Not today-10

Not today

10 – Jungkook pov.

–                    Jungkook! Kihívtuk az énekkart!

Unottan nézek a csapatra, akik nagy zajjal érkeztek meg hozzám.

–                    Minek?

–                    Épp itt volt az ideje.

–                    Ez a suli első tanítási napja.

–                    Ha tehetjük, már az első nap le kell alázni őket! Minek várni vele?

Hoseokra pillantok, aki csillogó szemekkel néz vissza rám. Nem értem őket. Épp táncpróbán vagyok, ők meg ilyenekkel zaklatnak. Miért van erre most szükség? Nagyon fel vannak dobva a helyzet miatt. Ha belegondolok, mit mondtam tegnap este Taehyungnak... Akkor, abban a pillanatban mikor azokat vágtam a fejéhez, harag dúlt bennem. De tulajdonképpen miért is? Valamiért úgy érzem, mintha ez a fiú akaratom ellenére belém látna és ez idegesít. Minél hamarabb le kell koptatnom magamról és ez tökéletes alkalom rá. Hoseok érdeklődve fordul a kis csapat felé.

–                    Mi lesz a kihívás tárgya?

–                    Erőlét.

Most már engem is kezd érdekelni a dolog és ez a hangomon is hallatszik.

–                    Ez mit takar?

A hangosabb tag a csapatból rám mosolyog.

–                    Ezt majd ott megtudod. Menjünk!

Nem tudom meg előre? Erőlét. Az sok mindent takarhat, de a lényege a fizikai állóképesség. Abban nagyon jó vagyok. Magabiztosan kelek fel a földről, majd követem a csapatot, akik a próbateremből a verseny helyszínére vezetnek. Mögöttem jön az egész tánckar. Fárasztó ennyi ember élén állni. Tíz perbe sem tellett és megjelent az énekkar is, élén Namjoonnal, Taehyunggal és még két sráccal. Nem tudom a nevüket, de ők négyen sokat lógnak együtt. Taehyungot figyelek, de valami nem stimmel rajta. Úgy néz ki, mint aki e4gy hete nem aludt. Így könnyebb dolgom lesz. Elönt a magabiztosság. Taehyung is a szemembe néz. Akaratlanul formálom a hangtalan szavakat a számmal. „El ne hidd, hogy nyerni fogsz ellenem.” Taehyung nem reagál, ugyanolyan leverten néz, mint eddig. A látványtól mosolyognom kell. Tudom, hogyha megalázom, békén fog hagyni és pont ez kell nekem. Egyszer csak Taehyung elveszi a tekintetét rólam és a hátam mögé néz. Egy kéz érinti meg a vállam, akinek a tulajdonosa Jimin. Bárhol felismerem ezeket a pici kezeket. Besorol mellém és halkan súgja a fülembe a szavakat, hogy más ne hallja.

–                    Tae tegnap sokat ivott és nincs a toppon. Ne adj bele mindent.

Értetlenül nézek a legjobb barátomra. Most tényleg védi Taehyungot? Miért kéri ezt tőlem, amikor egy versenyen vagyunk?

–                    Ez egy verseny, Jimin és én úgy is fogom kezelni.

Lelököm a kezét a vállamról és Taehyung felé lépek. A riválisom követi a lépéseimet, míg a két kar vezetője elmondják a játékszabályokat.

–                    Tisztességes versenyt szeretnénk, ezért megkérnénk a két kart, hogy ne avatkozzanak bele a játékokba.

–                    A versenyzők is mellőzzék a szabálytalankodást. Három részből fog állni a verseny.

–                    Távolugrás, kislabdahajítás és futás. A szabályok egyszerűek. Adjatok bele mindent.

–                    A végén a nyertes dönt a vesztes büntetéséről.

Felkapom a fejem. Namjoon szavai kizökkentettek felhőtlen boldogságomból. Mi az, hogy büntetés? Az elején közölniük kellett volna, hogy ez így megy. Taehyung megelőz és hamarabb teszi fel azt a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.

–                    Miféle büntetés? Eddig erről nem volt szó.

Namjoon nyugodtan, de kicsit bűnbánóan válaszol félig Taehyungnak, félig nekem.

–                    Ez újítás. A két kar közösen szavazta meg az évnyitó végén, amiről ti lemaradtatok.

A riválisomra pillantok, aki ugyanúgy cselekszik, mint én. Lesokkolva állunk egymással szemben és biztosra veszem, hogy ugyanarra gondolunk. Miért pont mi? És mit szab ki a másik fél, ha veszítünk? A tánckar vezetője töri meg a csöndet.

–                    Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Versenyzők, gyertek utánunk!

Taehyung és én követjük a vezetőket. Az első helyszín elárulja, hogy távolugrással kezdünk. Pech. Ebben soha nem voltam jó. A riválisom ugrik először. Három lehetőség van és a legjobb eredményt veszik figyelembe. Mikor meghallom a tánckar vezetőjének kiabálását, akkor jövök rá, hogy elbambultam.

–                    Taehyung eredménye kettőszázharminc centi!

Mindenhonnan meglepő hangokat hallok. Kettőszázharminc? Soha nem ugrottam akkorát. Mikor meghallom a nevem, a vonalhoz állok. Első ugrás. Még meg se közelítettem Taet. A második ugrásom is silány. A harmadikba mindent beleadok! Nagyot ugrom, de még mindig édes kevés.

–                    Kereken két méter. Az első próbát Taehyung nyerte.

Kezdek ideges lenni. Utálok veszíteni és pont ellene... Ráadásul büntetést is kapok, ha most veszítek. A riválisomra nézek, aki rosszabbul fest, mint eddig. Arca még fehérebb és sápadtabb, szinte eltorzul a szenvedéstől. Mi baja van? Ez az aggódás jele lenne? Nem! Biztos, hogy nem aggódom. Nyernem kell és lealázni, ez most a cél. Mély levegőt veszek és elindulok a kislabdahajítás helyszínére. Szintén három próba után most én nyerek. Egyelőre döntetlen. Az utolsó részben vagyok a legjobb. Mindig is a legjobb futó voltam mindenhol.

–                    Versenyzők, rajthoz!

Taehyung és én a vonalhoz tesszük na cipőnk orrát.

–                    Vigyázz!

Két kezünket a lábunk mellé tesszük a vonalhoz.

–                    Kész!

Fenék felemel, láb befeszül. Adrenalin áramlik szét a testemben ás azt várja minden porcikám, hogy golyóként lőhessen ki. Elhangzik a kedvenc szavam.

–                    Rajt!

Mintha ágyú lőtt volna ki, úgy indulok meg a körre, amit le kell futnunk. Csak egy kör, de a futópálya hatalmas. Már majdnem a célban vagyok, mikor sikolyokat hallok. Nem foglalkozom vele és futok tovább. Már csak öt lépés kell a győzelemhez.

–                    Úr isten! Tae összeesett! Valaki hívjon mentőt!

Az ideges női hang villámként csap belém és azonnal lefagyok. A cél előtt pár lépéssel hátrafordulok és meglátom a riválisom, ahogy a földön hever. A vezetők azonnal a segítségére sietnek, de nem mozdul. Miért nem? A szívem hevesen kezd verni és az aggódás jeleit érzem, amit próbálok elnyomni. De nem hagyhatom, hogy az ellenfelem ilyen állapotban legyen! Nem tisztességes így a verseny azt a terhet pedig nem tudnám magammal cipelni. Automatikusan indulnak meg a lábaim és szélsebességgel rohanok a fiúhoz. Félretaszítom az embereket az útból és leguggolok, hogy jobban szemügyre vehessem Taehyungot. Eltorzult arccal szorítja a mellkasát. Megijedtem. Határozottan félek. Azonnal az ölembe kapom és megindulok az orvosihoz. Taehyung erőtlenül szólal meg.

–                    Tegyél le.

–                    Orvosra van szükséged.

–                    Nem kell a segítséged.

Erőtlenül emeli fel a kezét és próbál eltolni magától, de semmi ereje nincs. Nagyon rosszul lehet. A lányok sikolyai és a megdöbbent hangok egyre távolodnak, ahogy a célon keresztül közelítjük meg az orvosit. Megpróbálom felvidítani Taehyungot.

–                    Döntetlen. Együtt értünk célt.

–                    Biztos megalázó lehet, hogy nem nyertél egy senki ellen.

Villámcsapásként érnek a szavai. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rá a meggondolatlan megjegyzésem. Bűntudat kezd el emészteni. Szörnyen viselkedtem. Hosszú csend után szólalok meg.

–                    Nem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam. Ne haragudj rám, én...

Nem tudom befejezni a mondatot, mert érzem, ahogy a karomban tartott fiú remegni kezd. Belekapaszkodik a melegítőpulcsimba és olyan erővel szorítja, hogy elfehérednek az ujjai. Kettesével haladok felfelé a lépcsőn az orvosi felé. A szívem hevesen ver, ahogy Tae fájdalomtól eltorzult arcát nézem. Bőre kipirosodott időközben. Halántékán makacsul jelennek meg az izzadságcseppek, amik sietősen gurulnak le az arcán, hogy végül az állán gyűljenek össze és együtt hulljanak alá az iskolai egyenruhára. Szörnyen érzem magam azok után, amiket tegnap este mondtam. Most, hogy a karomban tartom és szaladok vele az orvosiba, minden haragom elszáll és az emésztő aggódás veszi át a helyét.

–                    Tarts ki, Tae! Mindjárt ott vagyunk.

Nem kapok választ, de nem is várom el. Az orvosi szoba ajtaja nyitva áll, így könnyen be tudok sétálni rajta. Óvatosan leteszem a riválisomat az ágyra. Mikor kiegyenesednék, érzem, hogy valami megakadályoz. Taehyung még mindig szorítja a pulcsim. Ügyetlenül próbálom kiszabadítani magam a szorításból, de a fiú elfehéredett ujjai nem engednek. Hangosan, szaporán veszi a levegőt. Az orvos jelenik meg mögöttem, aki azonnal becsukja az ajtót.

–                    Mi történt?

–                    Kim Taehyung. Összeesett futás közben.

–                    Mik a tünetek?

Miközben az orvossal beszélek, még mindig próbálom lefejteni magamról az említett ujjait. Az orvos azonnal vizsgálni kezdi. Közben válaszolok.

–                    Szerintem láza van. Nagyon izzad, nehezen veszi a levegőt és remeg. Mikor összeesett, a mellkasát szorította.

Az orvos megvilágította Tae pupilláit, majd megnézte a torkát, pulzusát, a reflexeit, meghallgatta a légzését és szívverését, majd megmérte a hőmérsékletét. Felállította a diagnózist.

–                    Nagyon magas a láza, de nem kell aggódni. Kimerültség az oka. Kap injekciót és infúzióra teszem, az majd csillapítja a lázat.

Az orvos lefejtette Tae bal kezéről a ruhákat és beadta neki a szurit. Pár másodperc múlva az engem szorító kéz elenged és tehetetlenül hullik a teste mellé.

–                    Segíts levenni a felsőjét!

Követem az orvos utasításait. Infúzióra kötötte a riválisom és fújt egyet.

–                    Ettől egy darabig nem fog felkelni.

–                    Mit adott neki?

–                    Az injekcióban enyhe altató volt, az infúzióba pedig erős fájdalom és lázcsillapító van. Addig nem mehet el innen, míg az egész el nem fogy.

–                    Az mennyi idő?

–                    Körülbelül három óra hossza.

–                    Értem. Akkor majd visszajövök érte.

–                    Szeretnélek megkérni valamire. Hogy is hívnak?

–                    Jeon Jungkook.

–                    Jungkook. El kell mennem, sürgős dolgom van. Maradj itt vele amíg el nem fogy az infúzió. Utána elmehettek. Szólok a felelős tanárotoknak, hogy igazoltan vagytok távol. Melyik karra jártok?

–                    Én a tánckarra, második évfolyam.

–                    Taehyung az énekkarra, szintén második évfolyam.

–                    Nem egy karon vagytok?

–                    Nem.

–                    Jól van, nem baj, majd elintézem. Most megyek.

Az orvos kiviharzott az ajtón. Kettesben maradtunk Taeval. Ideges vagyok. Ez az egész helyzet annyira abszurd! Miért ment bele ebbe, ha nem volt jól? Ez az egész verseny nem ért semmit. Nem volt igazi küzdelem, mert ős sokkal nagyobb hátrányban volt. Mi lett volna, ha nincs rosszul? Lealázott volna mindenki előtt. Többre lehet képes, mint amit kinézek belőle. Leülök az ágy melletti székre és a riválisomat bámulom. Hallgatom a halk szuszogását és a mellkasa mozgását figyelem. Minden rendben van. Valamiért úgy érzem, hogy el kell őt kerülnöm. Ki kell törölnöm valahogy az életemből, mert fenekestül fel fogja forgatni. Úgy érzem, mintha belém látna és mindent tudna rólam. A fal, amit senki nem tud megtörni és amin senki nem lát át az számára nem létezik. Ez nagy problémát okozhat még nekem. Mindenképp be kell tartanom az ígéretem, amit két éve tettem. Ha ez a fiú mellettem marad, nem fogom tudni betartani és minden eddigi munkám kárba vész. Érzem, ahogy nehezedik a fejem. Lecsukódik a szemem.

–                    Nehéz vagy!

Egy mély hang ébreszt fel az álmomból. Résnyire nyitom a szemem, de mikor megpillantom azt, ami előttem van, hatalmasra nyílnak a pupilláim. Pár másodpercbe telik, mire felfogom a helyzetet. Tae arca körülbelül tíz centire van tőlem, a fejem pedig a mellkasán nyugszik. Gyorsan felegyenesedek. Hogy került a fejem a fiú mellkasára? Megvakarom a tarkóm, miközben Tae is felül. Ránézek az infúzióra, ami már félig sincs.

–                    Mit keresel itt?

Taehyung hangja megvető és egyáltalán nem örül annak, hogy itt vagyok.

–                    Én hoztalak az orvosiba.

Pár pillanat erejéig Tae elgondolkodik a történteken, majd elhúzza a szája szélét.

–                    Igen. Emlékszem.

–                    Nem kell megköszönnöd.

–                    Megköszönni? Azt, hogy mindenki szeme láttára megaláztál azzal, hogy a karjaidban vittél el onnan?

–                    Tessék?

–                    Ne szólj hozzám. Nem vagyok rád kíváncsi. Csak menj innen és hagyj békén.

–                    Megmentettelek!

Taehyung nem válaszol, csak elfordítja a fejét. Megint felidegesített egy másodperc alatt. Nyugalom! Higgadj le! Igyekszem úgy megszólalni, hogy ne érezze az idegességem.

–                    Ez a köszönet érte?

–                    Nem kellene ilyeneket tenned egy senkiért. Ha lehetne akkor inkább menj innen. Zavar, hogy itt vagy.

Hirtelen, nagy zajjal állok fel a székből. Nem tudok többet uralkodni magamon. Ezért aggódtam érte? Nem. Nem érte aggódtam, hanem a riválisomért. Ha az ellenfelem nincs jól, nem ér semmit a verseny. De ez sem érdekel már. Soha többé nem akarok bármilyen kapcsolatban lenni ezzel a fiúval.

–                    Kiszállok. Nekem erre nincs szükségem.

Hátrafordulok és a kijárat felé indulok, mikor Taehyung hangja megállít.

–                    Ne! Azt ne tedd!

Visszanézek rá.

–                    Miért is ne?

–                    Mert pokol lesz itt az életed. Addig üldöznek majd, míg el nem mész az iskolából. Gondolom neked is van egy álmod, amit csak itt tudsz megvalósítani.

–                    Te meg miről beszélsz?

Eddig csak a fejemet fordítottam a fiú felé, de most egész testtel állok vele szembe.

–                    Kihallgattam Namjoonék beszélgetését ma délelőtt. Nem vagyok rá büszke, de örülök, hogy megtettem.

–                    Miről volt szó?

–                    Azok a kiválasztottak, akik nem fogadják el a kinevezést, ki lesznek közösítve. Terrorizálják őket lelkileg és fizikailag. Agyonvernek a mosdóban, drogot tesznek a kajádba vagy innivalódba. Megszégyenítenek, bántanak ahol csak tudnak. Ezt nem lehet megúszni.

Nagy csend nehezedik ránk. Teljesen lesokkolt az új információ. Tényleg ennyire komolyan veszik ezt? Adjam fel az álmom vagy szegjem meg az ígéretem? Nem tudom, mit tegyek.

–                    Kérlek, ne add fel. Végig kell csinálnunk együtt. Nekem sem füllik hozzá a fogam, de muszáj.

Hirtelen női hangokat hallok odakintről.

–                    Már két órája bent vannak. Mit csinálnak ennyi ideig?

–                    Tae oppa tényleg ennyire rosszul van?

–                    Vagy csak kihasználják az alkalmat, hogy kettesben lehessenek.

–                    Ne! Ne mondj ilyeneket! A gondolattól teljesen beindulok!

–                    Taehyung és Jungkook egy pár? Ez olyan szexi!

–                    Úgy összeillenek!

–                    Megnézném őket egymásba fonódva!

–                    Lehet, hogy ők tényleg együtt vannak?

–                    Akkor már érthető Jungkook aggódása a sportpályán!

Ez még jobban lesokkol, mint amit Tae mondott az előbb. Érzem, hogy az egész testem megfeszül. A lányok tényleg ennyire morbid gondolkodásúak? Taehyungra nézek, hogy lássam a reakcióját. Kitágulnak a pupilláim. Elvörösödött? Mélyen egymás szemébe nézünk, de nem tudunk megszólalni. Csak bámuljuk egymást. Kezd zavarba ejtő lenni a pillanat. Hatalmas szemekkel néz rám. Nem! Biztos, hogy csak képzelődöm és a láz miatt piros! Nem lehet más oka! Soha nem kezdenék fiúval, ez gusztustalan! Hányingerem van az emberektől, akik szerint ez normális! Ahogy visszanézek Taehyungra, látom, hogy dől le az ágyról. Csak egy szóra van időm.

–                    Tae!

Azonnal megindulok a fiú felé, hogy elkapjam, mielőtt leesne. Ahogy elkapom, elveszítem az egyensúlyom és hanyatt esek a földre, Tae pedig rám. A pulcsim félig leesett a vállamról. Nehezen ülök fel. Taet a karjaimban tartva fordítom felém a fejét. Paskolom az arcát, hátha felébred. Meztelen mellkasa hevesen mozog fel és le, kapkodva veszi a levegőt.

–                    Engedjetek át!

Jimin hangját hallva sem kapom fel a fejem, az ölemben heverő Taehyungot próbálom ébresztgetni. Hirtelen kitárul az ajtó. Mikor felnézek, Jimint pillantom meg és sok sikongató lányt, ahogy minket bámulnak. Hirtelen telefonok kerülnek elő és az éles vakufény elhomályosítja a látásom. Jimin hangja meglepő. Soha nem hallottam még ilyen ridegnek és kimértnek.

–                    Ti meg mit csináltok?

7 főbűn -tizenegyedik-

7 főbűn

-tizenegyedik-

Életem első csókja

- Hé, Te!
- Nem ébred fel.
Olyan álmos vagyok. Álmodom? Tompán hallok valamit, de nem tudom kivenni, mi az. Fáj mindenem. A padlón vagyok? Itt aludtam volna el? Legalább a kanapéig elmászhattam volna.
- Haló! Miért itt fekszel? Kelj már fel. Hé!
- Ji Min, ne nyúlj hozzá, az nekünk tilos, te is tudod.
- Maradj csöndben, Tae Hyung! Nem kérdezett téged senki.
- Az, hogy a családfő fia vagy, nem jogosít fel a szabályok megszegésére.
- Kussolj már el a fenébe is idegesítesz!
- Fiúk! Fejezzétek be! Ji Min, ne beszélj így a testvéreddel.
- Jobb lenne ha te is csöndben maradnál. Semmit se tudtok, szóval fogd kézen Tae Hyungot és ketten vonuljatok ki innen.
- Ji Min. Kulturáltságnak hívják.
- Leszállhatnátok rólam?
- Ne rajtunk töltsd le a haragod.

A kezek, amik eddig ráncigáltak, most eltűnnek. Már ébren vagyok, de nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni őket. Félek szembesülni a ténnyel, hogy itt vannak mellettem. Ráadásul nem is akárhol. Mit mondott Il Byul? Kéjbarlang… A hideg is kiráz a gondolattól. Amit nemrég láttam Jung Kook és Yuri között… arról is csak azért tudok, mert ezen a helyen tartózkodom. Ji Min hangja élesen hasít a fülembe.
- Még is mit képzel magáról az apám? Ide küld egy nőt? Ráadásul egy olyan nőt, akihez még hozzányúlni is tilos? És ha mindez nem elég, minden kis mocskos titkunk e között a négy fal között hangzik el és történik meg! Miért kell egy ilyen szerencsétlen és gyenge lánynak mindezt látni és hallani? Hogy pattanhat ki annak a szemétládának a fejéből ilyen? Teljesen meg fogja törni ez az egész Hyo Lint!
- Te most véded őt?
Ez Jung Kook hangja volt? Ő is itt van? Aish ne már! Tűnjetek már el! Mi történhet? Miért nem szólal meg Ji Min?
- Arra még nem gondoltál, hogy akkor nem hozzuk be a mocskos kis dolgainkat ide? Ha már ennyire a szárnyaid alá vetted szerencsétlen kis madárkát.
Szerencsétlen kis madárka? Túléltem egy megaláztatást, Ji Min anyját, Jung Kook haragját és egy szerencsétlen kis madárkának néznek? Ennyire lenéz itt mindenki? Elegem van ebből! Órási haragot érzek magamban. A testem magától mozog, a kezemre támaszkodva emelkedik a felső testem.
- Nem védem. Csak… idegesít, hogy hogyan fogom megoldani a dolgaimat. A faház ezekre nem jó megoldás, nem olyan eldugott, mint ez. Különben is. Miért érdekelne egy ilyen nyomorék sorsa? Ha nem ösztönből lélegezne, még levegőt is elfelejtene venni. Semmire nem képes magától.

Nyomorék? Elfelejtenék lélegezni? Ennyire baj, ha normális ember vagyok?? Ilyen nagy probléma, hogy nem természetes mások halála és megráz az „áruk” látványa? Undorító itt mindenki. Elegem van belőlük! Undorodom tőlük és megvetem őket! Még hogy szerencsétlen madárka és nyomorék! Már majdnem kiegyenesedek. Mind a heten itt vannak. Ji Min közvetlenül előttem áll nekem háttal, a többiek vele szemben, akik mind engem néznek. Teljesen kiegyenesedek és megfeszül az egész testem. Égek a dühtől, ölni is képes lennék ebben a pillanatban. Gondolkodni? Ugyan már. A szó jelentését is elfelejtettem már. Ösztönből cselekszem, meggondolatlanul.
- Inkább ti vagytok a szerencsétlen nyomorékok.
Hangom éles, ereje van. Határozott vagyok. Ji Min szembe fordul velem. Meglepődik. Engem is meglep a viselkedésem. Farkasok között vagyok, hát farkasként kell viselkednem, különben elvesztem az eszem. Ji Min szóra nyitná a száját, de nem hagyom.
- Meg ne próbáld! Én beszélek! Én vagyok a szerencsétlen madárka és a nyomorék? Engem elraboltak!
Lassú léptekkel közeledek Ji Min felé, miközben ő egyre hátrébb megy, kezeit maga elé tartja és hátrafelé invitál. Nem veszek tudomást róla és egyre közelebb megyek.
- A normális, megszokott életemből kirángatva ebbe a világba kényszerítettek, ahol normális az öldöklés és a más emberekkel való kereskedés! Ahol nincs igazi család csak rangok vannak és hatalmi harcok! Ahol a nő annyit se ér, mint egy szék! Ahol megaláznak, állandóan az életemmel fenyegetnek és bármit megtehetnek velem! Ahol mindenkit utálok és mindenkit a pokolra küldenék!! Idegesítesz, Ji Min! Az álszentséged és a gyáva viselkedésed is! Miért nem mondod el nekik, hogy miért mersz hozzám érni? Miért nem mondod el, mit tettél a faházban? Vagy mit terveztem én azon az éjszakán, mikor az anyád elment? Apropó az anyád már az első nap megfenyegetett, megütött és megalázott! Az anyámat ócsárolta, akit hetek, sőt hónapok óta nem láttam! El lettem rángatva az otthonomból és azt várjátok el, hogy otthonosan mozogjak egy számomra idegen helyen? Szánalmasak vagytok.

Hevesen mozog a mellkasom, miközben a dühtől megrészegülve fújtatok. Mindenki meglepetten néz rám. Unom azt, hogy én vagyok a gyenge, akit meg kell védeni, aki mindenki előtt megalázkodik. Ha a „családhoz” fogok tartozni, alkalmazkodnom kell, amilyen gyorsan csak tudok. Yuri mondta anno, hogy meg kell erősödnöm. Ő is erősebb és határozottabb, mint én, pedig csak egy szobalány. Róla kell példát vennem. Megállok egy karnyújtásnyira a fiúk előtt. Végig mérem mind a hét embert, keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt, kihúzom magam és kicsit megemelem a fejem. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Nekem van a legnagyobb ütőkártyám, ami ebben a házban a tudás.
- Ha minden mocskos dolgotok ebben a szobában zajlik, miattam ne zavartassátok magatokat. Nem érdekel, hogy miket műveltek itt. Úgy fogok viselkedni, mint aki itt sincs. Egyet viszont jobb, ha felfogtok a csöpp kis agyatokkal. Mindenkiről mindent tudni fogok, és nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnék semmit.
- Te most fenyegetsz?
Rápillantok a megszólítómra. Nem sűrűn láttam, pedig egy ideje már itt vagyok. Azóta, mióta utoljára láttam, barna lett a haja. Nem emlékszem a nevére. Felesleges ezen agyalni, egyszerűbb, ha megkérdezem.
- Hogy hívnak?
Tágra nyílnak a szemei.
- Nem tudod, hogy hívnak?
- Talán baj?
Fura hangot ad ki magából, mint akit gyomorszájon rúgtak. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Csak megkértem, hogy árulja el a nevét. Ennyire nem lehetnek arrogánsak. Szánalmas. Ha belegondolok, én már rég elmondtam volna. Megszoktam, hogy nem emlékeznek a nevemre, meg alapból rám sem. Ezt is unom. A fiú szemébe nézek és állom a tekintetét. Elvakít a harag, amit irántuk érzek.
- Illik válaszolni.
- Szemtelen vagy, Hyo Lin.
Lazán megvonom a vállam és Jung Kook felé fordulok, miközben a másik fiúra mutatok.
- Hogy hívják?
Jung Kook arca kifejezéstelen. Nem látok rajta se döbbenetet se meglepettséget, mint a többieken. Ez idegesít. Ne legyen különb a többinél. Ugyanolyan pokolra való mind. Legfőképp Ji Min hűlt el a viselkedésem láttán.
- Suga.
- Ah! Kösz. Szóval Suga. Vedd, ahogy szeretnéd. Szíved joga, ha te fenyegetésként értelmezed. Ha jól tudom, már mindent elmondott Gi Bong a szituációról. Akkor azt hiszem, itt lezárhatjuk a kellemes bájcsevejt és mindenki mehet a dolgára. Akkor engedelmetekkel.
Színpadiasan meghajolok, majd elvonulok mellettük. Egyenesen a kanapé felé tartok, de egy jól ismert, a szívemet melengető hang megállít.
- Fiúk! Nyomás ki, most beszédem van Hyo Linnal.

Észre se vettem, hogy Il Byul idő közben bejött a szobába. Hevesen ver a szívem. Mindent látott és mindent hallott. Az ajkamba harapok. Vér ízét érzem a számban. Nagyot nyelek, de egy másodperc alatt kiszáradt a torkom. Nem értem, mitől félek. Előtte is ugyanígy kell mutatkoznom, különben nem leszek hiteles. Megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, ami elég nehezen megy. Hátra kell fordulnom. Meg kell tennem, különben csak ugyanaz a gyáva Hyo Lin maradok, aki eddig voltam. Szedd össze magad, Lee Hyo Lin!
- Milyen jogon küldesz ki innen?
- Hyo Lin nem jöhet ki innen, nekem pedig beszédem van vele négy szem közt.
- Pff! Még itt is parancsolgatsz? Nem elég, hogy egész nap csak ugráltatsz? Már ezt a helyet is kipécézted magadnak?
- Ne feleselj az apáddal, Jung Kook!
- Ne játsszuk el megint ugyanazt, amit mindig. Kezd unalmassá válni. Egyszerűbb lenne, ha a mondataid végére oda tudnád biggyeszteni a „kérem” szót.
- De nem fogom.
- Ha családfő leszek, kénytelen leszel.
- Akkor is rangidős leszek, ez ellen nem tudsz tenni semmit.
- De. Ha megöllek, már nem számít.
Megölni? A saját apját? Il Byult? Még is mit képzel magáról? A legfontosabb kérdés itt viszont az, hogy miért aggódom Il Byulért? Az ösztöneim vezérelnek. Megfordulok, és nagy hévvel megyek oda Jung Kookhoz. Megragadom a karját és odébb taszítom. Hangosan csattanok fel.
- Tudd, kivel beszélsz! Ne mondj olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan!
Jung Kook gúnyosan felnevet és közelebb lép hozzám. Kicsit lehajol, hogy a szemünk egy vonalban legyen.
- És honnan veszed, hogy nem komolyan mondom?
- Képes lennél megölni a saját apádat?
- Te biztos, hogy nem, mert túl gyenge vagy.
- Nem, Jung Kook. Te vagy a gyenge. Könnyebb megszüntetni a problémát, mint szembe szállni vele. Jobb a gyilkolás tudatában élni és utólag siránkozni, mint elismerni, hogy az apád és feletted áll?
- Kioktatsz engem? Azt hiszem nem vagy tisztában a helyeddel ebben a családban.
- De. Tisztában vagyok vele. És nekem van bátorságom ahhoz, hogy szembeszálljak veled és legyőzzem az akadályokat. Te csak más által vagy ebben a szerencsés helyzetben. És ezt az apádnak köszönheted. Megharapod a gazdát, aki enni ad. Nem túl szerencsés…
- Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
- Tudom.
- Nem hinném, te kis senki, mert akkor nem engednéd meg magadnak ezt a hangnemet.
- Nem tudom, ki tartozik kinek.
Jung Kook arca elfehéredik, vonalai eltorzulnak. Kiegyenesedik és nem veszi le rólam a tekintetét, ami egy másodperc alatt váltott meglepettből haragossá. Hoseok hangja töri meg a csendet.
– Tartozni? Mivel tartozol te neki?

Jung Kook elfordítja a fejét és az ajtó felé veszi az irányt. Szó nélkül megy ki rajta, ahogy a többiek is. Nam Joon becsukja maga mögött az ajtót, de előtte még vet rám egy pillantást. Komoly arccal néz. Olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nem merek Il Byul szemébe nézni. Kettesben maradtunk azzal az emberrel, aki érthetetlen módon megdobogtatja a szívem. Talán mert ő a legkedvesebb mind közül. Hangja halk, de határozott.
– Miért csinálod ezt?
Még mindig nem nézek rá, úgy válaszolok.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Nem ilyen vagy. Miért feleselsz vissza nekik? Gi Bong se védhet meg a végsőkig. Meg kellene húznod magad.
– Meghúzni magam?
Felháborítónak találom, amit Il Byul mond. Ránézek, úgy folytatom a mondandómat.
– Erősnek kell lennem, különben megőrülök. Nem sok hiányzik, hogy elveszítsem a józan eszem és nem szeretném pszichiátrián végezni.
– Az, hogy erős vagy, nem azon múlik, mekkora szád van. Ebben a helyzetben csöndben kellett volna maradnod és elfoglalni a legkisebb zugot a szobában. Ehelyett te megfenyegetted őket.
– Mi a gond ezzel?
– Az, hogy a láthatatlanságod már elveszítetted. Innentől minden lépésedet figyelni fogják és provokálni fognak, hogy elbukj és Gi Bong se tudjon megvédeni.
– Miért kellene engem megvédeni?
– Ezek a fiúk már rég tönkre tettek volna, ha nincs hátszeled. Nem ismered őket igazán.
– Ennek most örülnöm kéne?
– Nem. Vedd megtiszteltetésnek. Egy nőnek sincs ebben a házban olyan jó dolga, mint neked és ezt a családfőnek köszönheted.
Nagyot nyelek. Igaza van. Nincs nagy szabadságom, de még mindig nagyobb, mint a többi nőnek. Ha csak arra a vacsorára gondolok, mikor Il Byul feleségének a helyére ültettek... ott minden nő megszeppent Gi Bong hangjától. Elfordítom a fejem és a falat bámulom.
– Miért fognak figyelni a fiúk?
– Mert veszélyforrás vagy, aki tönkreteheti őket egyetlen mondattal.
– Soha nem tenném meg.
– Én tudom. De a fiúknak nem ezt adtad elő, ezért ők az ellenkezőjét hiszik.
Mekkora idióta vagyok! Határozott és erős? Azzal, hogy elhordom őket és kiírom a homlokomra, hogy fenyegetést jelentek? Nem tudok kiigazodni magamon. Tényleg be fogok itt dilizni hamarosan! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Il Byul közvetlenül mellettem áll. Mikor ránézek, enyhe mosolyt látok az arcán.
– Ne aggódj, Hyo Lin. Gi Bong és én itt vagyunk melletted. Megtanítalak rá, hogyan viselkedj ebben a házban.
– Nem érzem, hogy Gi Bong mellettem lenne. Iderángat egy szó nélkül, nem engedi, hogy találkozzam a szüleimmel és ide száműz a fiúkhoz, mikor tudja, hogy milyen hely ez.
– Nem azért száműzött, hogy kínozzon. Büntetés a neveletlen viselkedésed miatt. Ha akkor nem nyitod ki a szád, nem kerülsz ide. Örülj neki, hogy csak ennyi történt. A felesége nem beszélhet így vele.
– Nehéz elhinni róla, hogy jó ember lenne.
– Nem jó ember. Ahogyan itt senki sem. De akik fontosak számára azokkal igyekszik kedvesen viselkedni.
– Szerintem te jó ember vagy.
Il Byul meglepetten néz rám. Pupillája kitágul és érthetetlenül szólal meg.
– Én? Ezt miből gondolod?
Hatalmas mosoly húzódik a számra, mielőtt megszólalok.
– Mert mindig megvédesz.
A férfi leveszi a kezét a vállamról és elkomorodik a tekintete. Beleharap az alsó ajkába és a mögöttem lévő falat bámulja. Hosszú csend után hallom csak mély, zengő hangját.
– Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok jó ember.
– Nem értem, miről beszélsz.

Leveszi a tekintetét a falról és a szememre emeli. Közelebb jön egy lépést, így már csak centik vannak közöttünk. Hevesen kezd dobogni a szívem. Nagyot nyelek és mély lélegzetet veszek. Miért indít be bennem ez a férfi olyat, amit más soha nem tudott? Hatalmas köztünk a korkülönbség. A lánya lehetnék és mégis... Szinte suttog, miközben beszél.
– Hyo Lin. Én önző vagyok. Nem csak azért védelek meg, mert védelemre szorulsz és megsajnállak, hanem mert meg akarlak védeni. Nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen. Nem akarlak a fiam és a többi fiú közelében tudni, mert ismerem a kegyetlenségüket.
Il Byul keze a hajamat kezdi babrálni, amitől kiráz a hideg. Idő közben észre sem vettem, hogy már teljesen neki vagyok lapulva a falnak. Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. A férfi szemei olyanok, mint Jung Kooké, szája dúsabb, haja sötétbarna, majdhogynem fekete és a mai divat szerint van levágva. Félhosszúra meg van hagyva, a homlokát szabadon hagyva oldalra van fésülve a frufruja. Markáns arcvonalai határozott külsőt adnak neki. Csak néhány ránc a szeménél árulja el, hogy nem velem egykorú. Mikor először megláttam, azt hittem, maximum harminc éves. Nagyon hasonlít rá a fia. Nem tudok a férfi szemébe nézni. Miért vagyok tőle zavarban és miért nem akarom, hogy elhúzódjon?
– Tudom, hogy most undorodni fogsz tőlem, hisz az apád lehetnék, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Valamiért hatással vagy rám és nem tudok tovább lépni. Az eszem tudja, hogy bolond dolog rajtad agyalni és azt várni, hátha te is ugyanígy érzel irántam. A szívem viszont nem tud elengedni téged.
Közel hajol az arcomhoz és az államhoz teszi a kezét. Amikor a szemébe nézek, látom rajta a sóvárgást és a kínt. Tényleg megkedvelt? És én is viszont kedvelem? Nem tudom, mit érzek pontosan. Kavarognak bennem az érzelmek és a gondolatok. Biztos csak azért van ez, mert ő az egyetlen aki kedvesen viselkedik velem. Nem voltam még szerelmes, nem tudom mit kell éreznem pontosan. Csak annyit tudok, hogy vonzódom hozzá. Beindul bennem valami, mikor a közelemben van és nem akarom, hogy elmenjen. Sok időt szeretnék vele tölteni, hogy nevethessünk, komoly dolgokról beszélgethessünk. Ez barátság lenne? Nem hiszem, ez teljesen más. Elhúzódom a faltól és a szám már majdnem Il Byul szájához ér.
– Hyo Lin, ez nem helyes.
– Ebben a házban semmi sem helyes.

Ezt már félig a szájába suttogom, mikor ajkaink összeérnek és megtörténik életem első csókja. Mély levegőket veszek. Mámorító érzés. Il Byul keze a derekamra vándorol és szelíden nekidönt a falnak. A férfi csókja vágytól duzzadt, de nem mohó. Érzékien kényeztet, amibe beleborzongok. Nem tudom, mi van velem, de ez a legszebb pillanat, amit eddig ebben a házban átéltem. Hosszú, érzéki csókunknak az ajtó nyílása vet véget. Mindketten az illetőre nézünk, aki ledöbben arccal, tátott szájjal áll a küszöbön és nem szól semmit. Nem hiszem el, hogy pont most kellett bejönnie! És miért pont ő? Ijedten nézek Il Byulra, aki még mindig a karjaiban tart, arcvonásai azonban megkeményednek, szemei égnek, gyilkolásra készek. Félek.