Who Am I? 9.fejezet

9.fejezet

Mivel még csak délelőtt tizenegy óra volt, így rengeteg idő állt rendelkezésemre, hogy elintézzek mindent ahhoz, hogy a két fiúval tudjak menni Szöulba. A legnehezebb rész az volt a tervnek, hogy a nevelőszüleimet meggyőzzem az utazásról.
Délben MinHa bejött értem a kórházba, és meglepetésemre elég összeszedettem viselkedett a két idol jelenlétében. Esküdni mertem volna, hogy ugyan úgy jelenetet fog rendezni, akár csak az álmomban.

- Add meg a telefonszámod! – nyújtotta felém Jimin a mobilját, amit habozva, de elvettem. – Így fel tudlak hívni, hogy hol találkozzunk, mielőtt indulnánk. Plusz, ha kérdésed van, akkor nyugodtan írj üzenetet.
Jogos indok. Beírtam a számomat a fiú készülékébe, majd visszanyújtottam neki. Ő pár kattintással beírta a nevemet, illetve felhívott. Azonnal a telefonom után nyúltam, majd felnéztem rá, miután kinyomta a hívást. 
- Igazából találkozhatnánk a teázó előtt is, azt mind a ketten ismerjük. – ajánlottam fel a találka helyszínét, mire bátyám csak bólintott egyetértően.
- Akkor legyen az. – mosolygott rám. – Mi Taehyunggal elintézünk pár dolgot, hogy velünk jössz. Jó, ha legalább a srácok tudnak az érkezésedről. Délután négykor találkozunk, elég annyi idő?
- Persze.
Percek múltán már a kórház információs pultjánál próbáltam rávenni az ottani nővért, hogy ő, vagy a kezelőorvosom írjon ki az iskolából egy hétre. 
- Milyen indokból írnánk igazolást?
- Nem érzem jól magam. Sosem fordult még elő velem, hogy rohamom legyen, vagy elájuljak, így kicsit félek, hogy újra megtörténik.
Látszólag az előttem álló barna haját kontyban viselő nővér nem igazán akarta beadni a derekát. Összefonta maga előtt a kezeit.
- Már elmúlt a veszély. Csak annyit kell tenned, hogy nem eszel mogyorót tartalmazó ételeket, és mindig magadnál tartod a gyógyszert, hogy ha netán mégis ennél mogyorószármazékokat. 
- Igen, ezt elmondta az orvos is. Viszont a biztonság kedvéért szeretnék otthon maradni.
Nem tágítottam. Muszáj volt ezt elintéznem, hogy eljussak Szöulba. A nővér már a saját orrnyergét masszírozta ujjaival. Karikás szemei voltak, így arra következtettem, hogy elég hosszú és fárasztó műszakja lehetett, és még ki tudja, hogy hány óra múlva van, még míg befejezi a munkáját.
- Feltételezem semmi kedve velem vitatkozni, így mi lenne, ha szerezne nekem egy igazolást, és már le is lépnék? – tettem fel az ajánlatom, mire a nő elég alaposan mérve végig végül felsóhajtott. Előhalászott a pult alól egy lapot, firkált rá valamit, majd lepecsételte és felém nyújtotta.
- Ne is lássalak! – morgott rám. – Szerencséd, hogy édesapád már kifizette a kórházi számládat, szóval menj!
- Köszönöm! – vettem el tőle az igazolást.
Fél siker. – gondoltam, majd MinHához léptem, aki az egyik padon foglalt helyet, rám várva, míg én intézkedem.
- Menjünk! – szóltam a szöszire, aki azonnal mozdult is a szavaimra.

Már a hazafele vezető úton lépkedtünk, mikor elmosolyodva néztem barátnőmre. Hirtelen fakadtam ki, így vigyorom majdhogynem fülemig ért.
- El tudod ezt hinni?  Már csak anyuéknak kell elengedniük, és mehetek Szöulba!
- Menő! – válaszolta ő is rám villantva fehér fogsorát. – Irigyellek ám!
Izgatottságomban elnevettem magam, és egy helyben kezdtem pattogni, ám barátnőm oldalba vágott, így azonnal leálltam, és nagyokat pislogva meredtem rá.
- Hé! 
- El ne felejts aláírást szerezni tőle!
- Tessék? – ekkor megszeppenve néztem rá. Hirtelen nem állt össze a kép, hogy miről is beszél.
- J-Hope! Tőle! – ütött meg még egyszer, ám most a karomat találta el.
Azonnal megfogtam az érintett kezem, és egy kicsit elhúzódtam tőle, de ekkorra már visszatért a mosoly az arcomra.
- Jól van! – kuncogtam picit – Felfogtam! Kérni fogok, oké?
- Oké! – mosolyodott el még jobban, majd, mint aki jól végezte dolgát ugrándozva ment tovább, engem hátrahagyva. 

Nagy kerek kölyökkutya szemekkel néztem nevelőszüleimre. Az otthonunk nappalijának kellős közepén álltam, míg ők a kanapén ültek, és engem figyeltek. Anyám meglepett volt, ám apám arcán az a válasz látszódott, amit nem akartam elfogadni. 
- Szóval – kezdett bele apám – azt mondod, hogy ha elengedünk, lemondasz a nyári külföldi utazásról, amit már egy éve tervezel?
- Igen!
- Kihagynád az iskolát.
Apu azonnal megfogta a számára lényeges dolgot. Tudtam, hogy őt lesz nehezebb megtörni. Már mindent felajánlottam, amit csak tudtam; mosogatás, takarítás, vasalás. Még a kertet is képes voltam volna nekiállni egyedül összepakolni, de ez sem hatotta meg őket. 
- Igen, ez igaz, de…
- De?
- De, ha most megengeditek, ígérem, többet nem hagyom ki! Úgy is csak egy hét van vissza a tavaszi szünetig. Mindenből jól állok, nincs mit javítanom. 
Szüleim összenéztek tanakodva. Éreztem, hogy veszíteni fogok ellenük. Muszáj voltam bedobni az ütőkártyámat. 
- Szeretném megismerni a bátyámat!
Apám egy pillanat erejéig lehunyta a szemeit, és lassan engedte ki az oxigént a tüdejéből. 
- Mikor indulna vissza a fiú?
- Ma este.
- Pontosabban hánykor?
- Négykor kellene találkoznom vele, hogy felvegyen.
Anyu ekkor a nagy faliórára pillantott, ami a nappali egyik falán lógott. 
- Még van három óra addig.
- Elég idő az összepakolni? 
Azonnal megértettem édesapám szavait. Egy pillanat alatt köztük termettem, és magamhoz vonva őket szoros ölelést adtam nekik. 
- Annyira köszönöm! Ti vagytok a legjobbak!
Apu gyengéden próbált eltolni magától, míg anyám mosolyogva simított végig a hátamon.
- Siess, össze kell pakolnod! –szólalt meg ismét apám, ám hangjából hallottam, hogy mosolyog.
- Megyek is! – keltem fel tőlük, majd a szobám felé vettem az irányt. 

Ahogy beértem a kis barlangomba, elővettem az utazótáskámat, amibe sok ruha bele fért. Jimin nem mondta, hogy hány napra mehetek, viszont mivel Taehyung egy hetes kiírást javasolt viszek inkább egy hétre elegendő cuccot. Inkább maradjon nálam több, amit nem használok, mint hogy kevés legyen az, amit viszek.
Egy óra tökéletesen elég volt ahhoz, hogy minden dolgomat a táskámba pakoljak. Tisztálkodási szerek, némi smink és ruha. Mi más kellene még? A laptopom elé ültem, majd elkezdtem böngészni a netet. Kíváncsi voltam, hogy van-e valami hír arról, hogy Jimin és Taehyung Busanban van jelenleg, de akármennyi oldalt is néztem át, sehol sem találtam erre utaló cikkeket. Jól el tudták rejteni azt, hogy ide utaztak. Megnyugtató ez, hiszen akkor nem nagyon lesz nyoma annak sem, hogy én hozzájuk utazok. 
Kíváncsi vagyok, milyen is az a hely ahol laknak. Nagyjából van elképzelésem róla, de csak nem olyan nyomasztó az a lakrész, mint a kollégiumok. Eddig csak olyan kolit láttam, ahol emeletes ágyak vannak, és elég kis szobák. Közös zuhanyzó, és étkező. A fiúk biztos kaptak valami jól kinéző lakást, ahol felosztva egymás között a szobákat ott élnek.
Annyira belemerültem a netezésbe, hogy teljesen elrepült az idő. Észre sem vettem, hogy már csak fél órám van összeszedni magam, és a teázó elé érni. Azonnal kikapcsoltam a számítógépemet, majd azt is a táskába tettem. Felvettem magamra egy farmert, egy laza, szinte már bő pólót, és az egyik kedvenc pulóveremet. Annyira kedvencem volt ez a piros színű ruhadarab, hogy ha tehettem minden hideg napon ezt hordtam idehaza. Szerettem, mivel nagy volt, így könnyen el tudtam bújni benne, ha úgy tartotta kedvem. MinHa szentül meg volt győződve, hogy ez egy férfi pulóver. Felkaptam magamra egy fekete sportcipőt, majd egy tavaszias kabátot. 
- Elmentem! 
- Kicsim! –anyu azonnal az előszobába lépett, majd szorosan magához ölelt- Vigyázz magadra, és hívj fel minket, ha valami baj van!
- Nem lesz semmi baj anyu! –mosolyogva öleltem vissza. – Ígérem!
Elváltam édesanyámtól, majd apura néztem, aki a konyha ajtófélfájának dőlve intett a kezével.  

Utáltam magam, ami miatt nem a gurulós bőröndömet hoztam el, a sporttáska helyett. Nem is tudom mi volt az az indok, ami miatt emellett a táska mellett döntöttem. Az biztos, hogy nem gondoltam át normálisan, mekkora súlyt kell cipelnem át a városon. Nagy küzdelmek közepette érkeztem meg a The Min teázó elé. Nem láttam még Jimint, és Taehyungot sem, így megálltam az üzlet előtt, és a nehéz táskámat magam elé ejtettem. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd lehunyva szemem próbáltam visszaállítani légzésem a normális állapotába. 
Vagy már 10 perce álldogáltam egy helyben. Eközben elővettem a fülhallgatómat, hogy legalább zenét hallgatva teljen el a várakozás. Lábammal akaratlanul is az ütemet doboltam, szememet lehunytam és úgy dúdoltam magamban az ’I need U’ szövegét. A dalok sorra követték egymást, és ezt csak akkor vettem észre, mikor a zene hirtelen megszakadt. Ekkor pattant csak ki a szemem, hogy felfigyeljek, megint ki vette ki a fülemből a mini hangszórókat.

- Mit hallgatsz? 
Megszeppenve néztem, hogy Taehyung alig fél méterre áll tőlem. Amint feltette a kérdést, már a választ keresve, fülébe dugta a fehér fülhallgatómat. 
- Oh, ezt a számot én is szeretem. –nézett szemeimbe mosolyogva.
- Persze, hogy szereted. –oldalra pillantottam, el róla. – Hiszen te énekelsz benne.
A fiún csak egy sapka volt, most szájmaszkot nem viselt. Ruháját reggel óta nem váltotta le. 
- Gyertek már!
A hang felé figyeltem. Csak akkor vettem észre, hogy az üzlet előtt egy fekete kocsi áll, annak oldalán pedig bátyám figyel minket a nyitott ajtóból. 
- Jól van! – szólt vissza neki, az előttem álló srác, majd lehajolva felvette a táskámat.
- Mit csinálsz? 
- Segítek vinni. Nehéz egy kicsit, nem? Egy évre jössz hozzánk? –mosolyogva indult meg Jimin felé, én pedig lassú léptekkel követtem.
- Nem, de azt sem tudom, hogy meddig maradhatok. –magyaráztam. – szóval inkább többet pakoltam. 
Tae kinyitva a kocsi csomagtartóját betette a sporttáskámat, majd felém nézett, és nyújtotta a kezét. Értetlenül néztem.
- Táska?
- Tessék?
- A hátitáskádat, ne tegyük hátra?
- Áh, nem! Köszönöm. Ez jó, ha a közelemben van. –mosolyogva néztem rá, mire csak bólintott, és lecsukta a kocsi hátulját.
- Gyertek, induljunk!
Jimin végigmért, de nem szólva semmit beszállt a kormányhoz. Tae az egyik hátsó ülésen foglalt helyet, én pedig mellette. Jimin melletti ülés tele volt pakolva, így oda nem tudott volna ülni senki sem. 
Kellemes illat volt az autóba. Vaníllia. Szerettem ezt az illatot, így máris nyugodtabb voltam, mint azt gondoltam volna.
- Hogy vetted rá a szüleidet? – Nézett hátra Jimin. Én ültem mögötte. 
- Meggyőző tudok lenni, ha akarok. –mondtam büszkén.
- Áh, nem rossz. –végigmért – biztonsági öv!

Azonnal cselekedtem is, és magam elé húztam az övet. Taehyung is követte a példámat. A szürke hajú srác ekkor elégedett mosolyt vágva fordult előre, és elfordította a kulcsot a zárban. A motor felbőgött, majd el is indultunk. 
Elindultunk Szöulba. Két idollal az oldalamon. 

Who Am I? 8.fejezet

8.fejezet

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.
- Mondtam, hogy nem kell sietned. 
Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.
- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta. 
Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.
- Tényleg él a húgod?
- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.
Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.
- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.
- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba. 
Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.
Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanya pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea. 
- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.
- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.
Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs. 
- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied. 
Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.
- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.
- Ugye? Miben hasonlítotok még?
- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.
- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.
A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.
- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.
Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.
- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.
- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.
- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.
- Ő is egy rajongó?
- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.
- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.
- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.
- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.
Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?
- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?
- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~ 
Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!
A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.
- Biztos rosszul látta.
Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.
- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.
Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!
Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.
- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.
Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából. 
- Inkább kérdezzetek!
Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.
Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.
- Ki a kedvenced a bandából?
- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve. 
- Jól hallottad!
- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.
- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?
Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.
- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?
- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?
- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.
- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.
Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez? 
- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.
- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.
- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.
- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?
- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.
Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat. 
- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.
- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.
- Nem. 
- Ez annyira kellemetlen.
- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti. 
- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?
- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.
- Ezt hogy érted?
- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.
- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.
- Milyen stílusban táncoltál? 
- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.
 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.
- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.
- Tessék? –néztem rá döbbenten.
- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.
- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.
- Pontosan!
- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.
- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.
- Menjek veletek?
- Igen.
- Szöulba?
- Igen.
- A BigHit épületébe?
- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.
- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.
- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem. 
Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.
- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?
- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem. 
- Menjünk!