Not today-10

Not today

10 – Jungkook pov.

–                    Jungkook! Kihívtuk az énekkart!

Unottan nézek a csapatra, akik nagy zajjal érkeztek meg hozzám.

–                    Minek?

–                    Épp itt volt az ideje.

–                    Ez a suli első tanítási napja.

–                    Ha tehetjük, már az első nap le kell alázni őket! Minek várni vele?

Hoseokra pillantok, aki csillogó szemekkel néz vissza rám. Nem értem őket. Épp táncpróbán vagyok, ők meg ilyenekkel zaklatnak. Miért van erre most szükség? Nagyon fel vannak dobva a helyzet miatt. Ha belegondolok, mit mondtam tegnap este Taehyungnak... Akkor, abban a pillanatban mikor azokat vágtam a fejéhez, harag dúlt bennem. De tulajdonképpen miért is? Valamiért úgy érzem, mintha ez a fiú akaratom ellenére belém látna és ez idegesít. Minél hamarabb le kell koptatnom magamról és ez tökéletes alkalom rá. Hoseok érdeklődve fordul a kis csapat felé.

–                    Mi lesz a kihívás tárgya?

–                    Erőlét.

Most már engem is kezd érdekelni a dolog és ez a hangomon is hallatszik.

–                    Ez mit takar?

A hangosabb tag a csapatból rám mosolyog.

–                    Ezt majd ott megtudod. Menjünk!

Nem tudom meg előre? Erőlét. Az sok mindent takarhat, de a lényege a fizikai állóképesség. Abban nagyon jó vagyok. Magabiztosan kelek fel a földről, majd követem a csapatot, akik a próbateremből a verseny helyszínére vezetnek. Mögöttem jön az egész tánckar. Fárasztó ennyi ember élén állni. Tíz perbe sem tellett és megjelent az énekkar is, élén Namjoonnal, Taehyunggal és még két sráccal. Nem tudom a nevüket, de ők négyen sokat lógnak együtt. Taehyungot figyelek, de valami nem stimmel rajta. Úgy néz ki, mint aki e4gy hete nem aludt. Így könnyebb dolgom lesz. Elönt a magabiztosság. Taehyung is a szemembe néz. Akaratlanul formálom a hangtalan szavakat a számmal. „El ne hidd, hogy nyerni fogsz ellenem.” Taehyung nem reagál, ugyanolyan leverten néz, mint eddig. A látványtól mosolyognom kell. Tudom, hogyha megalázom, békén fog hagyni és pont ez kell nekem. Egyszer csak Taehyung elveszi a tekintetét rólam és a hátam mögé néz. Egy kéz érinti meg a vállam, akinek a tulajdonosa Jimin. Bárhol felismerem ezeket a pici kezeket. Besorol mellém és halkan súgja a fülembe a szavakat, hogy más ne hallja.

–                    Tae tegnap sokat ivott és nincs a toppon. Ne adj bele mindent.

Értetlenül nézek a legjobb barátomra. Most tényleg védi Taehyungot? Miért kéri ezt tőlem, amikor egy versenyen vagyunk?

–                    Ez egy verseny, Jimin és én úgy is fogom kezelni.

Lelököm a kezét a vállamról és Taehyung felé lépek. A riválisom követi a lépéseimet, míg a két kar vezetője elmondják a játékszabályokat.

–                    Tisztességes versenyt szeretnénk, ezért megkérnénk a két kart, hogy ne avatkozzanak bele a játékokba.

–                    A versenyzők is mellőzzék a szabálytalankodást. Három részből fog állni a verseny.

–                    Távolugrás, kislabdahajítás és futás. A szabályok egyszerűek. Adjatok bele mindent.

–                    A végén a nyertes dönt a vesztes büntetéséről.

Felkapom a fejem. Namjoon szavai kizökkentettek felhőtlen boldogságomból. Mi az, hogy büntetés? Az elején közölniük kellett volna, hogy ez így megy. Taehyung megelőz és hamarabb teszi fel azt a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott.

–                    Miféle büntetés? Eddig erről nem volt szó.

Namjoon nyugodtan, de kicsit bűnbánóan válaszol félig Taehyungnak, félig nekem.

–                    Ez újítás. A két kar közösen szavazta meg az évnyitó végén, amiről ti lemaradtatok.

A riválisomra pillantok, aki ugyanúgy cselekszik, mint én. Lesokkolva állunk egymással szemben és biztosra veszem, hogy ugyanarra gondolunk. Miért pont mi? És mit szab ki a másik fél, ha veszítünk? A tánckar vezetője töri meg a csöndet.

–                    Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Versenyzők, gyertek utánunk!

Taehyung és én követjük a vezetőket. Az első helyszín elárulja, hogy távolugrással kezdünk. Pech. Ebben soha nem voltam jó. A riválisom ugrik először. Három lehetőség van és a legjobb eredményt veszik figyelembe. Mikor meghallom a tánckar vezetőjének kiabálását, akkor jövök rá, hogy elbambultam.

–                    Taehyung eredménye kettőszázharminc centi!

Mindenhonnan meglepő hangokat hallok. Kettőszázharminc? Soha nem ugrottam akkorát. Mikor meghallom a nevem, a vonalhoz állok. Első ugrás. Még meg se közelítettem Taet. A második ugrásom is silány. A harmadikba mindent beleadok! Nagyot ugrom, de még mindig édes kevés.

–                    Kereken két méter. Az első próbát Taehyung nyerte.

Kezdek ideges lenni. Utálok veszíteni és pont ellene... Ráadásul büntetést is kapok, ha most veszítek. A riválisomra nézek, aki rosszabbul fest, mint eddig. Arca még fehérebb és sápadtabb, szinte eltorzul a szenvedéstől. Mi baja van? Ez az aggódás jele lenne? Nem! Biztos, hogy nem aggódom. Nyernem kell és lealázni, ez most a cél. Mély levegőt veszek és elindulok a kislabdahajítás helyszínére. Szintén három próba után most én nyerek. Egyelőre döntetlen. Az utolsó részben vagyok a legjobb. Mindig is a legjobb futó voltam mindenhol.

–                    Versenyzők, rajthoz!

Taehyung és én a vonalhoz tesszük na cipőnk orrát.

–                    Vigyázz!

Két kezünket a lábunk mellé tesszük a vonalhoz.

–                    Kész!

Fenék felemel, láb befeszül. Adrenalin áramlik szét a testemben ás azt várja minden porcikám, hogy golyóként lőhessen ki. Elhangzik a kedvenc szavam.

–                    Rajt!

Mintha ágyú lőtt volna ki, úgy indulok meg a körre, amit le kell futnunk. Csak egy kör, de a futópálya hatalmas. Már majdnem a célban vagyok, mikor sikolyokat hallok. Nem foglalkozom vele és futok tovább. Már csak öt lépés kell a győzelemhez.

–                    Úr isten! Tae összeesett! Valaki hívjon mentőt!

Az ideges női hang villámként csap belém és azonnal lefagyok. A cél előtt pár lépéssel hátrafordulok és meglátom a riválisom, ahogy a földön hever. A vezetők azonnal a segítségére sietnek, de nem mozdul. Miért nem? A szívem hevesen kezd verni és az aggódás jeleit érzem, amit próbálok elnyomni. De nem hagyhatom, hogy az ellenfelem ilyen állapotban legyen! Nem tisztességes így a verseny azt a terhet pedig nem tudnám magammal cipelni. Automatikusan indulnak meg a lábaim és szélsebességgel rohanok a fiúhoz. Félretaszítom az embereket az útból és leguggolok, hogy jobban szemügyre vehessem Taehyungot. Eltorzult arccal szorítja a mellkasát. Megijedtem. Határozottan félek. Azonnal az ölembe kapom és megindulok az orvosihoz. Taehyung erőtlenül szólal meg.

–                    Tegyél le.

–                    Orvosra van szükséged.

–                    Nem kell a segítséged.

Erőtlenül emeli fel a kezét és próbál eltolni magától, de semmi ereje nincs. Nagyon rosszul lehet. A lányok sikolyai és a megdöbbent hangok egyre távolodnak, ahogy a célon keresztül közelítjük meg az orvosit. Megpróbálom felvidítani Taehyungot.

–                    Döntetlen. Együtt értünk célt.

–                    Biztos megalázó lehet, hogy nem nyertél egy senki ellen.

Villámcsapásként érnek a szavai. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rá a meggondolatlan megjegyzésem. Bűntudat kezd el emészteni. Szörnyen viselkedtem. Hosszú csend után szólalok meg.

–                    Nem gondoltam komolyan, amit akkor mondtam. Ne haragudj rám, én...

Nem tudom befejezni a mondatot, mert érzem, ahogy a karomban tartott fiú remegni kezd. Belekapaszkodik a melegítőpulcsimba és olyan erővel szorítja, hogy elfehérednek az ujjai. Kettesével haladok felfelé a lépcsőn az orvosi felé. A szívem hevesen ver, ahogy Tae fájdalomtól eltorzult arcát nézem. Bőre kipirosodott időközben. Halántékán makacsul jelennek meg az izzadságcseppek, amik sietősen gurulnak le az arcán, hogy végül az állán gyűljenek össze és együtt hulljanak alá az iskolai egyenruhára. Szörnyen érzem magam azok után, amiket tegnap este mondtam. Most, hogy a karomban tartom és szaladok vele az orvosiba, minden haragom elszáll és az emésztő aggódás veszi át a helyét.

–                    Tarts ki, Tae! Mindjárt ott vagyunk.

Nem kapok választ, de nem is várom el. Az orvosi szoba ajtaja nyitva áll, így könnyen be tudok sétálni rajta. Óvatosan leteszem a riválisomat az ágyra. Mikor kiegyenesednék, érzem, hogy valami megakadályoz. Taehyung még mindig szorítja a pulcsim. Ügyetlenül próbálom kiszabadítani magam a szorításból, de a fiú elfehéredett ujjai nem engednek. Hangosan, szaporán veszi a levegőt. Az orvos jelenik meg mögöttem, aki azonnal becsukja az ajtót.

–                    Mi történt?

–                    Kim Taehyung. Összeesett futás közben.

–                    Mik a tünetek?

Miközben az orvossal beszélek, még mindig próbálom lefejteni magamról az említett ujjait. Az orvos azonnal vizsgálni kezdi. Közben válaszolok.

–                    Szerintem láza van. Nagyon izzad, nehezen veszi a levegőt és remeg. Mikor összeesett, a mellkasát szorította.

Az orvos megvilágította Tae pupilláit, majd megnézte a torkát, pulzusát, a reflexeit, meghallgatta a légzését és szívverését, majd megmérte a hőmérsékletét. Felállította a diagnózist.

–                    Nagyon magas a láza, de nem kell aggódni. Kimerültség az oka. Kap injekciót és infúzióra teszem, az majd csillapítja a lázat.

Az orvos lefejtette Tae bal kezéről a ruhákat és beadta neki a szurit. Pár másodperc múlva az engem szorító kéz elenged és tehetetlenül hullik a teste mellé.

–                    Segíts levenni a felsőjét!

Követem az orvos utasításait. Infúzióra kötötte a riválisom és fújt egyet.

–                    Ettől egy darabig nem fog felkelni.

–                    Mit adott neki?

–                    Az injekcióban enyhe altató volt, az infúzióba pedig erős fájdalom és lázcsillapító van. Addig nem mehet el innen, míg az egész el nem fogy.

–                    Az mennyi idő?

–                    Körülbelül három óra hossza.

–                    Értem. Akkor majd visszajövök érte.

–                    Szeretnélek megkérni valamire. Hogy is hívnak?

–                    Jeon Jungkook.

–                    Jungkook. El kell mennem, sürgős dolgom van. Maradj itt vele amíg el nem fogy az infúzió. Utána elmehettek. Szólok a felelős tanárotoknak, hogy igazoltan vagytok távol. Melyik karra jártok?

–                    Én a tánckarra, második évfolyam.

–                    Taehyung az énekkarra, szintén második évfolyam.

–                    Nem egy karon vagytok?

–                    Nem.

–                    Jól van, nem baj, majd elintézem. Most megyek.

Az orvos kiviharzott az ajtón. Kettesben maradtunk Taeval. Ideges vagyok. Ez az egész helyzet annyira abszurd! Miért ment bele ebbe, ha nem volt jól? Ez az egész verseny nem ért semmit. Nem volt igazi küzdelem, mert ős sokkal nagyobb hátrányban volt. Mi lett volna, ha nincs rosszul? Lealázott volna mindenki előtt. Többre lehet képes, mint amit kinézek belőle. Leülök az ágy melletti székre és a riválisomat bámulom. Hallgatom a halk szuszogását és a mellkasa mozgását figyelem. Minden rendben van. Valamiért úgy érzem, hogy el kell őt kerülnöm. Ki kell törölnöm valahogy az életemből, mert fenekestül fel fogja forgatni. Úgy érzem, mintha belém látna és mindent tudna rólam. A fal, amit senki nem tud megtörni és amin senki nem lát át az számára nem létezik. Ez nagy problémát okozhat még nekem. Mindenképp be kell tartanom az ígéretem, amit két éve tettem. Ha ez a fiú mellettem marad, nem fogom tudni betartani és minden eddigi munkám kárba vész. Érzem, ahogy nehezedik a fejem. Lecsukódik a szemem.

–                    Nehéz vagy!

Egy mély hang ébreszt fel az álmomból. Résnyire nyitom a szemem, de mikor megpillantom azt, ami előttem van, hatalmasra nyílnak a pupilláim. Pár másodpercbe telik, mire felfogom a helyzetet. Tae arca körülbelül tíz centire van tőlem, a fejem pedig a mellkasán nyugszik. Gyorsan felegyenesedek. Hogy került a fejem a fiú mellkasára? Megvakarom a tarkóm, miközben Tae is felül. Ránézek az infúzióra, ami már félig sincs.

–                    Mit keresel itt?

Taehyung hangja megvető és egyáltalán nem örül annak, hogy itt vagyok.

–                    Én hoztalak az orvosiba.

Pár pillanat erejéig Tae elgondolkodik a történteken, majd elhúzza a szája szélét.

–                    Igen. Emlékszem.

–                    Nem kell megköszönnöd.

–                    Megköszönni? Azt, hogy mindenki szeme láttára megaláztál azzal, hogy a karjaidban vittél el onnan?

–                    Tessék?

–                    Ne szólj hozzám. Nem vagyok rád kíváncsi. Csak menj innen és hagyj békén.

–                    Megmentettelek!

Taehyung nem válaszol, csak elfordítja a fejét. Megint felidegesített egy másodperc alatt. Nyugalom! Higgadj le! Igyekszem úgy megszólalni, hogy ne érezze az idegességem.

–                    Ez a köszönet érte?

–                    Nem kellene ilyeneket tenned egy senkiért. Ha lehetne akkor inkább menj innen. Zavar, hogy itt vagy.

Hirtelen, nagy zajjal állok fel a székből. Nem tudok többet uralkodni magamon. Ezért aggódtam érte? Nem. Nem érte aggódtam, hanem a riválisomért. Ha az ellenfelem nincs jól, nem ér semmit a verseny. De ez sem érdekel már. Soha többé nem akarok bármilyen kapcsolatban lenni ezzel a fiúval.

–                    Kiszállok. Nekem erre nincs szükségem.

Hátrafordulok és a kijárat felé indulok, mikor Taehyung hangja megállít.

–                    Ne! Azt ne tedd!

Visszanézek rá.

–                    Miért is ne?

–                    Mert pokol lesz itt az életed. Addig üldöznek majd, míg el nem mész az iskolából. Gondolom neked is van egy álmod, amit csak itt tudsz megvalósítani.

–                    Te meg miről beszélsz?

Eddig csak a fejemet fordítottam a fiú felé, de most egész testtel állok vele szembe.

–                    Kihallgattam Namjoonék beszélgetését ma délelőtt. Nem vagyok rá büszke, de örülök, hogy megtettem.

–                    Miről volt szó?

–                    Azok a kiválasztottak, akik nem fogadják el a kinevezést, ki lesznek közösítve. Terrorizálják őket lelkileg és fizikailag. Agyonvernek a mosdóban, drogot tesznek a kajádba vagy innivalódba. Megszégyenítenek, bántanak ahol csak tudnak. Ezt nem lehet megúszni.

Nagy csend nehezedik ránk. Teljesen lesokkolt az új információ. Tényleg ennyire komolyan veszik ezt? Adjam fel az álmom vagy szegjem meg az ígéretem? Nem tudom, mit tegyek.

–                    Kérlek, ne add fel. Végig kell csinálnunk együtt. Nekem sem füllik hozzá a fogam, de muszáj.

Hirtelen női hangokat hallok odakintről.

–                    Már két órája bent vannak. Mit csinálnak ennyi ideig?

–                    Tae oppa tényleg ennyire rosszul van?

–                    Vagy csak kihasználják az alkalmat, hogy kettesben lehessenek.

–                    Ne! Ne mondj ilyeneket! A gondolattól teljesen beindulok!

–                    Taehyung és Jungkook egy pár? Ez olyan szexi!

–                    Úgy összeillenek!

–                    Megnézném őket egymásba fonódva!

–                    Lehet, hogy ők tényleg együtt vannak?

–                    Akkor már érthető Jungkook aggódása a sportpályán!

Ez még jobban lesokkol, mint amit Tae mondott az előbb. Érzem, hogy az egész testem megfeszül. A lányok tényleg ennyire morbid gondolkodásúak? Taehyungra nézek, hogy lássam a reakcióját. Kitágulnak a pupilláim. Elvörösödött? Mélyen egymás szemébe nézünk, de nem tudunk megszólalni. Csak bámuljuk egymást. Kezd zavarba ejtő lenni a pillanat. Hatalmas szemekkel néz rám. Nem! Biztos, hogy csak képzelődöm és a láz miatt piros! Nem lehet más oka! Soha nem kezdenék fiúval, ez gusztustalan! Hányingerem van az emberektől, akik szerint ez normális! Ahogy visszanézek Taehyungra, látom, hogy dől le az ágyról. Csak egy szóra van időm.

–                    Tae!

Azonnal megindulok a fiú felé, hogy elkapjam, mielőtt leesne. Ahogy elkapom, elveszítem az egyensúlyom és hanyatt esek a földre, Tae pedig rám. A pulcsim félig leesett a vállamról. Nehezen ülök fel. Taet a karjaimban tartva fordítom felém a fejét. Paskolom az arcát, hátha felébred. Meztelen mellkasa hevesen mozog fel és le, kapkodva veszi a levegőt.

–                    Engedjetek át!

Jimin hangját hallva sem kapom fel a fejem, az ölemben heverő Taehyungot próbálom ébresztgetni. Hirtelen kitárul az ajtó. Mikor felnézek, Jimint pillantom meg és sok sikongató lányt, ahogy minket bámulnak. Hirtelen telefonok kerülnek elő és az éles vakufény elhomályosítja a látásom. Jimin hangja meglepő. Soha nem hallottam még ilyen ridegnek és kimértnek.

–                    Ti meg mit csináltok?

Not today-9

Not today

9 - Taehyung pov.

A fejemet fogva borultam a padra. Lüktetett. Fájt. Azt hiszem, ismételten meg kell ígérjem magamnak, hogy nem iszok sokat. Legalább is ennyit semmiképp. Bár, nem tudom, hogy ez hányadik ígéret lenne saját magam felé.

- Hosszú volt az éjszaka? –ült le mellém Yoongi egy dobozos kakaóval a kezébe.

Ahogy szívószállal szürcsölte az italt a fejem csak még jobban zsongott. Ingerülten néztem fel rá.

- Zajos vagy.

- Te meg másnapos. –mondta ki a nyilvánvalót.

Az iskola első napján szerencsémre még nagyon sok diák késve kelt fel, így az osztályteremben rajtunk kívül csak pár tanuló foglalta el magát. Még jó, ők is zajosak lennének.

- Mennyit ittál? –kérdezte, de választ meg sem várva folytatta- Nem is, ami fontosabb, hány órát aludtál?

- Kettőt, talán.

Egy szép, lágy füttyölést ejtett meg, mire összeszorítottam a szemem, és ismételten a padra feküdtem.

Nem aludtam valami jól az este. Nyuszi szép monológja után valamiért megkövültem. Tisztában voltam vele, hogy nem kedvel, sőt! Tudtam, hogy egyenesen utálja a képem, de azok a szavak mégis fájtak. „Egy utolsó kis senki vagy a szememben, és az is maradsz!”

- Aigh… - mordultam fel az emlékkép miatt, és csak jobban beletúrtam a hajamba, ami már így is elég kócos volt.

Tegnap amint Jiminék leléptek, végül visszamentem a szórakozóhelyre. Végtére is, ott volt minden cuccom, plusz bulizni indultam el az eredeti terv szerint. Nem akartam, hogy egy ilyen szituáció megölje a jókedvem. A bárpulthoz érve kértem ki egymás után az italokat, és húztam le őket. Nem kellett sok idő, hogy részeg legyek. Sör, vodka, whisky. Minden, ami csak volt a pultba kikértem.

Fogalmam nincs, hogy hány óra lehetett, mire elvonszoltam magam a helyről, és belógtam a kollégiumba. Az az egy a biztos, hogy amint a szobámba értem, nem volt ott az új szobatársam. A szoba sötét volt, de mivel az elmúlt egy évet itt töltöttem, már rutinosan mozogtam a korom sötét térben. Mindig is jól jött ez az éjjel látó szem „képességem”, mivel a tavalyi év során többször is kilógtam volt szobatársammal. Kiszámoltuk, hogy hány lépés kell az ajtótól az ágyunkig. Gyerekes dolog, de praktikus. Voltak pillanatok, amikor a számolás miatt bírtunk csak talpon maradni. Most is jól jött volna, viszont nem számítottam arra, hogy Jimin egyik táskája a pontosan kiszámolt lépéseim útjába fog állni. Így, körülbelül a harmadik lépésemnél találkoztam az útonállóval, majd nagy csattanással értem földet. Megbotlottam a táskában. Reggelre pedig egy szép kék folt jelent meg a térdeimen, illetve a bal csuklómon. Le se tagadhatnám magam.

Sajog is rendesen. Emlékezve a nagy esésre felemelem ismételten a fejem, és a csuklómra pillantok. Lehúzom róla a pulóverem ujját, hogy jobban szemügyre vegyem. Még mindig foltos.

- Mit csináltál? – hallottam Namjoon hangját, és mire észhez kaptam volna, már előttem is termett.

A padom túloldaláról nyúlt a karomért, majd felemelve szemügyre vette.

- Másnapos. Szerintem eleshetett. –Yoongi a szokásos nyugodt, unott hangján szólalt meg, majd ismételten ajkai közé fogta a fehér szívószálat.

- Elég csúnya. Kék a csuklód.

- Volt már rosszabb is. –húztam vissza kezemet, majd letettem az ölembe.

- Szerencse, hogy a hangoddal fogsz versengeni. - az idősebbik elmosolyodva támaszkodott meg az mögötte lévő padon, és úgy figyelt engem. Meglehetősen érdekes arckifejezést vághattam, mivel mosolya szélesebbé vált. – Miért fintorogsz?

- Másnapos vagyok. – kezdtem bele fáradt hangon a mondatomba - Keveset aludtam, és még a testem is fáj. Komolyan rákényszerítesz, hogy holmi gyermekies csatába vegyek részt, az iskola két karja között? Ez nevetséges.

- Lehet, hogy számodra annak tűnik, de..

- Igen. Tényleg annak tűnik. –szólalt meg Yoongi mellettem két korty között.

- Látod!? Még Suga-shii is egyetért velem! –emeltem fel kezem, hogy rámutassak az említettre. Hogy miért is hívjuk Sugának? Egyszer, az egyik ex barátnője sokszor hívta édesemnek, így lett angolul Sugar. Viszont, az utolsó betűt elhagytuk a kedvéért miután szétmentek a lánnyal. Azóta is megmaradt ez a beceneve.

- Én sem vagyok nagyon oda, viszont jó mókák szoktak lenni. Legalább csapatépítő jellege van. –folytatta Namjoon.

Nagyot sóhajtva túrtam bele ismét a hajamba, és körbenéztem az osztályteremben. Egyre több diák szivárgott be az ajtón. Namjoon előre hajolva támaszkodott meg az padomba és úgy fürkészett engem.

- Mi van? –nem néztem rá, de éreztem, hogy engem bámul.

- Valami más rajtad ma.

- Más?

- Igen. Az arckifejezésed. Az ajtót bámulod.

- Nem nézhetem az ajtót? –ekkor már ráemeltem tekintetem.

Nem válaszolt. Csak egy hümmögéssel elhajolt tőlem, és zsebre vágta a kezeit. Ilyenkor elraktározza magában az információt, hogy később haszna legyen belőle. A közöttünk lévő már lassan kínos csendet végül Jin törte meg, aki egy lappal a kezében sétált oda hozzánk.

- Megjött az első kihívás az énekesektől.

- Oh. – Nam elvette a papírt, majd kinyitva azt felolvasta. – „ Futópálya, erőlét. Három teszt. Ebédidőben.”

Szavak volta felsorakoztatva egymás után a fehér lapon. Olyan tollal írták, ami átütött rajta így én is mindent láttam, csupán tükrözve. 

- Akkor ebédszünetben kezdődik az első kör? – kérdezett vissza Suga, mire az előttünk álló srácok csak bólintottak.

Én a fejemet fogtam. Miért kell ilyesminek történnie? Miért engem ver a sors?

- Ebédszünetig még van két órád. Addig kijózanodsz! – tette vállamra a kezét Namjoon.

Ha tudtam volna, hogy ma szerepelnem kell, nem reggel hétkor feküdtem volna el aludni. Aish! Utálom ezt! A kis bandát, akik körülöttem gyűltek össze a csengő hangja zavarta szét. Mindenki leült a saját helyére, majd elkezdődött az óra, amit én szerencsésen végigaludtam.

Sajgó testtel, és fájó fejjel vonszoltam magam Jin után, aki a jobb karomnál fogva húzott az iskola sportpályái felé.  Az a két óra nem volt elég ahhoz, hogy jobban legyek, sőt még rosszabbul hatott rám. Szemeim alatt karikák ültek, és Suga elmondása szerint még sápadt is voltam. Tény, hogy nem éreztem jól magam. El akartam menni, lefeküdni, de a harmadéves kettős nem engedte, mivel ez az első kihívás. Ha most elutasítjuk, akkor egy elég mély foltot hagyunk az énekkarban.

Mire a futópályához értünk, már egy kisebb banda várt minket. Táncosok. Mivel mindegyiken sportmelegítő volt nem volt nehéz kitalálni. Amint odaértünk, mint Jézus előtt a tenger, úgy engedtek be minket a kör közepére. Ott várt az énekkar harmadévese, mellette pedig az én riválisom, Jungkook, és szobatársam Jimin.

Jin elengedte a karomat, majd Namjoon oldalán eléjük sétáltunk.

- Hát megérkeztetek. – szólalt meg az énekesek vezére, Rion, majd kezet fogott Namjoonnal. Akármennyire is riválisoknak kellene lenniük, jó barátok, és ezt az egész suli tudja. Ennek ellenére a karok közti verseny miatt megadják a módját, hogy a két banda vezérét játsszák.

- Igen. – Nam hátba veregetett gyengéden, majd előre tolt, egyenesen Kook elé.

Akkor néztem meg csak magamnak a srácot. Sportcipő volt rajta, egy szürke melegítőnadrág, és egy laza póló, amin egy pulcsit viselt. Az orra valószínűleg jobban volt már, mivel nem láttam rajta semmi olyat, ami a tegnap esti incidensre emlékeztetett volna. Mellette Jimin állt, aki megszeppenve nézett rám. Szerintem csak most esett le neki, hogy milyen kapcsolatba vagyunk mi Jungkookkal.

- Akkor, ha mindenki itt van, kezdhetnénk is. –szólalt meg az énekesek vezére, majd miután megköszörülte a torkát folytatta. – erőlét.

Oldalra fordítva a tekintetem néztem a többi diák ruháját. Minden tánckaros melegítőben volt, a feladatnak megfelelő szettbe. Míg az énekkarosok az iskolai egyenruhában voltak, velem együtt.

Erőlét. Ez mit is jelentene? Kosarazni fogunk? Focizni? Futni? Fekvőtámasz, vagy mi a fene? Ahogy visszaemeltem a tekintetem a riválisomra, akkor láttam, hogy halvány, de elszánt mosoly húzódik arcán.

- El ne hidd, hogy nyerni fogsz ellenem. –tátogta, bár én szinte hallottam, ahogy kimondja a szavakat.

Not today-1

Not today

1 – Taehyung pov.

Ez a nap egyáltalán nem úgy kezdődött, ahogy kellett volna. A reggeli müzlimhez csak egy kortynyi tej volt otthon, a kedvenc nadrágom szétszakadt, és még a buszt is lekéstem indulásnál. Akkor tudtam már, hogy ez a nap katasztrófa lesz.

Eljött az évnyitó napja, mikor hivatalosan is másodéves lettem. Nem voltam az a diák, aki hamar felébred, főleg ha korán kell kelnie, így még félálomban haladtam be a DKU vaskapuján. A sulis egyenruhában végül megérkeztem az egyetemre, ahol már rengeteg diák jelen volt. Mindenki mosolyogva ölelkezett régen látott osztálytársaival az iskolaudvaron. Felpezsdülve mesélték a nyári emlékeiket, vagy a tegnap esti buli eseményeit.

Az őszies idő kellemes volt, még a nyár szele is érződött benne. Fejemen a fejhallgatómmal, zsebre vágott kezekkel lépkedtem be az intézménybe. Szerencsémre volt időm még az előadóteremben lepakolnom a táskámat, mielőtt a csengő megszólalt volna.

Nem vagyok az a személy, aki egymaga elvan, és csak ül a saját padjában zenét hallgatva, de úgy éreztem a mai nap kezdete miatt most muszáj csak magammal törődnöm. Jobb a békesség az első napon. A tavalyi évet is sikeresen túléltem, nem volt semmi felhajtás vagy balhé körülöttem.

Az énekkarra jártam, ami annyit jelentett, hogy az egyetem 3 évfolyamának vannak közös órái. Természetesen minden évfolyamnak más az oktatása, de évnyitókor mindenki összegyűlik egy nagy teremben. Ilyenkor az elsőéveseket könnyebben meg lehet ismerni, illetve a harmadévesek tudnak nekik pár lelkesítő szót mondani. Pár tanácsot, hogy melyik tanárra kell figyelni, milyen fontos dolgok vannak, amiket muszáj megjegyezniük. Ilyenkor dől el, hogy a kollégiumban ki melyik szobát kapja, illetve hogy ki kinek lesz a szobatársa. Az énekkar harmadéves felelőse Kim Namjoon volt. Ő hozzá lehetett fordulni, ha valami gond volt. Mindig meghallgatott, ám ha rosszat tettél nem úszhattad meg büntetés nélkül. Késtél óráról? Nem fejezted be a kiadott feladatodat? Biztosra vehetted, hogy takarítanod kellett a koli valamely részét. Nem hazudok, tavaly év elején engem is elkaptak párszor.

Ahogy sejthető volt, Nam egy füzettel a kezébe állt meg az elsőévesek előtt, jobbján Jinnel. Mindenkit felszólított, majd beosztott számára egy másik diákot. Mikor végzett, felém fordult. Átkoztam magam, hogy a szememet nem hunytam le zenehallgatás közben, ám ez sem lett volna tökéletes védőmező ellene. Nem tudtam volna kizárni, mivel így is leemelte fejemről a fejhallgatót.

- Igen? –figyeltem rá, miközben egy halk sóhajt engedtem meg magamnak. Kezeimet összefonva tartottam magam előtt.

- Te teljesítettél legjobban a tavalyi évben.

Válasz helyett, csak bólintottam. Nem tartom magam strébernek, de mivel az álmom megvalósítása számomra sokat jelent, mindent beleadok az éneklésbe.

- Fogalmam sincs, hogy csináltad, de büszke vagyok rád.

- Köszönöm. –válaszoltam, majd a fejhallgatóm felé nyúltam, remélve, hogy visszaadja.

- Szeretnélek kinevezni. –folytatta kis mosolyt húzva ajkaira.

- Kinevezni? –ekkor már nem tudtam nem meglepett arcot vágni. – Engem? Mégis minek?

Jin ekkor mögém állt, és két kezét a vállamra tette. Értetlenül néztem fel az idősebbre.

- A minap leültünk inni a tánckar harmadéveseivel. –Jin hangja szelíden csengett, ám éreztem benne valamit, ami miatt kellemetlenül éreztem magam. Mit akar mondani?

- És?

- Mivel most már a mi évfolyamunk a legidősebb, nem versenghetünk egymás ellen. Komolyságot kell mutatnunk az elsőévesek felé.

- És? –nem értettem mire gondol. Választ várva emeltem tekintetem a mellettem álló Namjoonra. – Mit akartok ezzel mondani?

- Mivel te voltál a tavalyiak között a legkiemelkedőbb, ezért az idei évben rád bízzuk a karunk képviseletét.

- Tessék? –leráztam vállamról Jin hyung kezeit. Felkeltem a székből és körbenéztem. –ott van Yoongi! –mutattam az előttem ülő srácra. – ő is másodéves és kiemelkedő énekes.

- Igen, tényleg az. –elmosolyodott Jin. – de nem ő volt a legjobb.

- Ohh nemár! –fújtam fel az arcomat, majd leültem gondterhelten a székemre.

Miért nekem kell ezt elintéznem? Ez egy ostoba rivalizálás az ének és a tánckar között, ami még 5 éve kezdődött. Az akkori diákok kitalálták ezt az éves versenyt, és azóta tradícióvá vált. Még több energiát kell fecsérelnem felesleges dolgokra. Nem lesz időm arra, hogy saját magammal törődjek. Mi lesz így az álmommal? Egyetem alatt szeretném megpróbálni az ügynökségek által hirdetett idol életet. Híres előadó szeretnék lenni, de ha ilyen gyerekes dolgokkal kell törődjek, hogy fogok tudni eljutni arra a szintre?

Namjoon még mondott pár szót, de én csak kikapva kezei közül a fejhallgatómat meredtem előre a táblára. Szerencsémre perceken belül megérkezett a tanár, aki elkezdte az évnyitóbeszédét.