Not today
4 – Jungkook pov.
– Basszus! Nem tudsz figyelni?
– Te nem néztél az orrod elé.
Idegesítő. Nem elég, hogy életemben először megijedtem és elfutottam, de még belém is jönnek. Mindennek tetejébe engem hibáztatnak más ostobasága miatt. Soha nem lesz vége a mai napnak?
– Aish. Annyira idegesítő. Ki fogja ezt kifizetni?
– Te.
Automatikusan válaszolok a srácnak. Nem érdekel a mostani szituáció. Még mindig az jár a fejemben, hogy hogyan fogok a tánckar elé állni ezek után. A szemem sarkából látom, ahogy a fiú méreget.
– Melyik karra jársz?
Tényleg nem akar odébb állni és békén hagyni? Már most hányingerem van ettől az évtől. És hol a vége? Még mindig néz. Komolyan válaszra vár?
– Miért kellene erre válaszolnom?
– Mert kérdeztelek.
– Én meg válaszoltam.
– Na ide figyelj!
Mi van ezzel a fiúval? Nagyon az aurámban van. Nem tudok hátrálni, már a kerítésnek vagyok préselődve. Igazán tehetne egy lépést hátra. Kezd frusztrálni a közelsége. Ki nem állhatom, ha az emberek egy méteren belül közelítenek meg. Ilyenkor legszívesebben gyomorszájon ütném az illetőt, hogy észhez térjen. Senki nem veszi figyelembe a másik igényeit?
– Nem tudom, hogy ki vagy te, nem is érdekel annyira. A telefonomat is elnézem neked, viszont az, hogy így beszélsz, nem tetszik.
Irritál ez a fiú. Nem veszi észre, hogy semmi kedvem bájcseverészéshez, főleg nem kötekedéshez? Mély levegőt veszek és próbálom nyugtatni magam. Ennyire azért csak nem zavarhat az emberek közelsége. Ha táncolok, semmi bajom nincs a testi kontaktussal, de ilyenkor nagyon fel tud húzni. Miért van ez? Saját magamon sem tudok kiigazodni. Szegény Hoseok. Nem irigylem, hogy ilyen barátja van. Olyan lehetek mint egy soha véget nem érő labirintus. Tényleg, Hoseok! Otthagytam a...
A velem szemben álló srác hirtelen megragadja a pulcsimat és közelebb húz magához olyan lendülettel, hogy majdnem ráesek. Egyik pillanatban még a fákat bámultam, most meg hirtelen ezzel a fiúval nézek farkasszemet. Ez az első alkalom, hogy végigmérem. Körülbelül egy magasak vagyunk. Sötétbarna haja kiemeli kecses arcíveit. Hatalmas szemei szikrákat szórnak, ahogy engem néz. Vékony alkat, szerintem egy másodperc alatt lerendezném. Az viszont fáradtságos lenne. Egyre jobban irritál a köztünk kialakult közelség. Túl intim helyzet ez számomra. Kezdek feszültté válni a nem megszokott helyzettől. Türelmesen próbálom lekoptatni.
– Engedd el.
– Addig nem, amíg nem tudsz rendes hangnemben beszélni!
Rendes hangnem? Mégis mit tett ő le az asztalra, hogy kedves szavakat mondjak neki? A saját családommal nem beszéltem különbül soha. Ha nem tetszik a stílusom, el lehetett volna húzni az első másodpercben, amikor meglátott.
– Ki vagy te, hogy feltételeket szabj?
– Tudni akarod?
– Nem igazán. Ismered a költői kérdés fogalmát?
Az idegen még erősebben szorítja az ingem, amitől kezdek nehezen levegőt kapni. Egyre jobban idegesít, de még mindig nem érné meg belemenni egy fárasztó verekedésbe. Az égnek emelem a fejem, behunyom a szemem és nagyot sóhajtok. Nyugalom... Az idegen értetlenkedő hangja zavar meg.Te meg mit művelsz?
– Nyugtatom magam
– Nyugtatod?
Érzem, ahogy enged a szorításon.
– Úgy, hogy közben bármikor beverhetik a képed?
Leeresztem a fejem és ránézek a fiúra. Idegesít. Túl sokat beszél és nagyon heves természetű. Meggondolatlannak és hirtelen haragúnak tűnik. Mélyen belenézek a szemébe. Pár másodperc szünet után döntést hozok.
– Ha annyira vágysz rá, akkor csináld.
– Tessék?
– Elégtétel kell a telefonod miatt, nem? Akkor vegyél elégtételt és hagyj békén. Irritálsz.
Elfordítom a fejem, hogy jobban eltalálhasson. Pár pillanat erejéig behunyt szemmel várok, majd mikor nem történik semmi, visszanézek a fiúra, aki elhűlt arccal bámul vissza rám. Nem értem. Most kell neki az elégtétel vagy sem? Miért húzza az időmet?
– Csinálod vagy sem? Nagyon nincs erre időm.
– Képes lettél volna megüttetni magad?
– Nem tudom, mi bajod van.
– Mi bajom van? Az, hogy gyáva vagy. Semmi férfias nincs benned. Ha nem a mi egyenruhánkban lennél, középiskolásnak néznélek. Elloptad az egyenruhát, hogy belopózz egy csajhoz vagy mi? Ez kinek a névtáblája? Biztos, hogy a tiéd?
Az idegen elveszi a kezét a ruhámról és a névtáblámat bámulja. Gyűrött lett az ingem, ahol szorított. Közelebb hajol, úgy nézi a betűket a ruhámon. Túl közel van. Már nagyon frusztrál a közelsége. Hirtelen megcsap a parfümjének az illata. Ki nem állhatom az édes és fűszeres parfümöket. Most volt elég ebből! Eddig tűrtem, nem bírom tovább ezt a helyzetet. Eltaszítom a kezét magamról és elindulok hazafelé. Eddig sem volt hangulatom az iskolához, most meg aztán végképp nincs. Ha ilyen emberekkel leszek körülvéve, felakasztom magam a harmadik év végére. Tavaly olyan jól sikerült elkerülnöm őket, most második évben meg csőstül jön a baj már az évnyitón. Az idegesítő hang ismét megszólít és nem hagy továbblépni.
– Miért futottál el az előbb?
Mély hangja visszahangzik az utcában, de lehet, hogy csak a fejemben. Azonnal megtorpanok és sűrűn kezdem venni a levegőt, de nem pillantok hátra. Felelevenítem az arcát, miközben a névtáblámat nézte. Döbbent volt és még fehérebb, mint amúgy. Nem válaszolok, úgy indulok meg másodjára az utamra.
– Megijedtél a tömegtől, Nyuszi?
Másodjára is megtorpanok, de ugyanazzal a lendülettel hátra is fordulok.
– Minek hívtál engem?
A hangomból kihallatszik az él, amivel már képzeletben elvágtam párszor a fiú torkát.
– A neveden szólítottalak. Nyuszi.
– Ne mondd ezt még egyszer!
Érzem, hogy hatalmas düh tombol bennem. Szerencsére a külvilág ebből soha nem érzékel semmit. Valahogy az arckifejezésem mindig olyan... Pókerarcnak hívják. Sok helyzetben előnyös, de ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy előny vagy hátrány. Kénytelen vagyok megmutatni az erőmet, hogy érzékeljen valamit a mérgemből. Pedig pont ezt akartam elkerülni. Olyan fárasztóak az emberek!
– Miért is ne hívhatnálak a neveden, Nyu...
Érzem, ahogy elönt a forróság és mielőtt befejezhetné a mondatot, egy pillanat alatt megragadom a nyakát és nekinyomom a kerítésnek.
– Mondtam, hogy nem akarom még egyszer hallani.
A fiú hörögve veszi a levegőt. Meg van lepődve de nem látok rajta ijedtséget. Ez még inkább felhúz. Akaratom ellenére is egyre szorosabb a nyaka körül a szorításom. Kapálózni kezd, próbál ellenállni, de mire észbe kapok, már lila a feje. Elengedem a nyakát, ő pedig köhögve támaszkodik a térdére. A nyakát kezdi dörzsölgetni, miközben eltorzult fejeket vág. Jó a mimikája... Mintha mi sem történt volna, úgy szólalok meg.
– Mi a te neved?
A fiú felnéz rám, majd gúnyos mosolyra húzza a szája szélét. Kiegyenesedik és a saját névtáblájára mutat. Gondolom nem tud most beszélni. „Kim Taehyung” Hatalmasat dobban a szívem, miközben a nevét bámulom. Rekedten ugyan, de megszólal.
– A többit majd lejátsszuk tisztességesen az iskola előtt. Nyuszi.
Taehyung hátat fordít nekem és elindul a másik irányba. Ő lenne az ellenfelem? Kim Taehyung? Életében először látott és már lenyuszizott. Nem is ismer! Megmutatom én neked, mennyire vagyok nyuszi. Kellemetlen vagy sem, fárasztó vagy sem... Riválisomra találtam, akit mindenkinél és mindennél jobban le akarok alázni. Jungkook vagyok. Nem nyuszi.
