Not today-2

Not today

2 - Jung Kook pov.

Már most unom. Egy perce ülök csak a székemen de már most nem tudom elviselni ezt a zsivajt. Kellemetlen. Több, mint kétezer diák van bezsúfolva ebbe az előadóterembe ami alapjáraton nem kicsi, de így a legszűkebb helynek tűnik a világon. Innen hátulról a tábla kisebb mint a tenyerem. Nagyot sóhajtok és az égnek emelem a fejem.
– Vége lehetne.
– Az még eltart egy darabig.
Mikor kinyitom a szemem, Hoseokot pillantom meg. Kihúzza a mellettem lévő üres széket és helyet foglal.
– Második év. Hamar elment az első.
– Mehetne gyorsabban is.
– Ugyan már, Kookie! Ne csak bejárj az egyetemre, hanem élvezd is.
– Kéne? Nem hiszem, hogy a célom elérésében elősegít, ha csak azzal foglalkozom, hogy jól érezzem magam.
– Ez igaz, de az se segít, ha nem veszel részt a közösségi dolgokban. Nem szereted amit csinálsz?
– De, Hobi. Szeretem.
– Akkor?
– Ahj. Szeretem, amit csinálok. Ehhez viszont nincs szükségem másokra.
Hallom, ahogy Hoseok hangosan kifújja a levegőt.
– Miért lettem a barátod, Kookie?
– Nem tudom. Miért?
– Hát ezt látod, én sem tudom.

Elhúzza a szája szélét, miközben ezt mondja. Elmosolyodom. Hoseok az egyetlen ember, akinek a társasága feldob. Az igazgató elkezdi a beszédét. Minden egyes perc egy órának tűnik. A beszéde végéhez közeledünk.
– Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, kedves hallgatók, hogy az a két ember, akinek mondom a nevét, kijön ide mellém.
A teremben mozgolódni kezdenek a hallgatók. Mindenki izgatottnak tűnik. Csodálkozva nézek körbe a tömegen és megrázom a fejem. Hogy lehetnek ennyire izgatottak? Annyira nevetségesek és gyerekesek. Pedig felnőtt emberekről van szó. Összefonom a karjaimat és keresztbe teszem a lábaimat. Hátra hajtom a fejem és behunyom a szemem. Kellemetlen. Hoseok szinte villámsebességgel ragadja meg a karom.

– Kook! Most fogják kinevezni a képviselőket!
– Nem izgat. - nem nyitom ki a szemem, úgy válaszolok.
– Ez egy elismerés! Úgy szeretnék én lenni az!
– Gratulálni fogok ha te leszel, Hobi.
– Biztos én leszek! Ugye, Kook? Mondd, hogy én leszek!
Erre már kinyitom a szemem és lassan felé fordítom a fejem. Összeszűkítem a szemem és úgy mérem végig az egyetlen barátomat.
– Miért érdekel téged ez ennyire? Csak felesleges nyűg. A hátam közepére nem kívánnám. Kellemetlen.
– Kook! Te mindig olyan kedvetlen vagy. Semminek sem örülsz és semmi nem érdekel. Miért jó az, ha neked minden mindegy?
– Mert nekem mindegy.
– Ahh. Nem is érdekelsz! Akkor izgulok egyedül.
– Segítene, ha izgulnék veled?
Hoseok csillogó szemekkel néz rám, miközben összefonja ujjait.
– Igen! Nagyon!
Mély levegőt veszek. Felülök rendesen a széken, közelebb húzódom Hoseokhoz és az összekulcsolt kezeire tapasztom az enyémeket. Magamra erőltetek valami mosoly félét.
– Fárasztó vagy, Hoseok.
– Tudom!

A fiú közben járatni kezdi a lábait. Elhangzik az első név.
– Az éneki kar szavazatai szerint és Kim Nam Joon befolyásos véleménye szerint az ő képviselőjük. KIM TAEHYUNG!!
Az egész előadóterem óriási ujjongásba kezd. Fancsali képet vágok. Túl hangosak. Hoseok próbálja túlharsogni a tömeget.
– Most az én nevem fog jönni, Kook!
– A tánckar szavazatai szerint és az én befolyásos véleményem szerint az ő képviselőjük.
– Jeon Jungkook!!!!!!
Mi? Én? Soha nem pislogtam még ekkorákat. Nem akarom ezt. Fárasztó is, kellemetlen is. Minden energiámat felemészti majd!
– Jungkook! Gyere te is ide mellém!

Hatalmasat dobban a szívem. Hoseok enged a szorításból és engem bámul. Mosolyogva. Mosolyogva? De hát ő akart annyira a képviselő lenni! Lenézek a tanárra és a mellette álló fiúra. Annyira messze vannak innen hogy nem látom az arcukat. Hirtelen ötlettől vezérelve felállok és a mellettem lévő ajtón kifutok. Szaporán veszem a levegőt, a szívem ki akar ugrani a helyéről. Kirohanok az iskola kapuján, egészen a következő sarokig. Nekidőlök a kerítésnek. Mi történik velem? Én, Jeon Jungkook... Talán. Megijedtem?

Not today-Prológus

Not today

Prológus – Jimin pov.

Dankook University, röviden DKU. Ez az a hely, ahova rengetek fiatal és tehetséges koreai szeretne bekerülni. Szeretnék hencegni vele, hogy én már itt tanulok. Biztosan sokan irigykednének, csodálnának, kérdezősködnének. Ha feltennék a kérdést, hogy tényleg olyan jó az iskola mint a hírneve, azt kellene mondanom, hogy igen. De akkor hazudnék. A hazugságot meg mindennél jobban gyűlölöm. Ezért inkább csak annyit mondok, hogy egyetemre járok. Ha megkérdezik, hogy melyikre, kikerülöm a témát. Felmerült bennetek a kérdés, hogy miért nem jó az egyetem? A válaszom az, hogy az oktatás, a tanárok, a technika és a tudás, amit megszerzel itt az tökéletes. Egy dolog azonban mindent tönkre tesz... Park Jimin a nevem. Huszonegy éves egyetemista vagyok és két tűz között vagyok. Vagy inkább úgy jellemezném, hogy a két legjobb barátom a tűz és a víz.

Az egyetemen több kar is van. Mindenki békésen megvan egymás mellett, kivéve az ének és a tánc kart. Örök rivalizálás megy közöttük. A két osztály legjobbjai mindig versengenek egymással. Az osztályok megszavazzák a legtehetségesebb embert és ők kénytelenek képviselni mindenkit, különben pokollá változik az életük. Nos, én vagyok itt a legnagyobb különc az iskolában, ugyanis igazgatói engedéllyel mind a két karra járok. Nehezen megoldható és nagyon fárasztó, de mindent megteszek azért, hogy egyszer az egyik legelismertebb előadó lehessek világszerte. Mind a két karon van egy-egy jó barátom. A táncról Jeon Jungkook, az énekről Kim Taehyung. Mind a ketten nagyon tehetséges és karizmatikus emberek. Ezáltal ők váltak az osztályuk legjobbjaivá, akik mindig rivalizálnak egymással...

– Hé! Vigyázz, hová nyúlkálsz V! Kook elveri a segged!
– Fogd be a szád, nincs hozzá közöd!
Megint elkezdődött. Minden ebédszünetben - mikor egy órát kaptunk tizenöt perc helyett - ez történt. Felemeltem a fejemet a padról. Épp az ének kar óráin vettem részt. Az osztályterem teljesen üres volt. Kelletlenül feltápászkodtam a székemből és az ajtóhoz csoszogtam. Igyekeztem kitörölni az álmot a szememből. Előttem egy seregnyi fiatal állt egy kört alkotva. Tudtam, mi folyik annak a bizonyos körnek a közepén.
– Felébredtél, Jimin?- egy vidám hang szólalt meg mögöttem. Felismertem anélkül, hogy hátra néztem volna. Kim Nam Joon sorolt be mellém.
– Ja.- motyogtam az orrom alatt. A fiú a vállamra tette a kezét és rám mosolygott.
– Nem nézzük meg, mi folyik ott?

Biccentettem egyet, de tudtam, hogy mi történik. Legalábbis azt hittem. Nam Joon vezetésével előre törtünk a tömegben. Mikor a legelső sorhoz értünk, ugyanolyan tátott szájjal néztünk, mint a többi hallgató. A jelenet akkor annyira az agyamba vésődött, hogy a mai napig sem tudom kitörölni. Kookie háttal a falnak tapadva, hatalmas szemekkel nézett az előtte álló Tae Hyungra. A vékonyabbik fiú kezeivel közre fogta a táncos lábú Kookiet. Nem ez volt a döbbenetet kiváltó dolog, hanem Tae szája, ahogy épp a kar legfiatalabb tagját csókolta...
Talán túl előre ugrottam a sztoriban. Talán kezdjük az elején, mikor még nem voltak ilyen... közvetlen viszonyban egymással. Azzal a bizonyos évnyitóval.