Not today-5

Not today

5 – Taehyung

Az a kis semmirekellő Nyuszi. Talán még sem fog rá illeni ennyire ez a név. Úgy látszik, alábecsültem. Az ártatlan gyermekies kinézete mellett, nagy erő lapul benne. Még mindig sajog a nyakam a fogása miatt.
- Aish, idegesítő! –bukott ki belőlem egy elfojtott káromkodás, miután már elég távol kerültem az iskola területétől.
Egyenesen a legközelebbi játékteremhez siettem. Kibéreltem pár órára egy számítógépet, és ott időztem el a gondolataimmal, egy jó kis Overwatch mellett. Vettem egy forró ráment, és eleszegettem két játékmenet között. Szerencsémre a terem nem volt tele, hiszen szeptember elsején minden diák még az iskolában volt. Engem kivéve. Bele se merek gondolni, hogy Namjoon milyen büntetést akaszt rám, ami miatt ott hagytam az évnyitót.
A gondolatra megráztam a fejem, majd a hajamba túrva dőltem hátra a széken. Mégis mi a fenét tegyek? Rám lett bízva egy ostoba verseny. Azt hittem az ellenfelem egy nyuszi, hiszen megijedt és elfutott a felelőssége elől, viszont akkor mi volt az az iskola előtt? Vérnyúllá változott volna? Idióta kölyök. Esküdni mertem volna, hogy nem is a mi sulinkba jár, de ha tényleg ő lenne az a bizonyos Jungkook, akkor ő a vetélytársam. Furcsa, de úgy érzem, a sok nyűg ellenére érdekes évnek nézek elébe. Nem csoda, valamiért ki szeretnék állni ellene. Úgy érzem érdekes lesz a mi rivalizálásunk. Ismeretlenül is egymásnak estünk, mi lesz most, hogy már tudjuk, hogy néz ki a másik?

Körülbelül délután kettőig ültem, és bambultam a képernyőt. Erőt véve elernyedt testemen, végül hazaindultam, miután rendeztem a számlámat a helynek. Szerencsémre egyik szülőm se volt otthon, így nyugodt, higgadt és persze kérdésmentesen tudtam összepakolni a holmimat. Elővéve a bőröndömet, és sporttáskámat elpakoltam pár ruhaneműt. Tisztasági csomagot, illetve kiegészítőket is tettem a táskákba. Miután minden szükségesnek vélt dolgot elcsomagoltam, unottan néztem végig a szobámon.
- Valami kimaradt.
Ahogy végigmértem a szobámat, megakadt a szemem az asztalon.
- Hát persze!
Azonnal a laptopomhoz rohantam, majd miután azt is eltettem a bőröndbe, végül elbúcsúztam a kényelmes ágyamtól, és elindultam az iskola mellett lévő kollégiumba.
Egy fél órámba telt, mire tömegközlekedéssel átvergődtem a városon az intézményig. Mivel már délután fél négy volt, így az összes kollégiumi diák fel-alá rohangált. Az épület előtti terület, amolyan kis parknak felelt meg. Fák, fű, és egy nagy szökőkút. Természetesen voltak sportpályák, focipályától indulva kosárpályáig át, a futóig. Minden diák megtalálhatta a számára tökéletes időtöltést, ha nem a tananyagra koncentrált. Még ha ének, vagy tánckarra is jártunk, azért nekünk is fontos volt a testedzés. Ezt a kollégiumban megtalálható edzőteremben sokszor ki is használtuk.
Ahogy végighúztam a nehéz gurulós utazótáskát a kerten, végül elértem a kollégiumi épületet. Elég modern építménynek mondhatom, szép, tiszta lágy színre festett falak. Az előtér, amit lányok és fiúk egyaránt használhattak fehér elemekkel volt díszítve. Fehér képkeretekbe voltak kitűzve az év fontosabb eseményei. A hirdetőtáblán sok lap hevert, bár volt pár, ami még a tavalyi évről maradt kint. Itt szokták meghirdetni, ha egy újonnan kitalált klub alakul, hogy csatlakozzanak a tagok. Itt szoktak keresni különféle dolgokra embereket, illetve ide teszik ki, ha eltűnt valakinek valamije. Az előtér, egy idő után átváltott egy kisebb nappali féleségbe. Itt kanapék, és fotelek mellett TV is volt. Itt szoktak a diákok összegyűlni, ha a kinti idő nem engedi, hogy találkozzanak. Van, aki itt írja a házi feladatát, amit nem értek, mivel a könyvtár, és a saját szobája pont olyan megfelelő helyszín erre. Nem értem, miért kell megmutatni másnak, hogy mit is csinál…

A lány és a fiú részleg külön volt. A lányoké a földszinten volt, míg a mienk az emeleten. Ez abból a szempontból volt rossz, hogy nehezebben tudtunk éjszaka kiosonni a kollégiumból. Természetesen ezt HyungWoo utálta a legjobban, a tavalyi évben ő volt a szobatársam. Sajnálatos módon, idén nem ő lesz a kiválasztott srác, akivel a szobámat meg kell osztanom, ugyan is kiment Amerikába tanulni. Kíváncsi vagyok, ki lesz az a szerencsétlen srác, akit beosztanak mellém.
Perceken belül meg is tudtam, amint felcipeltem a táskáimat az emeletre, és elértem a 101-es szobához. Mázli, hogy a szobaszám nem változott. Amint benyitottam, már ott várt az új diák. Az egyik ágyon ült, és épp a saját ruháit pakolta. Természetesen, mivel az ajtót, majdhogynem kirúgtam a helyéről, úgy léptem be, azonnal felfigyelt rám, és tekintetét rám szegezte.
Fekete haját egy fehér baseball sapka fedte. Iskolai egyenruha helyett egy fekete csőnadrágot, egy laza fehér pólót, és egy farmerkabátot viselt. Teljes utcai szerelés. Húzott szemeivel figyelt engem. Végül beléptem a szobába, és bőröndömet magam mellé állítva, sporttáskámat levéve a vállamról, nyújtóztam egyet, majd lábammal lazán belöktem az ajtót, hogy az bezáródjon.

- Te lennél az idei szobatársam? – hangom talán túlságosan is komornak hangzott, mivel válasz képen csak bólintott egyet. Ennyire félelmetes lennék? – Kim Taehyung vagyok.
- Park Jimin. –kelt fel ekkor az ágyáról, majd elém lépett. Ahogy elnéztem, kisebb volt nálam. Valamiért ez egy apró mosolyt csalt az arcomra, de ő folytatta. – Idén kerültem be az iskolába.
- Akkor elsőéves vagy?
- Nem, dehogy! –zavarodottan megvakarta a tarkóját- Másodikos, csupán az első évemet máshol töltöttem.
- Áh, vagy úgy. Fogadok te is amolyan kiválasztott vagy, abból a programból, amit tavaly hirdettek.
- Ami azt illeti igen.
- És, melyik karra vettek fel? –érdeklődtem.
- Ének, - már kezdtem megörülni, hogy csapattársra találtam, ám ekkor kimondta azt a szót, ami miatt elhűlt a tekintetem. – és tánc.- Tánc?  
- Igen.
- Várj, te két karra jársz egyszerre? Lehet egyáltalán ilyet? – meglepett, nem tagadom.
- Igazgatói engedéllyel tudom így csinálni. Mivel mindkét karra én értem el a legmagasabb ponthatárt, ezért felvettek így. – halvány mosoly ült ki arcára, biztosan büszke volt a teljesítményére.
Remek. Egy szupersztárt kaptam szobatársnak. Miért nem őt kérték meg, hogy versenyezzen? Bár, ha bele gondolok, maga ellen semmi értelme nem lenne rivalizálni. Ah, túl sok a probléma, még mindig.
A fiú válaszára, csupán egy bólintással feleltem, majd a megmaradt, üres ágyra pillantottam.
- Mázli, tavaly is ott aludtam. –indultam meg a még be vetetlen heverő felé. – Na és, mond.. ő.. –néztem ismételten a fekete hajúra, mivel nem memorizáltam a nevét.
- Jimin.
- Igen, Jimin. –leültem a díványra. – nyugtass meg, hogy nem vagy stréber. Az, hogy jó vagy csak a gyakorlás miatt van, ugye?
- Persze! Utálok tanulni, de a gyakorlás az életem.
- Remek, akkor mit szólnál, ha ma este elmennénk szórakozni?
- Tessék? –arcán tisztán láttam a meglepettséget. Fogadni mernék, hogy nem gondolta volna, hogy az első iskolai napon már buliba hívják.
- Szórakozni, buli, tánc. Ilyesmi. Szoktál, ugye?
- Szoktam, persze. –ekkor elgondolkozott majd végül egy széles vigyorral nézett rám. – Hívhatom az egyik barátomat? Ma van a születésnapja, így remek alkalom lenne megünnepelni.
- Persze. –bólintottam rá az ötletére. Végül is, minél többen vagyunk, annál jobb.  Szólj neki, hogy este 7kor jöjjön a koli szobánkba, összeszedjük magunkat, és mehetünk is. Addig meg legalább mind a ketten kipakolhatjuk a dolgainkat.
- Remek!

Jimin mosolygós arccal vágódott le a saját ágyára, majd kezébe véve telefonját, már gondolom üzent is az illetőnek a ma estéről. Ez az egyetlen nap, amikor nincs ellenőrzés a kollégiumban, így mindenki azt tehet, amit szeretne este. Természetesen bizonyos keretek között, de úgy gondolom, hogy egy kiadós tánc, és szórakozás, pár üveg pia mellett még megállja a helyét.

Not today-4

Not today

4 – Jungkook pov.

– Basszus! Nem tudsz figyelni?
– Te nem néztél az orrod elé.
Idegesítő. Nem elég, hogy életemben először megijedtem és elfutottam, de még belém is jönnek. Mindennek tetejébe engem hibáztatnak más ostobasága miatt. Soha nem lesz vége a mai napnak?
– Aish. Annyira idegesítő. Ki fogja ezt kifizetni?
– Te.
Automatikusan válaszolok a srácnak. Nem érdekel a mostani szituáció. Még mindig az jár a fejemben, hogy hogyan fogok a tánckar elé állni ezek után. A szemem sarkából látom, ahogy a fiú méreget.
– Melyik karra jársz?
Tényleg nem akar odébb állni és békén hagyni? Már most hányingerem van ettől az évtől. És hol a vége? Még mindig néz. Komolyan válaszra vár?
– Miért kellene erre válaszolnom?
– Mert kérdeztelek.
– Én meg válaszoltam.
– Na ide figyelj!
Mi van ezzel a fiúval? Nagyon az aurámban van. Nem tudok hátrálni, már a kerítésnek vagyok préselődve. Igazán tehetne egy lépést hátra. Kezd frusztrálni a közelsége. Ki nem állhatom, ha az emberek egy méteren belül közelítenek meg. Ilyenkor legszívesebben gyomorszájon ütném az illetőt, hogy észhez térjen. Senki nem veszi figyelembe a másik igényeit?
– Nem tudom, hogy ki vagy te, nem is érdekel annyira. A telefonomat is elnézem neked, viszont az, hogy így beszélsz, nem tetszik.

Irritál ez a fiú. Nem veszi észre, hogy semmi kedvem bájcseverészéshez, főleg nem kötekedéshez? Mély levegőt veszek és próbálom nyugtatni magam. Ennyire azért csak nem zavarhat az emberek közelsége. Ha táncolok, semmi bajom nincs a testi kontaktussal, de ilyenkor nagyon fel tud húzni. Miért van ez? Saját magamon sem tudok kiigazodni. Szegény Hoseok. Nem irigylem, hogy ilyen barátja van. Olyan lehetek mint egy soha véget nem érő labirintus. Tényleg, Hoseok! Otthagytam a...
A velem szemben álló srác hirtelen megragadja a pulcsimat és közelebb húz magához olyan lendülettel, hogy majdnem ráesek. Egyik pillanatban még a fákat bámultam, most meg hirtelen ezzel a fiúval nézek farkasszemet. Ez az első alkalom, hogy végigmérem. Körülbelül egy magasak vagyunk. Sötétbarna haja kiemeli kecses arcíveit. Hatalmas szemei szikrákat szórnak, ahogy engem néz. Vékony alkat, szerintem egy másodperc alatt lerendezném. Az viszont fáradtságos lenne. Egyre jobban irritál a köztünk kialakult közelség. Túl intim helyzet ez számomra. Kezdek feszültté válni a nem megszokott helyzettől. Türelmesen próbálom lekoptatni.

– Engedd el.
– Addig nem, amíg nem tudsz rendes hangnemben beszélni!
Rendes hangnem? Mégis mit tett ő le az asztalra, hogy kedves szavakat mondjak neki? A saját családommal nem beszéltem különbül soha. Ha nem tetszik a stílusom, el lehetett volna húzni az első másodpercben, amikor meglátott.
– Ki vagy te, hogy feltételeket szabj?
– Tudni akarod?
– Nem igazán. Ismered a költői kérdés fogalmát?
Az idegen még erősebben szorítja az ingem, amitől kezdek nehezen levegőt kapni. Egyre jobban idegesít, de még mindig nem érné meg belemenni egy fárasztó verekedésbe. Az égnek emelem a fejem, behunyom a szemem és nagyot sóhajtok. Nyugalom... Az idegen értetlenkedő hangja zavar meg.Te meg mit művelsz?
– Nyugtatom magam
– Nyugtatod?
Érzem, ahogy enged a szorításon.
– Úgy, hogy közben bármikor beverhetik a képed?
Leeresztem a fejem és ránézek a fiúra. Idegesít. Túl sokat beszél és nagyon heves természetű. Meggondolatlannak és hirtelen haragúnak tűnik. Mélyen belenézek a szemébe. Pár másodperc szünet után döntést hozok.
– Ha annyira vágysz rá, akkor csináld.
– Tessék?
– Elégtétel kell a telefonod miatt, nem? Akkor vegyél elégtételt és hagyj békén. Irritálsz.
Elfordítom a fejem, hogy jobban eltalálhasson. Pár pillanat erejéig behunyt szemmel várok, majd mikor nem történik semmi, visszanézek a fiúra, aki elhűlt arccal bámul vissza rám. Nem értem. Most kell neki az elégtétel vagy sem? Miért húzza az időmet?
– Csinálod vagy sem? Nagyon nincs erre időm.
– Képes lettél volna megüttetni magad?
– Nem tudom, mi bajod van.
– Mi bajom van? Az, hogy gyáva vagy. Semmi férfias nincs benned. Ha nem a mi egyenruhánkban lennél, középiskolásnak néznélek. Elloptad az egyenruhát, hogy belopózz egy csajhoz vagy mi? Ez kinek a névtáblája? Biztos, hogy a tiéd?

Az idegen elveszi a kezét a ruhámról és a névtáblámat bámulja. Gyűrött lett az ingem, ahol szorított. Közelebb hajol, úgy nézi a betűket a ruhámon. Túl közel van. Már nagyon frusztrál a közelsége. Hirtelen megcsap a parfümjének az illata. Ki nem állhatom az édes és fűszeres parfümöket. Most volt elég ebből! Eddig tűrtem, nem bírom tovább ezt a helyzetet. Eltaszítom a kezét magamról és elindulok hazafelé. Eddig sem volt hangulatom az iskolához, most meg aztán végképp nincs. Ha ilyen emberekkel leszek körülvéve, felakasztom magam a harmadik év végére. Tavaly olyan jól sikerült elkerülnöm őket, most második évben meg csőstül jön a baj már az évnyitón. Az idegesítő hang ismét megszólít és nem hagy továbblépni.

– Miért futottál el az előbb?
Mély hangja visszahangzik az utcában, de lehet, hogy csak a fejemben. Azonnal megtorpanok és sűrűn kezdem venni a levegőt, de nem pillantok hátra. Felelevenítem az arcát, miközben a névtáblámat nézte. Döbbent volt és még fehérebb, mint amúgy. Nem válaszolok, úgy indulok meg másodjára az utamra.
– Megijedtél a tömegtől, Nyuszi?
Másodjára is megtorpanok, de ugyanazzal a lendülettel hátra is fordulok.
– Minek hívtál engem?
A hangomból kihallatszik az él, amivel már képzeletben elvágtam párszor a fiú torkát.
– A neveden szólítottalak. Nyuszi.
– Ne mondd ezt még egyszer!
Érzem, hogy hatalmas düh tombol bennem. Szerencsére a külvilág ebből soha nem érzékel semmit. Valahogy az arckifejezésem mindig olyan... Pókerarcnak hívják. Sok helyzetben előnyös, de ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy előny vagy hátrány. Kénytelen vagyok megmutatni az erőmet, hogy érzékeljen valamit a mérgemből. Pedig pont ezt akartam elkerülni. Olyan fárasztóak az emberek!
– Miért is ne hívhatnálak a neveden, Nyu...
Érzem, ahogy elönt a forróság és mielőtt befejezhetné a mondatot, egy pillanat alatt megragadom a nyakát és nekinyomom a kerítésnek.
– Mondtam, hogy nem akarom még egyszer hallani.
A fiú hörögve veszi a levegőt. Meg van lepődve de nem látok rajta ijedtséget. Ez még inkább felhúz. Akaratom ellenére is egyre szorosabb a nyaka körül a szorításom. Kapálózni kezd, próbál ellenállni, de mire észbe kapok, már lila a feje. Elengedem a nyakát, ő pedig köhögve támaszkodik a térdére. A nyakát kezdi dörzsölgetni, miközben eltorzult fejeket vág. Jó a mimikája... Mintha mi sem történt volna, úgy szólalok meg.
– Mi a te neved?

A fiú felnéz rám, majd gúnyos mosolyra húzza a szája szélét. Kiegyenesedik és a saját névtáblájára mutat. Gondolom nem tud most beszélni. „Kim Taehyung” Hatalmasat dobban a szívem, miközben a nevét bámulom. Rekedten ugyan, de megszólal.
– A többit majd lejátsszuk tisztességesen az iskola előtt. Nyuszi.
Taehyung hátat fordít nekem és elindul a másik irányba. Ő lenne az ellenfelem? Kim Taehyung? Életében először látott és már lenyuszizott. Nem is ismer! Megmutatom én neked, mennyire vagyok nyuszi. Kellemetlen vagy sem, fárasztó vagy sem... Riválisomra találtam, akit mindenkinél és mindennél jobban le akarok alázni. Jungkook vagyok. Nem nyuszi.

Who Am I? 9.fejezet

9.fejezet

Mivel még csak délelőtt tizenegy óra volt, így rengeteg idő állt rendelkezésemre, hogy elintézzek mindent ahhoz, hogy a két fiúval tudjak menni Szöulba. A legnehezebb rész az volt a tervnek, hogy a nevelőszüleimet meggyőzzem az utazásról.
Délben MinHa bejött értem a kórházba, és meglepetésemre elég összeszedettem viselkedett a két idol jelenlétében. Esküdni mertem volna, hogy ugyan úgy jelenetet fog rendezni, akár csak az álmomban.

- Add meg a telefonszámod! – nyújtotta felém Jimin a mobilját, amit habozva, de elvettem. – Így fel tudlak hívni, hogy hol találkozzunk, mielőtt indulnánk. Plusz, ha kérdésed van, akkor nyugodtan írj üzenetet.
Jogos indok. Beírtam a számomat a fiú készülékébe, majd visszanyújtottam neki. Ő pár kattintással beírta a nevemet, illetve felhívott. Azonnal a telefonom után nyúltam, majd felnéztem rá, miután kinyomta a hívást. 
- Igazából találkozhatnánk a teázó előtt is, azt mind a ketten ismerjük. – ajánlottam fel a találka helyszínét, mire bátyám csak bólintott egyetértően.
- Akkor legyen az. – mosolygott rám. – Mi Taehyunggal elintézünk pár dolgot, hogy velünk jössz. Jó, ha legalább a srácok tudnak az érkezésedről. Délután négykor találkozunk, elég annyi idő?
- Persze.
Percek múltán már a kórház információs pultjánál próbáltam rávenni az ottani nővért, hogy ő, vagy a kezelőorvosom írjon ki az iskolából egy hétre. 
- Milyen indokból írnánk igazolást?
- Nem érzem jól magam. Sosem fordult még elő velem, hogy rohamom legyen, vagy elájuljak, így kicsit félek, hogy újra megtörténik.
Látszólag az előttem álló barna haját kontyban viselő nővér nem igazán akarta beadni a derekát. Összefonta maga előtt a kezeit.
- Már elmúlt a veszély. Csak annyit kell tenned, hogy nem eszel mogyorót tartalmazó ételeket, és mindig magadnál tartod a gyógyszert, hogy ha netán mégis ennél mogyorószármazékokat. 
- Igen, ezt elmondta az orvos is. Viszont a biztonság kedvéért szeretnék otthon maradni.
Nem tágítottam. Muszáj volt ezt elintéznem, hogy eljussak Szöulba. A nővér már a saját orrnyergét masszírozta ujjaival. Karikás szemei voltak, így arra következtettem, hogy elég hosszú és fárasztó műszakja lehetett, és még ki tudja, hogy hány óra múlva van, még míg befejezi a munkáját.
- Feltételezem semmi kedve velem vitatkozni, így mi lenne, ha szerezne nekem egy igazolást, és már le is lépnék? – tettem fel az ajánlatom, mire a nő elég alaposan mérve végig végül felsóhajtott. Előhalászott a pult alól egy lapot, firkált rá valamit, majd lepecsételte és felém nyújtotta.
- Ne is lássalak! – morgott rám. – Szerencséd, hogy édesapád már kifizette a kórházi számládat, szóval menj!
- Köszönöm! – vettem el tőle az igazolást.
Fél siker. – gondoltam, majd MinHához léptem, aki az egyik padon foglalt helyet, rám várva, míg én intézkedem.
- Menjünk! – szóltam a szöszire, aki azonnal mozdult is a szavaimra.

Már a hazafele vezető úton lépkedtünk, mikor elmosolyodva néztem barátnőmre. Hirtelen fakadtam ki, így vigyorom majdhogynem fülemig ért.
- El tudod ezt hinni?  Már csak anyuéknak kell elengedniük, és mehetek Szöulba!
- Menő! – válaszolta ő is rám villantva fehér fogsorát. – Irigyellek ám!
Izgatottságomban elnevettem magam, és egy helyben kezdtem pattogni, ám barátnőm oldalba vágott, így azonnal leálltam, és nagyokat pislogva meredtem rá.
- Hé! 
- El ne felejts aláírást szerezni tőle!
- Tessék? – ekkor megszeppenve néztem rá. Hirtelen nem állt össze a kép, hogy miről is beszél.
- J-Hope! Tőle! – ütött meg még egyszer, ám most a karomat találta el.
Azonnal megfogtam az érintett kezem, és egy kicsit elhúzódtam tőle, de ekkorra már visszatért a mosoly az arcomra.
- Jól van! – kuncogtam picit – Felfogtam! Kérni fogok, oké?
- Oké! – mosolyodott el még jobban, majd, mint aki jól végezte dolgát ugrándozva ment tovább, engem hátrahagyva. 

Nagy kerek kölyökkutya szemekkel néztem nevelőszüleimre. Az otthonunk nappalijának kellős közepén álltam, míg ők a kanapén ültek, és engem figyeltek. Anyám meglepett volt, ám apám arcán az a válasz látszódott, amit nem akartam elfogadni. 
- Szóval – kezdett bele apám – azt mondod, hogy ha elengedünk, lemondasz a nyári külföldi utazásról, amit már egy éve tervezel?
- Igen!
- Kihagynád az iskolát.
Apu azonnal megfogta a számára lényeges dolgot. Tudtam, hogy őt lesz nehezebb megtörni. Már mindent felajánlottam, amit csak tudtam; mosogatás, takarítás, vasalás. Még a kertet is képes voltam volna nekiállni egyedül összepakolni, de ez sem hatotta meg őket. 
- Igen, ez igaz, de…
- De?
- De, ha most megengeditek, ígérem, többet nem hagyom ki! Úgy is csak egy hét van vissza a tavaszi szünetig. Mindenből jól állok, nincs mit javítanom. 
Szüleim összenéztek tanakodva. Éreztem, hogy veszíteni fogok ellenük. Muszáj voltam bedobni az ütőkártyámat. 
- Szeretném megismerni a bátyámat!
Apám egy pillanat erejéig lehunyta a szemeit, és lassan engedte ki az oxigént a tüdejéből. 
- Mikor indulna vissza a fiú?
- Ma este.
- Pontosabban hánykor?
- Négykor kellene találkoznom vele, hogy felvegyen.
Anyu ekkor a nagy faliórára pillantott, ami a nappali egyik falán lógott. 
- Még van három óra addig.
- Elég idő az összepakolni? 
Azonnal megértettem édesapám szavait. Egy pillanat alatt köztük termettem, és magamhoz vonva őket szoros ölelést adtam nekik. 
- Annyira köszönöm! Ti vagytok a legjobbak!
Apu gyengéden próbált eltolni magától, míg anyám mosolyogva simított végig a hátamon.
- Siess, össze kell pakolnod! –szólalt meg ismét apám, ám hangjából hallottam, hogy mosolyog.
- Megyek is! – keltem fel tőlük, majd a szobám felé vettem az irányt. 

Ahogy beértem a kis barlangomba, elővettem az utazótáskámat, amibe sok ruha bele fért. Jimin nem mondta, hogy hány napra mehetek, viszont mivel Taehyung egy hetes kiírást javasolt viszek inkább egy hétre elegendő cuccot. Inkább maradjon nálam több, amit nem használok, mint hogy kevés legyen az, amit viszek.
Egy óra tökéletesen elég volt ahhoz, hogy minden dolgomat a táskámba pakoljak. Tisztálkodási szerek, némi smink és ruha. Mi más kellene még? A laptopom elé ültem, majd elkezdtem böngészni a netet. Kíváncsi voltam, hogy van-e valami hír arról, hogy Jimin és Taehyung Busanban van jelenleg, de akármennyi oldalt is néztem át, sehol sem találtam erre utaló cikkeket. Jól el tudták rejteni azt, hogy ide utaztak. Megnyugtató ez, hiszen akkor nem nagyon lesz nyoma annak sem, hogy én hozzájuk utazok. 
Kíváncsi vagyok, milyen is az a hely ahol laknak. Nagyjából van elképzelésem róla, de csak nem olyan nyomasztó az a lakrész, mint a kollégiumok. Eddig csak olyan kolit láttam, ahol emeletes ágyak vannak, és elég kis szobák. Közös zuhanyzó, és étkező. A fiúk biztos kaptak valami jól kinéző lakást, ahol felosztva egymás között a szobákat ott élnek.
Annyira belemerültem a netezésbe, hogy teljesen elrepült az idő. Észre sem vettem, hogy már csak fél órám van összeszedni magam, és a teázó elé érni. Azonnal kikapcsoltam a számítógépemet, majd azt is a táskába tettem. Felvettem magamra egy farmert, egy laza, szinte már bő pólót, és az egyik kedvenc pulóveremet. Annyira kedvencem volt ez a piros színű ruhadarab, hogy ha tehettem minden hideg napon ezt hordtam idehaza. Szerettem, mivel nagy volt, így könnyen el tudtam bújni benne, ha úgy tartotta kedvem. MinHa szentül meg volt győződve, hogy ez egy férfi pulóver. Felkaptam magamra egy fekete sportcipőt, majd egy tavaszias kabátot. 
- Elmentem! 
- Kicsim! –anyu azonnal az előszobába lépett, majd szorosan magához ölelt- Vigyázz magadra, és hívj fel minket, ha valami baj van!
- Nem lesz semmi baj anyu! –mosolyogva öleltem vissza. – Ígérem!
Elváltam édesanyámtól, majd apura néztem, aki a konyha ajtófélfájának dőlve intett a kezével.  

Utáltam magam, ami miatt nem a gurulós bőröndömet hoztam el, a sporttáska helyett. Nem is tudom mi volt az az indok, ami miatt emellett a táska mellett döntöttem. Az biztos, hogy nem gondoltam át normálisan, mekkora súlyt kell cipelnem át a városon. Nagy küzdelmek közepette érkeztem meg a The Min teázó elé. Nem láttam még Jimint, és Taehyungot sem, így megálltam az üzlet előtt, és a nehéz táskámat magam elé ejtettem. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd lehunyva szemem próbáltam visszaállítani légzésem a normális állapotába. 
Vagy már 10 perce álldogáltam egy helyben. Eközben elővettem a fülhallgatómat, hogy legalább zenét hallgatva teljen el a várakozás. Lábammal akaratlanul is az ütemet doboltam, szememet lehunytam és úgy dúdoltam magamban az ’I need U’ szövegét. A dalok sorra követték egymást, és ezt csak akkor vettem észre, mikor a zene hirtelen megszakadt. Ekkor pattant csak ki a szemem, hogy felfigyeljek, megint ki vette ki a fülemből a mini hangszórókat.

- Mit hallgatsz? 
Megszeppenve néztem, hogy Taehyung alig fél méterre áll tőlem. Amint feltette a kérdést, már a választ keresve, fülébe dugta a fehér fülhallgatómat. 
- Oh, ezt a számot én is szeretem. –nézett szemeimbe mosolyogva.
- Persze, hogy szereted. –oldalra pillantottam, el róla. – Hiszen te énekelsz benne.
A fiún csak egy sapka volt, most szájmaszkot nem viselt. Ruháját reggel óta nem váltotta le. 
- Gyertek már!
A hang felé figyeltem. Csak akkor vettem észre, hogy az üzlet előtt egy fekete kocsi áll, annak oldalán pedig bátyám figyel minket a nyitott ajtóból. 
- Jól van! – szólt vissza neki, az előttem álló srác, majd lehajolva felvette a táskámat.
- Mit csinálsz? 
- Segítek vinni. Nehéz egy kicsit, nem? Egy évre jössz hozzánk? –mosolyogva indult meg Jimin felé, én pedig lassú léptekkel követtem.
- Nem, de azt sem tudom, hogy meddig maradhatok. –magyaráztam. – szóval inkább többet pakoltam. 
Tae kinyitva a kocsi csomagtartóját betette a sporttáskámat, majd felém nézett, és nyújtotta a kezét. Értetlenül néztem.
- Táska?
- Tessék?
- A hátitáskádat, ne tegyük hátra?
- Áh, nem! Köszönöm. Ez jó, ha a közelemben van. –mosolyogva néztem rá, mire csak bólintott, és lecsukta a kocsi hátulját.
- Gyertek, induljunk!
Jimin végigmért, de nem szólva semmit beszállt a kormányhoz. Tae az egyik hátsó ülésen foglalt helyet, én pedig mellette. Jimin melletti ülés tele volt pakolva, így oda nem tudott volna ülni senki sem. 
Kellemes illat volt az autóba. Vaníllia. Szerettem ezt az illatot, így máris nyugodtabb voltam, mint azt gondoltam volna.
- Hogy vetted rá a szüleidet? – Nézett hátra Jimin. Én ültem mögötte. 
- Meggyőző tudok lenni, ha akarok. –mondtam büszkén.
- Áh, nem rossz. –végigmért – biztonsági öv!

Azonnal cselekedtem is, és magam elé húztam az övet. Taehyung is követte a példámat. A szürke hajú srác ekkor elégedett mosolyt vágva fordult előre, és elfordította a kulcsot a zárban. A motor felbőgött, majd el is indultunk. 
Elindultunk Szöulba. Két idollal az oldalamon. 

Who Am I? 8.fejezet

8.fejezet

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.
- Mondtam, hogy nem kell sietned. 
Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.
- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta. 
Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.
- Tényleg él a húgod?
- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.
Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.
- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.
- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba. 
Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.
Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanya pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea. 
- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.
- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.
Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs. 
- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied. 
Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.
- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.
- Ugye? Miben hasonlítotok még?
- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.
- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.
A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.
- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.
Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.
- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.
- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.
- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.
- Ő is egy rajongó?
- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.
- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.
- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.
- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.
Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?
- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?
- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~ 
Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!
A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.
- Biztos rosszul látta.
Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.
- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.
Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!
Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.
- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.
Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából. 
- Inkább kérdezzetek!
Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.
Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.
- Ki a kedvenced a bandából?
- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve. 
- Jól hallottad!
- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.
- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?
Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.
- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?
- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?
- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.
- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.
Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez? 
- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.
- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.
- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.
- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?
- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.
Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat. 
- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.
- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.
- Nem. 
- Ez annyira kellemetlen.
- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti. 
- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?
- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.
- Ezt hogy érted?
- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.
- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.
- Milyen stílusban táncoltál? 
- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.
 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.
- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.
- Tessék? –néztem rá döbbenten.
- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.
- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.
- Pontosan!
- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.
- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.
- Menjek veletek?
- Igen.
- Szöulba?
- Igen.
- A BigHit épületébe?
- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.
- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.
- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem. 
Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.
- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?
- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem. 
- Menjünk!

Not today-Prológus

Not today

Prológus – Jimin pov.

Dankook University, röviden DKU. Ez az a hely, ahova rengetek fiatal és tehetséges koreai szeretne bekerülni. Szeretnék hencegni vele, hogy én már itt tanulok. Biztosan sokan irigykednének, csodálnának, kérdezősködnének. Ha feltennék a kérdést, hogy tényleg olyan jó az iskola mint a hírneve, azt kellene mondanom, hogy igen. De akkor hazudnék. A hazugságot meg mindennél jobban gyűlölöm. Ezért inkább csak annyit mondok, hogy egyetemre járok. Ha megkérdezik, hogy melyikre, kikerülöm a témát. Felmerült bennetek a kérdés, hogy miért nem jó az egyetem? A válaszom az, hogy az oktatás, a tanárok, a technika és a tudás, amit megszerzel itt az tökéletes. Egy dolog azonban mindent tönkre tesz... Park Jimin a nevem. Huszonegy éves egyetemista vagyok és két tűz között vagyok. Vagy inkább úgy jellemezném, hogy a két legjobb barátom a tűz és a víz.

Az egyetemen több kar is van. Mindenki békésen megvan egymás mellett, kivéve az ének és a tánc kart. Örök rivalizálás megy közöttük. A két osztály legjobbjai mindig versengenek egymással. Az osztályok megszavazzák a legtehetségesebb embert és ők kénytelenek képviselni mindenkit, különben pokollá változik az életük. Nos, én vagyok itt a legnagyobb különc az iskolában, ugyanis igazgatói engedéllyel mind a két karra járok. Nehezen megoldható és nagyon fárasztó, de mindent megteszek azért, hogy egyszer az egyik legelismertebb előadó lehessek világszerte. Mind a két karon van egy-egy jó barátom. A táncról Jeon Jungkook, az énekről Kim Taehyung. Mind a ketten nagyon tehetséges és karizmatikus emberek. Ezáltal ők váltak az osztályuk legjobbjaivá, akik mindig rivalizálnak egymással...

– Hé! Vigyázz, hová nyúlkálsz V! Kook elveri a segged!
– Fogd be a szád, nincs hozzá közöd!
Megint elkezdődött. Minden ebédszünetben - mikor egy órát kaptunk tizenöt perc helyett - ez történt. Felemeltem a fejemet a padról. Épp az ének kar óráin vettem részt. Az osztályterem teljesen üres volt. Kelletlenül feltápászkodtam a székemből és az ajtóhoz csoszogtam. Igyekeztem kitörölni az álmot a szememből. Előttem egy seregnyi fiatal állt egy kört alkotva. Tudtam, mi folyik annak a bizonyos körnek a közepén.
– Felébredtél, Jimin?- egy vidám hang szólalt meg mögöttem. Felismertem anélkül, hogy hátra néztem volna. Kim Nam Joon sorolt be mellém.
– Ja.- motyogtam az orrom alatt. A fiú a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
– Nem nézzük meg, mi folyik ott?

Biccentettem egyet, de tudtam, hogy mi történik. Legalábbis azt hittem. Nam Joon vezetésével előre törtünk a tömegben. Mikor a legelső sorhoz értünk, ugyanolyan tátott szájjal néztünk, mint a többi hallgató. A jelenet akkor annyira az agyamba vésődött, hogy a mai napig sem tudom kitörölni. Kookie háttal a falnak tapadva, hatalmas szemekkel nézett az előtte álló Tae Hyungra. A vékonyabbik fiú kezeivel közre fogta a táncos lábú Kookiet. Nem ez volt a döbbenetet kiváltó dolog, hanem Tae szája, ahogy épp a kar legfiatalabb tagját csókolta...
Talán túl előre ugrottam a sztoriban. Talán kezdjük az elején, mikor még nem voltak ilyen... közvetlen viszonyban egymással. Azzal a bizonyos évnyitóval.