Who Am I? 8.fejezet

8.fejezet

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.
- Mondtam, hogy nem kell sietned. 
Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.
- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta. 
Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.
- Tényleg él a húgod?
- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.
Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.
- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.
- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba. 
Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.
Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanya pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea. 
- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.
- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.
Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs. 
- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied. 
Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.
- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.
- Ugye? Miben hasonlítotok még?
- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.
- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.
A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.
- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.
Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.
- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.
- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.
- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.
- Ő is egy rajongó?
- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.
- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.
- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.
- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.
Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?
- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?
- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~ 
Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!
A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.
- Biztos rosszul látta.
Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.
- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.
Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!
Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.
- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.
Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából. 
- Inkább kérdezzetek!
Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.
Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.
- Ki a kedvenced a bandából?
- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve. 
- Jól hallottad!
- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.
- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?
Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.
- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?
- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?
- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.
- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.
Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez? 
- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.
- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.
- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.
- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?
- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.
Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat. 
- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.
- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.
- Nem. 
- Ez annyira kellemetlen.
- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti. 
- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?
- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.
- Ezt hogy érted?
- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.
- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.
- Milyen stílusban táncoltál? 
- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.
 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.
- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.
- Tessék? –néztem rá döbbenten.
- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.
- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.
- Pontosan!
- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.
- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.
- Menjek veletek?
- Igen.
- Szöulba?
- Igen.
- A BigHit épületébe?
- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.
- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.
- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem. 
Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.
- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?
- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem. 
- Menjünk!

Who Am I? 7.fejezet

7.fejezet

Lassú, tompa hang csengett fel. Csipogtak, mint ha egy beállított gépszerkezetet jelezne valamit. Az egész testem sajgott, éreztem, hogy nehéz a testem. Szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor meghallottam a nevemet.
- Min Sun Gi.
Lassan emeltem fel szemhéjamat, és a hang felé fordultam. Egy fehér köpenyes férfi állt mellettem, miközben MinHának folytatta mondandóját.
- Most már nem lesz semmi gond. Szerencsére hamar behozták, így kezelésbe tudtuk venni. Egy kis pihenésre van szüksége. 
Kezelés De, hiszen előbb még a moziban voltam.
- Rendben van Doktorúr, köszönjük! - csengett fel vérszerinti apám mély hangja. 
Csak ekkor kezdtem el körbenézni. Lassan mozgatva fejem mértem fel a terepet. Kórterem. Egy kórteremben voltam. Jobbomon állt a köpenyes, és barátnőm MinHa. Szerencsétlen lányt még nem láttam ilyen ramaty állapotban. A szemeit kisírta, és a sminkjét sem törölte le, pedig teljesen elfolyt a könnyei miatt. Kezeit maga előtt ökölbe szorította, úgy itta az orvos szavait.
Mellette állt apám, aki összeszedetten bólintott, ahogy hallgatta az utasításokat a kezelésemmel kapcsolatban.

- Felébredt.  - Ekkor néztem a bal oldalamra. Park Jimin ült mellettem, és merev tekintettel nézett le rám. 
Nem kellett több, MinHa azonnal rám vetette magát, és megragadva kezem sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Azt hittem, már sose kelsz fel Sunny! Tudod mennyire megijesztettél
- Mi történt? - próbáltam feleszmélni.
- Az történt, hogy mogyoró volt abba a sütibe, amit kértünk neked.  - válaszolta egyből a szőke barátnőm. - Elkezdted kapkodni a levegőt, majd összeestél.
- Mogyoró?
- Igen. Mint kiderült, allergiás a mogyoróra. – válaszolta meg kérdésemet az orvos.
Áh, szóval ez történt. - Gondoltam magamba, majd lassan kifújtam a levegőt. Nem hittem volna, hogy valaha is allergiás leszek bármire. Könnyen meg tudtam enni eddig bármit, bár ha belegondolok mogyorós dolgokat nem is ettem még, vagy csak nem tudtam róla.
- Kis mennyiségben nem okoz gondot, de úgy látszik most mégis bekövetkezett a baj.
- Úgy aggódtam! –jajgatott barátnőm, aki még erősebben megszorította a kezem. 
Megszorítottam MinHa kézfejét, hogy kicsit éreztessem vele, jobban vagyok. Természetesen nem voltam jól, és nekem még mindig Jungkook járt a fejembe. Tényleg, Jungkook! 
Azonnal Jimin felé fordultam.
- Hol van Jungkook és Hoseok?
A fiú eléggé érthetetlen fejet vágva nézett vissza rám. Összeráncolta homlokát, majd tekintete apánkra siklott.
- Szerintem a fejét is beverhette. 
- Mi? - néztem a fiúra, majd barátnőm szorításából kirántva mancsom, Jimin kezére fogtam, ami miatt azonnal visszarántotta rám a tekintetét. - De hiszen itt voltak. Mármint nem itt, hanem a teaházba. Elvittetek moziba.
- Sunny. - szólalt meg barátnőm kétségbeesett hangján. - Nem volt itt senki sem. Amikor édesapád bement Jimin után az irodába, te hirtelen elhúztad előlem a sütidet, és elkezdtél enni. Miután befaltad az egész szeletet, felkeltél a helyedről, és az ajtóhoz siettél. – tárta elém a történteket. 
- Miért ettem volna meg egyszerre egy egész szelet tortát? –nézte körbe. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Valami olyasmit magyaráztál, hogy szédülsz, és csak akkor mondtad, hogy nem is ettél egész nap semmit. 
Tényleg nem ettem semmit se még ma.
- Aztán az ajtónál hallgatóztál, vagy nem tudom mit csináltál, de én csak annyit láttam, hogy összeesel. – MinHa elhalt hangján sorolta a mondatait. 
- A barátnőd ijedt hangja miatt mentünk ki. –szólalt meg apám, aki kezét a szőkeség vállára tette. – Szólítgatott téged, de nem voltál magadnál.
- Oh, értem. –mondtam szinte semleges hangnembe. Ismételten Jiminre néztem. – Akkor, nem is mentünk moziba?
- Nem. –vágta rá egyből. – Te tényleg beüthetted a fejed. –sóhajtotta. Most láttam meg először Jimin aggodalmas tekintetét. 
- Na, de.. –nyögtem ki alig hallhatóan, de nem tudtam folytatni a mondatot. 
Nem értettem, akkor most mi is van? Meg se történt az, hogy elmentünk moziba? Vagyis, még a másik két srác se jött be a teaházba? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Meddig kell még kórházban lennie? –barátnőm az orvos felé fordulva tette fel a kérdést.
- Mivel már túl van az életveszélyen, így csak estig tartjuk bent. Minden esetre, kellene magánál hordania ezentúl egy gyógyszert, ami ilyen esetekbe jól fog jönni. 
- Köszönjük. –apám tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, aki végül távozott is a kórteremből. – Sun Gi. –fordult ekkor felém. – Nem kell megijedned. A feleségem is allergiás a mogyoróra, szóval valószínűleg tőle örökölted. 
- Értem. 
- MinHa, tudnál maradni estig a lányommal? Nekem vissza kell mennem a teaházba, elintézni pár dolgot.  
- Persze, ez természetes. 

Perceken belül kettesben maradtam a barátnőmmel. Apán a telefonját a füléhez tartva sétált ki a kórteremből, miközben a ’The Min’ teaházról beszélt valakivel. Jimin követte apánkat, ám arckifejezését nem tudtam hova tenni. Tekintetéből le lehetett olvasni az aggodalmat, és a kíváncsiságot is. Ahogy kisétált tőlem végig engem figyelt.
A napom hátralévő része azzal telt, hogy MinHa ezernyi történetet, pletykát és nézőpontot osztott meg velem, szinte minden témáról, ami eszébe jutott. Próbáltam rá figyelni, komolyan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosdós jelenet, annyira a fejembe égett, hogy akármennyire is próbáltam elfelejteni, vagy nem gondolni rá, nem ment. Képtelenség volt nem rá gondolni. Ám akárhányszor eszembe jutott a fiatal srác szemei, ahogy rám néztek, éreztem, hogy elvörösödöm. Mégis miféle álom volt ez? És ami a legfontosabb, miért így ért véget?
- Ahj, ez annyira bosszantó! – tört ki belőlem a gondolat, mire a szőke barátnők csak együttértően bólogatott.
- Ugye? Én is ezt mondom. 
MinHa az ágyam végében ült, szembe velem, törökülésben. Kezeiben a telefonját nyomkodva, miközben folytatta az abból való felolvasását.
- „Örökre együtt!” Ah, ez annyira gáz! –nézett fel a szemeimbe. – Ha nem lépett volna közbe az a ribanc, akkor most velem járna az a srác. Teljesen kiakaszt!
Mi van? Teljesen kizökkentem abból, amit a szöszi magyarázott nekem. 
- Na igen… - helyeseltem, hogy ne tűnjön fel neki, hogy teljesen máshol járt az eszem.
- Jól vagy? Kivörösödtél. 
- Persze. –megfogtam a saját arcom. Lángolt. – Viszont, kicsit fáradt vagyok. Menj haza nyugodtan, én meg lefekszem aludni. Fáradt vagyok kicsit.
- Rendben van Sunny. 
Azonnal kimászott az ágyamból, majd felvette magas sarkúját.
- Holnap is eljövök, oké?
- Oké.
Mosolyogva öleltük meg egymást, majd elválva tőle a szőke tincseit átlendítette a vállán. Felvette kabátját, majd elköszönve ismét tőlem kilépett a szobából, így egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Másnap sajgó fejfájásom ellenére meglehetősen jól ébredtem. Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem éber a kavargó gondolataim miatt. Éjszaka még arra is vettem a fáradtságot, hogy a telefonomról böngészve, olyan híreket keressek, ami a BTS tagok jelenlegi helyzetéről ad információt. Természetesen semmi friss infót nem találtam róluk. Mindenhol csak az új albumuk előkészületeiről volt szó, illetve arról, hogy milyen cukik is a fiúk. 
A reggeli kiosztása követően csak az ágyamba feküdve pötyögtettem a telefonomat. Mázli, hogy MinHa fedez, így nevelőszüleim nem tudnak arról, hogy hol is vagyok. Jobb, ha azt tudják, hogy a szőkeségnél éjszakáztam. Erőt véve magamon, előhalásztam táskámból a fülhallgatómat, majd azt a dobhártyáimhoz helyezve visszadőltem a puha ágyba. Elindítottam az egyik BTS albumot, úgy, hogy az véletlenszerűen ossza ki a dalokat. Ha már úgy ilyen dolgok történnek velem, nehezen tudom nem az ő zenéiket hallgatni. 
Már két szám is végigjátszódott, mire az eddig lehunyva tartott szemeim hirtelen kipattantak, ahogy a fülhallgató kihúzódott a fülemből. Azonnal felültem, ahogy láttam, hogy Jimin gyönyörű íriszei figyelnek a fekete sapkája napellenzője alól. A fiú kivette kezeim közül a mobiltelefonomat, majd azt szemügyre véve, grimaszolva húzta el a száját.

- Butterfly?
Értetlenül figyeltem rá. Normálisan elhelyezkedtem az ágyban, és másik fülemből is kihúztam a mini hangszórót.
- Hogy hogy itt vagy?
Valószínűleg meglephette a kérdésem, mivel egyik szemöldökét megemelte. Körbenézett, majd egyenesen a nyitott ajtóhoz sétált és bezárta azt. Amint végzett a falappal visszasétált hozzám, és az ágy melletti székre telepedett. Amint elkényelmesedett a sapkáját levette fejéről, és beletúrt a hajába, ami ettől összekócolódott. A fejfedőt az ölébe helyezte, a telefonommal együtt, majd felém fordult.
- Kíváncsi vagyok.
- Mégis mire? –értetlenül figyeltem minden mozdulatát.
- Hogy ki vagy valójában.
A fiú dús szempillái alól nézett rám pici szemeivel. Ugyan az a szempár volt előttem, mint ami tegnap délután elhagyta a kórtermet.
- Ezt nem igazán értem. – szólaltam meg halkan.
- Amióta csak az eszemet tudom, abban a hitben éltem, hogy születésem napján a húgom meghalt. Tizennyolc év után meg elém kerülsz, azt állítva, hogy te vagy az. Szerinted ez mennyire hihető?
Elhúztam a számat, majd egy pillanatra lesütöttem szemeimet. Nem hisz nekem.
- DNS tesztem van róla, hogy Mr. Park az én apám, és én az ő lánya vagyok. – ekkor ismét felnéztem a barna szemeibe. – Ez nem elég indok számodra?
Hosszas csend ülepedett le körén. Próbáltam kitalálni, hogy mire is gondolhat miközben farkasszemet néztünk. Álltam a tekintetét, viszont a fejébe sajnos nem láttam bele. Szemeiből sem tudtam leolvasni semmit.

Ennek ellenére, csak most tudtam jobban szemügyre venni. Jimin mogyoróbarna szemei picik voltak. Ajkai dúsan zártak össze, mivel most nem beszélt. Bőre fehér volt, de nem fakó. Haja a sapka levétele miatt kócos volt, és ezt az előbbi hajba túrása is fokozta. Ahogy tegnap is, a mai napon is feketébe öltözött. Ez nála rendszeresen fordul elő? Lassan siklott végig tekintetem a fiú testén, végül az ölében megnyugvó kezét figyeltem, ahogy idegesen forgatja a telefonomat. Addig-addig forgatta, hogy valahogy feloldhatta a billentyűzetvédőmet, és megnyitotta a galériát. Valószínűleg tudta nélkül csinálta, de amint ügyetlen ujjai megnyitották az egyik albumot, kipattant a szemem. Azonnal a fi felé vetettem magam, hogy kivegyem a kezéből a készüléket. Meglehetősen gyorsak voltak a reflexei, mivel elhúzta a kezét, és vele együtt a telefont is.
- Mit az? –csengett fel hangja, majd miután lekövetkeztette, hogy a telefont bámulom, és azt akartam elvenni tőle, a kijelzőre nézett. – Oh. 
Tudtam! Tudtam, hogy ki kellett volna törölnöm azokat a képeket. Tudtam, hogy bajt hoz rám az a mappa. Hallgatnom kellett volna MinHa szavaira, hogy ne ez legyen az album neve. De mit csináltam én? Mit? Természetesen a leghülyébb, és legégőbb címet adtam az albumnak. 
- Szerelmeim? –ismételten felemelte egyik szemöldökét, és úgy nézett rám. – Komolyan? 
- Az nem az, amire gondolsz! Add vissza! 
- Nem tudom, hogy mire kéne gondolnom, ha egy fotóalbum telis tele van a képeinkkel, és ez a címe.
- Oh, ne már! –morogtam, majd kikelve az ágyból léptem elé, és kirántottam a készüléket. – Csak benne maradt. –tagadtam, majd visszaültem az ágyra.
- Aha. – nyújtotta meg kicsit a szót, majd vett egy mély levegőt. – Szóval, azt állítod, hogy a húgom vagy.
- Nem állítom, mert tényleg a húgod vagyok. – léptem ki gyorsan a képek közül, és lezártam a készüléket. – Ne hidd azt, hogy csak neked nehéz ezt megemészteni. –néztem a szemeibe. – Én is ugyan úgy le vagyok döbbenve. 
- Azt kétlem.
- Hé! Te legalább tudtál arról, hogy létezek, még ha azt is hitted, hogy halott vagyok. Én pár napja tudok arról, hogy van testvérem. Az meg még nagyobb sokk, hogy pont te vagy az. 
Kicsit felfújtam az arcomat, és úgy szűkítettem össze a szemem. Egy picit felhúzott az, hogy nem tudja elfogadni a nyilvánvalót.
- Nem is tudom. –szólalt meg végül. – Fogalmam nincs, hogy kellene kezeljelek.
- Nem kell egyből a karjaid közé zárnod, és óvnod. Nekem is új ez a dolog.
- Akkor sem tudom mit kéne tennem. - vakarta meg idegesen a tarkóját. – Ah, ez annyira…
- Kellemetlen? –folytattam, amit elkezdett. Ekkor rám nézett, majd bólintott. 
- Pont ezt akartam mondani. 
Halványan elmosolyodtam. Talán mégis igaz az, amit mondanak az ikrekről. Kötelék van köztük. Ő is halvány mosolyra húzta ajkát, ám ekkor megszólalt egy telefon. Egyből a sajátomra néztem, pedig nem is az én csengőhangom szólt. Bátyám felé pillantottam, aki kirántotta zsebéből a mobilját, és füléhez tapasztotta.
- Igen? –kis csend, majd az ajtó felé pillantott. – harminckettes szoba. Nem kell sietned.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, letette a telefont, és újra rám nézett. Én csak nagyokat pislogtam.
- Ki volt az?
- Amennyire követed az életem, szerintem tudni fogod, ha megérkezik. 
- Tessék? 

Azonnal az ajtó felé fordultam. Nem tudom miért, de izgatott lettem. Jimin szavaiból ítélve valamelyik bandatag lesz az. Várjunk, egy tag? Minek jönne ide valamelyik? Amúgy is, ki fog jönni? Melyik fiú? Megint ezernyi kérdés jutott eszembe, aminek eredménye az lett, hogy kivörösödött az arcom. Éreztem, ahogy forrósodott a bőröm, és a szívverésem is felgyorsult. A szemeim végig a falapot figyelték, ám ekkor a kilincs lenyomódott. Az ajtó szélsebesen nyílt ki.  Teljesen ledöbbenten néztem az ajtóban álló embert.
Ő mit keres itt?

Who Am I? 5.fejezet

5. fejezet

Az a pár perc csend, ami eltelt mióta Mr. Park bezárta maga után az ajtót szinte óráknak tűnt. A teaház irodájának közepén álltam, és zavarodottan markolásztam a pólóm alját. Jimin azóta mellettem állt, amióta berángatott a szobába, de a kezemet már elengedte, viszont nem távolodott el tőlem. Meglehetősen zavaró volt, ahogy bámult azokkal a csillogó mogyoróbarna szemeivel, mint ha csak egy árva kiscica lennék akit be szeretne fogadni. A másik két srác értetlenül néztek egymásra, nem tudták hova tenni azt, hogy barátjuk miért van ennyire megbabonázva miattam. Nyelve egy nagyot végre belenéztem bátyám szemeibe.

- Direkt nézel ennyire…? –szólaltam meg végül megtörve a csendet.
Jimin ekkor szélesen elvigyorodott. Mindenki legnagyobb meglepetésére ekkor megragadta az egyik kezem, és azt meghúzva rántott magához, majd megölelt. Ha eddig nem voltam zavarban, akkor most már biztosan az lettem. Arcon hihetetlen gyorsasággal vörösödött el, és az a zord Sunny, akit eddig mutattam felé egy szempillantás alatt vált semmissé. 
- Akárhogy is nézlek, tényleg hasonlítasz anyára! –rikkantott fel, miközben egyre szorosabban zárt karjai közé.
- Megfojtasz… –siránkoztam, bár csak indokot kerestem, hogy minél előbb elengedjen. 
- Öhm, nem akarom megzavarni a pillanatot, de elárulnád, hogy mi a fene folyik itt? – Hobi hangja váltotta fel enyémet, aki a maknaeval együtt még mindig értetlen pillantásokat vetettem ránk.
Szerencsémre a narancs hajú srác szavaira Jimin végre elengedett. Kihasználva az alkalmat hátrébb léptem egyet, és kifújtam az eddig tüdőmben rekesztett levegő adagot.
- Ő a húgom! – vigyorogva mutatott rám a szürkeség- tudjátok, hogy nem vagyok egyke.
- Nos, ami azt illeti, ezt most hallom először. –vakarta meg tarkóját a legidősebb tag.
Időközben lekerült a szájmaszk a srácokról, és a sapkájukat is levették. Hoseok kérdően nézte szürke hajú barátját. Vele beszélt, őt figyelte. Ám Jungkook nem ezt tette. Merev tekintettel bámult engem. Mikor felfigyeltem erre én is a szemeibe bambultam. Álltam a tekintetét, szinte farkasszemet néztünk egymással. Még mindig vörös volt az arcom Jimin ölelése miatt, de az, hogy Kook így nézett, kezdtem azt hinni, hogy még jobban kipirulok. Úgy figyelt, mint ha teljesen belelátott volna a lényembe. Nem szoktam megfutamodni, de most muszáj volt. 
- Úgy emlékszem már meséltem erről. –kezdett bele bátyám a történetünkbe. – Édesanyám ikreket várt. Viszont eddig úgy tudtam, hogy csak én születtem meg. Azt mondták, hogy a húgom meghalt miután megszületett, viszont most… - ekkor újra megfogta a kezemet, és az övéi közé fogta- itt van előttem!
- Ez komoly? – nem csoda, hogy Hoseok nem hitte el, még számomra is nehéz megemészteni. Nem is hibáztatom azért, ha kételkedne, bár Jimin meglepően könnyen vette a hírt. 
- Nézz csak rá! –ekkor Jimin egyenesen maga elé rántott, majd eltolva magától, Hobi elé lökött. 

A lendülettől, és a hirtelen helyváltoztatástól elvesztve az egyensúlyom estem Hoseok mellkasára. Ez ma már a második, hogy egy idol karjai között végzem, és még meg sem erőltettem magam. Paradicsom vörös bőrrel meredtem J-Hope arcába. A fiú is ugyan úgy volt megszeppenve, akár csak én, de ettől függetlenül megvárta, míg visszanyerem az egyensúlyomat, és csak utána húzódott el tőlem. Zavaromba azonnal meghajoltam előtte sűrű bocsánatkérés keretében.
- Nem a te hibád, Jimin volt udvariatlan. –mordult rá a fiatalabbikra, de az folytatta.
- Nézd meg! A szemei teljesen olyanok, mint anyukámé. Hasonlít más is! Te jó vagy ebbe, nézd meg közelebbről.
- Nem kell! –vágtam rá azonnal- elég közelről látott már így is. 
- Hm. – Hobi összeszűkítette a szemeit, úgy vizsgált meg. Szerintem csak most kezdett el tényegesen megnézni. Milyen zavarba ejtő! 
- Most, hogy jobban megnézem, igazad van. 
- Mondom én! Ő a húgom. 
Hoseok ekkor szélesen vigyorodva csapta össze kezeit, majd kicsit meghajolt előttem.
- Örülök a találkozásnak! Én vagyok a reményed, és egyben angyalod, J-Hope.
Olyan széles mosolyt villantott felém, hogy még én is elképedtem. Szerencsére rendeződött az arcszínem, így most már bátrabban álltam a fiúk előtt. Hobi bemutatkozására én is megengedtem magamnak egy apró mosolyt, és viszonoztam a meghajlást.
- Téged hogy hívnak? 
- Min Sun Gi, de a barátaim csak Sunnynak hívnak. 
- Sunngi? –kérdezett vissza a narancs hajú fiú.
- Nem. Sunny. S.U.N.N.Y. –betűztem le neki becenevem. A fiú annyira figyelt, hogy minden egyes betű elhangzásával bólintott egyet, hogy a lehet leggyorsabban memorizálja azokat.
- Sunny. –hallottam megint, azt a selymes hangot. Jungkook most szólalt meg először, amióta bent voltunk a szobában. Lassú pillantással néztem rá. Eddig is tudtam, hogy figyel, mivel szinte bőrömbe égett tekintete, de figyelmen kívül hagytam. Nem foglalkoztam vele. 
Most, hogy ránéztem, a szemei cseppet sem változtak. Mereven figyeltek, mint ha én lennék az egyetlen dolog a földön, amit nézni kell. Arcáról még mindig nem tudtam kiolvasni, hogy mire is gondolhat. Ő volt az a tag, aki a gyermekies arc mögött, valami mást lapult. Valami olyat, amit nem tudtam kitalálni. Most, hogy itt állt előttem, nem segített semmit annak érdekében, hogy el tudjam képzelni mire is gondolhat éppen.
- Igen. –helyeseltem végül, majd gyorsan visszafordultam újdonsült bátyámhoz. – Viszont, én.. tényleg megyek most már. 
- Dehogy mész! –hajolt közelebb hozzám Hoseok, mire reflexszerűen elhajoltam tőle, és szerintem a lehető legostobább tekintet ült ki arcomra- Mesélj inkább, hol voltál eddig?
- Suliba. –vágtam rá, mire Hobi és Jimin is egyszerre kezdtek nevetni. – Mi ezen olyan vicces? 
- Semmi. –nevetett Jimin. – Semmi. 
Tényleg érthetetlenül figyeltem az előttem álló fiúkat. Jókedvük volt csupán attól, hogy közöltem velük, suliba járok. A bátyám Hobival együtt fogták hasukat, úgy próbálták csillapítani kacagásukat, ám a legfiatalabbik még mindig rezzenéstelen arccal fürkészett engem. Ez kezdett irritálni.
- Mi olyan nagyon érdekes rajtam, hogy így kell bámulni? – címeztem a kérdést a barna hajú fiúnak, mire kizökkent a merengéséből. Nagyokat pislogva nézett újra rám, majd elmosolyodott- Hasonlítasz Jiminre. Csak ezt figyeltem.

Percek teltek el mire felfogtam mi is történik körülöttem. Egy autóban ültem a három sráccal együtt, és már Busan utcáit szeltük. A fekete opel belsőtere igazán tiszta volt, de lehetett látni, hogy ez egy Bangtan furgon. Ha nem tudnám, hogy Jhope kocsija, le mertem volna fogadni, hogy egy ARMY-é. Mivel a narancs hajúé volt a jármű, így természetesen ő is vezetett. Mellette Jimin ült így én a hátsó ülésen foglaltam helyet a maknaeval. 
Hobi épp arról beszélt bátyámmal, hogy Taehyung éppen mit tesz-vesz a dormban, viszont én képtelen voltam követni a szavaikat. Nehezemre esett felfogni, hogy épp a banda kocsijában ülök szombaton, délután ötkor. Jungkook felé fordultam, de ő (akár csak az irodában) nagy elszántsággal figyelt engem. kezdett kicsit zavaró lenni, ezért előre hajoltam, egyenesen Jimin arca mellé, és úgy néztem az előttünk lévő utat.
- Hova is megyünk? – tettem fel a kérdést, és éppen azt figyeltem, ahogy az emberek áthaladnak előttünk az utcán. Pár iskolás lány hátitáskáján ott lógott a fiúkról készült kitűző. A telefonjaikat bújva, vihogva lépkedtek egymás mellett. Eszükben se jutott, hogy három tag, alig pár méterre van tőlük.
- Moziba. –vágta rá egyből Hobi. Mosolya elszélesedett.
- Moziba? –kérdeztem vissza hitetlenkedve. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy ők is eljárhatnak ilyen helyre? – Mi lesz a fanokkal? Mi lesz, ha észrevesznek?
Jimin ekkor felemelte az eddig ölében tartott sapkáját, és fekete szájmaszkját. 
- Ezeket használva megyünk majd be. A leghátsó székeken fogunk leülni, és amint elsötétül a terem le tudjuk venni ezeket, anélkül, hogy bárki is rájönne kik vagyunk. Nem egyszerű, de többször sikerült már.
- Ha meg meglátnak, adunk nekik autogramot, meg fotót, és akkor nem lesz semmi gond. – Ekkor Hobi a zöld lámpa felvillanásával újra rálépett a gázra.
- Oh, értem. – ültem vissza rendesen a helyemre és felsóhajtva néztem ki az ablakon. Busan tavasszal nagyon szép volt. Annak ellenére, hogy rengeteg ember sétált az utcákon, mégis békésnek tűnt. 

Nem telt sok időbe, míg elértünk a célunkhoz.  A város egyik nagyobb mozijához eljutva, már a kezünkbe tartottuk a jegyeinket. 
- Oké, szóval akkor a négyes terembe lesz a film. –álltunk egy kis körbe a fiúkkal. Hobi az órájára nézve folytatta a mondatát. – Jiminnel elmegyek a büféhez, hogy vegyünk valami rágcsálnivalót a filmhez. 
Erre bátyám csak bólintott egyet.
- És akkor mi? –kérdeztem érthetetlenül, és a szokásosnál jobban felemelt fejjel. A srácok ragaszkodtak hozzá, hogy én is viseljek sapkát, így Jungkook egyik darabját meg is kaptam. Jimin annyira belehúzta a szemembe a napellenzőt, hogy tényleg csak magam elé tudtam figyelni, így viszont nehezen tudtam felnézni a szemükbe, ha beszéltek. 
- Te Kookkal előre mehetsz, hogy elfoglaljátok a helyeinket.  Megosztjuk a munkát. –válaszol ismét a narancs hajú. 
Azonnal felnéztem az említett idolra, aki szótlan volt, de barátja szavaira bólintással jelezte, hogy megértette. 
- Add meg a számod Sunny. –nyomta elém telefonját Hobi, amire értetlenül néztem, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, folytatta. – Könnyebb, ha leírod, hogy hányadik sorban ültök, így nem kell a sötétbe a jegyeinket babrálni, hogy leolvassuk róla.
Érthető – gondoltam magamban, és bepötyögtem a telefonszámomat, majd átnyújtottam a készüléket a gazdájának.
- Öt perc múlva kezdődik a film, szóval tuti lemaradunk az elejéről, de sietni fogunk! Menjetek előre! – adta ki az utasítást bátyám, majd megfordulva elindultak ételt szerezni.
Ahogy kettőt pillantottam, Jungkook már el is tűnt mellőlem. Zavartan néztem körbe, mire feleszméltem, hogy ő már a terem felé lépdel engem hátra hagyva. Hogy lehet ilyen tapintatlan ez a gyerek? Követtem nagyokat lépve, így sikerült beérnem. Szorosan a nyomában járva mentem fel a kivilágított lépcsőn. Sajnos már reklámokat vetítettem, így félhomály uralta a termet. A lábaimat néztem, hogy hova lépek, így nem vette észre, mikor Kook eléri a jegyünkön szereplő sort, így egyenesen a hátának ütköztem. Ijedten kaptam fel a fejem, és kapaszkodtam meg a felsőjében. A fiatal srác szinte azonnal hátranézett. Mormolva valamit az orra alatt vette le a kezeimet ruhaneműjéről, majd mutatott az egyik székre. Ezzel jelzett nekem, hogy üljek le. Szót fogadva foglaltam helyet, majd felsóhajtva néztem végig az előttem elterülő termen. Alig volt pár ember, így nem tudom, hogy miért kellett ennyire félnünk, hogy meglátják őket. Amúgy is, én miért vagyok ennyire megrémülve, hogy felismerik őket? Egyáltalán nem az én dolgom ez. Végül a fiú is leült mellém, de nem szólalt meg.

Vagy tíz perc telt el a filmből, mire megérkezett a két jómadár is. Jimin mellettem foglalt helyet, míg Hobi Jungkook mellé telepedett le. Bátyám kezembe adta a nekem vásárolt üdítőt, míg saját maga ölébe a nachos-t helyezte el. Hobi szintúgy átnyújtotta Jungkooknak az üdítőjét, illetve a kezébe nyomott egy nagy adag popcornt is.
- Lemaradtunk valamiről? –súgta oda nekem bátyám, de szemeivel a vetítővásznat nézte.
- Nem, semmiről. –válaszoltam, majd belekortyoltam a hideg italba.
Nem is kellett többet beszélnünk, egyből mindenki a filmre koncentrált. Fel sem tűnt, hogy a film első pár perce mennyire magával ragadta a figyelmemet.
 

Who Am I? 4.fejezet

4. fejezet

Döbbent arckifejezéssel néztem az üzlet ajtajában álldogáló srácra, aki feketébe öltözve meredt az asztalunk felé. Nem tudom megmondani, hogy engem nézett-e, vagy sem, de az biztos, hogy a mi irányunkba pislogott.
- Hogy mi? A BTS tag? –rikkantott fel MiHan, és azonnal hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondott-e. 
A fiú ekkor felemelve kezét, ráfogott sapkájának napellenzőjébe, és jobban belehúzta szemébe. Ujjain tisztán láttam a gyűrűket felsorakozni. Fejével a pult felé bökött, majd szótlanul elindult arra. A pult mellett volt egy ajtó, amin beviharzott. A pultos lány meg még meg sem lepődött ezen.
Ekkor Mr. Park felkelt a helyéről, és megigazította a finoman összegyűrődött öltönyét.
- Egy pillanat lányok. Azt hiszem, beszélni szeretne velem. – mondta ki könnyedén, majd egyenesen a fiú után ment, be az ajtón.
Teljes döbbenettel néztem, ahogy az ajtó bezáródik a vérszerinti apám mögött. Szám tátva maradt, amit barátnőm segítő keze be is zárt. Ekkor eszméltem fel igazán, hogy már csak ketten maradtunk, így MiHanra emeltem a tekintetem.
- Te is láttad? –kérdeztem halkan. 
- Fekete ruházat, szürke, szinte ezüstös haj? Igen, láttam. Ő tényleg az az énekes volt?- hangjában kihallottam az izgatottságot.
- Azt hiszem… - kezdtem bele a mondatba, majd újra az ajtóra pillantottam, ahova az imént a két férfi bevonult- igen.

Percek teltek el. MiHan már az én süteményemet falta, de én nem tudtam nem levenni a tekintetemet az ajtóról. Kíváncsi voltam. Tényleg Jimin volt az a srác? Mi van, ha csak egy fiú rajongó, aki ugyan úgy akart kinézni, mint az idol? Mint mindig, most is ezernyi kérdés futott át az agyamon. Minden lehetőséget átgondoltam, de így sem tudtam megnyugodni. Addig rágódtam ezen, hogy végül felkeltem a kényelmes kanapéról, és lassú léptekkel közelítettem meg azt a bizonyos ajtót. MiHan utánam szólt, hogy hova megyek, de figyelmen kívül hagytam, ma már nem tudom hanyaggyára. Amint a nyílászáró elé értem, a kezemet a hideg kilincsre helyeztem, de nem mozdultam tovább. Kihallottam, ahogy Mr. Park és az a fiú beszéltek.
- Idehívtál, tehát itt vagyok. – az a hang, annyira ismerős.
- Igen, mint említettem telefonban, történt egy két dolog a családdal, míg Seoulban voltál. – az öltönyös férfi hangja nyugodtan csengett, ám vele szemben a fiú össze lehetett zavarodva. – Arról tudsz, hogy volt, egy ikertestvéred, igaz?
- Persze, de meghalt a születésünknél. Ez nem titok.
- Nem halt meg. –Az idősebb férfi hangját tisztán kihallottam. Meg mertem volna kockáztatni, hogy az ajtó felé néz. – Odakint van, és azért jött, hogy megismerje a bátyját.
Hogy mi? A srác még azt sem tudja, hogy létezem? Nem mondták el neki? Ez így elég gáz találkozás lesz, bár nem lehetek kiakadva, hiszen én is csak tegnap találkoztam a vérszerinti szüleimmel. Nem csoda, hogy a fiú nem hallott még rólam. De mégis, hogy mutatkozzam be? Nem tudom teljesen saját magamat adni, hiszen a szívem most is majd kiugrik a helyéről, annyira izgulok. A remegésemről nem is beszélve. Még a szüleimmel is alig tudtam pár szót váltani tegnap az őrsön, hogy tudnék könnyedén beszélni egy vadidegen sráccal, aki ráadásul az újdonsült bátyám? Ráadásul, ha az a fiú pontosan az, akire gondolok, még jobban bonyolítja a helyzetet. Nem lehetek rajongója a bátyámnak. 
Erősebben rászorítottam a kilincsre, hogy levezessem a hirtelen összegyűlt feszültséget, és stresszt. Erősen haraptam ajkamba, és próbáltam összeszedni a gondolataimat a fejemben, de ez cseppet sem volt könnyű feladat. Annyira belemerültem saját magam nyugtalan gondolataiba, hogy csak akkor kaptam észhez, mikor a kilincs lenyomódott a kezemmel együtt. Szemeim tágra nyíltak, ugyan is, nem én voltam az, aki kinyitotta az ajtót, hanem valaki bentről. Ezzel csupán egy aprócska gond volt, hogy az ajtó befele nyílt, és mivel én erősen fogtam rá a hideg fémkilincsre, ahogy behúzták az ajtót, én vele együtt repültem előre, egyenesen bele a fekete burokban lévő fiatal mellkasába. Nem csak én, de a srác is nagy kerek, meglepett szemekkel néztünk egymásra. Én fel rá, ő pedig le rám.
Nem voltam az az ARMY, aki hangosan felrikkant, ha meglátja az új videóklippet, nem hordtam kitűzőket a táskáimon, és meg kell vallanom, még poszterek sem díszelegtek a falamon a tagokról. Szerettem a bandát, hallgattam a számaikat, de nem örültem meg, ha róluk kellett beszélni. Nyugodt fannak tartottam magam. Viszont most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, és ilyen közelről láthattam a szemeit kiváltott belőlem egy apró nyikkanást. Kényszerítettem magam, hogy ezt a hangot, csupán a meglepettségem miatt adtam ki, de még saját magamnak sem tudtam hazudni. 

Egyenesen Jimin állt előttem. Park Jimin. Az mellkasára tapadt a kezem, és az ő jobbja az én vállamon pihent. Annyira tökéletes pillanat lett volna ez. Annyi rajongó álmodott már erről. Annyira jó lett volna, hogy még egy doramába is beleillett volna, de nem. Elfelejtettük a tényt, hogy én, Min Sun Gi álltam az ajtóban, és estem neki Jiminnek így a következő pillanatban sajátos stílussal elvigyorodtam, és szégyenemre, a következő mondat csúszott ki a számon.
- Ennyire nem kell megörülni, hogy itt vagyok. 
Leég a pofámról a bőr, miért ilyenkor jön elő a merész énem? Miért ilyenkor nagy a szám, és játszom a nagymenő lányt, aki előtt ezernyi férfi hever? 
Megpróbáltam fent tartani ezt a hamis Sunnyt, és ennek érdekében egy széles vigyort festettem fel arcomra. Meglepettségemre a szürke hajú elengedte bal kezével a kilincset, majd azt is a vállamra helyezte, és gyengéden eltolt magától. Miután tisztes távolságban voltunk egymástól, levette magáról a maszkot, majd leengedte maga mellé kezeit.
- Biztos nem egy őrült rajongó, aki kitalálta ezt a sztorit? –nézett ekkor hátra Mr. Parkra, aki csak nemlegesen csóválta a fejét.
- Lehet, hogy most magabiztosnak tűnik, de ha jobban megnézed, remeg a lába. –ekkor a lábaimra mutatott. Nem hazudott, tényleg remegtek, és amint ezt hangosan kimondta, az egész testem belekezdett.
- Ez, csupán ilyen. –vágtam rá a világ lehető legbénább kifogását, miközben hátráltam vissza a teázó vendégfogadó részére. 
- Sunny. –szólalt meg apám a szobából, ami valószínűleg a teaház irodája volt. A bent lévő asztalnak dőlve támaszkodott, majd felemelte a kezét, és mutatóujjával mutatta, menjek oda hozzá. 
Nem tudom, miért hallgattam arra a férfira, akit csak két napja ismerek, de úgy éreztem, ha most nem megyek oda, később csak még bonyolultabbak lesznek a dolgok. Hátra pillantottam MinHa-ra, aki az asztalunknál ült még mindig, de engem bámult kérdő tekintettem. Vállat vonva jeleztem neki, hogy fogalmam nincs, mi van, vagy éppen mi lesz. Reméltem, hogy megérti most a dolgokat, és megvár. Visszafordultam az iroda felé, és lassú léptekkel haladtam apám felé. Jimin mellett elhaladva lehajtottam a fejem, majd végül teljesen Mr. Park elé álltam. Úgy nézhettem ki, mint akit le akarnak szidni, emiatt egyre kínosabban éreztem magam. Meglepettségemre az ajtó bezárult mögöttem, majd a szürkeség csatlakozott hozzánk.

- Szóval, te ismered a fiamat? –szólalt meg végül az öltönyös, mire felnéztem rá.
- Nem! Mármint, de.. úgy ahogy. –ekkor félve az említett felé pillantottam. – Tudok róla pár dolgot.
A szürkeség ekkor elnevette magát talán zavarában. Felemelte kezét, és megvakarta a tarkóját. Hogy lehet valaki ennyire cuki, ha zavarban van?
- Komolyan te lennél a húgom? –nézett végig újra, majd végül tekintete mélyen a szemeimbe fúródott.
Nem tudtam mit mondhattam volna. A vérvizsgálat alapján én voltam a húga de nem tudtam ezt könnyen kimondani. Előtte nem.
- Igen. Pár vértesztet csináltak a nevelőszüleivel, és akkor derült ki. Én vagyok az apja. –az öltönyös hangja ekkor boldogan csengett, majd elrugaszkodva az asztaltól, (aminek eddig támaszkodott) mellénk lépett, és két kezét két gyermeke vállára helyezte. – Azon leszek, hogy Sunny fel tudja venni a Park nevet, hogy így véglegesen is a családunk tagja lehessen. 
- Öhm.. –nem tudtam erre mit kellene reagálnom. Örültem annak, hogy ezt megteszik értem, de mégsem tudtam helyes-e ezt megtennem. Elvégre, eddig Min Sun Gi voltam, ezt a nevet amúgy is a nevelőszüleim adták nekem. Nem lenne gorombaság, ha megváltoztatnám a vezetéknevem?
- Park Sun Gi. –ejtette ki Jimin dús ajkai között a nevemet. Formálgatta, emésztgette. – Menő név. –mondta végül széles, ám még mindig zavarodott mosollyal az arcán. Pontosan ezt a mosolyt láttam eddig mindegyik videójukban, mindig ilyen szerényen nézett a kamerába. 
- Tényleg, te vagy…-kezdtem bele kérdésembe, ám nem tudtam hogy kellene folytatnom. Mégse kérdezhettem meg, hogy te vagy –e az a híresség akiért nők milliói rajonganak, köztük én is. 
- Park Jimin. –ekkor kicsit meghajolva előtte köszöntött, majd kiegyenesedve folytatta- Bangtan Boys banda egyik énekese. –mosolygott rám, ekkorra már szélesebb, magabiztosabb mosollyal. 
Ez volt az a mosoly, amit ismertem, már ha mondhatom ezt. A fiú szemei csillogni kezdtek, ahogy lassan végre realizálódott benne a tény, hogy a rég elhunyt húga épp előtte áll.
- Beszélgessetek csak nyugodtan. – szólalt meg apa. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésetek van egymáshoz.

Egymás szemébe néztünk az előttem álló fiúval, és szinte ugyan akkor mind a ketten kivillantottuk fogsorunkat egymásra. Ezt azt hiszem, betudhatom annak, hogy mind a ketten ugyan arra gondoltunk. A tökéletes pillanatot egy hangos női sikoly törte meg. Azonnal az ajtó felé fordultam, hiszen akármennyire is nem akartam tudomást venni róla, sajnos tudtam ki a hang forrása. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, majd az ajtóhoz lépve kezemet a hideg kilincsre helyeztem, majd nyitottam ki a valószínűleg fenyőből készült nyílászárót. Amint elém tárult a teaház vendégfogató tere elképedve nyíltak kétszeres méretűekre a szemeim. Nem tévedtem, MinHa volt az, aki előbb hangosan felsikoltott.
A szőke hajú barátnőm az üzlet közepén állt, vele szemben pedig két szájmaszkos fiú állt.  Ahogy az előbb Jimin is, a srácokon is volt valami sapka, ami erősen a szemükbe volt húzva, hogy ne ismerjék fel őket egykönnyen. Az egyik srác (aki előtt MinHa állt, már félelmetesen közel) kezeit feltartva lépett hátrébb barátnőmtől. Tavaszias világosbarna vászonkabátot viselt, alatta egy fekete hosszú nyakú pólóval. Farmernadrág és egy barna cipő volt rajta. A fekete kötött sapkája alól tejesen látható volt narancssárgára festett haja. A mellette álló srác ruházata fiatalosabbnak tűnt. Farmerkabátján rengeteg színű, és mintázatú felirat díszelgett. Fekete nadrágja még számomra is szűk volt, de észrevehetően ezt nem zavarta. Fehér pólóját egy piros-fekete kockás ing tette stílusossá, és az egész öltözetet egy barna bakancs tette egésszé. Barna tincsei alig látszódtak ki fekete sapkája alól.
Szemeim még nagyobbra nyíltak, mikor barátnőm – semmi féle előrejelzést nem adva – ugrott bele hírtelen a narancs hajú nyakába, és ölelte magához szorosan. Szerencsétlen fiú magatehetetlenül tárta nagyobbra kezeit. 
- Úristen! Úristen! Úristen! – sikította a szőke.
Elfintorodtam MinHa tettén. Sose vallotta be, de tudtam, hogy szereti ő is a BTS-t. Azt se tudta titokba tartani, akármennyire is kerülte a témát, hogy a tagok közül J-Hope a kedvence. Akárhányszor meghallotta a fiút énekelni egy számban, akárhányszor látta egy videóban mindig csillogni kezdtek a szemei. Egy szóval sem említette, hogy rajong érte, de azok a szemek mindent elárultak. Ahogy néztem őket, teljesen ledöbbentem. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ha egyszer találkozik vele szemtől szemben, egy ilyen jelenetet fog lerendezni.
- Mi történik? –lépett mellém Jimin. Kezeivel az ajtófélfát fogva hajolt ki mellőlem, hogy ő is szemügyre vegye a teaházban lévő történéseket. Amint realizálódott benne, hogy mi is történt, ahogy az előbb én is, most ő is kétszeresére nyitotta szemeit a meglepettségtől.
Nagyot sóhajtottam, majd egyenesen az ölelkező ’pár’ mellé léptem, és egy nagyot koppintottam barátnőm fejére, aki erre feleszmélve nézett rám értetlenül. Megragadtam a kezét, és egy erős mozdulattal húztam el Hobitól. 
- Mi a fene ütött beléd? –rántottam jobban magamhoz a lányt, és hátrébb léptem vele pár lépést.
Mondanom sem kell, hogy mindenki, aki a teaházban volt, most minket nézett. Minden vendég, és alkalmazott figyelemmel követte a nem mindennapi történést. 
- De hiszen… - kezdett bele hangosan a szőkeség, ám azonnal szájára tapasztottam egyik kezem. Mérgesen, villámokat szóró szemekkel néztem rá, és fejemben elég sok szitokszóval illettem legjobb barátnőmet.
- Jól vagy? – hallottam megint egy ismerős hangot, aki aggódva szólt az áldozathoz. Odafordítva a fejem, láttam, hogy a farmerkabátos fiú egyik kezét a narancs hajú társa vállára teszi. Időközben Jimin is mellettük termett, és értetlen fejjel nézett ránk.
- Csak meglepett. –válaszolta lassan leengedve eddig széttárt kezeit- Nem hittem volna, hogy amint belépek, ide rám ugrik valaki.
- Elég vad barátnőd van. – mormolta orra alatt bátyám, akire bocsánatkérően néztem. MinHa fejére tettem szabad kezem, majd kényszerítve őt meghajoltunk mind a ketten a három fiú előtt.
- Sajnálom. –mondtam ki elhalt hangon amint kiegyenesedtünk, majd ismét MinHa felé fordultam. – én magam sem tudtam, hogy képes ilyesmire. Szerintem pont itt az ideje, hogy hazamenjen. 
- Mi? Nem! –szabadkozott a szőkeség, amint lerántotta szája elől a kezemet. – Most biztos nem. Itt áll előttem, érted? Sose hittem volna, hogy láthatom Őt!
- MinHa! – kiáltottam rá, kicsit hangosabban, mint azt eredetileg akartam volna. – Nézz rá szerencsétlenre! Teljesen megijedt attól, hogy rávetetted magad akár egy őrült. És amúgy is, van neve. Hoseok. –ekkor az említett személy felé mutattam, de tekintetemet nem vettem le a szőke fanról. – mellette pedig Jungkook áll. –újra a személyre mutattam, majd leengedve kezem a csípőmre tettem fokozva megjelenésemet, hogy barátnőm tényleg tudja, milyen mérges is vagyok most rá. – Plusz, kb. tíz perce tudtam meg, hogy ki is igazából Park Jimin. Ők is emberek MinHa, ne ugorj a nyakukba, csak mert látod őket. Nekik is van magánéletük, amit tarts tiszteletbe kérlek!
A szónoklatom után fagyott meg jobban a levegő a teaházban. Olyan csöng volt az üzletben, hogy ha egy gombostűt is ejtettek volna le, azt is lehetett volna hallani. Minden egyes ember megszeppenve állt – vagy ült –s engem figyelt.  Barátnőm lassan, fokozatosan vörösödött el teljesen a füle hegyéig. Valószínűleg most értette meg azokat, amit mondtam neki. Most térhetett észhez, és szégyellte el magát azért, amit pár perce csinált. Ismertem annyira, hogy tudjam, most jön, az a pont ahol ő magába burkolódzik, és egy cigit elszívva rágódik a történteken.

Azonnal a narancs hajú srác felé fordult, és a legmélyebb meghajlást produkálta, amit eddig még én magam sem láttam tőle. Szó nélkül visszalépett az asztalhoz, ahova még velem ült le, majd felkapva táskáját a vállára visszasietett hozzám. 
- Most megyek, úgyis sok mindent kell még megbeszélned a bátyáddal. Nem akarnék amúgy sem zavarni, majd máskor bepótoljuk azt a bulit. Írj, ha hazaérsz! 
Idegesen kezdett túrni a kabátzsebében, amit kezében tartott. Egy utolsó pillantást vetett áldozatára, újra meghajolt, majd kiviharzott a teaházból. Időt se hagyott nekem, hogy válaszoljak, vagy bármit is tegyek. Nagyot sóhajtva néztem magam köré, majd végül Jimin felé fordultam. 
- Sajnálom, de azt hiszem most nekem is mennem kellene.
- Mi? Miért? – a szürkeség hangja pánikszerűen csengett. – Most találkoztunk, még Busanba is eljöttem, de mégis le akarsz lépni?
- Bátyád? Komolyan azt mondta, hogy báty? – Nézett Hoseok Jiminre értetlenül.
- Fiúk! – ekkor apám erős, tiszteletet parancsoló hangja hasította át az üzletet, mire velem együtt, mind a három fiú összerezzent. – Iroda, most! Had élvezzék tovább a vendégek a teájukat, és süteményeiket. Idebent is tudtok beszélni. – nyitotta ki jobban az ajtót, ahonnan eddig végignézte a történteket.

Védekezően emeltem fel kezem, és nyitottam is szóra a szám, hogy elmondjam, majd később nyugodtabb időkben visszatérek, és folytatjuk azt amit elkezdtünk, de nem tudtam megtenni. Jimin másodpercek töredékei alatt lépett mellém, és karomra karolva indult meg velem apánk felé. A másik két srác értetlenül néztek minket, de amint a szürkeség elhaladt mellettünk a fejével bólintva jelezte, hogy kövessenek.  Így is tettek. Amint kettőt pislogtam az irodában voltam. Alig bírtam felfogni a körülöttem történő dolgokat, mivel csak azt vettem észre, hogy az öltönyös férfi biccent Jimin felé, majd elhagyva a szobát bezárta az ajtót.
Egyedül maradtam a három fiúval.