Not today-3

Not today

3 – Taehyung pov.

Amint kimondták a nevem, unott arccal mentem fel Namjoon mellé az emelvényre. Kezeimet ismételten a nadrágzsebembe bújtattam, míg fejhallgatómat most a nyakamba akasztottam. Villámokat szórva szemeimből pillantottam az első sorban ülő Jin felé, aki tapsvihar közepette ujjongott nekem a kinevezésem miatt. Ha tudná, mennyire gyűlölöm most őket…

– A tánckar szavazatai szerint és az én befolyásos véleményem szerint az ő képviselőjük.
– Jeon Jungkook!
A tánckar harmadéves képviselője az igazgató szavába vágva büszkén mondta ki a fiatal srác nevét. Miért ennyire ismerős számomra ez a név? Kíváncsi tekintettel pásztáztam a diáksereget. Kerestem a név tulajdonosát, mire végre meg is találtam. Viszont, amit akkor tett meglepő volt. Ahogy felkelt a helyéről, egyenesen a terem ajtaja felé sietett, és távozott is. Akaratlanul is széles vigyorra húztam a számat.
- Nyuszi.
Namjoon oldalba bökött, mire felvont, kérdő szemöldökkel, de még vigyorral az arcomon ránéztem.
- Halkabban.
Mosolyogva néztem a tánckar vezetőjére, aki tátott szájjal nézte a terem ajtaját. Feltételezem nem ezt tervezte, mikor kiválasztották a legjobbjukat. A teremben minden diák értetlenül nézett a hiányzó fiú után, majd az üres helyére. Ha jól láttam, egy srác, aki mellette ült, kellemetlenül csúszott lejjebb a székén. Akaratlanul is felkuncogtam. Szám elé tettem a kezemet, leplezve vigyoromat, majd Namjoonra pillantottam.

- Engedelmeddel. –kicsit meghajolva előtte én is a teremajtaja felé vettem az irányt.
Megmagyarázhatatlanul kíváncsi voltam a srác arcára. Ki lehet annyira gyáva, hogy ezernyi diák előtt, elfut. Vagy ennyire ijesztő lennék?
Amint kiléptem a terem ajtaján, körbenéztem a kihalt folyosón. Minden diák a számára kiszabott teremben ült, így egy árva lélek sem volt kint.
- Merre mehettél? –motyogtam halkan.
Fejhallgatómat feltettem a fejemre, elindítottam az egyik kedvenc számomat, és elindultam arra, amerre a lábam vitt. Az iskola üres folyosóin biztosan hallatszott a cipőm kopogása. Tudtam, hogy nem szabadott volna kint sétálgatnom, mivel ez is lógásnak számított. Kinevezés ide vagy oda, nem kaphattak el a tanárok.
Emiatt úgy gondoltam, hogy az intézmény, illetve az iskola udvara se lenne biztonságos számomra. Kiosonva az épületből siettem kifelé az egyetem területéről. Sietve hagytam el a nagy vaskaput, aminek tetejére ki volt írva a suli neve. Mivel csak holnap fog elkezdődni a tényleges tanítás, így a mai napot nyugodtan kihagyhatom. Előhalásztam a telefonomat a nadrágzsebemből, és nyomogatva sétáltam tovább, az iskola kerítése mellett.
- Hova is kéne mennem…?

Mozi, játékterem, vagy egy klub. Nem tudtam eldönteni, de reméltem, hogy találok valami kellemesnek ígérkező helyszínt. Haza nem mehettem, mivel a szüleimnek azt mondtam, csak délután érkezem a bőröndjeimért, hogy beköltözzek a kollégiumba. Reggel túl macerás lett volna becipelni. Arról nem is beszélve, hogy még korábban kellett volna felkelnem ehhez. Esélytelen dolog számomra.
Ahogy haladtam előre, a mobilomat nézve, nem figyeltem az utat. Meg is lett a baj, mivel valakinek nekimentem, így a telefonom kiesett a kezemből, és nagy csattanással ért földet.

- Ohh baszus! –guggoltam le egyből a készülékhez, majd sietve emeltem fel, hogy megnézzem mekkora kárt is történt. Elsápadt arccal néztem a betört képernyőre, majd idegesen túrva a hajamba keltem fel a földről. Az illető felé fordultam. – Nem tudsz figyelni? –mordultam rá.
Ez tényleg nem az én napom. Alig egy hónapja vettem magamnak a telefont, de már most betört a képernyője.
- Te nem néztél az orrod elé.
Az előttem álló fiatal felé fordultam teljes testemmel. Még ha igaza is volt, akkor is tropára ment a mobilom. Ösztönösen mértem végig a világosbarna hajú srácot. Bőre hófehér volt. Szeme barna, arca pedig akár egy csecsemőé. Tényleg nagyon fiatalnak nézett ki. Azt hittem volna, hogy egy középiskolás, ha nem a mi egyetemi egyenruhánkba lett volna. Viszont, ha a mi egyetemünkre jár, akkor mit keres idekint? Ő is lóg?
- Aish. Ez annyira idegesítő! –túrtam idegesen a hajamba, és a telefonomra meredtem. – Most ki fogja kifizetni?
A kérdést magamnak szántam, de úgy látszik ezt a fiatal nem vette észre, mivel válaszolt.
- Te.
Felemeltem a fejem. Miért ilyen közvetlen velem? Biztosan elsőéves.
- Melyik karra jársz? –próbáltam nem kiborulni előtte. Ha elsős, akkor tényleg nem tehettem.
- Miért kellene erre válaszolnom?
Fifikás, és hárít anélkül, hogy válaszolna.
- Mert kérdeztelek. –ekkorra hangom már komolyan csengett. Mélyen néztem a szemébe.
- Én meg válaszoltam.
- Na ide figyelj! –ekkor közelebb léptem hozzá. Ez valószínűleg meglephette, mivel azonnal hátrált tőlem, így egyenesen az iskolai kerítésnek préselődött. – Nem tudom, hogy ki vagy te, nem is érdekel annyira. A telefonomat is elnézem neked, viszont az, hogy így beszélsz, nem tetszik.
A fiú ekkor csak oldalra fordította a fejét. Olyan arckifejezése volt, mintha unná, amit mondok neki. Felidegesített ez az arc. Teljesen kizárt.
Ekkor vesztettem el a fejem. Idegesen ragadtam meg a fiú felsőjét a nyakánál fogva. Egy rángatással magamhoz vontam, és úgy, közelebbről néztem. Ekkorra már visszafordította a fejét felém, így farkasszemet tudtunk nézni egymással.

Not today-2

Not today

2 - Jung Kook pov.

Már most unom. Egy perce ülök csak a székemen de már most nem tudom elviselni ezt a zsivajt. Kellemetlen. Több, mint kétezer diák van bezsúfolva ebbe az előadóterembe ami alapjáraton nem kicsi, de így a legszűkebb helynek tűnik a világon. Innen hátulról a tábla kisebb mint a tenyerem. Nagyot sóhajtok és az égnek emelem a fejem.
– Vége lehetne.
– Az még eltart egy darabig.
Mikor kinyitom a szemem, Hoseokot pillantom meg. Kihúzza a mellettem lévő üres széket és helyet foglal.
– Második év. Hamar elment az első.
– Mehetne gyorsabban is.
– Ugyan már, Kookie! Ne csak bejárj az egyetemre, hanem élvezd is.
– Kéne? Nem hiszem, hogy a célom elérésében elősegít, ha csak azzal foglalkozom, hogy jól érezzem magam.
– Ez igaz, de az se segít, ha nem veszel részt a közösségi dolgokban. Nem szereted amit csinálsz?
– De, Hobi. Szeretem.
– Akkor?
– Ahj. Szeretem, amit csinálok. Ehhez viszont nincs szükségem másokra.
Hallom, ahogy Hoseok hangosan kifújja a levegőt.
– Miért lettem a barátod, Kookie?
– Nem tudom. Miért?
– Hát ezt látod, én sem tudom.

Elhúzza a szája szélét, miközben ezt mondja. Elmosolyodom. Hoseok az egyetlen ember, akinek a társasága feldob. Az igazgató elkezdi a beszédét. Minden egyes perc egy órának tűnik. A beszéde végéhez közeledünk.
– Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, kedves hallgatók, hogy az a két ember, akinek mondom a nevét, kijön ide mellém.
A teremben mozgolódni kezdenek a hallgatók. Mindenki izgatottnak tűnik. Csodálkozva nézek körbe a tömegen és megrázom a fejem. Hogy lehetnek ennyire izgatottak? Annyira nevetségesek és gyerekesek. Pedig felnőtt emberekről van szó. Összefonom a karjaimat és keresztbe teszem a lábaimat. Hátra hajtom a fejem és behunyom a szemem. Kellemetlen. Hoseok szinte villámsebességgel ragadja meg a karom.

– Kook! Most fogják kinevezni a képviselőket!
– Nem izgat. - nem nyitom ki a szemem, úgy válaszolok.
– Ez egy elismerés! Úgy szeretnék én lenni az!
– Gratulálni fogok ha te leszel, Hobi.
– Biztos én leszek! Ugye, Kook? Mondd, hogy én leszek!
Erre már kinyitom a szemem és lassan felé fordítom a fejem. Összeszűkítem a szemem és úgy mérem végig az egyetlen barátomat.
– Miért érdekel téged ez ennyire? Csak felesleges nyűg. A hátam közepére nem kívánnám. Kellemetlen.
– Kook! Te mindig olyan kedvetlen vagy. Semminek sem örülsz és semmi nem érdekel. Miért jó az, ha neked minden mindegy?
– Mert nekem mindegy.
– Ahh. Nem is érdekelsz! Akkor izgulok egyedül.
– Segítene, ha izgulnék veled?
Hoseok csillogó szemekkel néz rám, miközben összefonja ujjait.
– Igen! Nagyon!
Mély levegőt veszek. Felülök rendesen a széken, közelebb húzódom Hoseokhoz és az összekulcsolt kezeire tapasztom az enyémeket. Magamra erőltetek valami mosoly félét.
– Fárasztó vagy, Hoseok.
– Tudom!

A fiú közben járatni kezdi a lábait. Elhangzik az első név.
– Az éneki kar szavazatai szerint és Kim Nam Joon befolyásos véleménye szerint az ő képviselőjük. KIM TAEHYUNG!!
Az egész előadóterem óriási ujjongásba kezd. Fancsali képet vágok. Túl hangosak. Hoseok próbálja túlharsogni a tömeget.
– Most az én nevem fog jönni, Kook!
– A tánckar szavazatai szerint és az én befolyásos véleményem szerint az ő képviselőjük.
– Jeon Jungkook!!!!!!
Mi? Én? Soha nem pislogtam még ekkorákat. Nem akarom ezt. Fárasztó is, kellemetlen is. Minden energiámat felemészti majd!
– Jungkook! Gyere te is ide mellém!

Hatalmasat dobban a szívem. Hoseok enged a szorításból és engem bámul. Mosolyogva. Mosolyogva? De hát ő akart annyira a képviselő lenni! Lenézek a tanárra és a mellette álló fiúra. Annyira messze vannak innen hogy nem látom az arcukat. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok és a mellettem lévő ajtón kifutok. Szaporán veszem a levegőt, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Kirohanok az iskola kapuján, egészen a következő sarokig. Nekidőlök a kerítésnek. Mi történik velem? Én, Jeon Jungkook... Talán. Megijedtem?

Not today-1

Not today

1 – Taehyung pov.

Ez a nap egyáltalán nem úgy kezdődött, ahogy kellett volna. A reggeli müzlimhez csak egy kortynyi tej volt otthon, a kedvenc nadrágom szétszakadt, és még a buszt is lekéstem indulásnál. Akkor tudtam már, hogy ez a nap katasztrófa lesz.

Eljött az évnyitó napja, mikor hivatalosan is másodéves lettem. Nem voltam az a diák, aki hamar felébred, főleg ha korán kell kelnie, így még félálomban haladtam be a DKU vaskapuján. A sulis egyenruhában végül megérkeztem az egyetemre, ahol már rengeteg diák jelen volt. Mindenki mosolyogva ölelkezett régen látott osztálytársaival az iskolaudvaron. Felpezsdülve mesélték a nyári emlékeiket, vagy a tegnap esti buli eseményeit.

Az őszies idő kellemes volt, még a nyár szele is érződött benne. Fejemen a fejhallgatómmal, zsebre vágott kezekkel lépkedtem be az intézménybe. Szerencsémre volt időm még az előadóteremben lepakolnom a táskámat, mielőtt a csengő megszólalt volna.

Nem vagyok az a személy, aki egymaga elvan, és csak ül a saját padjában zenét hallgatva, de úgy éreztem a mai nap kezdete miatt most muszáj csak magammal törődnöm. Jobb a békesség az első napon. A tavalyi évet is sikeresen túléltem, nem volt semmi felhajtás vagy balhé körülöttem.

Az énekkarra jártam, ami annyit jelentett, hogy az egyetem 3 évfolyamának vannak közös órái. Természetesen minden évfolyamnak más az oktatása, de évnyitókor mindenki összegyűlik egy nagy teremben. Ilyenkor az elsőéveseket könnyebben meg lehet ismerni, illetve a harmadévesek tudnak nekik pár lelkesítő szót mondani. Pár tanácsot, hogy melyik tanárra kell figyelni, milyen fontos dolgok vannak, amiket muszáj megjegyezniük. Ilyenkor dől el, hogy a kollégiumban ki melyik szobát kapja, illetve hogy ki kinek lesz a szobatársa. Az énekkar harmadéves felelőse Kim Namjoon volt. Ő hozzá lehetett fordulni, ha valami gond volt. Mindig meghallgatott, ám ha rosszat tettél nem úszhattad meg büntetés nélkül. Késtél óráról? Nem fejezted be a kiadott feladatodat? Biztosra vehetted, hogy takarítanod kellett a koli valamely részét. Nem hazudok, tavaly év elején engem is elkaptak párszor.

Ahogy sejthető volt, Nam egy füzettel a kezébe állt meg az elsőévesek előtt, jobbján Jinnel. Mindenkit felszólított, majd beosztott számára egy másik diákot. Mikor végzett, felém fordult. Átkoztam magam, hogy a szememet nem hunytam le zenehallgatás közben, ám ez sem lett volna tökéletes védőmező ellene. Nem tudtam volna kizárni, mivel így is leemelte fejemről a fejhallgatót.

- Igen? –figyeltem rá, miközben egy halk sóhajt engedtem meg magamnak. Kezeimet összefonva tartottam magam előtt.

- Te teljesítettél legjobban a tavalyi évben.

Válasz helyett, csak bólintottam. Nem tartom magam strébernek, de mivel az álmom megvalósítása számomra sokat jelent, mindent beleadok az éneklésbe.

- Fogalmam sincs, hogy csináltad, de büszke vagyok rád.

- Köszönöm. –válaszoltam, majd a fejhallgatóm felé nyúltam, remélve, hogy visszaadja.

- Szeretnélek kinevezni. –folytatta kis mosolyt húzva ajkaira.

- Kinevezni? –ekkor már nem tudtam nem meglepett arcot vágni. – Engem? Mégis minek?

Jin ekkor mögém állt, és két kezét a vállamra tette. Értetlenül néztem fel az idősebbre.

- A minap leültünk inni a tánckar harmadéveseivel. –Jin hangja szelíden csengett, ám éreztem benne valamit, ami miatt kellemetlenül éreztem magam. Mit akar mondani?

- És?

- Mivel most már a mi évfolyamunk a legidősebb, nem versenghetünk egymás ellen. Komolyságot kell mutatnunk az elsőévesek felé.

- És? –nem értettem mire gondol. Választ várva emeltem tekintetem a mellettem álló Namjoonra. – Mit akartok ezzel mondani?

- Mivel te voltál a tavalyiak között a legkiemelkedőbb, ezért az idei évben rád bízzuk a karunk képviseletét.

- Tessék? –leráztam vállamról Jin hyung kezeit. Felkeltem a székből és körbenéztem. –ott van Yoongi! –mutattam az előttem ülő srácra. – ő is másodéves és kiemelkedő énekes.

- Igen, tényleg az. –elmosolyodott Jin. – de nem ő volt a legjobb.

- Ohh nemár! –fújtam fel az arcomat, majd leültem gondterhelten a székemre.

Miért nekem kell ezt elintéznem? Ez egy ostoba rivalizálás az ének és a tánckar között, ami még 5 éve kezdődött. Az akkori diákok kitalálták ezt az éves versenyt, és azóta tradícióvá vált. Még több energiát kell fecsérelnem felesleges dolgokra. Nem lesz időm arra, hogy saját magammal törődjek. Mi lesz így az álmommal? Egyetem alatt szeretném megpróbálni az ügynökségek által hirdetett idol életet. Híres előadó szeretnék lenni, de ha ilyen gyerekes dolgokkal kell törődjek, hogy fogok tudni eljutni arra a szintre?

Namjoon még mondott pár szót, de én csak kikapva kezei közül a fejhallgatómat meredtem előre a táblára. Szerencsémre perceken belül megérkezett a tanár, aki elkezdte az évnyitóbeszédét.

Not today-Prológus

Not today

Prológus – Jimin pov.

Dankook University, röviden DKU. Ez az a hely, ahova rengetek fiatal és tehetséges koreai szeretne bekerülni. Szeretnék hencegni vele, hogy én már itt tanulok. Biztosan sokan irigykednének, csodálnának, kérdezősködnének. Ha feltennék a kérdést, hogy tényleg olyan jó az iskola mint a hírneve, azt kellene mondanom, hogy igen. De akkor hazudnék. A hazugságot meg mindennél jobban gyűlölöm. Ezért inkább csak annyit mondok, hogy egyetemre járok. Ha megkérdezik, hogy melyikre, kikerülöm a témát. Felmerült bennetek a kérdés, hogy miért nem jó az egyetem? A válaszom az, hogy az oktatás, a tanárok, a technika és a tudás, amit megszerzel itt az tökéletes. Egy dolog azonban mindent tönkre tesz... Park Jimin a nevem. Huszonegy éves egyetemista vagyok és két tűz között vagyok. Vagy inkább úgy jellemezném, hogy a két legjobb barátom a tűz és a víz.

Az egyetemen több kar is van. Mindenki békésen megvan egymás mellett, kivéve az ének és a tánc kart. Örök rivalizálás megy közöttük. A két osztály legjobbjai mindig versengenek egymással. Az osztályok megszavazzák a legtehetségesebb embert és ők kénytelenek képviselni mindenkit, különben pokollá változik az életük. Nos, én vagyok itt a legnagyobb különc az iskolában, ugyanis igazgatói engedéllyel mind a két karra járok. Nehezen megoldható és nagyon fárasztó, de mindent megteszek azért, hogy egyszer az egyik legelismertebb előadó lehessek világszerte. Mind a két karon van egy-egy jó barátom. A táncról Jeon Jungkook, az énekről Kim Taehyung. Mind a ketten nagyon tehetséges és karizmatikus emberek. Ezáltal ők váltak az osztályuk legjobbjaivá, akik mindig rivalizálnak egymással...

– Hé! Vigyázz, hová nyúlkálsz V! Kook elveri a segged!
– Fogd be a szád, nincs hozzá közöd!
Megint elkezdődött. Minden ebédszünetben - mikor egy órát kaptunk tizenöt perc helyett - ez történt. Felemeltem a fejemet a padról. Épp az ének kar óráin vettem részt. Az osztályterem teljesen üres volt. Kelletlenül feltápászkodtam a székemből és az ajtóhoz csoszogtam. Igyekeztem kitörölni az álmot a szememből. Előttem egy seregnyi fiatal állt egy kört alkotva. Tudtam, mi folyik annak a bizonyos körnek a közepén.
– Felébredtél, Jimin?- egy vidám hang szólalt meg mögöttem. Felismertem anélkül, hogy hátra néztem volna. Kim Nam Joon sorolt be mellém.
– Ja.- motyogtam az orrom alatt. A fiú a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
– Nem nézzük meg, mi folyik ott?

Biccentettem egyet, de tudtam, hogy mi történik. Legalábbis azt hittem. Nam Joon vezetésével előre törtünk a tömegben. Mikor a legelső sorhoz értünk, ugyanolyan tátott szájjal néztünk, mint a többi hallgató. A jelenet akkor annyira az agyamba vésődött, hogy a mai napig sem tudom kitörölni. Kookie háttal a falnak tapadva, hatalmas szemekkel nézett az előtte álló Tae Hyungra. A vékonyabbik fiú kezeivel közre fogta a táncos lábú Kookiet. Nem ez volt a döbbenetet kiváltó dolog, hanem Tae szája, ahogy épp a kar legfiatalabb tagját csókolta...
Talán túl előre ugrottam a sztoriban. Talán kezdjük az elején, mikor még nem voltak ilyen... közvetlen viszonyban egymással. Azzal a bizonyos évnyitóval.