Who Am I? 8.fejezet

8.fejezet

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.
- Mondtam, hogy nem kell sietned. 
Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.
- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta. 
Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.
- Tényleg él a húgod?
- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.
Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.
- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.
- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba. 
Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.
Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanya pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea. 
- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.
- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.
Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs. 
- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied. 
Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.
- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.
- Ugye? Miben hasonlítotok még?
- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.
- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.
A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.
- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.
Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.
- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.
- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.
- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.
- Ő is egy rajongó?
- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.
- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.
- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.
- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.
Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?
- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?
- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~ 
Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!
A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.
- Biztos rosszul látta.
Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.
- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.
Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!
Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.
- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.
Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából. 
- Inkább kérdezzetek!
Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.
Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.
- Ki a kedvenced a bandából?
- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve. 
- Jól hallottad!
- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.
- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?
Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.
- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?
- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?
- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.
- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.
Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez? 
- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.
- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.
- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.
- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?
- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.
Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat. 
- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.
- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.
- Nem. 
- Ez annyira kellemetlen.
- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti. 
- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?
- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.
- Ezt hogy érted?
- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.
- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.
- Milyen stílusban táncoltál? 
- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.
 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.
- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.
- Tessék? –néztem rá döbbenten.
- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.
- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.
- Pontosan!
- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.
- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.
- Menjek veletek?
- Igen.
- Szöulba?
- Igen.
- A BigHit épületébe?
- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.
- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.
- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem. 
Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.
- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?
- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem. 
- Menjünk!

Who Am I? 7.fejezet

7.fejezet

Lassú, tompa hang csengett fel. Csipogtak, mint ha egy beállított gépszerkezetet jelezne valamit. Az egész testem sajgott, éreztem, hogy nehéz a testem. Szemeimet csak akkor nyitottam ki, mikor meghallottam a nevemet.
- Min Sun Gi.
Lassan emeltem fel szemhéjamat, és a hang felé fordultam. Egy fehér köpenyes férfi állt mellettem, miközben MinHának folytatta mondandóját.
- Most már nem lesz semmi gond. Szerencsére hamar behozták, így kezelésbe tudtuk venni. Egy kis pihenésre van szüksége. 
Kezelés De, hiszen előbb még a moziban voltam.
- Rendben van Doktorúr, köszönjük! - csengett fel vérszerinti apám mély hangja. 
Csak ekkor kezdtem el körbenézni. Lassan mozgatva fejem mértem fel a terepet. Kórterem. Egy kórteremben voltam. Jobbomon állt a köpenyes, és barátnőm MinHa. Szerencsétlen lányt még nem láttam ilyen ramaty állapotban. A szemeit kisírta, és a sminkjét sem törölte le, pedig teljesen elfolyt a könnyei miatt. Kezeit maga előtt ökölbe szorította, úgy itta az orvos szavait.
Mellette állt apám, aki összeszedetten bólintott, ahogy hallgatta az utasításokat a kezelésemmel kapcsolatban.

- Felébredt.  - Ekkor néztem a bal oldalamra. Park Jimin ült mellettem, és merev tekintettel nézett le rám. 
Nem kellett több, MinHa azonnal rám vetette magát, és megragadva kezem sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Azt hittem, már sose kelsz fel Sunny! Tudod mennyire megijesztettél
- Mi történt? - próbáltam feleszmélni.
- Az történt, hogy mogyoró volt abba a sütibe, amit kértünk neked.  - válaszolta egyből a szőke barátnőm. - Elkezdted kapkodni a levegőt, majd összeestél.
- Mogyoró?
- Igen. Mint kiderült, allergiás a mogyoróra. – válaszolta meg kérdésemet az orvos.
Áh, szóval ez történt. - Gondoltam magamba, majd lassan kifújtam a levegőt. Nem hittem volna, hogy valaha is allergiás leszek bármire. Könnyen meg tudtam enni eddig bármit, bár ha belegondolok mogyorós dolgokat nem is ettem még, vagy csak nem tudtam róla.
- Kis mennyiségben nem okoz gondot, de úgy látszik most mégis bekövetkezett a baj.
- Úgy aggódtam! –jajgatott barátnőm, aki még erősebben megszorította a kezem. 
Megszorítottam MinHa kézfejét, hogy kicsit éreztessem vele, jobban vagyok. Természetesen nem voltam jól, és nekem még mindig Jungkook járt a fejembe. Tényleg, Jungkook! 
Azonnal Jimin felé fordultam.
- Hol van Jungkook és Hoseok?
A fiú eléggé érthetetlen fejet vágva nézett vissza rám. Összeráncolta homlokát, majd tekintete apánkra siklott.
- Szerintem a fejét is beverhette. 
- Mi? - néztem a fiúra, majd barátnőm szorításából kirántva mancsom, Jimin kezére fogtam, ami miatt azonnal visszarántotta rám a tekintetét. - De hiszen itt voltak. Mármint nem itt, hanem a teaházba. Elvittetek moziba.
- Sunny. - szólalt meg barátnőm kétségbeesett hangján. - Nem volt itt senki sem. Amikor édesapád bement Jimin után az irodába, te hirtelen elhúztad előlem a sütidet, és elkezdtél enni. Miután befaltad az egész szeletet, felkeltél a helyedről, és az ajtóhoz siettél. – tárta elém a történteket. 
- Miért ettem volna meg egyszerre egy egész szelet tortát? –nézte körbe. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Valami olyasmit magyaráztál, hogy szédülsz, és csak akkor mondtad, hogy nem is ettél egész nap semmit. 
Tényleg nem ettem semmit se még ma.
- Aztán az ajtónál hallgatóztál, vagy nem tudom mit csináltál, de én csak annyit láttam, hogy összeesel. – MinHa elhalt hangján sorolta a mondatait. 
- A barátnőd ijedt hangja miatt mentünk ki. –szólalt meg apám, aki kezét a szőkeség vállára tette. – Szólítgatott téged, de nem voltál magadnál.
- Oh, értem. –mondtam szinte semleges hangnembe. Ismételten Jiminre néztem. – Akkor, nem is mentünk moziba?
- Nem. –vágta rá egyből. – Te tényleg beüthetted a fejed. –sóhajtotta. Most láttam meg először Jimin aggodalmas tekintetét. 
- Na, de.. –nyögtem ki alig hallhatóan, de nem tudtam folytatni a mondatot. 
Nem értettem, akkor most mi is van? Meg se történt az, hogy elmentünk moziba? Vagyis, még a másik két srác se jött be a teaházba? Teljesen össze vagyok zavarodva.
- Meddig kell még kórházban lennie? –barátnőm az orvos felé fordulva tette fel a kérdést.
- Mivel már túl van az életveszélyen, így csak estig tartjuk bent. Minden esetre, kellene magánál hordania ezentúl egy gyógyszert, ami ilyen esetekbe jól fog jönni. 
- Köszönjük. –apám tisztelettudóan meghajolt az orvos előtt, aki végül távozott is a kórteremből. – Sun Gi. –fordult ekkor felém. – Nem kell megijedned. A feleségem is allergiás a mogyoróra, szóval valószínűleg tőle örökölted. 
- Értem. 
- MinHa, tudnál maradni estig a lányommal? Nekem vissza kell mennem a teaházba, elintézni pár dolgot.  
- Persze, ez természetes. 

Perceken belül kettesben maradtam a barátnőmmel. Apán a telefonját a füléhez tartva sétált ki a kórteremből, miközben a ’The Min’ teaházról beszélt valakivel. Jimin követte apánkat, ám arckifejezését nem tudtam hova tenni. Tekintetéből le lehetett olvasni az aggodalmat, és a kíváncsiságot is. Ahogy kisétált tőlem végig engem figyelt.
A napom hátralévő része azzal telt, hogy MinHa ezernyi történetet, pletykát és nézőpontot osztott meg velem, szinte minden témáról, ami eszébe jutott. Próbáltam rá figyelni, komolyan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosdós jelenet, annyira a fejembe égett, hogy akármennyire is próbáltam elfelejteni, vagy nem gondolni rá, nem ment. Képtelenség volt nem rá gondolni. Ám akárhányszor eszembe jutott a fiatal srác szemei, ahogy rám néztek, éreztem, hogy elvörösödöm. Mégis miféle álom volt ez? És ami a legfontosabb, miért így ért véget?
- Ahj, ez annyira bosszantó! – tört ki belőlem a gondolat, mire a szőke barátnők csak együttértően bólogatott.
- Ugye? Én is ezt mondom. 
MinHa az ágyam végében ült, szembe velem, törökülésben. Kezeiben a telefonját nyomkodva, miközben folytatta az abból való felolvasását.
- „Örökre együtt!” Ah, ez annyira gáz! –nézett fel a szemeimbe. – Ha nem lépett volna közbe az a ribanc, akkor most velem járna az a srác. Teljesen kiakaszt!
Mi van? Teljesen kizökkentem abból, amit a szöszi magyarázott nekem. 
- Na igen… - helyeseltem, hogy ne tűnjön fel neki, hogy teljesen máshol járt az eszem.
- Jól vagy? Kivörösödtél. 
- Persze. –megfogtam a saját arcom. Lángolt. – Viszont, kicsit fáradt vagyok. Menj haza nyugodtan, én meg lefekszem aludni. Fáradt vagyok kicsit.
- Rendben van Sunny. 
Azonnal kimászott az ágyamból, majd felvette magas sarkúját.
- Holnap is eljövök, oké?
- Oké.
Mosolyogva öleltük meg egymást, majd elválva tőle a szőke tincseit átlendítette a vállán. Felvette kabátját, majd elköszönve ismét tőlem kilépett a szobából, így egyedül hagyva engem a gondolataimmal.

Másnap sajgó fejfájásom ellenére meglehetősen jól ébredtem. Fogalmam sincs, hogy meddig lehettem éber a kavargó gondolataim miatt. Éjszaka még arra is vettem a fáradtságot, hogy a telefonomról böngészve, olyan híreket keressek, ami a BTS tagok jelenlegi helyzetéről ad információt. Természetesen semmi friss infót nem találtam róluk. Mindenhol csak az új albumuk előkészületeiről volt szó, illetve arról, hogy milyen cukik is a fiúk. 
A reggeli kiosztása követően csak az ágyamba feküdve pötyögtettem a telefonomat. Mázli, hogy MinHa fedez, így nevelőszüleim nem tudnak arról, hogy hol is vagyok. Jobb, ha azt tudják, hogy a szőkeségnél éjszakáztam. Erőt véve magamon, előhalásztam táskámból a fülhallgatómat, majd azt a dobhártyáimhoz helyezve visszadőltem a puha ágyba. Elindítottam az egyik BTS albumot, úgy, hogy az véletlenszerűen ossza ki a dalokat. Ha már úgy ilyen dolgok történnek velem, nehezen tudom nem az ő zenéiket hallgatni. 
Már két szám is végigjátszódott, mire az eddig lehunyva tartott szemeim hirtelen kipattantak, ahogy a fülhallgató kihúzódott a fülemből. Azonnal felültem, ahogy láttam, hogy Jimin gyönyörű íriszei figyelnek a fekete sapkája napellenzője alól. A fiú kivette kezeim közül a mobiltelefonomat, majd azt szemügyre véve, grimaszolva húzta el a száját.

- Butterfly?
Értetlenül figyeltem rá. Normálisan elhelyezkedtem az ágyban, és másik fülemből is kihúztam a mini hangszórót.
- Hogy hogy itt vagy?
Valószínűleg meglephette a kérdésem, mivel egyik szemöldökét megemelte. Körbenézett, majd egyenesen a nyitott ajtóhoz sétált és bezárta azt. Amint végzett a falappal visszasétált hozzám, és az ágy melletti székre telepedett. Amint elkényelmesedett a sapkáját levette fejéről, és beletúrt a hajába, ami ettől összekócolódott. A fejfedőt az ölébe helyezte, a telefonommal együtt, majd felém fordult.
- Kíváncsi vagyok.
- Mégis mire? –értetlenül figyeltem minden mozdulatát.
- Hogy ki vagy valójában.
A fiú dús szempillái alól nézett rám pici szemeivel. Ugyan az a szempár volt előttem, mint ami tegnap délután elhagyta a kórtermet.
- Ezt nem igazán értem. – szólaltam meg halkan.
- Amióta csak az eszemet tudom, abban a hitben éltem, hogy születésem napján a húgom meghalt. Tizennyolc év után meg elém kerülsz, azt állítva, hogy te vagy az. Szerinted ez mennyire hihető?
Elhúztam a számat, majd egy pillanatra lesütöttem szemeimet. Nem hisz nekem.
- DNS tesztem van róla, hogy Mr. Park az én apám, és én az ő lánya vagyok. – ekkor ismét felnéztem a barna szemeibe. – Ez nem elég indok számodra?
Hosszas csend ülepedett le körén. Próbáltam kitalálni, hogy mire is gondolhat miközben farkasszemet néztünk. Álltam a tekintetét, viszont a fejébe sajnos nem láttam bele. Szemeiből sem tudtam leolvasni semmit.

Ennek ellenére, csak most tudtam jobban szemügyre venni. Jimin mogyoróbarna szemei picik voltak. Ajkai dúsan zártak össze, mivel most nem beszélt. Bőre fehér volt, de nem fakó. Haja a sapka levétele miatt kócos volt, és ezt az előbbi hajba túrása is fokozta. Ahogy tegnap is, a mai napon is feketébe öltözött. Ez nála rendszeresen fordul elő? Lassan siklott végig tekintetem a fiú testén, végül az ölében megnyugvó kezét figyeltem, ahogy idegesen forgatja a telefonomat. Addig-addig forgatta, hogy valahogy feloldhatta a billentyűzetvédőmet, és megnyitotta a galériát. Valószínűleg tudta nélkül csinálta, de amint ügyetlen ujjai megnyitották az egyik albumot, kipattant a szemem. Azonnal a fi felé vetettem magam, hogy kivegyem a kezéből a készüléket. Meglehetősen gyorsak voltak a reflexei, mivel elhúzta a kezét, és vele együtt a telefont is.
- Mit az? –csengett fel hangja, majd miután lekövetkeztette, hogy a telefont bámulom, és azt akartam elvenni tőle, a kijelzőre nézett. – Oh. 
Tudtam! Tudtam, hogy ki kellett volna törölnöm azokat a képeket. Tudtam, hogy bajt hoz rám az a mappa. Hallgatnom kellett volna MinHa szavaira, hogy ne ez legyen az album neve. De mit csináltam én? Mit? Természetesen a leghülyébb, és legégőbb címet adtam az albumnak. 
- Szerelmeim? –ismételten felemelte egyik szemöldökét, és úgy nézett rám. – Komolyan? 
- Az nem az, amire gondolsz! Add vissza! 
- Nem tudom, hogy mire kéne gondolnom, ha egy fotóalbum telis tele van a képeinkkel, és ez a címe.
- Oh, ne már! –morogtam, majd kikelve az ágyból léptem elé, és kirántottam a készüléket. – Csak benne maradt. –tagadtam, majd visszaültem az ágyra.
- Aha. – nyújtotta meg kicsit a szót, majd vett egy mély levegőt. – Szóval, azt állítod, hogy a húgom vagy.
- Nem állítom, mert tényleg a húgod vagyok. – léptem ki gyorsan a képek közül, és lezártam a készüléket. – Ne hidd azt, hogy csak neked nehéz ezt megemészteni. –néztem a szemeibe. – Én is ugyan úgy le vagyok döbbenve. 
- Azt kétlem.
- Hé! Te legalább tudtál arról, hogy létezek, még ha azt is hitted, hogy halott vagyok. Én pár napja tudok arról, hogy van testvérem. Az meg még nagyobb sokk, hogy pont te vagy az. 
Kicsit felfújtam az arcomat, és úgy szűkítettem össze a szemem. Egy picit felhúzott az, hogy nem tudja elfogadni a nyilvánvalót.
- Nem is tudom. –szólalt meg végül. – Fogalmam nincs, hogy kellene kezeljelek.
- Nem kell egyből a karjaid közé zárnod, és óvnod. Nekem is új ez a dolog.
- Akkor sem tudom mit kéne tennem. - vakarta meg idegesen a tarkóját. – Ah, ez annyira…
- Kellemetlen? –folytattam, amit elkezdett. Ekkor rám nézett, majd bólintott. 
- Pont ezt akartam mondani. 
Halványan elmosolyodtam. Talán mégis igaz az, amit mondanak az ikrekről. Kötelék van köztük. Ő is halvány mosolyra húzta ajkát, ám ekkor megszólalt egy telefon. Egyből a sajátomra néztem, pedig nem is az én csengőhangom szólt. Bátyám felé pillantottam, aki kirántotta zsebéből a mobilját, és füléhez tapasztotta.
- Igen? –kis csend, majd az ajtó felé pillantott. – harminckettes szoba. Nem kell sietned.
Majd, mint aki jól végezte dolgát, letette a telefont, és újra rám nézett. Én csak nagyokat pislogtam.
- Ki volt az?
- Amennyire követed az életem, szerintem tudni fogod, ha megérkezik. 
- Tessék? 

Azonnal az ajtó felé fordultam. Nem tudom miért, de izgatott lettem. Jimin szavaiból ítélve valamelyik bandatag lesz az. Várjunk, egy tag? Minek jönne ide valamelyik? Amúgy is, ki fog jönni? Melyik fiú? Megint ezernyi kérdés jutott eszembe, aminek eredménye az lett, hogy kivörösödött az arcom. Éreztem, ahogy forrósodott a bőröm, és a szívverésem is felgyorsult. A szemeim végig a falapot figyelték, ám ekkor a kilincs lenyomódott. Az ajtó szélsebesen nyílt ki.  Teljesen ledöbbenten néztem az ajtóban álló embert.
Ő mit keres itt?

Who Am I? 1.fejezet

1.fejezet

A szemünk színétől, a hajunk színéig. Hogy mégis milyen szélesen tudunk mosolyogni, minden az, amit a szüleinkről örökült gének határoznak meg. Sosem érdekelt a biológia, és az, hogy miféle dolgokat is örököltem a szüleimtől, ám aznap valahogy minden megváltozott.

Biológia óra, mint mindig ugyan olyan üresnek ígérkezett, mint a többi. A padban ülve a tankönyveket pihentettem fáradt testem, és vártam a kicsengetést. A kemény bódítású könyvek nem a legmegfelelőbbek voltak egy párna helyettesítésének, de az iskolában sajnos nem válogathattam. Alig tíz perce csengettek be, ám az osztályom fele még mindig nem fogta fel, hogy óra van. Zajosak voltak, nagyon is.

Nem voltam egy lusta ember, és nem is voltam rossz tanuló, viszont a tegnap este hosszúra sikeredett. Nem volt a legjobb ötlet kilopózni a lakásból, és hajnalig iszogatni a felsőbb évesekkel, csupán azért, hogy barátnőmnek legyen egy jó estéje. Egész végig azt hallgattam, ahogy MiHan és az aktuális barátja épp megvitatják a szerelmi életüket. Mondhatni koloncnak mentem, kísérőnek. Mit meg nem teszek egy barátért..

Természetesen egy percet sem aludtam miattuk, haza is csak átöltözni mentem, és végül amint eljött az idő, hogy elinduljak a tudás nagy csarnokába, egy állmosolyt magamra öltve köszöntem el nevelőimtől.

Már az utolsó órán voltunk, ami biológia volt. Nem volt gondom a tárggyal, de most túl fáradt voltam ahhoz, hogy felnézzek a Miss Wang tanárnőre, aki éppen a szülő-gyermek kapcsolatot elemezte az osztálynak. DNS, öröklés, stb. Mindent hallottam már, könnyű anyag, csak be kell magolni.

- Akkor, hogy érdekesebbé tegyük az órát, kezdjük el a vércsoportteszttel.

Még mindig nem néztem fel, azonban az osztályom meglepően gyorsan halkult el. A felesleges locsogást, egy kíváncsiskodó moraj váltotta fel. Mindenki azt kérdegette, hogy „az mi?”, „mit fogunk azzal kezdeni?”. Ekkor már én is felemeltem a fejem, és karikás szemekkel néztem a tanárnő felé. Az egyik osztálytársam segítőkészen pakolta ki minden diáktársam elé a tanártól kapott eszközöket, majd sebesen leült a helyére, hogy ő is elkezdhesse azt, ami mindenki fantáziáját megmozgatta. Mindenki előtt egy apró csomag volt, és amint azt kibontottuk előkerültek a teszthez szükséges eszközök. Tű, keverőpálca, és egy papírlap, amin négy kis karika volt feltüntetve, valami folyadékkal benne.

a négy mezőre. – adta ki az utasítást a biológiatanár.

Az osztályom erre már egyből ugrott, és úgy követték Miss Wang szavait, mint ha csak szentírás lett volna az. Erőt véve magamon felkeltem a padról, és fekete hajamat a válla mögött dobva hátra húztam ki magam. Megfogva a tűt megszúrtam az ujjam. Aprót szisszentettem a pillanatnyi nyilalló érzéstől, majd a papírra hullajtva vérem, elkevertem azt az ott található nedűvel.

Az utolsó óra után mindenki a saját vércsoportjáról beszélt, amit a teszt adott ki. A tanárnő minden egyes diákjának kikövetkeztette a sajátját, és miután mindenki tisztában volt vele, miféle géneket is hordoz, leadta az óra lényegesebb anyagát, majd a csengő éles hangja után kivonult a teremből. Társaim éles hangja bántotta a füleimet, ám én csak a saját vértesztem eredményeit néztem. Ritka. Ez az egy szó hangzott el Miss Wang szájából, mikor az én eredményemet fogta kezei között. Az egész osztályból csak nekem volt ilyen vércsoportom, így - mint ahogy eddig is-, most is én voltam az osztályom különce. Eddig a jó tanulmányi eredményeim miatt, illetve a személyiségem miatt, de most ez rátette az i-re a pontot.

- Te tényleg egy ufó vagy Sunny! – ült le az asztalomra MiHan barátnőm. Hosszú szőke haját most csak lófarokba fogta, ám hogy stílusos legyen a megjelenése egy fekete kalapot viselt, ám szigorúan csak tanítási időn kívül. Nem egyszer dorgálták meg a tanárok azért, mert olyan ruhaneműben jelenik meg az intézménybe, ami nem megfelelő.

- Nem vagyok ufó. –hangom rekedtesen csengett a fáradtságtól. Elkezdtem a tankönyvemet és nyúzott füzetemet a táskám mélyébe pakolni, hogy minél hamarabb mehessek haza, és aludhassak végre.  – Lehet nem is jó ez a teszt, talán a tanárnő se tud mindent. –álltam fel a székből, majd magamra dobva a táskámat indultam ki a teremből, nem foglalkozva a lemaradt szőkeséggel.

- Ohh ne már Sun! – ért be végül, és átkarolta a jobb karomat, így csimpaszkodott belém. – Lehetnél kicsit pozitív. – mosolyogva hajolt közelebb hozzám. Meglehetősen jól látom, hogy ő teljesen kipihent volt, nem csoda, hiszen átaludta majd az összes eddigi órát. – Ugye nem azért vagy ennyire elgyötört, mert este eljöttél velünk?

Ekkor fáradtan sóhajtottam, és fordultam be a folyosóra, ahol az iskola diákjai már fel-alá rohangáltak, vagy készültek hazafele. Mindenhol zaj volt, rengetegen beszélgettek, ám a zene se maradhatott el. A jelenlegi pop listán található összes számot hallhattam amint elsétáltam az iskola csacsogó diákjai mellett. Páran énekeltek is, így sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy a kedvenc bandám egyik leghíresebb számát próbálják a lehető legsiralmasabb hangon előadni az alsós diákok. A fülem segítségért kiáltott, ahogy 3 alattam járó lány hisztérikus fanolással dalolta a következő szót:  Fireeee~

- Nem. –szabad kezemet az egyik fülemre tapasztottam, és gyorsabb tempóra kapcsolva húztam szinte magam után barátnőm. – csak fáj ezt hallani.

MiHan egyetértően bólintott, majd együtt mentünk ki, az iskola kapuján, váltunk el, és indultunk mind a ketten haza.

Amint hazaértem, szinte egyből a szobámba mentem, és világot megváltó mosollyal dőltem be a puha ágyamba. Természetesen a fél óra buszozás, és séta megtette a hatását, így az álom ki ment a szememből, még akkor is, ha már huszonnégy órája nem láttuk egymást. Idegesítő dolog, ha aludni szeretnél, de ő ellenségeddé válik, és nem jön el hozzád. Így nem tudtam mit tenni, mint hogy átöltöztem, és lementem a konyhába, valami élelmet találni az siránkozó üres hasam számára.

Amint beértem a konyhába, ott találtam két nevelőmet, akik maguknak melegítettek valami ételt.

- Kérsz te is kicsim? –anyu selymes hangja angyalian csengett, ám nem kívántam most azt, amit ők készültek elfogyasztani. Szimplán csak behajoltam a hűtőbe, remélve találok valami könnyű, egyszerűen elkészíthető ételt. Szerencsémre maradt a tegnapi sütiből, így egy szeletet elemelve a tányérról, kezdtem el habzsolni az édességet. – Ezt nemnek veszem.

Széles pufók mosollyal néztem anyukámra, majd leültem az asztalhoz édesapám mellé, aki nagyba kanalazta a levesét.

- Milyen volt az iskola? – anya nem adta fel, miért akar ennyire szóra bírni amióta csak meglátott? Teli, felfújt arccal néztem rá, felezve, hogy nem nagyon tudok most beszélni, de ő csak mosolyogva bólintott megértve engem, majd leült mellém a családi asztalhoz. – Nyeld le, utána is elmesélheted.

Nem tellett sok időbe, míg elmeséltem azt a nagyon izgalmas napot. Természetesen mondanom sem kell, hogy egy árva szót sem szóltam arról, hogy egész nap majdnem elaludtam az órákon. Kíváncsian hallgatták végig minden szavamat, miközben ők is falatoztak. Időközben elém került az egész süteménytál, és egy-egy kisebb monológ között falatoztam belőle.

- Szóval akkor vércsoporttesztet csináltatok?

- Igen. Állítólag különlegesen ritka. A lakosságnak csak pár százaléka AB negatív. – tömtem magamba egy újabb kókuszgolyót. A szüleim ekkor értetlenül néztek egymásra. Mire a beszélgetésnek ehhez a pontjához értünk, ők már rég befejezték az evést, így minden figyelmüket rám szentelték.

- Nem lehetsz AB-s, mivel anyáddal mind a ketten A-sok vagyunk. Tehát vagy A-s vagy, vagy nullás. – Apa hangja törte meg az utánam keletkező csendet, mire anya egyetértően bólintott vele.

- A papír, amin a tesztet csináltuk az volt írva, hogy AB. A biológia tanárnő többször is leellenőrizte, mivel ő se hitte el elsőre. Tudjátok, a vér nem hazudik! – álltam ki igazam mellett, ám én magam sem voltam benne biztos, hogy a teszt az igazat mondja e vagy sem.

- Már pedig ez genetikailag lehetetlen. - ekkor már anya is beszállt a beszélgetésbe, mire felnéztem a szüleimre. Mind a kettőjükön látszódott, ahogy forgatják agytekervényeiket.

- Lehet, hogy valami mutáns szörny vagyok egy másik bolygóról, aki idejött felmérni a terepet, mielőtt szól a többi haverjának hogy tuti a terep, jöhetünk bulizni! –próbáltam poénra venni a dolgot, mivel éreztem, hogy kezd komolyodni a helyzet. – Vagy vámpír vagyok! Az nagyon jó lenne! –vicsorogtattam a fogaimat.

- Ebben lehet valami. –szólalt meg apu, egy halvány mosollyal az arcán- Anyád egy ideig elég sok figyelmet fordított egy hegyes fogú postásra. – apu arcán megjelenő kacér vigyor tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy ugratni próbálja anyut.

- Erőm se lett volna félrelépni, annyi teendőnk volt akkoriban. Költözés, új lakás. És különben is, a nagyanyám ugyan olyan mosolygós és életvidám, akár csak SunGi. Tőle örökölhetted ezeket a csodálatos adottságokat.

- Csodálatos! –ismételtem el édesanyám kedves szavait, mire az utolsó falathoz értem a süteménytálról, és befaltam azt.

Az étkezést befejezve, mentem fel a szobámba, majd dőltem el az ágyamban, újra. Elkezdtem apu szavain gondolkozni, miszerint szinte lehetetlen az az eredmény amit Miss Wang mondott. Mégis hogy lehet ez? Ha jobban belegondolok, van itt valami furcsaság. Anyu haja természetesen hullámos, barna, bőre akár a nap barnította lányé. Vállai gömbölyűk, átlagosak. Dereka hosszú, nem túl keskeny, a csípő és derék aránya nem nagy, és a lábai is vékonyak. Apuról a tömzsi teste miatt mindig egy bohókás törpe jut eszembe. Az ő haja is sötét, de természetesen vannak benne világosabb barna tincsek. Szemei erősen húzottak, ha nem lenne rajta szemüveg, elgondolkoznék rajta, hogy hogyan láthat egyáltalán. És én? Ezek ellenére, egyetlen egy tulajdonságot sem tudok felfedezni magamban.

A hajam eredetileg fekete, ám én kibarníttattam. Szemeim barna színűek, mandula alakúak. 160cm vagyok, vékony testalkattal. Dereka széles, viszont a csípőm keskeny. Lábaim pedig az átlagnál hosszabbak. Többen is mondták már, hogy modell alkatom van, nem is tagadom.  Ezeket az érveket figyelembe véve kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon mi történhetett. Téves volt a teszt, és csak a bolondját járatja velem, vagy valami tényleg nincs rendben? Ezekben a gondolatokban ért el az álmosság, és merültem el az álomvilágba.

Az elmúlt hetek egyetlen egy dolog körül forgott. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy tényleg más vagyok, mint a szüleim. Eleinte csupán egy aprócska kis aggálynak hittem, miszerint ez csupán véletlen, de egyre több olyan tény jutott eszembe, ami ezt támasztotta alá.

Semmi közös érdeklődés nem volt köztem és a nevelőim között. Én rajongtam a zenéért, és a táncért, ám apuék ezt mindig is felesleges dolognak mondták. Amikor be szerettem volna iratkozni egy tánctanfolyamra, napokig kellett könyörögnöm nekik, hogy engedjék meg, és ne azt hajtogassák, hogy a tanulás rovására fog menni.  Az éneklés, amit itthon megengedtem magamnak sem nagyon tolerálták, ezért csak halkan tudtam hallgatni a számomra kedves zeneszámokat. A napokban próbáltam érveket és ellenérveket állítani ennek a nagy kérdésnek, ám miután láttam, hogy az ellenérvek sokkal, de sokkal gyorsabban gyarapodnak, mint a szüleim mellett álló tények, elkeseredtem.  Utolsó mentsvárként álltam szüleim elé egy nagy kéréssel, miszerint szeretnék egy DNS tesztet végezni, hogy biztosan elvethessem az ostoba ötletet, miszerint adoptáltak.

Nehezen, de sikerült rávennem őket, hogy intézzék el ezt nekem. Ahogy kettőt pillantottam volna, már egy kórház genetikai osztályán ültem egy irodában a nevelőimmel egy orvos társaságában. Anyu és apu között ültem, ujjamat tördelve, idegesen várva az várva várt választ. Reménykedtem benne, hogy ezt a butaságot csak én találtam ki, és az orvos azt fogja mondani, hogy az iskolai teszt tévedett. Ezek után hazamehetek velük, és boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Fejemben tökéletesen megterveztem, hogy amint hazaérünk, készíteni fogok egy adag palacsintát, és megünnepelem anyuékkal azt, hogy itt vagyunk egymásnak, mint egy erős, becsületes család.

- Széles körű, kiterjedt vizsgálatokat végeztünk mindhármukon. –az orvos összefonott ujjakkal támaszkodott az asztalára, és úgy nézett hármunkra. Mi, a kezünket összekulcsolva ültünk egymás mellett, és vártuk az eredményt.

Apu már az elején butaságnak tartotta, hogy ennyi pénzt kidobtunk egy teszt miatt, ami már most megállapítható – szerinte-, hogy semmi olyat nem fog közölni, ami megváltoztat bármit is. Anya csupán a kíváncsisága miatt ment bele, de ezt persze nem mondta ki hangosan.

Izgatottan vártuk a választ, így a fehér köpenyesre meredtünk.

- 99,9%-os biztonsággal állíthatom, hogy SunGi nem rokonuk.

A férfi szavai késként hatoltak belém, amint elhagyták a száját. Szemeim kétszeresre tágultak, és a szám is kiszáradt. Érthetetlenül néztem ki a fejemből, miközben a mellettem ülő emberek, akiket eddig a szüleimnek neveztem a másodperc töredéke alatt váltak idegenné számomra. Kézfejem meghökkentő gyorsasággal kezdett izzadni, így hamar ki is húztam a ’szüleim’ szorításából. Összehúzva magam meredtem magam elé, próbálva feldolgozni az előbb hallottakat.

Anyu teljesen összetört, levegővétele szaporább lett, és aggódó, tanácstalan tekintettel kereste férje szemeit. Ám az orvos folytatta a horror sztorit.

- A kórház szerint keveredés történt.

- Így mondták, hogy keveredés? – Apám hangja meglehetősen idegesen hangzott. Ha belegondolok, nem tudom hibáztatni, amiért felkapta a vizet.

- Valaki gondatlanul járt el az azonosítókkal, ez rendkívül ritka eset, de előfordul. – A fehér köpenyes ekkor felsóhajtott, készült elmondani azt, ami mindenkinek fájdalmat okozott. – Önök más gyermekét vitték haza.

Össze voltam zavarodva. Akkor most van még két szülőm? Valahol máshol van egy házaspár, akiket anyunak és apunak kellene szólítanom, ha valaki nem cseszi el a születési kártyámat? Valahol van egy másik lány, akivel ugyan az történt, ami most velem? Vajon ő tud erről? Tudja, hogy teljesen máshol van, mint ahol lennie kellene? Akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezemet.

- Hol van? –egyenesen az orvos szemébe néztem. Nem akartam kimutatni, hogy mennyire vagyok összetörve, ezért elővettem a komoly énem, és próbáltam a lehető leglogikusabban cselekedni.

- Nos… - kezdett bele a mondatába az orvos férfi, de itt megállt egy pillanatra. Végignézett rajtunk, egyesével, lassan. Felmérte a helyzetet, hogy vajon elmondhatja e nekünk, azt, amit tud. – Ez talán sokkoló lesz ezek után az információk után.

- Hallgatjuk. –vettem át önkényesen a főnök szerepét apám helyett.

- A másik lány elhunyt.

Szavai csak ekkor csaptak be teljesen. Anyu az eddig visszafojtott könnyeit végleg elengedte, és zokogni kezdett. Apám vagy egy mély levegővétel keretében nyomkodta meg orrnyergét, majd állt fel, és sétált át anyu mellé, hogy átölelve vigasztalja meg.

- A kórházban vesztette életét, két napos korában. –itt kis emberséget mutatva lehajtotta az orvos a fejét, majd ismételten ránk emelve tekintetét újra megszólalt- Tudom, nehéz ezt megemészteni.

- Igen, nehéz ezt megemészteni. –sziszegte fogai között az a férfi, akit eddig apunak szólíthattam. – Elárulná, hogy ezek után mik a következő lépések? Mégis hogy legyen ezután? – csattant fel.

Az oldalamon levő párra emeltem tekintetemet. Össze voltam zavarodva, nagyon is, de kíváncsi is voltam egybe. Kik lehetnek az igazi szüleim? Hogy néznek ki, mit csinálnak? Hol laknak? Milyen az eddigi életük, tudnak vajon rólam? Van vajon testvérem? Nem tehettem mást, kíváncsi voltam rájuk, így felkeltem a székről, és egy mély levegővétel után szóra nyitottam a számat.

- Megkeressük az igazi szüleimet.