7 főbűn
-tizenegyedik-
Életem első csókja
- Hé, Te!
- Nem ébred fel.
Olyan álmos vagyok. Álmodom? Tompán hallok valamit, de nem tudom kivenni, mi az. Fáj mindenem. A padlón vagyok? Itt aludtam volna el? Legalább a kanapéig elmászhattam volna.
- Haló! Miért itt fekszel? Kelj már fel. Hé!
- Ji Min, ne nyúlj hozzá, az nekünk tilos, te is tudod.
- Maradj csöndben, Tae Hyung! Nem kérdezett téged senki.
- Az, hogy a családfő fia vagy, nem jogosít fel a szabályok megszegésére.
- Kussolj már el a fenébe is idegesítesz!
- Fiúk! Fejezzétek be! Ji Min, ne beszélj így a testvéreddel.
- Jobb lenne ha te is csöndben maradnál. Semmit se tudtok, szóval fogd kézen Tae Hyungot és ketten vonuljatok ki innen.
- Ji Min. Kulturáltságnak hívják.
- Leszállhatnátok rólam?
- Ne rajtunk töltsd le a haragod.
A kezek, amik eddig ráncigáltak, most eltűnnek. Már ébren vagyok, de nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni őket. Félek szembesülni a ténnyel, hogy itt vannak mellettem. Ráadásul nem is akárhol. Mit mondott Il Byul? Kéjbarlang… A hideg is kiráz a gondolattól. Amit nemrég láttam Jung Kook és Yuri között… arról is csak azért tudok, mert ezen a helyen tartózkodom. Ji Min hangja élesen hasít a fülembe.
- Még is mit képzel magáról az apám? Ide küld egy nőt? Ráadásul egy olyan nőt, akihez még hozzányúlni is tilos? És ha mindez nem elég, minden kis mocskos titkunk e között a négy fal között hangzik el és történik meg! Miért kell egy ilyen szerencsétlen és gyenge lánynak mindezt látni és hallani? Hogy pattanhat ki annak a szemétládának a fejéből ilyen? Teljesen meg fogja törni ez az egész Hyo Lint!
- Te most véded őt?
Ez Jung Kook hangja volt? Ő is itt van? Aish ne már! Tűnjetek már el! Mi történhet? Miért nem szólal meg Ji Min?
- Arra még nem gondoltál, hogy akkor nem hozzuk be a mocskos kis dolgainkat ide? Ha már ennyire a szárnyaid alá vetted szerencsétlen kis madárkát.
Szerencsétlen kis madárka? Túléltem egy megaláztatást, Ji Min anyját, Jung Kook haragját és egy szerencsétlen kis madárkának néznek? Ennyire lenéz itt mindenki? Elegem van ebből! Órási haragot érzek magamban. A testem magától mozog, a kezemre támaszkodva emelkedik a felső testem.
- Nem védem. Csak… idegesít, hogy hogyan fogom megoldani a dolgaimat. A faház ezekre nem jó megoldás, nem olyan eldugott, mint ez. Különben is. Miért érdekelne egy ilyen nyomorék sorsa? Ha nem ösztönből lélegezne, még levegőt is elfelejtene venni. Semmire nem képes magától.
Nyomorék? Elfelejtenék lélegezni? Ennyire baj, ha normális ember vagyok?? Ilyen nagy probléma, hogy nem természetes mások halála és megráz az „áruk” látványa? Undorító itt mindenki. Elegem van belőlük! Undorodom tőlük és megvetem őket! Még hogy szerencsétlen madárka és nyomorék! Már majdnem kiegyenesedek. Mind a heten itt vannak. Ji Min közvetlenül előttem áll nekem háttal, a többiek vele szemben, akik mind engem néznek. Teljesen kiegyenesedek és megfeszül az egész testem. Égek a dühtől, ölni is képes lennék ebben a pillanatban. Gondolkodni? Ugyan már. A szó jelentését is elfelejtettem már. Ösztönből cselekszem, meggondolatlanul.
- Inkább ti vagytok a szerencsétlen nyomorékok.
Hangom éles, ereje van. Határozott vagyok. Ji Min szembe fordul velem. Meglepődik. Engem is meglep a viselkedésem. Farkasok között vagyok, hát farkasként kell viselkednem, különben elvesztem az eszem. Ji Min szóra nyitná a száját, de nem hagyom.
- Meg ne próbáld! Én beszélek! Én vagyok a szerencsétlen madárka és a nyomorék? Engem elraboltak!
Lassú léptekkel közeledek Ji Min felé, miközben ő egyre hátrébb megy, kezeit maga elé tartja és hátrafelé invitál. Nem veszek tudomást róla és egyre közelebb megyek.
- A normális, megszokott életemből kirángatva ebbe a világba kényszerítettek, ahol normális az öldöklés és a más emberekkel való kereskedés! Ahol nincs igazi család csak rangok vannak és hatalmi harcok! Ahol a nő annyit se ér, mint egy szék! Ahol megaláznak, állandóan az életemmel fenyegetnek és bármit megtehetnek velem! Ahol mindenkit utálok és mindenkit a pokolra küldenék!! Idegesítesz, Ji Min! Az álszentséged és a gyáva viselkedésed is! Miért nem mondod el nekik, hogy miért mersz hozzám érni? Miért nem mondod el, mit tettél a faházban? Vagy mit terveztem én azon az éjszakán, mikor az anyád elment? Apropó az anyád már az első nap megfenyegetett, megütött és megalázott! Az anyámat ócsárolta, akit hetek, sőt hónapok óta nem láttam! El lettem rángatva az otthonomból és azt várjátok el, hogy otthonosan mozogjak egy számomra idegen helyen? Szánalmasak vagytok.
Hevesen mozog a mellkasom, miközben a dühtől megrészegülve fújtatok. Mindenki meglepetten néz rám. Unom azt, hogy én vagyok a gyenge, akit meg kell védeni, aki mindenki előtt megalázkodik. Ha a „családhoz” fogok tartozni, alkalmazkodnom kell, amilyen gyorsan csak tudok. Yuri mondta anno, hogy meg kell erősödnöm. Ő is erősebb és határozottabb, mint én, pedig csak egy szobalány. Róla kell példát vennem. Megállok egy karnyújtásnyira a fiúk előtt. Végig mérem mind a hét embert, keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt, kihúzom magam és kicsit megemelem a fejem. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Nekem van a legnagyobb ütőkártyám, ami ebben a házban a tudás.
- Ha minden mocskos dolgotok ebben a szobában zajlik, miattam ne zavartassátok magatokat. Nem érdekel, hogy miket műveltek itt. Úgy fogok viselkedni, mint aki itt sincs. Egyet viszont jobb, ha felfogtok a csöpp kis agyatokkal. Mindenkiről mindent tudni fogok, és nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnék semmit.
- Te most fenyegetsz?
Rápillantok a megszólítómra. Nem sűrűn láttam, pedig egy ideje már itt vagyok. Azóta, mióta utoljára láttam, barna lett a haja. Nem emlékszem a nevére. Felesleges ezen agyalni, egyszerűbb, ha megkérdezem.
- Hogy hívnak?
Tágra nyílnak a szemei.
- Nem tudod, hogy hívnak?
- Talán baj?
Fura hangot ad ki magából, mint akit gyomorszájon rúgtak. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Csak megkértem, hogy árulja el a nevét. Ennyire nem lehetnek arrogánsak. Szánalmas. Ha belegondolok, én már rég elmondtam volna. Megszoktam, hogy nem emlékeznek a nevemre, meg alapból rám sem. Ezt is unom. A fiú szemébe nézek és állom a tekintetét. Elvakít a harag, amit irántuk érzek.
- Illik válaszolni.
- Szemtelen vagy, Hyo Lin.
Lazán megvonom a vállam és Jung Kook felé fordulok, miközben a másik fiúra mutatok.
- Hogy hívják?
Jung Kook arca kifejezéstelen. Nem látok rajta se döbbenetet se meglepettséget, mint a többieken. Ez idegesít. Ne legyen különb a többinél. Ugyanolyan pokolra való mind. Legfőképp Ji Min hűlt el a viselkedésem láttán.
- Suga.
- Ah! Kösz. Szóval Suga. Vedd, ahogy szeretnéd. Szíved joga, ha te fenyegetésként értelmezed. Ha jól tudom, már mindent elmondott Gi Bong a szituációról. Akkor azt hiszem, itt lezárhatjuk a kellemes bájcsevejt és mindenki mehet a dolgára. Akkor engedelmetekkel.
Színpadiasan meghajolok, majd elvonulok mellettük. Egyenesen a kanapé felé tartok, de egy jól ismert, a szívemet melengető hang megállít.
- Fiúk! Nyomás ki, most beszédem van Hyo Linnal.
Észre se vettem, hogy Il Byul idő közben bejött a szobába. Hevesen ver a szívem. Mindent látott és mindent hallott. Az ajkamba harapok. Vér ízét érzem a számban. Nagyot nyelek, de egy másodperc alatt kiszáradt a torkom. Nem értem, mitől félek. Előtte is ugyanígy kell mutatkoznom, különben nem leszek hiteles. Megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, ami elég nehezen megy. Hátra kell fordulnom. Meg kell tennem, különben csak ugyanaz a gyáva Hyo Lin maradok, aki eddig voltam. Szedd össze magad, Lee Hyo Lin!
- Milyen jogon küldesz ki innen?
- Hyo Lin nem jöhet ki innen, nekem pedig beszédem van vele négy szem közt.
- Pff! Még itt is parancsolgatsz? Nem elég, hogy egész nap csak ugráltatsz? Már ezt a helyet is kipécézted magadnak?
- Ne feleselj az apáddal, Jung Kook!
- Ne játsszuk el megint ugyanazt, amit mindig. Kezd unalmassá válni. Egyszerűbb lenne, ha a mondataid végére oda tudnád biggyeszteni a „kérem” szót.
- De nem fogom.
- Ha családfő leszek, kénytelen leszel.
- Akkor is rangidős leszek, ez ellen nem tudsz tenni semmit.
- De. Ha megöllek, már nem számít.
Megölni? A saját apját? Il Byult? Még is mit képzel magáról? A legfontosabb kérdés itt viszont az, hogy miért aggódom Il Byulért? Az ösztöneim vezérelnek. Megfordulok, és nagy hévvel megyek oda Jung Kookhoz. Megragadom a karját és odébb taszítom. Hangosan csattanok fel.
- Tudd, kivel beszélsz! Ne mondj olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan!
Jung Kook gúnyosan felnevet és közelebb lép hozzám. Kicsit lehajol, hogy a szemünk egy vonalban legyen.
- És honnan veszed, hogy nem komolyan mondom?
- Képes lennél megölni a saját apádat?
- Te biztos, hogy nem, mert túl gyenge vagy.
- Nem, Jung Kook. Te vagy a gyenge. Könnyebb megszüntetni a problémát, mint szembe szállni vele. Jobb a gyilkolás tudatában élni és utólag siránkozni, mint elismerni, hogy az apád és feletted áll?
- Kioktatsz engem? Azt hiszem nem vagy tisztában a helyeddel ebben a családban.
- De. Tisztában vagyok vele. És nekem van bátorságom ahhoz, hogy szembeszálljak veled és legyőzzem az akadályokat. Te csak más által vagy ebben a szerencsés helyzetben. És ezt az apádnak köszönheted. Megharapod a gazdát, aki enni ad. Nem túl szerencsés…
- Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
- Tudom.
- Nem hinném, te kis senki, mert akkor nem engednéd meg magadnak ezt a hangnemet.
- Nem tudom, ki tartozik kinek.
Jung Kook arca elfehéredik, vonalai eltorzulnak. Kiegyenesedik és nem veszi le rólam a tekintetét, ami egy másodperc alatt váltott meglepettből haragossá. Hoseok hangja töri meg a csendet.
– Tartozni? Mivel tartozol te neki?
Jung Kook elfordítja a fejét és az ajtó felé veszi az irányt. Szó nélkül megy ki rajta, ahogy a többiek is. Nam Joon becsukja maga mögött az ajtót, de előtte még vet rám egy pillantást. Komoly arccal néz. Olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nem merek Il Byul szemébe nézni. Kettesben maradtunk azzal az emberrel, aki érthetetlen módon megdobogtatja a szívem. Talán mert ő a legkedvesebb mind közül. Hangja halk, de határozott.
– Miért csinálod ezt?
Még mindig nem nézek rá, úgy válaszolok.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Nem ilyen vagy. Miért feleselsz vissza nekik? Gi Bong se védhet meg a végsőkig. Meg kellene húznod magad.
– Meghúzni magam?
Felháborítónak találom, amit Il Byul mond. Ránézek, úgy folytatom a mondandómat.
– Erősnek kell lennem, különben megőrülök. Nem sok hiányzik, hogy elveszítsem a józan eszem és nem szeretném pszichiátrián végezni.
– Az, hogy erős vagy, nem azon múlik, mekkora szád van. Ebben a helyzetben csöndben kellett volna maradnod és elfoglalni a legkisebb zugot a szobában. Ehelyett te megfenyegetted őket.
– Mi a gond ezzel?
– Az, hogy a láthatatlanságod már elveszítetted. Innentől minden lépésedet figyelni fogják és provokálni fognak, hogy elbukj és Gi Bong se tudjon megvédeni.
– Miért kellene engem megvédeni?
– Ezek a fiúk már rég tönkre tettek volna, ha nincs hátszeled. Nem ismered őket igazán.
– Ennek most örülnöm kéne?
– Nem. Vedd megtiszteltetésnek. Egy nőnek sincs ebben a házban olyan jó dolga, mint neked és ezt a családfőnek köszönheted.
Nagyot nyelek. Igaza van. Nincs nagy szabadságom, de még mindig nagyobb, mint a többi nőnek. Ha csak arra a vacsorára gondolok, mikor Il Byul feleségének a helyére ültettek... ott minden nő megszeppent Gi Bong hangjától. Elfordítom a fejem és a falat bámulom.
– Miért fognak figyelni a fiúk?
– Mert veszélyforrás vagy, aki tönkreteheti őket egyetlen mondattal.
– Soha nem tenném meg.
– Én tudom. De a fiúknak nem ezt adtad elő, ezért ők az ellenkezőjét hiszik.
Mekkora idióta vagyok! Határozott és erős? Azzal, hogy elhordom őket és kiírom a homlokomra, hogy fenyegetést jelentek? Nem tudok kiigazodni magamon. Tényleg be fogok itt dilizni hamarosan! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Il Byul közvetlenül mellettem áll. Mikor ránézek, enyhe mosolyt látok az arcán.
– Ne aggódj, Hyo Lin. Gi Bong és én itt vagyunk melletted. Megtanítalak rá, hogyan viselkedj ebben a házban.
– Nem érzem, hogy Gi Bong mellettem lenne. Iderángat egy szó nélkül, nem engedi, hogy találkozzam a szüleimmel és ide száműz a fiúkhoz, mikor tudja, hogy milyen hely ez.
– Nem azért száműzött, hogy kínozzon. Büntetés a neveletlen viselkedésed miatt. Ha akkor nem nyitod ki a szád, nem kerülsz ide. Örülj neki, hogy csak ennyi történt. A felesége nem beszélhet így vele.
– Nehéz elhinni róla, hogy jó ember lenne.
– Nem jó ember. Ahogyan itt senki sem. De akik fontosak számára azokkal igyekszik kedvesen viselkedni.
– Szerintem te jó ember vagy.
Il Byul meglepetten néz rám. Pupillája kitágul és érthetetlenül szólal meg.
– Én? Ezt miből gondolod?
Hatalmas mosoly húzódik a számra, mielőtt megszólalok.
– Mert mindig megvédesz.
A férfi leveszi a kezét a vállamról és elkomorodik a tekintete. Beleharap az alsó ajkába és a mögöttem lévő falat bámulja. Hosszú csend után hallom csak mély, zengő hangját.
– Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok jó ember.
– Nem értem, miről beszélsz.
Leveszi a tekintetét a falról és a szememre emeli. Közelebb jön egy lépést, így már csak centik vannak közöttünk. Hevesen kezd dobogni a szívem. Nagyot nyelek és mély lélegzetet veszek. Miért indít be bennem ez a férfi olyat, amit más soha nem tudott? Hatalmas köztünk a korkülönbség. A lánya lehetnék és mégis... Szinte suttog, miközben beszél.
– Hyo Lin. Én önző vagyok. Nem csak azért védelek meg, mert védelemre szorulsz és megsajnállak, hanem mert meg akarlak védeni. Nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen. Nem akarlak a fiam és a többi fiú közelében tudni, mert ismerem a kegyetlenségüket.
Il Byul keze a hajamat kezdi babrálni, amitől kiráz a hideg. Idő közben észre sem vettem, hogy már teljesen neki vagyok lapulva a falnak. Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. A férfi szemei olyanok, mint Jung Kooké, szája dúsabb, haja sötétbarna, majdhogynem fekete és a mai divat szerint van levágva. Félhosszúra meg van hagyva, a homlokát szabadon hagyva oldalra van fésülve a frufruja. Markáns arcvonalai határozott külsőt adnak neki. Csak néhány ránc a szeménél árulja el, hogy nem velem egykorú. Mikor először megláttam, azt hittem, maximum harminc éves. Nagyon hasonlít rá a fia. Nem tudok a férfi szemébe nézni. Miért vagyok tőle zavarban és miért nem akarom, hogy elhúzódjon?
– Tudom, hogy most undorodni fogsz tőlem, hisz az apád lehetnék, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Valamiért hatással vagy rám és nem tudok tovább lépni. Az eszem tudja, hogy bolond dolog rajtad agyalni és azt várni, hátha te is ugyanígy érzel irántam. A szívem viszont nem tud elengedni téged.
Közel hajol az arcomhoz és az államhoz teszi a kezét. Amikor a szemébe nézek, látom rajta a sóvárgást és a kínt. Tényleg megkedvelt? És én is viszont kedvelem? Nem tudom, mit érzek pontosan. Kavarognak bennem az érzelmek és a gondolatok. Biztos csak azért van ez, mert ő az egyetlen aki kedvesen viselkedik velem. Nem voltam még szerelmes, nem tudom mit kell éreznem pontosan. Csak annyit tudok, hogy vonzódom hozzá. Beindul bennem valami, mikor a közelemben van és nem akarom, hogy elmenjen. Sok időt szeretnék vele tölteni, hogy nevethessünk, komoly dolgokról beszélgethessünk. Ez barátság lenne? Nem hiszem, ez teljesen más. Elhúzódom a faltól és a szám már majdnem Il Byul szájához ér.
– Hyo Lin, ez nem helyes.
– Ebben a házban semmi sem helyes.
Ezt már félig a szájába suttogom, mikor ajkaink összeérnek és megtörténik életem első csókja. Mély levegőket veszek. Mámorító érzés. Il Byul keze a derekamra vándorol és szelíden nekidönt a falnak. A férfi csókja vágytól duzzadt, de nem mohó. Érzékien kényeztet, amibe beleborzongok. Nem tudom, mi van velem, de ez a legszebb pillanat, amit eddig ebben a házban átéltem. Hosszú, érzéki csókunknak az ajtó nyílása vet véget. Mindketten az illetőre nézünk, aki ledöbben arccal, tátott szájjal áll a küszöbön és nem szól semmit. Nem hiszem el, hogy pont most kellett bejönnie! És miért pont ő? Ijedten nézek Il Byulra, aki még mindig a karjaiban tart, arcvonásai azonban megkeményednek, szemei égnek, gyilkolásra készek. Félek.
