7 főbűn -tizenegyedik-

7 főbűn

-tizenegyedik-

Életem első csókja

- Hé, Te!
- Nem ébred fel.
Olyan álmos vagyok. Álmodom? Tompán hallok valamit, de nem tudom kivenni, mi az. Fáj mindenem. A padlón vagyok? Itt aludtam volna el? Legalább a kanapéig elmászhattam volna.
- Haló! Miért itt fekszel? Kelj már fel. Hé!
- Ji Min, ne nyúlj hozzá, az nekünk tilos, te is tudod.
- Maradj csöndben, Tae Hyung! Nem kérdezett téged senki.
- Az, hogy a családfő fia vagy, nem jogosít fel a szabályok megszegésére.
- Kussolj már el a fenébe is idegesítesz!
- Fiúk! Fejezzétek be! Ji Min, ne beszélj így a testvéreddel.
- Jobb lenne ha te is csöndben maradnál. Semmit se tudtok, szóval fogd kézen Tae Hyungot és ketten vonuljatok ki innen.
- Ji Min. Kulturáltságnak hívják.
- Leszállhatnátok rólam?
- Ne rajtunk töltsd le a haragod.

A kezek, amik eddig ráncigáltak, most eltűnnek. Már ébren vagyok, de nem merem kinyitni a szemem. Nem akarom látni őket. Félek szembesülni a ténnyel, hogy itt vannak mellettem. Ráadásul nem is akárhol. Mit mondott Il Byul? Kéjbarlang… A hideg is kiráz a gondolattól. Amit nemrég láttam Jung Kook és Yuri között… arról is csak azért tudok, mert ezen a helyen tartózkodom. Ji Min hangja élesen hasít a fülembe.
- Még is mit képzel magáról az apám? Ide küld egy nőt? Ráadásul egy olyan nőt, akihez még hozzányúlni is tilos? És ha mindez nem elég, minden kis mocskos titkunk e között a négy fal között hangzik el és történik meg! Miért kell egy ilyen szerencsétlen és gyenge lánynak mindezt látni és hallani? Hogy pattanhat ki annak a szemétládának a fejéből ilyen? Teljesen meg fogja törni ez az egész Hyo Lint!
- Te most véded őt?
Ez Jung Kook hangja volt? Ő is itt van? Aish ne már! Tűnjetek már el! Mi történhet? Miért nem szólal meg Ji Min?
- Arra még nem gondoltál, hogy akkor nem hozzuk be a mocskos kis dolgainkat ide? Ha már ennyire a szárnyaid alá vetted szerencsétlen kis madárkát.
Szerencsétlen kis madárka? Túléltem egy megaláztatást, Ji Min anyját, Jung Kook haragját és egy szerencsétlen kis madárkának néznek? Ennyire lenéz itt mindenki? Elegem van ebből! Órási haragot érzek magamban. A testem magától mozog, a kezemre támaszkodva emelkedik a felső testem.
- Nem védem. Csak… idegesít, hogy hogyan fogom megoldani a dolgaimat. A faház ezekre nem jó megoldás, nem olyan eldugott, mint ez. Különben is. Miért érdekelne egy ilyen nyomorék sorsa? Ha nem ösztönből lélegezne, még levegőt is elfelejtene venni. Semmire nem képes magától.

Nyomorék? Elfelejtenék lélegezni? Ennyire baj, ha normális ember vagyok?? Ilyen nagy probléma, hogy nem természetes mások halála és megráz az „áruk” látványa? Undorító itt mindenki. Elegem van belőlük! Undorodom tőlük és megvetem őket! Még hogy szerencsétlen madárka és nyomorék! Már majdnem kiegyenesedek. Mind a heten itt vannak. Ji Min közvetlenül előttem áll nekem háttal, a többiek vele szemben, akik mind engem néznek. Teljesen kiegyenesedek és megfeszül az egész testem. Égek a dühtől, ölni is képes lennék ebben a pillanatban. Gondolkodni? Ugyan már. A szó jelentését is elfelejtettem már. Ösztönből cselekszem, meggondolatlanul.
- Inkább ti vagytok a szerencsétlen nyomorékok.
Hangom éles, ereje van. Határozott vagyok. Ji Min szembe fordul velem. Meglepődik. Engem is meglep a viselkedésem. Farkasok között vagyok, hát farkasként kell viselkednem, különben elvesztem az eszem. Ji Min szóra nyitná a száját, de nem hagyom.
- Meg ne próbáld! Én beszélek! Én vagyok a szerencsétlen madárka és a nyomorék? Engem elraboltak!
Lassú léptekkel közeledek Ji Min felé, miközben ő egyre hátrébb megy, kezeit maga elé tartja és hátrafelé invitál. Nem veszek tudomást róla és egyre közelebb megyek.
- A normális, megszokott életemből kirángatva ebbe a világba kényszerítettek, ahol normális az öldöklés és a más emberekkel való kereskedés! Ahol nincs igazi család csak rangok vannak és hatalmi harcok! Ahol a nő annyit se ér, mint egy szék! Ahol megaláznak, állandóan az életemmel fenyegetnek és bármit megtehetnek velem! Ahol mindenkit utálok és mindenkit a pokolra küldenék!! Idegesítesz, Ji Min! Az álszentséged és a gyáva viselkedésed is! Miért nem mondod el nekik, hogy miért mersz hozzám érni? Miért nem mondod el, mit tettél a faházban? Vagy mit terveztem én azon az éjszakán, mikor az anyád elment? Apropó az anyád már az első nap megfenyegetett, megütött és megalázott! Az anyámat ócsárolta, akit hetek, sőt hónapok óta nem láttam! El lettem rángatva az otthonomból és azt várjátok el, hogy otthonosan mozogjak egy számomra idegen helyen? Szánalmasak vagytok.

Hevesen mozog a mellkasom, miközben a dühtől megrészegülve fújtatok. Mindenki meglepetten néz rám. Unom azt, hogy én vagyok a gyenge, akit meg kell védeni, aki mindenki előtt megalázkodik. Ha a „családhoz” fogok tartozni, alkalmazkodnom kell, amilyen gyorsan csak tudok. Yuri mondta anno, hogy meg kell erősödnöm. Ő is erősebb és határozottabb, mint én, pedig csak egy szobalány. Róla kell példát vennem. Megállok egy karnyújtásnyira a fiúk előtt. Végig mérem mind a hét embert, keresztbe teszem a kezem a mellkasom előtt, kihúzom magam és kicsit megemelem a fejem. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Nekem van a legnagyobb ütőkártyám, ami ebben a házban a tudás.
- Ha minden mocskos dolgotok ebben a szobában zajlik, miattam ne zavartassátok magatokat. Nem érdekel, hogy miket műveltek itt. Úgy fogok viselkedni, mint aki itt sincs. Egyet viszont jobb, ha felfogtok a csöpp kis agyatokkal. Mindenkiről mindent tudni fogok, és nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnék semmit.
- Te most fenyegetsz?
Rápillantok a megszólítómra. Nem sűrűn láttam, pedig egy ideje már itt vagyok. Azóta, mióta utoljára láttam, barna lett a haja. Nem emlékszem a nevére. Felesleges ezen agyalni, egyszerűbb, ha megkérdezem.
- Hogy hívnak?
Tágra nyílnak a szemei.
- Nem tudod, hogy hívnak?
- Talán baj?
Fura hangot ad ki magából, mint akit gyomorszájon rúgtak. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Csak megkértem, hogy árulja el a nevét. Ennyire nem lehetnek arrogánsak. Szánalmas. Ha belegondolok, én már rég elmondtam volna. Megszoktam, hogy nem emlékeznek a nevemre, meg alapból rám sem. Ezt is unom. A fiú szemébe nézek és állom a tekintetét. Elvakít a harag, amit irántuk érzek.
- Illik válaszolni.
- Szemtelen vagy, Hyo Lin.
Lazán megvonom a vállam és Jung Kook felé fordulok, miközben a másik fiúra mutatok.
- Hogy hívják?
Jung Kook arca kifejezéstelen. Nem látok rajta se döbbenetet se meglepettséget, mint a többieken. Ez idegesít. Ne legyen különb a többinél. Ugyanolyan pokolra való mind. Legfőképp Ji Min hűlt el a viselkedésem láttán.
- Suga.
- Ah! Kösz. Szóval Suga. Vedd, ahogy szeretnéd. Szíved joga, ha te fenyegetésként értelmezed. Ha jól tudom, már mindent elmondott Gi Bong a szituációról. Akkor azt hiszem, itt lezárhatjuk a kellemes bájcsevejt és mindenki mehet a dolgára. Akkor engedelmetekkel.
Színpadiasan meghajolok, majd elvonulok mellettük. Egyenesen a kanapé felé tartok, de egy jól ismert, a szívemet melengető hang megállít.
- Fiúk! Nyomás ki, most beszédem van Hyo Linnal.

Észre se vettem, hogy Il Byul idő közben bejött a szobába. Hevesen ver a szívem. Mindent látott és mindent hallott. Az ajkamba harapok. Vér ízét érzem a számban. Nagyot nyelek, de egy másodperc alatt kiszáradt a torkom. Nem értem, mitől félek. Előtte is ugyanígy kell mutatkoznom, különben nem leszek hiteles. Megpróbálom a lehető legjobban kihúzni magam, ami elég nehezen megy. Hátra kell fordulnom. Meg kell tennem, különben csak ugyanaz a gyáva Hyo Lin maradok, aki eddig voltam. Szedd össze magad, Lee Hyo Lin!
- Milyen jogon küldesz ki innen?
- Hyo Lin nem jöhet ki innen, nekem pedig beszédem van vele négy szem közt.
- Pff! Még itt is parancsolgatsz? Nem elég, hogy egész nap csak ugráltatsz? Már ezt a helyet is kipécézted magadnak?
- Ne feleselj az apáddal, Jung Kook!
- Ne játsszuk el megint ugyanazt, amit mindig. Kezd unalmassá válni. Egyszerűbb lenne, ha a mondataid végére oda tudnád biggyeszteni a „kérem” szót.
- De nem fogom.
- Ha családfő leszek, kénytelen leszel.
- Akkor is rangidős leszek, ez ellen nem tudsz tenni semmit.
- De. Ha megöllek, már nem számít.
Megölni? A saját apját? Il Byult? Még is mit képzel magáról? A legfontosabb kérdés itt viszont az, hogy miért aggódom Il Byulért? Az ösztöneim vezérelnek. Megfordulok, és nagy hévvel megyek oda Jung Kookhoz. Megragadom a karját és odébb taszítom. Hangosan csattanok fel.
- Tudd, kivel beszélsz! Ne mondj olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan!
Jung Kook gúnyosan felnevet és közelebb lép hozzám. Kicsit lehajol, hogy a szemünk egy vonalban legyen.
- És honnan veszed, hogy nem komolyan mondom?
- Képes lennél megölni a saját apádat?
- Te biztos, hogy nem, mert túl gyenge vagy.
- Nem, Jung Kook. Te vagy a gyenge. Könnyebb megszüntetni a problémát, mint szembe szállni vele. Jobb a gyilkolás tudatában élni és utólag siránkozni, mint elismerni, hogy az apád és feletted áll?
- Kioktatsz engem? Azt hiszem nem vagy tisztában a helyeddel ebben a családban.
- De. Tisztában vagyok vele. És nekem van bátorságom ahhoz, hogy szembeszálljak veled és legyőzzem az akadályokat. Te csak más által vagy ebben a szerencsés helyzetben. És ezt az apádnak köszönheted. Megharapod a gazdát, aki enni ad. Nem túl szerencsés…
- Tudod te egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
- Tudom.
- Nem hinném, te kis senki, mert akkor nem engednéd meg magadnak ezt a hangnemet.
- Nem tudom, ki tartozik kinek.
Jung Kook arca elfehéredik, vonalai eltorzulnak. Kiegyenesedik és nem veszi le rólam a tekintetét, ami egy másodperc alatt váltott meglepettből haragossá. Hoseok hangja töri meg a csendet.
– Tartozni? Mivel tartozol te neki?

Jung Kook elfordítja a fejét és az ajtó felé veszi az irányt. Szó nélkül megy ki rajta, ahogy a többiek is. Nam Joon becsukja maga mögött az ajtót, de előtte még vet rám egy pillantást. Komoly arccal néz. Olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nem merek Il Byul szemébe nézni. Kettesben maradtunk azzal az emberrel, aki érthetetlen módon megdobogtatja a szívem. Talán mert ő a legkedvesebb mind közül. Hangja halk, de határozott.
– Miért csinálod ezt?
Még mindig nem nézek rá, úgy válaszolok.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz.
– Nem ilyen vagy. Miért feleselsz vissza nekik? Gi Bong se védhet meg a végsőkig. Meg kellene húznod magad.
– Meghúzni magam?
Felháborítónak találom, amit Il Byul mond. Ránézek, úgy folytatom a mondandómat.
– Erősnek kell lennem, különben megőrülök. Nem sok hiányzik, hogy elveszítsem a józan eszem és nem szeretném pszichiátrián végezni.
– Az, hogy erős vagy, nem azon múlik, mekkora szád van. Ebben a helyzetben csöndben kellett volna maradnod és elfoglalni a legkisebb zugot a szobában. Ehelyett te megfenyegetted őket.
– Mi a gond ezzel?
– Az, hogy a láthatatlanságod már elveszítetted. Innentől minden lépésedet figyelni fogják és provokálni fognak, hogy elbukj és Gi Bong se tudjon megvédeni.
– Miért kellene engem megvédeni?
– Ezek a fiúk már rég tönkre tettek volna, ha nincs hátszeled. Nem ismered őket igazán.
– Ennek most örülnöm kéne?
– Nem. Vedd megtiszteltetésnek. Egy nőnek sincs ebben a házban olyan jó dolga, mint neked és ezt a családfőnek köszönheted.
Nagyot nyelek. Igaza van. Nincs nagy szabadságom, de még mindig nagyobb, mint a többi nőnek. Ha csak arra a vacsorára gondolok, mikor Il Byul feleségének a helyére ültettek... ott minden nő megszeppent Gi Bong hangjától. Elfordítom a fejem és a falat bámulom.
– Miért fognak figyelni a fiúk?
– Mert veszélyforrás vagy, aki tönkreteheti őket egyetlen mondattal.
– Soha nem tenném meg.
– Én tudom. De a fiúknak nem ezt adtad elő, ezért ők az ellenkezőjét hiszik.
Mekkora idióta vagyok! Határozott és erős? Azzal, hogy elhordom őket és kiírom a homlokomra, hogy fenyegetést jelentek? Nem tudok kiigazodni magamon. Tényleg be fogok itt dilizni hamarosan! Egy kéz érintését érzem a vállamon. Il Byul közvetlenül mellettem áll. Mikor ránézek, enyhe mosolyt látok az arcán.
– Ne aggódj, Hyo Lin. Gi Bong és én itt vagyunk melletted. Megtanítalak rá, hogyan viselkedj ebben a házban.
– Nem érzem, hogy Gi Bong mellettem lenne. Iderángat egy szó nélkül, nem engedi, hogy találkozzam a szüleimmel és ide száműz a fiúkhoz, mikor tudja, hogy milyen hely ez.
– Nem azért száműzött, hogy kínozzon. Büntetés a neveletlen viselkedésed miatt. Ha akkor nem nyitod ki a szád, nem kerülsz ide. Örülj neki, hogy csak ennyi történt. A felesége nem beszélhet így vele.
– Nehéz elhinni róla, hogy jó ember lenne.
– Nem jó ember. Ahogyan itt senki sem. De akik fontosak számára azokkal igyekszik kedvesen viselkedni.
– Szerintem te jó ember vagy.
Il Byul meglepetten néz rám. Pupillája kitágul és érthetetlenül szólal meg.
– Én? Ezt miből gondolod?
Hatalmas mosoly húzódik a számra, mielőtt megszólalok.
– Mert mindig megvédesz.
A férfi leveszi a kezét a vállamról és elkomorodik a tekintete. Beleharap az alsó ajkába és a mögöttem lévő falat bámulja. Hosszú csend után hallom csak mély, zengő hangját.
– Ez is bizonyítja, hogy nem vagyok jó ember.
– Nem értem, miről beszélsz.

Leveszi a tekintetét a falról és a szememre emeli. Közelebb jön egy lépést, így már csak centik vannak közöttünk. Hevesen kezd dobogni a szívem. Nagyot nyelek és mély lélegzetet veszek. Miért indít be bennem ez a férfi olyat, amit más soha nem tudott? Hatalmas köztünk a korkülönbség. A lánya lehetnék és mégis... Szinte suttog, miközben beszél.
– Hyo Lin. Én önző vagyok. Nem csak azért védelek meg, mert védelemre szorulsz és megsajnállak, hanem mert meg akarlak védeni. Nem akarom, hogy bárki is hozzád érjen. Nem akarlak a fiam és a többi fiú közelében tudni, mert ismerem a kegyetlenségüket.
Il Byul keze a hajamat kezdi babrálni, amitől kiráz a hideg. Idő közben észre sem vettem, hogy már teljesen neki vagyok lapulva a falnak. Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. A férfi szemei olyanok, mint Jung Kooké, szája dúsabb, haja sötétbarna, majdhogynem fekete és a mai divat szerint van levágva. Félhosszúra meg van hagyva, a homlokát szabadon hagyva oldalra van fésülve a frufruja. Markáns arcvonalai határozott külsőt adnak neki. Csak néhány ránc a szeménél árulja el, hogy nem velem egykorú. Mikor először megláttam, azt hittem, maximum harminc éves. Nagyon hasonlít rá a fia. Nem tudok a férfi szemébe nézni. Miért vagyok tőle zavarban és miért nem akarom, hogy elhúzódjon?
– Tudom, hogy most undorodni fogsz tőlem, hisz az apád lehetnék, de nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Valamiért hatással vagy rám és nem tudok tovább lépni. Az eszem tudja, hogy bolond dolog rajtad agyalni és azt várni, hátha te is ugyanígy érzel irántam. A szívem viszont nem tud elengedni téged.
Közel hajol az arcomhoz és az államhoz teszi a kezét. Amikor a szemébe nézek, látom rajta a sóvárgást és a kínt. Tényleg megkedvelt? És én is viszont kedvelem? Nem tudom, mit érzek pontosan. Kavarognak bennem az érzelmek és a gondolatok. Biztos csak azért van ez, mert ő az egyetlen aki kedvesen viselkedik velem. Nem voltam még szerelmes, nem tudom mit kell éreznem pontosan. Csak annyit tudok, hogy vonzódom hozzá. Beindul bennem valami, mikor a közelemben van és nem akarom, hogy elmenjen. Sok időt szeretnék vele tölteni, hogy nevethessünk, komoly dolgokról beszélgethessünk. Ez barátság lenne? Nem hiszem, ez teljesen más. Elhúzódom a faltól és a szám már majdnem Il Byul szájához ér.
– Hyo Lin, ez nem helyes.
– Ebben a házban semmi sem helyes.

Ezt már félig a szájába suttogom, mikor ajkaink összeérnek és megtörténik életem első csókja. Mély levegőket veszek. Mámorító érzés. Il Byul keze a derekamra vándorol és szelíden nekidönt a falnak. A férfi csókja vágytól duzzadt, de nem mohó. Érzékien kényeztet, amibe beleborzongok. Nem tudom, mi van velem, de ez a legszebb pillanat, amit eddig ebben a házban átéltem. Hosszú, érzéki csókunknak az ajtó nyílása vet véget. Mindketten az illetőre nézünk, aki ledöbben arccal, tátott szájjal áll a küszöbön és nem szól semmit. Nem hiszem el, hogy pont most kellett bejönnie! És miért pont ő? Ijedten nézek Il Byulra, aki még mindig a karjaiban tart, arcvonásai azonban megkeményednek, szemei égnek, gyilkolásra készek. Félek.

7 főbűn -tizedik-

7 főbűn

-tizedik-

Nem várt szövetség

Már sötét van. Nem tudom, mióta vagyok itt, de órák óta csak egy helyben fekszem. Nem merek megmozdulni. Il Byul megijesztett azzal, amit mondott. Miért legyek láthatatlan? Ez most az én szobám, úgyhogy azt csinálok benne, amit akarok. Vagy nem? Aish! Tanácstalan vagyok! Nagy lendülettel ülök fel. Megborzolom a hajam és visszadőlök. Nagy levegőt veszek, majd megint felülök és körbe nézek. Mit tudnék itt csinálni? Kiszúrom a bárpultot. Utálom az alkoholt, de most jól esne. Odamegyek a pulthoz és körbe nézek. Méregdrága italok sorakoznak mindenhol. Kiválasztok egyet és kitöltöm az előttem álló pohárba. Egy ideje méregetem, de nem tudom magam rávenni, hogy megigyam. Mi van, ha a jövőben ez lesz a létem kulcsa? Az alkohol. Nem érdekel. Magam kevertem ebbe a helyzetbe, hát most szó szerint megiszom a levét. A számhoz emelem a poharat, de ekkor nagy zajjal kinyílik a bejárati ajtó. Leguggolok a pult mögé. Nem értem, miért bujkálok. Elvileg ez az én ideiglenes szobám. Mindenki tudja, hogy itt vagyok. Felállnék, de félúton megállok a két ismerős hang hallatán. Hatalmasat dobban a szívem. Yuri. Mit keres ő itt? Nem is akárkivel…

- Menj be! Siess, nehogy kiszúrjanak!
- Uram, kérem, ne csinálja. Nem szabad ide bejönnöm. Mi van, ha bent van valaki?
- Nincs bent senki. Mindenki az értekezleten van. Menj!
- Ne csukja be az ajtót! Dolgom van. Gi Bong hívatott.
- Gi Bong is az értekezleten van. Ráér utána.
- Uram!
- Hé! Megbeszéltük, hogy a nevemen szólítasz, Yuri. Végül is már lassan fél éve járunk. Ennyi kiváltság igazán kijár nekem.
- Hadd menjek!
- A nevem!
- Aish! Jung Kook. Ne legyél gyerekes és engedj vissza.
- Alig van időnk egymásra és ezt a kicsit is elveszed tőlünk? Yuri, kérlek. Csak pár percet adj.
- Jung Kook. Tisztában vagy vele, hogy engem megölnek, ha megszegem a szabályokat.
- Megvédelek. Amúgy is én leszek a következő családfő.
- De akkor meg a feleséged nem lehetek.
- Megoldjuk.
- Beszéltél apáddal? Mit szólt…tudod…hozzánk?
- Nem mondtam el neki.
- Miért nem? Jung Kook! Ő az egyetlen, aki megértené és nem mondaná el senkinek. Tudna nekünk segíteni. Már hónapok óta nyaggatlak, hogy mondd el. Még te voltál az, aki meggyőzött engem, hogy tudnia kell.
- Meggondoltam magam.
- Nem értelek. Mindegy is. Engedj ki légy szíves. Tényleg mennem kell. Majd este látjuk egymást.
- Mindig ezt mondod.
- Most tényleg így lesz.

Csukódik az ajtó. Ez most komoly? Nem hiszek a fülemnek. Jung Kook és Yuri? Ez kész vicc. Ebben a házban egy szolgáló még csak rá sem nézhet a család tagjaira. Ez a fiú tényleg ennyire nem tud megülni a seggén? Szegény Yuri! Beszélnem kell vele, hogy ezt hagyja abba. Meg fog halni, ha tovább folytatja. Léptek? Jung Kook nem ment ki Yurival együtt? Ez nem jó. Nem találhat rám. De itt hova meneküljek? Nem tudok semerre sem menni. Végem van. Miért pont most kellett ide küldenie Gi Bongnak? Ne gyere ide a pulthoz. Légyszi, légyszi, légyszi. Megállt. Abban a pillanatban, ahogy kinyitom a szemem, megpillantom a fényesre pucolt fekete cipőpárt magam mellett. Újra behunyom a szemem és a pultnak döntöm a fejem. Itt a vége. Meghalok.
- Te mit keresel itt?
Jung Kook éles hangjából sugárzik a visszafojtott düh. Félek tőle. Nem szeretem őt. Kimondottan utálom. Újra kinyitom a szemem és ránézek. A hangjával ellentétben a szeme rémültséget tükröz. Fél, hogy leleplezem? Nem vagyok ilyen gusztustalan, hogy mások magánéletét használjam fel zsaroláshoz. Nem tudok megszólalni. Szokás szerint. Miért nem jön ilyenkor valaki? Il Byul vagy bárki. A fiú megragadja a karom és felrángat a földről. A hátam nekiütközik a falnak. Érzem Jung Kook leheletét, olyan közel van. Marka erősen szorul a nyakamra. Egyre nagyobb szükségem lenne a levegőre, de nem tudok lélegezni. Próbálom lefejteni magamról hosszú ujjait, de reménytelen. Nagyon erős.
- Neked nincs itt keresnivalód! Hogy mersz ide bejönni?
Nem tudok megszólalni, csak tátogok.
- Kérdeztem valamit!
Nem tudom, mi tévő legyek. A kezére mutatok a torkomon, mire enyhül a szorítás. Mélyen szívom be az oxigénnel dús levegőt a tüdőmbe és vadul köhögni kezdek. Igyekszem minél hamarabb megszólalni, de csak halkan és rekedten tudom kivitelezni.
- Száműztek.
- Száműztek? Ide? Ki?
- Gi Bong.
Jung Kook szeméből eltűnik a düh és értetlenség ül ki az arcára. Azt hittem, mindenki tud róla, hogy itt vagyok. Jung Kook suttogva beszél.
- Hát ezért van rendkívüli értekezlet. Csodás.
Akkorát üt a pultra, hogy a rajta lévő pohár is megemelkedik. Csodálkozom, hogy nem tört ketté a bútor…

- Hyo Lin. Elnézem, hogy kémkedtél utánam.
Kémkedni? A „kiket kell minél messzebb elkerülni” listám élén van, és még én kémkedek? Örülök, ha nem kell látnom! Legalább nem halok meg egyelőre. Ez jó hír.
- Mit kérsz cserébe a hallgatásodért?
Mit kérek cserébe? Eszembe se jutna erről beszélni bárkinek is. Abban a pillanatban halott lennék.
- Semmit nem kérek.
Eddig csak Jung Kook hátát láttam, de most szembe fordul velem és haragosan néz. Nem mondtam semmi rosszat! Miért kell mindig így néznie rám? Közelebb jön egy lépést, mire én hátrálnék, de visszatart a fal.
- Nem hiszek neked. Biztos van valami, amire úgy őszintén, a lelked mélyén vágysz. Én azt mind megadhatom neked. Gondolkodj egy kicsit. De gyorsan. Nem akarok sok időt pazarolni rád.
Nagyot nyelek. Amire a legjobban vágyom? Haza menni. Ezt azonban nem tudja megadni nekem. Van még egy dolog, ami fontos számomra…
- Az életem.
- Tessék?
- Életben akarok maradni.
Jung Kook nagyot kacag rajtam és neki dől a pultnak.
- Azt már Gi Bong elrendezte. Valami más?
Gi Bong? Akkor nincs veszélyben az életem? Megkönnyebbülés. Viszont nem jut eszembe semmi, amit kérhetnék Jung Kooktól. Ha az életem nincs veszélyben, akkor semmi sem kell, csak hagyjanak békén.
- Jól van, Hyo Lin. Ha te nem mondasz semmit, majd én döntök. Mivel még szűz vagy, gondolom nem voltál fiúval.

Hatalmasat dobban a szívem. Ugye nem? Nem akarom, hogy megerőszakoljanak! Közeledik! Nem szeretném! Ő az utolsó ember, akitől bármi ilyesmit szeretnék kapni. Óvatosan, oldalazva menekülni próbálok, de elkap, és megint neki taszít a falnak. Közelebb van, mint az előbb. Egy centi sincs az orrunk hegye közt. Félek tőle. Zihálni kezdek, miközben a szemébe nézek. Nem emberi szempár az övé.
- Megkapod tőlem életed első csókját.
Elvenné az első csókom? Nem! Nem engedhetem meg neki! Ez nem jutalom, hanem büntetés! Valaki jöjjön! Nem jön senki. Magamtól kell megvédenem az egyik kincsem. Hirtelen elfordítom a fejem, mire Jung Kook ajkai az arcomat érik. Erősen szorítom a szemem. Rosszul vagyok a közelségétől. A fiú elhúzódik és értetlenül néz.
- Most mi van? Miért akarsz kihagyni egy ilyen nagyszerű lehetőséget?
De nagyképű!
- Nem akarom, hogy elvedd az első csókom.
- Elvenni? Én adnám oda neked. Ezt megtiszteltetésnek kellene venned.
- Megtiszteltetésnek? Nekem nem az. Büntetés lenne számomra, ha ilyet tennél velem.
Jung Kook ledöbben, és még jobban elhúzódik. Mondott egyáltalán bárki ilyet neki? Pár másodperc kihagyás után újra észhez tér és éles hangon kérdez.
- Miért lenne büntetés? Sokan az én érintésemre vágynak.
- Nem tartozom közéjük.
- Miért nem?
- Nem tetszel. És nem is kedvellek, sőt...
Hirtelen a szám elé teszem a kezem. Túl sokat mondtam. Attól tartok, hogy rám vetődik és megfolyt. A gondolattól sajogni kezd a nyakam ott, ahol az előbb szorított. Jung Kook megint ledöbben, majd elmosolyodik. Elmosolyodik? Nagyokat pislogok, de a kép nem változik. Az csakugyan egy mosoly.
- Emlékeztetsz Yurira.
Yurira? Miért is? Ő is utálta Jung Kookot? Ne hasonlítson össze azzal a lánnyal, akivel éppen járnak. Nem akarok én is erre a szörnyű sorsra jutni. Szegény Yuri… beszélni se fogok tudni vele egy ideig. Szomorú lettem a gondolattól.
- Elérted, Hyo Lin, hogy tartozzak neked egyel. Ha bármi van, szólj. De ne felejtsd el, hogy egyszer teszek meg érted bármit, többször nem.

Hátat fordít és kimegy az ajtón. Megúsztam. Lecsúszom a fal mentén a földre és nagyot sóhajtok. Jung Kook nem is tűnik ijesztőnek, ha a saját oldalamon tudhatom… legalább egyszer. Behunyom a szemem és visszaemlékezek az elmúlt pár percre. Beleborzongok attól, hogy hozzám ért és nem a jó értelemben. Gondolataim nem jutnak messzire. Azonnal elnyom az álom.

7 főbűn -harmadik-

7 főbűn

-harmadik-
Első főbűnöm: Jimin

( A rajzot készítette: Kiwie Taylor )

Hevesen verdeső szívem minden lépésemet megnehezíti. Félek, mert olyan emberek közé megyek, akik gyűlölnek. Félek, mert a halálnak ebben a házban nincs túl nagy jelentősége. Így az életeknek sincs. Szokatlan, nőies ruhám és a magas sarkú cipőm sem könnyíti meg a dolgomat. A lépcsőn lefelé haladva szorosan fogom a korlátot, nehogy orra essek. A lépcső alján megpillantom Yurit, aki jó cseléd módjára, kifejezéstelen arccal vár. A szemem sarkából egy alakot pillantok meg, ami eltűnik az egyik folyósón, mire megfigyelhettem volna. Mikor Yuri mellé érek, nyújtja a jobb kezét, hogy segítsen az utolsó lépcsőfoknál. Végigméri a ruhámat és elégedetten mosolyog.

-          Jó választás.

Bólintok. Tudhat Il Byul kis akciójáról a ruhámmal kapcsolatban. Hosszú percekig sétálunk, mire egy ajtóhoz érünk. Igyekszem minél kevesebbet botladozni az új cipőben, de az sem segít, hogy feltörte útközben a lábam. Yuri kinyitja a kétszárnyú ajtót. Hatalmas fényáradat jön a helységből, amitől bekönnyezik a szemem.

-          Menjen, kérem. Már csak önre várnak.

A helységbe lépve gyönyörű látvány fogad. Hatalmas ebédlő mély sárgára festett falakkal. A kellős közepén egy sötétbarna tölgyfa asztal áll, amit több tucat szék vesz körül. Az asztal felett hatalmas csillár adja a hangulatos fényt. A folyó tiszta vizén játszó napsugarak jutnak eszembe, ahogy a csillárcsillogó kövei visszaverik a fényt. Lassú, bizonytalan léptekkel közeledem a társasághoz, akik már türelmetlenül fészkelődnek a helyükön. Időm sincs több dolgot megcsodálni, mert Yuri szélsebesen elhalad mellettem és kihúz egy üres széket. Az egyik nő feláll a helyéről. Visszhangzik a helység, miközben beszél.

-          Az Seo Yun helye!

Yuri hirtelen megáll és ijedten néz a szemben álló nőre, akinek arca eltorzul a dühtől. Kezeit ökölbe szorítva támasztja az asztalra. A cseléd ijedtében elengedi a széket, ami hanyatt dől és nagy hanggal ér földet.

-          Sajnálom, Asszonyom.

-          Mégis mit képzelsz? Egy koszos kis cseléd vagy, aki itt nem dönthet semmiben! Hogyan merészeled bemocskolni azzal a fattyú lánnyal azt a szent helyet?

Fattyú lány? Rám célzott? Engem nevezett fattyúnak? Hogy meri megtenni, hogy bemocskolja a szüleimet ilyen undorító dologgal? Legszívesebben odarohannék hozzá és képen törölném, de nem válna előnyömre. Forrok a dühtől. Bántja Yurit, aki kedves volt velem, a szüleimet, akiket szeretek. Itt mindenki ilyen visszataszító személyiség? Yuri megint sűrűn hajlongani kezd.

-          Nagyon sajnálom, Asszonyom. Kérem, ne haragudjon rám.

Nem tudom elviselni és magamban tartani ezt a haragot, amit a nő szavai keltettek bennem. Muszáj kiadnom, különben felrobbanok.

-          A szüleim tisztességes emberek!

Hangosabban szólaltam meg, mint azt terveztem. Hirtelen mindenki engem bámul és értetlenül néznek rám. Mit mondtam? A szüleim tisztességes emberek? Ennél már csak az lett volna a legrosszabb, ha elkezdem ecsetelni, hogy az én anyukám és apukám a legokosabb emberek a földön és soha nem halnak meg. Hány éves vagyok? Érzem, ahogy égni kezd a fülem. Ráharapok egyet a számra és összekapom magam. Már leégettem magam, ennél rosszabb úgysem lehet. Biztos azt hiszik, hogy egy öt éves szintjén állok.

-          Ne vádolja a szüleimet hamis állításokkal.

A dühös nő tekintetében gyűlölet látszik, ahogy rám néz. Kezét elveszi az asztalról és felém fordul. Hosszú másodpercekig meg sem szólal. Tekintetét végigvezeti a testemen, majd megállapodik a szememnél. Gúnyosan elmosolyodik és fröcsögve mondja a szavakat.

-          A szemed színe anyádé. A formája viszont az apádé.

-          Koreai. Csakis tőle örökölhettem a húzott szemet.

A nő arcáról nem tűnik el a gúnyos mosoly. Felnevet, majd tesz egy lépést felém. Valami visszahúzza, ezért megtorpan. Mikor hátra néz, megpillantom Jimin anyját, aki karon ragadta a másik nőt. Óvatosan, éppen hogy láthatóan megrázza a fejét és sokat mondóan int a szék felé. A másik nő habozik, és amikor felém fordul, csalódottan beszél.

-          Kíváncsi leszek az arcodra, mikor kiderül egy s más dolog az ap…

Gi Bong zengő hangja félbeszakítja a nőt, aki riadtan fordít hátat nekem.

-          Fejezd be. Nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Én mondtam Yurinak, hogy oda ültesse a lányt. Talán van valami ellenvetésed?

Nem látom a nő arcát, de szinte tapintani lehet a feszültséget. Elégedettnek érzem magam. De én nem vagyok ilyen kárörvendő! Sajnálnom kéne az itteni nőket, amiért elnyomásban vannak. Viszont látom, hogy Gi Bongnak mennyi erőfeszítés ezeket a nőket kordában tartani. Valamiért ők mások, mint az átlag családanyák. Tele vannak rosszindulattal, gyűlölettel az egész világ iránt. Főleg irántam, amit én nem értek. Gi Bong soha nem lesz szimpatikus, de azt el kell ismernem, hogy ügyesen csinálja. Nélküle ezek a nők mindenkit élve felfalnának. Az asszony, amelyik fattyúnak nevezett, halkan válaszol Gi Bongnak. Hangjában elfojtott düh hallatszik.

-          Nincs.

-          Akkor ülj le a helyedre. Hyo Lin! Kérlek, ülj le a neked szánt helyre, Il Byul és Jung Kook közé.

Yuri felállítja a széket, majd a kezével int, hogy menjek. Habozok. Nem akarok oda ülni. Nem azért, mert félek a két embertől, hanem mert nem akarok a nő haragjából semmit sem tapasztalni. Hogy tudnám kihúzni magam ebből a helyzetből? Nem mondhatok ellent annak az embernek, akinek mindenki szót fogad. Valószínűleg nem ok nélkül. Nem csoda, hogy én is rettegek tőle. A nőtől azonban jobban félek. Ezek az asszonyok mindenre képesek lehetnek. Talán a csonkítás hozzájuk képest egy mesefilm. Beleborzongok a gondolatba és libabőr borít be mindenhol. Megszokásból összefonom a két karom magam előtt, amit Gi Bong félreért.

-          Nem kell félned a Jeon család férfi tagjaitól. Talán zavar, amit Il Byul feleségéről meséltem?

Annyira ledöbbenek, hogy válaszolni sincs időm. Teljesen elfelejtettem, hogy ez megtörtént. Nem vagyok képes elhinni ezt az egészet Il Byulról. Azaz ember, aki ma a szobában elment mellettem, miközben fehérneműben voltam, teljesen más, mint aki fejbe lőtte a saját feleségét. Két különböző ember képe van a fejemben egyazon arccal. Mintha ikrekről beszélnének. Mivel nem reagáltam, Gi Bong ismét megszólal.

-          Nincs okod félni, de megértem. Bele kell szoknod az új környezetedbe. Gyere, ülj ide a mellettem lévő székbe.

Ledöbbent arcok fordulnak Gi Bong felé, aki rezzenéstelen arccal mosolyog és húzza ki nekem a széket. Gi Bong mellé? A felesége helyére? A felesége még mindig a nő mellett áll és most teljesen elhűlt arccal mered a férjére. Gi Bong tudomásul sem veszi őt. A kellemetlen helyzetből még kellemetlenebb helyzet lett. Az egyik idősebb férfi töri meg a kínos csöndet.

-          Gi Bong. Ezt te is tudod, hogy nem így megy. Van egy rangsor, amit nem változtathatsz kedved szerint. Akár családfő vagy, akár nem. Hyo Lin nem ülhet az Asszonyod helyére. Még nincs akkora rangja.

Végre valaki, aki megment! Rangsor? Miféle család az, ahol rangsorolva vannak az emberek? Ez abnormális és nem ésszerű. Nem is értem, miért várok ésszerű dolgokat. Itt minden máshogy működik, mint egy normális családnál. Ahogy ránézek a ház asszonyára, eszembe jut a mai jelenet a szobában és sírógörcs kap el. Jobban félek tőle, mint itt bárkitől. Gi Bong épp válaszolni készül. Felbátorodom, és a szavába vágok. Nincs kedvem már az első nap meghalni.

-          Dae Hyun, nem hi…

-          Nem félek!

Gi Bong és a többi ember mind rám néz. Kivéve a ház asszonya és az a másik. Ijesztő.

-          Mitől nem félsz?

-          Nem félek Il Byultól. Inkább oda ülnék.

Gi Bong sóhajt egyet, majd elmosolyodik. Elmosolyodik? Megint? Nem értem ezt az embert. Egyszer fenyeget, egyszer kényeztet. Egyszer jó tanácsokkal lát el, egyszer meg emberszámba se vesz. Miért ilyen kiszámíthatatlan? A család fejének következetesnek és határozottnak kellene lennie, követve a családi hagyományokat. Hová lesz így a tekintélye?

-          Remek. Pont erre számítottam.

-          Nem is gondoltad komolyan?

Feleségének megdöbbent hangja megkönnyebbülést sugároz. Ez volt a célja? Hogy magamtól menjek oda? Hányszor dőlök még be neki?

-          Nem. Neked van mellettem a helyed.

A ház asszonya kecsesen megindul a helyére, majd elfoglalja azt. Én, azóta se mozdultam el onnan, ahol eddig álltam. Annyi új inger és ember van körülöttem, hogy képtelen vagyok feldolgozni ezt a sok információt. Gi Bong hangja most a legkevesebb türelmet és higgadtságot mutatja.

-          Hyo Lin! Egész eddig téged vártunk. Meddig szándékozol még ott ácsorogni? Jegyezd meg! A nők érnek ide először. Aki utánam érkezik, az nem eszik.

Az éles hang hallatán magától megindulnak a lábaim. Gyorsan botladozok a magas sarkúmban a helyemre. Yuri betolja a széket, meghajol és a többi cseléd mellé áll a falhoz. A vacsora szótlanul telik. Utána a nők elköszönnek a férfiaktól és fiúktól, majd beszállnak két autóba és elhajtanak. A nagy felfordulást kihasználva én már rég a szobámba lopództam és onnan figyelem az eseményeket. A kapu most zárul be. Elalszik a lámpa és sötétség borítja el a helyet, ahol az előbb még fényáradat volt. Sötét! Úgy csap belém a felismerés, mint a villámcsapás. De hisz sötét van! Ami azt jelenti, hogy mozgásérzékelővel működnek a lámpák. Felpattanok az ablakpárkányról és lehámozom magamról a kényelmetlen ruhát. Odasietek a csomagomhoz és kihúzom a cipzárt. Apa a biztonság kedvéért Gi Bong tudta nélkül rakott be nekem kényelmes ruhát és cipőt. Ne aggódj, apa. Nemsokára találkozunk. Felveszem a saját ruháimat és a cipőt. A sötét szobámból kilépve elvakít a folyosón az erős fény. Sietve osonok keresztül a házon, mint egy szökevény. Tulajdonképpen arra is készülök. Ezek szerint szökevény lennék? Megtorpanok egy pillanatra. Tele van a fejem kavargó gondolatokkal. Ha most megszököm, biztos, hogy rám találnak egyszer. Viszont anyáéknak van annyi pénzük, hogy elmenjünk külföldre, ahol biztosan nem találnak ránk. Nem tudom, mit tegyek. Sarkon fordulok, és lassan kezdek vissza sétálni. A következő pillanatban azonban azon kapom magam, hogy a lépcsőn rohanok lefelé. A tekintetem csak a bejárati ajtóra szegezem. A célom, hogy azon kijussak. Mikor leérek a lépcső aljára, lépteket hallok felém közeledni, ami mellé beszélgetés társul. Elbújok a lépcső mögé és várok. Az erősödő zajok miatt a szívem egyre hevesebben ver. Nekivetem a hátam a falnak, de úgy reszketek, mint a galagonya.  Két női hang visszhangzik a nagy aulában. Mikor elhalkulnak, még a helyemen maradok pár pillanat erejéig. Egy másodperc alatt érek a bejárati ajtóhoz, ami nagy hanggal nyílik és csukódik. Csak reménykedni tudok benne, hogy elveszik ebben a nagy házban. A falhoz simulva, pipiskedve megindulok a kert felé. Mikor a kertajtóhoz érek, hirtelen megállok és lefagyok. Még csak most veszem észre, hogy milyen gyorsan kapkodom a levegőt. Az adrenalin elborítja az elmémet és gondolkodásképtelenné tesz. Hogyan tovább? A kertbe vajon van mozgásérzékelő lámpa? Jó ötlet volt, hogy megszökjek? Olyan hirtelen jött ez az egész. Most még visszafordulhatok. Mondhatom azt is, hogy a kertbe jöttem, mert kell egy kis feszültség-levezetés. De Gi Bongon kívül senki nem hinne nekem. Benne azonban kevesen bíznak. Mindenki tudná, hogy szökést kíséreltem meg az éjszaka közepén és bosszút állnának rajtam. Ami azt jelenti, hogy ha visszafordulok, ugyanazzal kell számolnom, mintha szökésen kapnának. Tehát nincs veszteni valóm. Ha viszont nem kapnak el, szabad lehetek. Az egyetlen baj, hogy nem tudom, hogyan találhatnék haza. Valószínűleg jó ideig bolyonganék, mire egy ismerős helyhez érnék. Se innivaló, se ennivaló nincs nálam. Nincs semmi esélyem. Egy napot még kibírok a hűvösben étlen szomjan, de ha ez elhúzódik, végkimerülésben fogok összeesni. Bemegyek a kertajtón. Még mindig sötét takarja az alvó virágokat. Ami azt jelenti, hogy jó volt a megérzésem. A hold halvány fényében sétálok az ösvényen. Már egy jó ideje megyek, mikor szembe találom magam a fallal. Közelebb megyek és végig simítom a kezem az egyetlen akadályon, ami a szabadságom és köztem áll. A téglák között rések vannak, valószínűleg mert jobban mutat így. Ki lehetne rajta mászni. Hátra lépek egyet és felmérem a fal magasságát.

-          Nem is lenne annyira lehetetlen.

-          Nem lehetetlen ugyan…

A magas, fiú hang teljesen kizökkent a gondolatmenetemből. Ijedtemben azonnal hátra fordulok, de elbotlok valamiben és a hátam a falnak csapódik. Éles fájdalom hasít a fejembe és érzem, ahogy csúszok lefelé, amíg földet nem érek. Kezemet lassan a tarkómhoz emelem. Nem érzek nedvességet, tehát nem vérzik. Olyan nagy púp fog nőni rajta, mintha két fejjel születtem volna. A hang újra megszólal, befejezve a mondatot.

-          …de rajta kaptalak.

Alacsony árnyékot látok magam előtt, ami felém közeledik. Mellém lép és leguggol, de még így sem látom az arcát rendesen. A fák és a fal eltakarják a holdat, ami javíthatna a látásomon. Amikor a hang újra megszólal, már kitisztul annyira a fejem, hogy felismerjem. Most azonban más hangnemben beszél, mint eddig.

-          Rosszul döntöttél, mikor itt próbáltál megszökni. Okos gondolat kikerülni a mozgásérzékelőket, de nem vagy itt olyan régóta, hogy tudd a lakók szokását. Meg tudod mondani, milyen évszak van?

A szám teljesen kiszáradt a félelemtől ezért alig tudom szétnyitni az ajkaimat, hogy megszólaljak. Mikor végre sikerül és elkezdek beszélni, úgy érzem, mintha ezernyi homokszemcse sértené a torkomat.

-          Nyár.

-          Pontosan. Én minden nyáron itt éjszakázom kint a saját építésű faházamban. Ha ezt tudtad volna, nem jöttél volna ide.

Mivel nem válaszolok, hosszú csönd nehezedik ránk. Mikor lebuktatóm megunja, feláll és felém nyúl, hogy felsegítsen. Reflexből elhúzódom.

-          Nem érhettek hozzám.

A fiú leguggol, kezét végig simítja a hajamon, majd áttér az arcomra, onnan a nyakamra és tovább lefelé. Mikor a melleimhez ér, egyből elrántom a kezét és nyomatékosítom az előző mondatom.

-          Hányszor kell még hallanod, hogy megragadjon a csöpp kis agyadban?

Az idegességtől és adrenalintól gondolkodásképtelenné válok és támadással védekezem. Félek, hogy be fog vinni és oda fog dobni az éhes farkasok közé, akik alig várják, hogy darabokra tépjenek. A fiú gúnyosan szólal meg.

-          A szökés szerinted engedélyezve van?

Nagyot nyelek és próbálom lenyugtatni feldúlt szívemet. Már szinte őrjöngve kalapál a mellkasomban. Menekülni akar, ahogyan én is. Talán ha nem húzom ilyen sokáig az időt, már rég szaladhatnék az ismeretlenbe és az esetleges végkimerülésbe. Jelen helyzetemben nem tudnám megmondani, hogy melyik lenne a jobb. Erős kéz markolja meg a karom és rángat fel a földről. A fiú húz maga után egészen addig, amíg egy fénnyel borított ablakot nem pillantok meg. Kinyit egy ajtót és belök rajta. Szép látvány tárul elém. Egy normális méretű szobában állok. Az egész szerkezete fából van összerakva. Gyönyörű, világosbarna színe melegséggel tölti el a helyet. A hozzá illő bézs színű kanapé, szőnyeg és bútorok még otthonosabb érzést keltenek bennem. Alacsony a mennyezet, de nem érem el a fejemmel a lámpát. Miközben körbe nézek, megakad a szemem Jiminen. Ő az, aki meghiúsította hirtelen jött, ostoba ötletemet. Nem tettem volna meg akkor sem, ha nem talál rám. De ezt nem tudom neki megmagyarázni. Hátát a falnak vetve áll a hűtő mellett és engem bámul. Karjait összefonja a mellkasán, csak utána szólal meg.

-          Apám nem örülne, ha ezt megtudná.

Lehajtom a fejem. Sejtem, hogy mi vár rám ezek után. Nyelek egyet, mielőtt megszólalok, de a száraz torkom erre csak fájdalommal válaszol. Rekedten tudok csak beszélni.

-          Tudom, hogy rossz kilátásaim vannak. És azt is, hogy van következménye, de…

-          Van következménye?

Jimin olyan magas hangon szólal meg, hogy automatikusan felnézek rá. Arca hitetlenséget sugároz, miközben megindul felém zsebre dugott kézzel. Közvetlenül megáll előttem, és miközben beszél, jobb kezét kiveszi a zsebéből.

-          Szépségem. Te nem vagy tisztában vele, hogy ennek milyen következménye lesz. El tudod képzelni a legrosszabb rémálmodat a fejedben? Annál ezerszer rosszabb.

Keze elér az arcomhoz. Összeszorítja a bőrt rajta, aminek hatására a szám magától csücsörít. Ebben a kényelmetlen pozícióban próbálok válaszolni.

-          A halálnál nincs rosszabb.

Jimin félmosolyra húzza a száját. Eddig fel se tűnt, milyen közel jött hozzám. Más szituációban azt mondanám, hogy nagyon jól áll neki ez a pasis viselkedés, de ebben az esetben a szexi félmosoly is ijesztőnek tűnik.

-          Ha ezt az akciódat elmondom apámnak, a halál más értelmet nyer majd a szótáradban. A halál szinonimája a megváltás és nyugalom lesz. Azt fogod gondolni, hogy a halál a legszebb dolog ezen a földön és könyörögni fogsz, hogy megkapd. De apám nem fogja könnyen adni a megváltást, amit kérsz. Meg kell majd küzdened érte, amíg az magától el nem jön. És imádkozni fogsz, hogy gyenge legyen a tested és ne bírja sokáig azt, amit veled tennének a rangidősek. Senki nem sietne a megmentésedre. Hiába könyörögnél, ordibálnál, sírnál… senki sem hallana meg téged.

-          Anyámék szerint Isten mindig megsegít. Nem hagyná, hogy ezt tegyétek.

Jimin olyan nevetést hallat, amit még egy ember szájából sem hallottam soha. Azt üzeni, hogy „semmit nem tudsz, de nem baj, majd megtudod idővel.” Elenged és hátat fordít nekem. Levágódik a kanapéra. Lábait szétteszi, egyik karját a karfára, másikat a támlára teszi, és finoman harapdálni kezdi a hüvelykujját. Úgy néz rám, mint aki gondolatban már harmincnál is többször… Kiráz a hideg. Beremegek és libabőr borítja be a testem. Jimin még mindig csak bámul és egy szót sem szól. Én a karjaimat melegítve nézem a cipőm orrát. Emlékszem, mikor apa megvette nekem. Azt mondta, majd hercegnő leszek és lesz alkalmam szép cipőket hordani. Most azonban még focizni akar velem, amíg megteheti. Már az első nap lerúgtam az orrát játék közben. Tényleg nem focizhatok vele többször?

-          Te még mindig hiszel Istenben annak ellenére, hogy itt vagy?

Felnézek Jiminre. A tekintete teljesen megváltozott. Komoly lett és érdeklődő. Emellett lekicsinylő és megvető. Hosszú ideig meredek rá, mielőtt megszólalnék.

-          Nem. Nem hiszek Istenben. Valószínűleg emiatt vagyok most a pokolban.

Jimin ismét felnevet és a szemei szórakozottá válnak. Miért váltakozik ilyen hamar az, amit gondol? Vagy csak játszadozik velem, mint Gi Bong?

-          Jól van. Mivel igazán…

Miközben beszél, feláll a kanapéról és ismét felém jön. Most azonban olyan hévvel, hogy hátrálni kezdek, aminek az a vége, hogy neki ütközöm a falnak. Jimin nem áll meg és szinte teljesen rám simul. Soha nem érintett meg még olyasvalaki, aki tetszene, ezért érzem, hogy a testem reagál. Nem lehetek ennyire megbabonázva egy fiú érintésétől. Nem vagyok könnyűvérű nőcske, aki azonnal bármire beindul. Miközben a felajzott testemmel küzdök, Jimin folytatja a mondatát.

-          …kedvellek, nem mondom el apámnak, amit most tettél.

Remény csillan az alagút végén, ezért csillogó szemeimet Jiminre szegezem.  A fiú felemeli a fejemet az államnál fogva és úgy néz rám, mintha most azonnal a magáévá akarna tenni. Ismét félmosolyra húzza a száját.

-          Ne örülj, Szépségem. Azt fogod tenni, amit mondok neked, különben halott vagy.

Annak ellenére, hogy fenyegető, még mindig nem félek annyira tőle, mint az apjától. Bólintok egyet és elmosolyodom. Jimin elengedi az állam, hátra lép egyet és a földre mutat. Értetlenül állok előtte. Mit akarhat a földön? Lenézek, de nem látok semmit, majd visszanézek rá. Felvonja egyik szemöldökét és elmosolyodik.

-          Tényleg tudatlan vagy.

-          Nem értelek.

-          Térdre.

-          Tessék?

-          Azt mondtam, térdre.

Belém hasít a felismerés. Térdre kényszerít maga előtt, tehát... Nem akarom! Nem akarok semmi ilyesmit csinálni senkinek! Ez lenne az a bizonyos csavar ebben az egészben? Azt kell csinálnom amit ő mondd. Nagy levegőt veszek. Jimin türelmetlenül toporog egy helyben. Lassan letérdelek, és felnézek a fiúra. Könnyek szöknek a szemembe, ami nem igazán hatja meg, mert tesz egy lépést felém, és megáll közvetlenül előttem. Kezét a fejemre teszi. Megsimítja a hajam, majd kihúzza a hajgumit belőle. Belekapaszkodik kibontott hajamba és ránt rajta egyet. A könnyek kicsordulnak a szememből és lassan közelítenek a talaj felé. Jimin szavai élesen hasítanak a fülembe.

-          Így jobb lesz. Imádom a lányokat közbe megtépni.

Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Az első napomat töltöm itt és máris olyan dologra kényszerítenek, amit csak a férjemnek tennék meg. Behunyom a szemem és várok. Jimin elengedi a hajam, és motoszkál valamit. Nem akarom látni. Nem vagyok felkészülve erre.

-          Hé, Hyo Lin! Nyisd ki a szemed.

Hevesen megrázom a fejem. Nem akarom látni. Nem akarom látni! Jimin megint megragadja a hajam, mire én felsikítok a fájdalomtól.

-          Azt mondtam, nyisd ki!

Lassan kinyitom a szemem. Ledöbbenek annak hatására, ami előttem van. Egy perccel ezelőtt eszembe se jutott volna, hogy ezt lássam magam előtt. Kezembe veszem, amit Jimin nyújt nekem. Hosszú éjszakám lesz, azt hiszem.