, amit kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett áldozatára, újra meghajolt, majd kiviharzott a teaházból. Időt se hagyott nekem, hogy válaszoljak, vagy bármit is tegyek. Nagyot sóhajtva néztem magam köré, majd végül Jimin felé fordultam. 
- Sajnálom, de azt hiszem most nekem is mennem kellene.
- Mi? Miért? – a szürkeség hangja pánikszerűen csengett. – Most találkoztunk, még Busanba is eljöttem, de mégis le akarsz lépni?
- Bátyád? Komolyan azt mondta, hogy báty? – Nézett Hoseok Jiminre értetlenül.
- Fiúk! – ekkor apám erős, tiszteletet parancsoló hangja hasította át az üzletet, mire velem együtt, mind a három fiú összerezzent. – Iroda, most! Had élvezzék tovább a vendégek a teájukat, és süteményeiket. Idebent is tudtok beszélni. – nyitotta ki jobban az ajtót, ahonnan eddig végignézte a történteket.

Védekezően emeltem fel kezem, és nyitottam is szóra a szám, hogy elmondjam, majd később nyugodtabb időkben visszatérek, és folytatjuk azt amit elkezdtünk, de nem tudtam megtenni. Jimin másodpercek töredékei alatt lépett mellém, és karomra karolva indult meg velem apánk felé. A másik két srác értetlenül néztek minket, de amint a szürkeség elhaladt mellettünk a fejével bólintva jelezte, hogy kövessenek.  Így is tettek. Amint kettőt pislogtam az irodában voltam. Alig bírtam felfogni a körülöttem történő dolgokat, mivel csak azt vettem észre, hogy az öltönyös férfi biccent Jimin felé, majd elhagyva a szobát bezárta az ajtót.
Egyedül maradtam a három fiúval.

Who Am I? 2.fejezet

2.fejezet

Egész éjjel nem aludtam a hír hallatán, mint egy zombi úgy közlekedtünk otthon apuékkal. Tele voltunk kérdésekkel, nem tudtuk kivel osszuk meg hihetetlen történetünket. Minél többet beszéltünk erről annál több kérdés vetődött fel.

Miután az orvostól eljöttünk képtelen voltam iskolába menni. Most mi is van? Akiket eddig szüleimnek hittem nem azok? Szegények nem is tudom, mit mondjanak nekem. Anyu egész nap sír, siratja a lányát, aki meghalt és ölelget engem, akit a lányának hív. Apu meg csak téblákól kettőnk között. A szüleim közel tíz évet öregedtek a hír hallatán, köszönhetetlen egy hülye teszt miatt. Talán csendben kellett volna maradnom, és nem kíváncsiskodni annyira. Nem kellett volna azzal a gondolattal foglalkoznom, hogy adoptáltak-e, vagy sem.

Az iskolát akármennyire is rosszul voltam, muszáj volt folytatnom. Még saját magam számára is meglepően viselkedtem. Nem jelentkeztem az órákon, a házi feladataimat rendszeresen elhanyagoltam, nem tanultam. Romlottak a jegyeim ez alatt a pár hét alatt. Mindenki értetlenül figyelt, nem tudták mi bajom. Nekem meg eszem ágában sem volt ezt közhírként elmondani bárkinek is. Egyedül MinHa tudott róla, ám neki is egy hét után voltam képes beszélni erről. Mondanom sem kell, hogy őt is lesújtotta a hír, bár cseppet sem annyira, mint minket. Nem véletlen volt a legjobb barátnőm, mellettem állt most is. Két hét elteltével viszont vette a bátorságot, és próbálta elterelni a nyilvánvaló tényekről a figyelmem.

- Nézd a jó oldalát, két szülő több szülinapi ajándék! – ültünk épp egy parkban az órák után. Tavasszal szerencsére megtehettük ezt, hogy kiülünk, és beszélgetünk. Itt szerencsére nem hallott senki olyan minket, aki ismert volna.

- Nem igazán tudok most ennek örülni MiHan. –néztem a szőkeség szemébe, miközben újra számba vettem az eper ízű nyalókámat. Szívem szerint rágyújtottam volna egy szál cigarettára, de tudtam nem oldana meg semmit sem, csak károsítanám az egészségem.

- Valamit akkor is kezdened kell magaddal Sunny. –húzódott közelebb hozzám barátnőm, és gyengéden könyökével az oldalamba bökött. talán így próbált kizökkenteni a negatív, és borús gondolataimból. 

- Hazamegyek. –jelentettem ki, és leszálltam a pad háttáblájáról, majd a vállamra dobtam a táskámat, és barátnőm szemébe néztem.  – Sajnálom, holnap találkozunk, jó?

- Biztos jól leszel? – hangja aggodalmasan hangzott, de nem jött utánam, csak a padon ült tovább. – Nincs kedved ma eljönni velem este szórakozni? Állom a beugrót. - ajkai mosolyra húzódtak saját ötletétől. Bevallom nem lett volna rossz egy kis kikapcsolódás, hogy elfelejtkezzek arról, ami már lassan egy hónapja tart.

- Még gondolkozom rajta, írni fogok! –emeltem fel a kezembe lévő telefonomat, majd választ nem várva indultam haza.

Amint hazaértem hallottam, ahogy Apuék egy vendéggel beszélgetnek. Belépve a nappaliba ért a váratlan felismerés, hogy Pak bácsi van nálunk. Nagybácsim Busan egyik legjobb rendőre volt, meg is lepett, hogy eljött hozzánk. Apu testvére arca felderült, ahogy meglátott engem.

- Sungi! – üdvözölve kelt fel a kanapéról, és elém sétálva ölelt magához. – Örülök, hogy hazaértél.

Én csupán értetlenül néztem a körülvevő felnőttekre választ várva a fejemben megfogalmazódott kérdésekre.

- Nyomozunk. –jött is a válasz apu szájából. - Pak bácsikád segíteni fog nekünk felkeresni a vérszerinti szüleidet.

Anyukám halvány mosollyal orcáján bólintott helyeselve. Nem hittem volna, hogy ezt a lépést meg fogják tenni értem. Vagy talán saját maguk miatt, hogy rendesen meggyászolhassák a nem is ismert gyermeküket..

Innentől sínen volt minden. Nem is kellett sokat várnunk közel egy hónap alatt meg tudtuk az igazságot. Pak bácsi többször is eljött hozzánk, hogy elbeszélgessen velünk, és a lehető legtöbb információt tudja összegyűjteni az ügyről.

Minden lehetséges dolgot előhozott, amit csak tudott. Születési idő, dátum, valami emlékkép, de az általános adataimon kívül viszont semmire se emlékeztem, csupán arra, amit a nevelőszüleimmel – hívhatom őket egyáltalán így? – éltem át. Egy szóval, sajnos tőlem semmit sem tudott meg a bácsikám.

Egy hónap telt el, a minden napos várakozással. Az iskolában kezdtem összeszedni magam, így a rontott jegyeimet szerencsére sikerült javítanom. Viszont a kedvem nem változott. A kórház óta az a nyomott, és búskomor lány lettem. Nem nevettem többet. Nem volt miért nevetnem. Az osztályom nehezen tudta felfogni, mivel én voltam az osztály bohóca, aki mindig mindenből poént csinált, mindig mindenhez volt valami megjegyzése. De ez megváltozott. Lassacskán MinHa-non kívül senki se beszélt velem, el lettem felejtve.

A szokásos könyvet olvastam a szünetbe, amikor megcsörrent a telefonom. Szőke barátnőm kérdően nézett rám, mikor a kijelzőn megjelent a ’Pak rendőr bácsi’ felirat. Tekintetéből mindent ki tudtam olvasni, kíváncsi volt, mégis ki lehet az illető.

- Nagybátyám. –válaszoltam a fel sem tett kérdésére, majd a könyvemet letéve a padra, a mobiltelefont a fülemhez emeltem. – Igen?

- Be tudnál jönni az őrsre suli után? Találtam valamit.  – Bácsikám hangja komolyan csengett, ilyenkor tényleg el tudtam képzelni az egyenruhájában.

- Már csak egy órám van, de megyek. Anyuéknak szóltál?

- Persze, ők már bent vannak nálam. Siess kérlek. –azzal letette a telefont, megszakítva a vonalat.

- Mi történt? –nézett rám MinHa, mivel azonnal elkezdtem táskámba tenni a cuccaimat. Könyvet, tolltartót, füzetet. – Hé, Sunny! Válaszolj már!

Felkeltem a helyemről, és felvettem farmerkabátomat. Ideges voltam, vagy talán izgatott? Valamit találhatott, valami nyomot, ami alapján megtalálhattam a vér szerinti szüleimet. Kíváncsiságom az egekbe szökött, így az sem érdekelt, ha ki kellett hagynom a nap utolsó óráját.

- Lehet, ma mindenre fény derül. –Néztem barátnőmre csillogó szemekkel, és egy mosollyal arcomon.

- Te most komolyan mosolyogsz? –lepődötten nézett végig rajtam.

- Izgatott vagyok! – vágtam magamra hátizsákomat sietve, és indultam ki a teremből- Írok majd! – kiáltottam vissza neki a becsengető hangjával egyidejűleg. Meghökkentő gyorsasággal szaladtam végig az iskola folyosóján, és robbantam ki az intézmény kapuján. Szélsebesen rohantam a buszmegállóba, ahol az első buszra fel is szálltam, ami a rendőrkapitányságra vitt.

Fél órámba tellett, mire elértem a célállomásomra. A gyomromban, akár csak ha pillangók repdestek volna, míg egész testem remegett. Az izgalomtól talán, én magam sem vagyok benne biztos. Ahogy leszálltam a csuklós buszról, gyors léptekben haladtam az őrs felé, és azonnal bevágódtam az ajtón. Egyenesen az első rendőrhöz rohantam, és követelve kérdeztem tőle, hogy merre találom Pak bácsikámat. Meglepetésemre azonnal útba igazított, bár megesküdtem volna, hogy hülyének fog nézni, hogy miért keresem. Amint megtudtam, melyik irodában is találom, odaléptem az ajtaja elé. Ekkor megálltam egy pillanatra, és mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam. Már hallottam Pak bácsikám hangját, ahogy feltehetően anyuékkal beszélt. Az juharfa barnára festett ajtón túl tudhattam meg végre az igazat arról, hogy mi is történhetett 19 évvel ezelőtt, a Busani Kórházban. Amint úgy éreztem, hogy most már nyugodtabb vagyok, mint fél perccel ezelőtt, megragadtam a kilincset, majd lenyomva azt beléptem rendőr bácsikám irodájába.

 Meglepetésemre nem csak a szüleimet találtam meg bent, hanem még két számomra ismeretlen személyt. Megszeppenve néztem őket, viszont a bent lévők is ugyan olyan bugyuta fejjel néztek végig engem.

- Sunny! - állt fel édesapám- Ilyen hamar? –kérdezte meglepetten.

- Úgy volt, még van egy órád. - bácsikám hangja apáméval szemben komoran csengett. Tekintetemet ekkor felé is fordítottam. Most láttam először egyenruhában, ami meglehetősen jól állt neki.

- Igen, de nem bírtam nyugton ülni, ahogy felhívtál. - válaszoltam miközben beljebb lépve zártam be magam mögött az ajtót.

Lassan legeltettem végig szemem a bent lévő embereken. Anyukám arcán tisztán leolvasható volt a megszeppentsége. Biztosra veszem, hogy nem számított rá, hogy kihagyom az tanítási órákat, és iderohanok. Egy halvány mosolyt ejtettem meg magamnak, és küldtem anyu felé, hátha ezzel megnyugtatom őt. A maradék két illető felé fordultam. Egy férfi és egy nő ült a nekik hozott székeken, szorosan egymás mellett, egymás kezét fogva. A nő szemében láttam könnyei csillogását, ami lassan orcáján folyt végig, majd hullott le az ölébe. Elég ritkán látok ilyen szépasszonyt, aki ránézésre alig múlt harminc, ám a szája, és szeme mellett meghúzódó kis ráncok elárulták, hogy ennél jóval idősebb. Fekete hullámos fürtjei lazán terültek el vállán. Drapp színű felsője teljesen simult hozzá, így láthattam tökéletesen vékony és kecses testalkatát, amit egy még feszesebb nadrág egészített ki. A mellette ülő férfi arca komor volt, erőteljes. Tiszteletet parancsoló, egy olyan személy lehetett, akire mindig is fel lehetett nézni, és azt is el tudtam róla képzelni, hogy egy nagy cég igazgatója, aki jól bánik az alkalmazottjaival. Hogy ezt miből gondoltam? A ruházatából, ami egy öltöny volt. Fekete bársony lehetett, és az alatta meglapuló fehér ing teljesen kihangsúlyozta azt, hogy a társadalmi ranglistán elég magasan áll.

- Szóval ők...?- szólaltam meg végül megtörve a már idegölő csendet. Pak bácsikám ekkor nagyot sóhajtott, miközben orrnyergét masszírozta meg.

- Mr, és Mrs Park. – itt hatáskeltően elhallgatott, majd megköszörülve torkát folytatta. – A vér szerinti szüleid Sunny.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Örültem, hogy láttam őket, de mégse. Azt hittem felvagyok erre készülve, azt hittem, hogy az elmúlt hetek alatt tökéletesen felkészültem erre a pillanatra. Nem egyszer pörgött végig a fejemben, miként is találkozhatom Velük. Több vázlat volt a fejemben. Rengetegszer elképzeltem, ahogy egymással szemben állunk, és azt is átrágtam ezerszer, hogy mit fogok mondani nekik. Viszont most egy szó sem jött ki a számon, csupán bámultam őket, akár egy sügér.

- Nem így terveztük, hogy találkozunk veled. –szólalt meg az öltönyös férfi mély hangján. Nem volt félelmetes, ám én összerezzentem.

- Nem véletlenül mondtam, hogy órák után gyere el hozzám. –Pak bácsikám hangja csendült fel. – Eleinte azt terveztem, hogy csak a felnőttek találkoznak, hogy megbeszéljék a dolgaikat.

- De most már itt vagyok! –válaszoltam hangosan. Igazából bácsikámnak akartam elsősorban válaszolni, de tökéletesen illett ez a mondat, az előttem ülő párnak. Így van, itt vagyok. Előttetek, ennyi év után.

Halványan, bizonytalanul mosolyogtam rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Egyik felem azt akarta, hogy most azonnal menjek oda hozzájuk, és öleljem meg erősen őket. Másik felem viszont úgy érezte, nem mehet közel hozzájuk, távolságot kell tartanom velük, mert még elijeszthetem őket.  Zavaromban csak hátrébb léptem, így neki lapultam az ajtónak.

- Itt vagyok. –szólaltam meg ismét, de ekkor lehajtottam a fejemet.

- Nem szokott ilyen lenni. – szólalt meg nevelőanyám. – Mindig magabiztos, most biztosan csak meg van szeppenve.

- Gyönyörű egy teremtés. –ez annak a nőnek a hangja. Szinte azonnal felemeltem a fejem, és a hang irányába fordultam. A fekete hajú nő, ekkorra már felkelt a székből, és mosolyogva figyelt engem. Ahogy jobban megnéztem, még csinosabbnak tűnt.

- Mivel itt van már Sunny is, szerintem előtte is folytathatjuk a beszélgetést. – az iroda tulajdonosa ismételten átvette a beszélgetés irányítását. Szavaira mindegyik felnőtt egyetértően bólintott, és helyet foglalt. Én nem mozdultam, végig az ajtó előtt álltam, és onnan hallgattam a beszélgetést, amire már hetek óta várok. – Mint említettem, keresgéltem a kórház aktái között. Rátaláltam az aznapon születettek kartonjára, így találtam meg Önöket.

Meg kell, mondjam Pak bácsikám kitett magáért, ha belegondolok mennyi iraton kellett átrágnia magát, hogy eljusson a vérszerinti szüleim címéhez. Hány követ kellett megmozgatnia, hogy elérje őket. Minden elismerésem, komolyan.

- Az aznapon született gyermekek között ott volt SunGi is illetve a másik lány. – ekkor körbenézett a felnőtteken. Fájdalmas témát feszegetett, de mindenki kíváncsi volt, így folytatta. – Az aznap ügyeletben lévő nővér volt felelős a gyermekek fürdetéséért a szülést követően. Mint azt mindannyian tudják, A lányok császárral születtek, ugyan abban az időpontban, csupán másik szobában. A kórház abban az időben emberhiányban szenvedett, így az ott dolgozóknak sokkal több munkát kellett teljesíteni. Így történt meg, hogy azon az éjjel, amikor megtörtént a világrahozatal, két szobánként ki volt osztva egy nővér, aki felelt a csecsemők megtisztításáért, illetve névtábláinak feltételéért, és azok adminisztrációjáért. Akkor októberben amikor Mrs. Park világra hozta fiát, minden rendben ment. Nyugodtan dolgoztak az orvosok, és a nővérek is, így tökéletesen tudták végezni munkájukat. Viszont, amint Sunny jött világra, elkezdték a császármetszést végrehajtani a másik teremben. – itt anyukámra nézett, aki nevelőapám karjai között bújt meg. Tudtam, hogy fájdalmas neki ezt hallani. – Ekkor a nővérek kapkodni kezdtek, mivel idő előtt indult meg a szülés, így a gyermek élete veszélyben volt, ezért sem lehetett természetes szülést végrehajtani.  A kapkodás, és figyelmetlenség meghozta eredményét.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy a nővérek hibája miatt halt meg a lányom? – Apa hangja vágta félve bácsikám monológját.

Lányom?  Ez a kijelentés valamiért nagyon fájt. Tudtam, hogy nem én vagyok a vérszerinti lánya, de nem használhatott volna más szót, ami nem fáj ennyire?

- Még nem tudtam kinyomozni, hogy pontosan mi is történt azon a napon. – folytatta Pak rendőr. – Egyelőre csak az a biztos, hogy a két lányt szándékosan cserélték össze.

- A kórházban azt mondták nekünk, hogy a lányom a szülés utáni percekben hunyt el. – szólalt meg az öltönyös férfi.

- Eddig ennyit tudtam meg. – állt fel az asztalától az rend őre. – Igyekszem kideríteni, hogy kik dolgoztak aznap a szülészeten, és mindenkivel beszélni fogok. Ezt bíróságra is el lehet vinni.

- Semmi szükség erre. – válaszolta ismételten Mr. Park. – Egyelőre szeretnénk megismerni jobban a lányunkat. Ez az első, amit most tehetünk. –ekkor nevelőszüleim felé fordult- Feltéve, ha önök is beleegyeznek.

Anyu és apu ekkor egymásra nézve bólintottak. Nem kellett megbeszélniük az, amit már otthon többször is átvettek. Tudták, hogy ez sokat jelent számomra, így ha nem is magukért, értem megengedték.

- Sunny is így akarná. –mondta nevelőanyám.

- Hé, még itt vagyok ám! –szóltam közbe. Miért kell úgy beszélni, mint ha nem is lennék itt mellettük?

Ekkor Mr. és Mrs. Park azonnal felkeltek a székükből. Mosolyogtak. A nő felém indult, és elém érve magához ölelt. Akkor éreztem csak meg a mámorító parfümjének édes illatát. Viszonoztam az ölelést, de cseppet sem bátran. Bátortalan voltam, nem mertem teljes erőmből ölelni.

- Olyan jó, hogy végre megismerhetlek! – suttogta a füleimbe, úgy, hogy azokat csak én halljam. Lassan engedett el, és a fejem búbjától, a talpamig végigmért. Elraktározta magában az énem. – Gyönyörű. – ismételte a nemrég említett bókját. Erre csak mosolyogni tudtam szerényen.

- Nagyszerű, akkor már csak egy dolog van hátra. – szólalt meg Mr. Park, azaz apa. – Szólnunk kell a bátyádnak.

- Van egy bátyám? –kérdeztem meglepetten, mire az előttem álló nő bólintott. Az előbb is értetlenül pislogtam, mikor bácsikám említett egy fiút a születésemnél, de nem foglalkoztam vele, fontosabb tények repdestek a teremben akkor.

- Van, és ha megtudod milyen csodálatos teremtés ő is, el fog állni a lélegzeted!

Who Am I? 1.fejezet

1.fejezet

A szemünk színétől, a hajunk színéig. Hogy mégis milyen szélesen tudunk mosolyogni, minden az, amit a szüleinkről örökült gének határoznak meg. Sosem érdekelt a biológia, és az, hogy miféle dolgokat is örököltem a szüleimtől, ám aznap valahogy minden megváltozott.

Biológia óra, mint mindig ugyan olyan üresnek ígérkezett, mint a többi. A padban ülve a tankönyveket pihentettem fáradt testem, és vártam a kicsengetést. A kemény bódítású könyvek nem a legmegfelelőbbek voltak egy párna helyettesítésének, de az iskolában sajnos nem válogathattam. Alig tíz perce csengettek be, ám az osztályom fele még mindig nem fogta fel, hogy óra van. Zajosak voltak, nagyon is.

Nem voltam egy lusta ember, és nem is voltam rossz tanuló, viszont a tegnap este hosszúra sikeredett. Nem volt a legjobb ötlet kilopózni a lakásból, és hajnalig iszogatni a felsőbb évesekkel, csupán azért, hogy barátnőmnek legyen egy jó estéje. Egész végig azt hallgattam, ahogy MiHan és az aktuális barátja épp megvitatják a szerelmi életüket. Mondhatni koloncnak mentem, kísérőnek. Mit meg nem teszek egy barátért..

Természetesen egy percet sem aludtam miattuk, haza is csak átöltözni mentem, és végül amint eljött az idő, hogy elinduljak a tudás nagy csarnokába, egy állmosolyt magamra öltve köszöntem el nevelőimtől.

Már az utolsó órán voltunk, ami biológia volt. Nem volt gondom a tárggyal, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy felnézzek a Miss Wang tanárnőre, aki éppen a szülő-gyermek kapcsolatot elemezte az osztálynak. DNS, öröklés, stb. Mindent hallottam már, könnyű anyag, csak be kell magolni.

- Akkor, hogy érdekesebbé tegyük az órát, kezdjük el a vércsoportteszttel.

Még mindig nem néztem fel, azonban az osztályom meglepően gyorsan halkult el. A felesleges locsogást, egy kíváncsiskodó moraj váltotta fel. Mindenki azt kérdegette, hogy „az mi?”, „mit fogunk azzal kezdeni?”. Ekkor már én is felemeltem a fejem, és karikás szemekkel néztem a tanárnő felé. Az egyik osztálytársam segítőkészen pakolta ki minden diáktársam elé a tanártól kapott eszközöket, majd sebesen leült a helyére, hogy ő is elkezdhesse azt, ami mindenki fantáziáját megmozgatta. Mindenki előtt egy apró csomag volt, és amint azt kibontottuk előkerültek a teszthez szükséges eszközök. Tű, keverőpálca, és egy papírlap, amin négy kis karika volt feltüntetve, valami folyadékkal benne.

a négy mezőre. – adta ki az utasítást a biológiatanár.

Az osztályom erre már egyből ugrott, és úgy követték Miss Wang szavait, mint ha csak szentírás lett volna az. Erőt véve magamon felkeltem a padról, és fekete hajamat a válla mögött dobva hátra húztam ki magam. Megfogva a tűt megszúrtam az ujjam. Aprót szisszentettem a pillanatnyi nyilalló érzéstől, majd a papírra hullajtva vérem, elkevertem azt az ott található nedűvel.

Az utolsó óra után mindenki a saját vércsoportjáról beszélt, amit a teszt adott ki. A tanárnő minden egyes diákjának kikövetkeztette a sajátját, és miután mindenki tisztában volt vele, miféle géneket is hordoz, leadta az óra lényegesebb anyagát, majd a csengő éles hangja után kivonult a teremből. Társaim éles hangja bántotta a füleimet, ám én csak a saját vértesztem eredményeit néztem. Ritka. Ez az egy szó hangzott el Miss Wang szájából, mikor az én eredményemet fogta kezei között. Az egész osztályból csak nekem volt ilyen vércsoportom, így - mint ahogy eddig is-, most is én voltam az osztályom különce. Eddig a jó tanulmányi eredményeim miatt, illetve a személyiségem miatt, de most ez rátette az i-re a pontot.

- Te tényleg egy ufó vagy Sunny! – ült le az asztalomra MiHan barátnőm. Hosszú szőke haját most csak lófarokba fogta, ám hogy stílusos legyen a megjelenése egy fekete kalapot viselt, ám szigorúan csak tanítási időn kívül. Nem egyszer dorgálták meg a tanárok azért, mert olyan ruhaneműben jelenik meg az intézménybe, ami nem megfelelő.

- Nem vagyok ufó. –hangom rekedtesen csengett a fáradtságtól. Elkezdtem a tankönyvemet és nyúzott füzetemet a táskám mélyébe pakolni, hogy minél hamarabb mehessek haza, és aludhassak végre.  – Lehet nem is jó ez a teszt, talán a tanárnő se tud mindent. –álltam fel a székből, majd magamra dobva a táskámat indultam ki a teremből, nem foglalkozva a lemaradt szőkeséggel.

- Ohh ne már Sun! – ért be végül, és átkarolta a jobb karomat, így csimpaszkodott belém. – Lehetnél kicsit pozitív. – mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Meglehetősen jól látom, hogy ő teljesen kipihent volt, nem csoda, hiszen átaludta majd az összes eddigi órát. – Ugye nem azért vagy ennyire elgyötört, mert este eljöttél velünk?

Ekkor fáradtan sóhajtottam, és fordultam be a folyosóra, ahol az iskola diákjai már fel-alá rohangáltak, vagy készültek hazafele. Mindenhol zaj volt, rengetegen beszélgettek, ám a zene se maradhatott el. A jelenlegi pop listán található összes számot hallhattam amint elsétáltam az iskola csacsogó diákjai mellett. Páran énekeltek is, így sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy a kedvenc bandám egyik leghíresebb számát próbálják a lehető legsiralmasabb hangon előadni az alsós diákok. A fülem segítségért kiáltott, ahogy 3 alattam járó lány hisztérikus fanolással dalolta a következő szót:  Fireeee~

- Nem. –szabad kezemet az egyik fülemre tapasztottam, és gyorsabb tempóra kapcsolva húztam szinte magam után barátnőm. – csak fáj ezt hallani.

MiHan egyetértően bólintott, majd együtt mentünk ki, az iskola kapuján, váltunk el, és indultunk mind a ketten haza.

Amint hazaértem, szinte egyből a szobámba mentem, és világot megváltó mosollyal dőltem be a puha ágyamba. Természetesen a fél óra buszozás, és séta megtette a hatását, így az álom ki ment a szememből, még akkor is, ha már huszonnégy órája nem láttuk egymást. Idegesítő dolog, ha aludni szeretnél, de ő ellenségeddé válik, és nem jön el hozzád. Így nem tudtam mit tenni, mint hogy átöltöztem, és lementem a konyhába, valami élelmet találni az siránkozó üres hasam számára.

Amint beértem a konyhába, ott találtam két nevelőmet, akik maguknak melegítettek valami ételt.

- Kérsz te is kicsim? –anyu selymes hangja angyalian csengett, ám nem kívántam most azt, amit ők készültek elfogyasztani. Szimplán csak behajoltam a hűtőbe, remélve találok valami könnyű, egyszerűen elkészíthető ételt. Szerencsémre maradt a tegnapi sütiből, így egy szeletet elemelve a tányérról, kezdtem el habzsolni az édességet. – Ezt nemnek veszem.

Széles pufók mosollyal néztem anyukámra, majd leültem az asztalhoz édesapám mellé, aki nagyba kanalazta a levesét.

- Milyen volt az iskola? – anya nem adta fel, miért akar ennyire szóra bírni amióta csak meglátott? Teli, felfújt arccal néztem rá, felezve, hogy nem nagyon tudok most beszélni, de ő csak mosolyogva bólintott megértve engem, majd leült mellém a családi asztalhoz. – Nyeld le, utána is elmesélheted.

Nem tellett sok időbe, míg elmeséltem azt a nagyon izgalmas napot. Természetesen mondanom sem kell, hogy egy árva szót sem szóltam arról, hogy egész nap majdnem elaludtam az órákon. Kíváncsian hallgatták végig minden szavamat, miközben ők is falatoztak. Időközben elém került az egész süteménytál, és egy-egy kisebb monológ között falatoztam belőle.

- Szóval akkor vércsoporttesztet csináltatok?

- Igen. Állítólag különlegesen ritka. A lakosságnak csak pár százaléka AB negatív. – tömtem magamba egy újabb kókuszgolyót. A szüleim ekkor értetlenül néztek egymásra. Mire a beszélgetésnek ehhez a pontjához értünk, ők már rég befejezték az evést, így minden figyelmüket rám szentelték.

- Nem lehetsz AB-s, mivel anyáddal mind a ketten A-sok vagyunk. Tehát vagy A-s vagy, vagy nullás. – Apa hangja törte meg az utánam keletkező csendet, mire anya egyetértően bólintott vele.

- A papír, amin a tesztet csináltuk az volt írva, hogy AB. A biológia tanárnő többször is leellenőrizte, mivel ő se hitte el elsőre. Tudjátok, a vér nem hazudik! – álltam ki igazam mellett, ám én magam sem voltam benne biztos, hogy a teszt az igazat mondja e vagy sem.

- Már pedig ez genetikailag lehetetlen. - ekkor már anya is beszállt a beszélgetésbe, mire felnéztem a szüleimre. Mind a kettőjükön látszódott, ahogy forgatják agytekervényeiket.

- Lehet, hogy valami mutáns szörny vagyok egy másik bolygóról, aki idejött felmérni a terepet, mielőtt szól a többi haverjának hogy tuti a terep, jöhetünk bulizni! –próbáltam poénra venni a dolgot, mivel éreztem, hogy kezd komolyodni a helyzet. – Vagy vámpír vagyok! Az nagyon jó lenne! –vicsorogtattam a fogaimat.

- Ebben lehet valami. –szólalt meg apu, egy halvány mosollyal az arcán- Anyád egy ideig elég sok figyelmet fordított egy hegyes fogú postásra. – apu arcán megjelenő kacér vigyor tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy ugratni próbálja anyut.

- Erőm se lett volna félrelépni, annyi teendőnk volt akkoriban. Költözés, új lakás. És különben is, a nagyanyám ugyan olyan mosolygós és életvidám, akár csak SunGi. Tőle örökölhetted ezeket a csodálatos adottságokat.

- Csodálatos! –ismételtem el édesanyám kedves szavait, mire az utolsó falathoz értem a süteménytálról, és befaltam azt.

Az étkezést befejezve, mentem fel a szobámba, majd dőltem el az ágyamban, újra. Elkezdtem apu szavain gondolkozni, miszerint szinte lehetetlen az az eredmény amit Miss Wang mondott. Mégis hogy lehet ez? Ha jobban belegondolok, van itt valami furcsaság. Anyu haja természetesen hullámos, barna, bőre akár a nap barnította lányé. Vállai gömbölyűk, átlagosak. Dereka hosszú, nem túl keskeny, a csípő és derék aránya nem nagy, és a lábai is vékonyak. Apuról a tömzsi teste miatt mindig egy bohókás törpe jut eszembe. Az ő haja is sötét, de természetesen vannak benne világosabb barna tincsek. Szemei erősen húzottak, ha nem lenne rajta szemüveg, elgondolkoznék rajta, hogy hogyan láthat egyáltalán. És én? Ezek ellenére, egyetlen egy tulajdonságot sem tudok felfedezni magamban.

A hajam eredetileg fekete, ám én kibarníttattam. Szemeim barna színűek, mandula alakúak. 160cm vagyok, vékony testalkattal. Dereka széles, viszont a csípőm keskeny. Lábaim pedig az átlagnál hosszabbak. Többen is mondták már, hogy modell alkatom van, nem is tagadom.  Ezeket az érveket figyelembe véve kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon mi történhetett. Téves volt a teszt, és csak a bolondját járatja velem, vagy valami tényleg nincs rendben? Ezekben a gondolatokban ért el az álmosság, és merültem el az álomvilágba.

Az elmúlt hetek egyetlen egy dolog körül forgott. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy tényleg más vagyok, mint a szüleim. Eleinte csupán egy aprócska kis aggálynak hittem, miszerint ez csupán véletlen, de egyre több olyan tény jutott eszembe, ami ezt támasztotta alá.

Semmi közös érdeklődés nem volt köztem és a nevelőim között. Én rajongtam a zenéért, és a táncért, ám apuék ezt mindig is felesleges dolognak mondták. Amikor be szerettem volna iratkozni egy tánctanfolyamra, napokig kellett könyörögnöm nekik, hogy engedjék meg, és ne azt hajtogassák, hogy a tanulás rovására fog menni.  Az éneklés, amit itthon megengedtem magamnak sem nagyon tolerálták, ezért csak halkan tudtam hallgatni a számomra kedves zeneszámokat. A napokban próbáltam érveket és ellenérveket állítani ennek a nagy kérdésnek, ám miután láttam, hogy az ellenérvek sokkal, de sokkal gyorsabban gyarapodnak, mint a szüleim mellett álló tények, elkeseredtem.  Utolsó mentsvárként álltam szüleim elé egy nagy kéréssel, miszerint szeretnék egy DNS tesztet végezni, hogy biztosan elvethessem az ostoba ötletet, miszerint adoptáltak.

Nehezen, de sikerült rávennem őket, hogy intézzék el ezt nekem. Ahogy kettőt pillantottam volna, már egy kórház genetikai osztályán ültem egy irodában a nevelőimmel egy orvos társaságában. Anyu és apu között ültem, ujjamat tördelve, idegesen várva az várva várt választ. Reménykedtem benne, hogy ezt a butaságot csak én találtam ki, és az orvos azt fogja mondani, hogy az iskolai teszt tévedett. Ezek után hazamehetek velük, és boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Fejemben tökéletesen megterveztem, hogy amint hazaérünk, készíteni fogok egy adag palacsintát, és megünnepelem anyuékkal azt, hogy itt vagyunk egymásnak, mint egy erős, becsületes család.

- Széles körű, kiterjedt vizsgálatokat végeztünk mindhármukon. –az orvos összefonott ujjakkal támaszkodott az asztalára, és úgy nézett hármunkra. Mi, a kezünket összekulcsolva ültünk egymás mellett, és vártuk az eredményt.

Apu már az elején butaságnak tartotta, hogy ennyi pénzt kidobtunk egy teszt miatt, ami már most megállapítható – szerinte-, hogy semmi olyat nem fog közölni, ami megváltoztat bármit is. Anya csupán a kíváncsisága miatt ment bele, de ezt persze nem mondta ki hangosan.

Izgatottan vártuk a választ, így a fehér köpenyesre meredtünk.

- 99,9%-os biztonsággal állíthatom, hogy SunGi nem rokonuk.

A férfi szavai késként hatoltak belém, amint elhagyták a száját. Szemeim kétszeresre tágultak, és a szám is kiszáradt. Érthetetlenül néztem ki a fejemből, miközben a mellettem ülő emberek, akiket eddig a szüleimnek neveztem a másodperc töredéke alatt váltak idegenné számomra. Kézfejem meghökkentő gyorsasággal kezdett izzadni, így hamar ki is húztam a ’szüleim’ szorításából. Összehúzva magam meredtem magam elé, próbálva feldolgozni az előbb hallottakat.

Anyu teljesen összetört, levegővétele szaporább lett, és aggódó, tanácstalan tekintettel kereste férje szemeit. Ám az orvos folytatta a horror sztorit.

- A kórház szerint keveredés történt.

- Így mondták, hogy keveredés? – Apám hangja meglehetősen idegesen hangzott. Ha belegondolok, nem tudom hibáztatni, amiért felkapta a vizet.

- Valaki gondatlanul járt el az azonosítókkal, ez rendkívül ritka eset, de előfordul. – A fehér köpenyes ekkor felsóhajtott, készült elmondani azt, ami mindenkinek fájdalmat okozott. – Önök más gyermekét vitték haza.

Össze voltam zavarodva. Akkor most van még két szülőm? Valahol máshol van egy házaspár, akiket anyunak és apunak kellene szólítanom, ha valaki nem cseszi el a születési kártyámat? Valahol van egy másik lány, akivel ugyan az történt, ami most velem? Vajon ő tud erről? Tudja, hogy teljesen máshol van, mint ahol lennie kellene? Akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezemet.

- Hol van? –egyenesen az orvos szemébe néztem. Nem akartam kimutatni, hogy mennyire vagyok összetörve, ezért elővettem a komoly énem, és próbáltam a lehető leglogikusabban cselekedni.

- Nos… - kezdett bele a mondatába az orvos férfi, de itt megállt egy pillanatra. Végignézett rajtunk, egyesével, lassan. Felmérte a helyzetet, hogy vajon elmondhatja e nekünk, azt, amit tud. – Ez talán sokkoló lesz ezek után az információk után.

- Hallgatjuk. –vettem át önkényesen a főnök szerepét apám helyett.

- A másik lány elhunyt.

Szavai csak ekkor csaptak be teljesen. Anyu az eddig visszafojtott könnyeit végleg elengedte, és zokogni kezdett. Apám vagy egy mély levegővétel keretében nyomkodta meg orrnyergét, majd állt fel, és sétált át anyu mellé, hogy átölelve vigasztalja meg.

- A kórházban vesztette életét, két napos korában. –itt kis emberséget mutatva lehajtotta az orvos a fejét, majd ismételten ránk emelve tekintetét újra megszólalt- Tudom, nehéz ezt megemészteni.

- Igen, nehéz ezt megemészteni. –sziszegte fogai között az a férfi, akit eddig apunak szólíthattam. – Elárulná, hogy ezek után mik a következő lépések? Mégis hogy legyen ezután? – csattant fel.

Az oldalamon levő párra emeltem tekintetemet. Össze voltam zavarodva, nagyon is, de kíváncsi is voltam egybe. Kik lehetnek az igazi szüleim? Hogy néznek ki, mit csinálnak? Hol laknak? Milyen az eddigi életük, tudnak vajon rólam? Van vajon testvérem? Nem tehettem mást, kíváncsi voltam rájuk, így felkeltem a székről, és egy mély levegővétel után szóra nyitottam a számat.

- Megkeressük az igazi szüleimet.