Who Am I? 8.fejezet

8.fejezet

Ott állt az ajtóban, teljes életnagyságban. Sokkal magasabb volt, mint azt gondoltam. Sokkal helyesebb volt, mint azt a képekből, vagy videókból gondoltam. Barna haja a szemébe lógott, ám mégsem zavarta a látásban. Szájmaszkja – Jiminével ellentétesen – fehér volt, sapkát sem viselt. Fülbevalója most fekete volt. Sötétkék farmernadrágot, egy egyszerű fehér sportcipőt és egy kapucnis pulóvert viselt. Egyik kezében egy szatyrot tartott, míg másikban egy műanyag pohártartót, benne 3 elviteles műanyag kávéspohárral. A ’The Min’ felirat miatt könnyen tudtam, hogy apám üzletéből származnak az italok.

- Megjöttem.
- Mondtam, hogy nem kell sietned. 
Bátyám ekkor felkelt az ágyam melletti székről, és a fiú felé lépett egyet, de nem tágított mellőlem.
- Tudom, de kíváncsi voltam rá! - ekkor széles vigyorát felém villantotta. 
Rám? Rám volt kíváncsi? Ezért jött egészen Busanig? Miért?  Szedd össze magad Sunny! – parancsoltam magamnak, mivel arcom még mindig láncolt. Megráztam picit a fejem, majd összeszorítottam szemeimet, és lehajtottam a fejem, hogy véletlenül se lássam az illetőt.
- Tényleg él a húgod?
- Igen Tae. Él. – Jimin hangjából teljesen ki lehetett venni, hogy mosolyog, ám a zavarodottságot is kihallottam szavaiból.
Pillanatokkal később, hallottam, ahogy az ajtó becsukódik, majd az eddig egy helyben álló fiú felénk közelít. Összeszedve zavaros gondolataimat felnéztem. Ekkorra már Jimin mellett állt, ám végig engem figyelt azokkal a mosolygó szemekkel.
- Ez annyira király! A többieknek is el kell mondanod! –Taehyung barátja felé küldte a kérdést, ám még mindig nem vette le rólam a tekintetét.
- Tudom.  Tisztában vagyok vele.  Te is csak azért tudod, mert elkísértél Busanba. 
Szóval ezért van itt. Álmomban épp Jungkook és Hoseok volt az, akik elkísérték a bátyámat Busanba a húga miatt. Ám úgy néz ki, a valóságban Kim Taehyung volt az, aki elutazott Jiminnel, hogy ő velem tudjon találkozni.
Pár pillanat múlva, a barna hajú srác bátyám kezébe nyomta a szatyrot, majd a műanya pohártartót is, és miután kezei szabaddá váltak levette magáról az arcát takaró szájmaszkot.  Tökéletes mosolyát ekkor láttam először élőben.

- Édesapád küldte. Sütik, meg kávé, vagy tea. 
- Köszi. –Jimin lepakolta az éjjeliszekrényemre, mellém.
- Kizárólag mogyoró nélküli édességek! –mondta Taehyung ekkor ismételten rám pillantva. – Hallottam, hogy nem igazán bírod az ilyesmit.
Szóval tud a mogyoróallergiámról, ez csúcs. 
- Tök helyes a húgod. Az orra totál olyan, mint a tied. 
Bátortalanul figyeltem őket. Annak ellenére, hogy Jimin előtt már nagy szám volt, most képtelen voltam bármit is reagálni. Amint, kimondta a fiú, hogy miben is hasonlítok bátyámra ő szerinte, azonnal megérintettem a szaglószervem, és egy halvány mosolyt megengedve magamnak Jiminre néztem, aki elpirultan bólintott.
- Akkor nem csak én gondoltam így. –szólalt meg szerényen Jimin.
- Ugye? Miben hasonlítotok még?
- Jó kérdés. Ha nem siettél volna ennyire, akkor tudtam volna vele beszélni, és megismerni.
- Itt vagyok ám! – szólaltam meg halkan, de mégis felháborodottan. Miért beszél mindenki úgy rólam, mint ha nem lennék egy terembe velük? Először nevelőapám az őrsön, most meg Jimin. – Ha kíváncsiak vagytok, akkor kérdezzetek. – szedtem össze bátorságom, és hangosabban szólaltam meg.
A két fiú összenézett a szavaim hallatán, majd elmosolyodva kuncogtak egyet magukba.
- Szóval, - ült vissza Jimin a székére, amin eddig is ült Tae érkezése előtt. – Sunny.
Felültem törökülésbe, és feléjük fordultam. Taehyung Jimin mellé állt összefonott karokkal a mellkasa előtt.
- Azt már tudom, hogy te sok mindent tudsz rólunk.
- Hogy? – Tae ekkor értetlenül nézett barátjára.
- Tudom, hogy énekesek vagyok. Idolok. Viszont, nem követem az életetek minden egyes napját.
- Ő is egy rajongó?
- Hallgatom pár dalotokat. – válaszoltam a szürke hajú srác helyett.
- Ez igaz. Amikor bejöttem, akkor is épp az egyik szerzeményünket dúdolta.
- Oh, értem. –nézett oldalra a barna hajú.

Felsóhajtottam. Nem hazudtam, tényleg nem olyan rajongó vagyok, akik minden életeseményüket végigkövette.  Nem törtem ki sikításba, amikor kijött egy új albumuk. Csupán tisztában voltam azzal, hogy kik is vannak a bandában, és ha úgy adta a sors, akkor megnéztem egy-egy videót, ami róluk szólt, annak is a nagy része videoklip volt.
- Még képei is vannak rólunk a telefonjába.
Zavartan néztem oldalra. Jó, tényleg volt lementve pár fotó róluk, de semmi hátsószándék nem volt ebbe. Ki nem tart képet a kedvenc bandája tagjairól a telefonjában? Miért érzem ennyire kellemetlenül magam?
- Képek? –Taehyung hangja izgatottan csengett. – Rólam is van?
- Honnan tudjam? Csak egy pillanatig láttam. Az album címe meg szer… ~ 
Azonnal előre hajoltam, olyan lendülettel, hogy nagyon nehezen tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Tenyeremet Jimin szájára tapasztottam. Szemeimmel úgy néztem a fiúra, hogy levegye, épp azt próbálom elmondani neki, hogy ne mondjon ennél többet, sőt! Semmit!
A szürkeség ledöbbenten nézett rám, de nem mozdult. Nem csoda, hiszen ez volt az első érintés, amit megtettem felé közeledve. Én meg természetesen felvettem a legostobább mosolyt, ami csak a világon létezhet és úgy néztem Tae felé.
- Biztos rosszul látta.
Próbáltam menteni a menthetőt. Jimin végül megfogta a kezemet és elhúzta ajkairól, de nem szólt semmit.
- Na ne! Neki is pont ugyan olyan pici ujjai vannak, mint neked! – rikkantott fel mellettünk a barna hajú idol.
Bátyámmal együtt azonnal lenéztünk az előbb említett kezeinkre. Csak akkor tűnt fel, hogy még mindig szorosan fogja Jimin a mancsaimat. Egyszerre –szinte már félelmetes pontossággal – reagáltunk, és húztuk el egymástól a kezünket, ám mielőtt ezt megtehettük volna, a mellettünk lévő Taehyung megfogta egyik kezével barátja csuklóját, míg a másik kezével az enyémet. Ujjai erősen tartottak, így nem tudtam elhúzni karomat.

- Nézzük csak!
Kezeinket ekkor egymáséba helyezte. Tenyerünk összeért Jiminnel, és ugyan olyan picik voltak az ujjaink, mint azt az előbb Tae mondta.
- Ez annyira cuki! – vigyorodott el a barna hajú széles mosollyal arcán, ahogy a kezünket nézte. Arcom szépen fokozatosan kezdett hasonlítani egy paradicsomra.
Ezernyi gondolat futott át ismét az agyamban, ám mielőtt bármi meggondolatlan dolgot csináltam volna, erőt vettem magamon és hirtelen kirántottam a kezem a fiú fogásából. 
- Inkább kérdezzetek!
Jimin ekkor leengedve kezét, oldalra fordította fejét egy pillanatig, de én pontosan láttam, hogy ugyan úgy elvörösödött, akár csak én.
Tae azzal a jellegzetes mindentudó mosolyával fürkészett minket, de végül csak sóhajtva egyet, az ágyam végébe ült, és elkényelmesedve nézett rám.
- Ki a kedvenced a bandából?
- Tessék? –néztem azonnal a kérdezőre megszeppenve. 
- Jól hallottad!
- Taehyung! –förmedt rá Jimin ekkor, de a fiatalabbik folytatta.
- Szóval? Ki a kedvenc tagod közülünk?
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. –nézte a fiúra komolyan- Még az is nagy sokk, hogy Jimin a vérszerinti bátyám. Arról nem is beszélve, hogy most is ketten ültök velem szembe. Tudjátok hány lány álmodik ilyesmiről? Akár csak arról, hogy egy szobába legyetek velük?
Ekkor a két fiú összenézett. Éreztem, hogy van fogalmuk a válaszról, de még ő maguk sem képesek felfogni. Folytattam.
- Tudjátok, hány fan oldal van rólatok? Mennyi ember készít rólatok képeket, szerkeszt videókat, vagy ír sztorikat rólatok?
- Sztorikat? –meglepetten nézett rám ekkor Taehyung. – Miféléket?
- Rengeteg fajta történetet képesek kitalálni a rajongótok. Akár egy jelenetet, vagy egy egész könyv terjedelmű sztorit képesek leírni. Vannak, akik videókat vágnak össze, vagy képeket szerkesztenek rólatok.
- Mire gondolsz? –Tae még izgatottabb lett, ahogy erről a témáról beszéltem nekik.
Előhalásztam a telefonomat a párna alól, ahova nemrég elrejtettem, majd pár kattintás után a készüléket a két srác felé fordítottam, miután elindítottam egy videót. A fiúk azonnal közelebb hajoltak, hogy jobban lássák a kijelzőt, de másodperceken belül elsápadtak, majd elvörösödve néztek egymásra, aztán villám gyorsan elfordultak, és eltávolodtak egymástól.

- Mi ez? 
- Kapcsold ki! –mondta zavarodottan Jimin, mire én csak győzedelmes vigyorral arcomon kapcsoltam ki a videót.
- Ti ketten vagyok a ’VMIN’. A neveteket összerakva, nem nehéz kitalálni. – a telefont az ölembe ejtettem, és néztem a két zavarban lévő srác reakcióját.
- Mi a fenének vágnak össze ilyeneket? –Tae vöröslő arccal fordult barátja felé.
- A fanok valamiért szeretik, ha a bálványukat elképzelik egy másik taggal. –Végig a fiúkat néztem. – Tényleg nem tudtatok ezekről?
- Nem. Persze, hogy nem! – nézett rám Jimin is végre.
Elnevettem magam a zavaruk miatt. Mind a kettő fiú vörös arccal méregette a másikat. 
- Ez egyáltalán nem vicces SunGi! – ripakodott rám bátyám, mire a nevetést abbahagyva, csak ajkamba haraptam. – Inkább, mi kérdezünk!

Két óra telt el, amíg szinte minden kérdésükre választ adtam. A gyerekes kutya-macska kérdésektől kezdve, a gyerekkoromon át, a mai napokig mindenre megpróbáltam a lehető legpontosabb választ adni. Így, hogy eltelt ennyi idő, míg velem voltak rá kellett jönnöm, hogy ahhoz képest, hogy idolok, ők is emberek, akikkel meglehetősen könnyű volt beszélni.
- Szóval akkor, a nevelőszüleid sem tudták ezt? – Tae, már az ágyam végében ült, teljesen felém fordulva, törökülésben. Mint egy kíváncsi kisgyerek úgy figyelte a válaszaimat.
- Nem. 
- Ez annyira kellemetlen.
- Nem az. – néztem a fiú szemébe. – Tökéletes életem volt eddig, nem is panaszkodhatnék. –Jimin felé figyeltem. – Egyedül talán annyi, hogy nem tudtam megvalósítani az álmaimat, ahogyan ti. 
- Álmaid? –A szürke hajú srác az ágyra támaszkodva figyelt. – Mi lenne az?
- Táncolni szerettem volna. –elgondolkozva néztem ekkor magam elé. – Szívesen jártam volna normális tánctanárokhoz, hogy fejlesszem a tudásomat.
- Ezt hogy érted?
- Anyuék nem engedték, hogy táncoljak. Titokban kellett eljárjak tanulni. Az egyik felsőbb éves srác tanítgatott párszor.
- Titokban? – Jimin azonnal felült normálisan. Válaszként csak bólintottam felé.
- Milyen stílusban táncoltál? 
- Vegyes. Igazából mindent kipróbáltam, amit csak tudtam.
 Taehyung ekkor társára pillantott. Olyan arckifejezése volt, mint aki most jött rá valami nagyon fontosra.
- Elvihetnénk az egyik próbára.  Hoseok biztos szívesen megtanítaná pár tánclépésre.
- Tessék? –néztem rá döbbenten.
- Nem is rossz ötlet, – mosolygott el a szürke hajú barátja tervére. – így legalább a többieknek könnyebb lesz bemutatni.
- Tessék? – ismételtem meg a kérdésem.
- Pontosan!
- Hahó! Itt vagyok ám! – kezdtem el a kezemmel magam előtt kalimpálni, hogy észrevegyenek.
- Eljöhetnél velünk. –nézett rám végre Jimin. – Tudnál táncot tanulni, és legalább a többi tagot is megismernéd, ők pedig téged.
- Menjek veletek?
- Igen.
- Szöulba?
- Igen.
- A BigHit épületébe?
- Igen. Nem akarsz? – kérdezett vissza bátyám, mire elhalhattam. Nagyokat pislogtam csak a szürke hajúra.
- Ma este megyünk vissza. – folytatta Tae.
- Ha ma este mentek, akkor mégis hol aludnék? És a sulimmal mi lesz? Holnap már iskolába kellene mennem. 
Gondolkozás nélkül rávágtam volna, hogy igen, benne vagyok. Nagyon is velük szerettem volna menni, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.  Kis csend után végül Taehyung szólalt meg.
- Mivel kórházban vagy simán kiírhatnak az orvosok pihenőre. Ebben az állapotban ez lehetséges. Ha csak egy hétre is, de megoldható. Az iskolát így ki is pipálhatjuk. A szállás meg… - itt abbahagyta, majd Jiminre pillantott. – Bevihetjük egyáltalán a dormba?
- Nos, mivel családtag, így lehetséges. –válaszolta Jimin, majd rám nézett. – Feltéve, ha szeretnél jönni.

Ledöbbenve néztem a két fiút, akik választ várva figyeltek. Nem tudtam, hogy mit tehetnék. Sok érv jutott eszembe, hogy miért nem mehetek velük, de azt is tudtam, hogy ha most nem teszem, biztos egész életemben bánni fogom ezt a döntést. Kínos csend telepedett le a szobára, én pedig pár perc gondolkozás után eldöntöttem. 
- Menjünk!

Amnézia 5.rész

Amnézia

5. rész

Emlékképek

Néha szeretnék eltűnni egy kis időre a világból, néha viszont úgy érzem, nem is tartozom igazán ide. Néha azt érzem, hogy mindennek a központjában, mindenki figyelmének középpontjában én vagyok. Néha azonban úgy érzem, mindenki hátat fordít nekem és senki sem figyel rám. Mindig pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lenne valakire. Valakire, akinek a figyelme csak rám irányul és senki másra…

A világ, amely most mostohaként bánik velem, forogni kezd. Jung Kook forró kezeinek érintését egyre gyengébben érzem. A szemei, amik tüzesen ragyognak előttem, elmosódnak. Mintha a nevemen szólongatna aggódó, mély hangján… nem hallok tisztán. Minden egyes hang tompán visszhangzik a fejemben. Képek, hangok, szagok és ízek, amik nem innen származnak. Mégis olyan, mintha ebben a pillanatban érnének az ingerek. Egy szép, gondozott kis park a város kellős közepén. A hatalmas hold ezüstös színnel festi be a tájat. Mindenhol nyugalom és csend honol. Kivéve a park legeldugottabb részén. A képek gyorsan váltakoznak, alig kivehetőek a momentumok. Két magas férfi áll egymással szemben, testük megfeszül. A levegő meleg, itt még is olyan fagyos a hangulat. A szívemben a hideg és a meleg találkozik, és harcot vívnak egymással. A férfi, akit mindenkinél jobban szeretek, a tiltott gyümölcs bántja a másik férfit, aki szintén sokat jelent nekem. A másik kép már az, amikor a hőn szeretett férfi elbiceg, a másik pedig a földön fekszik vérző orral, könnyező szemmel. Nem sír… a fájdalomtól könnyezik. Leguggolok mellé, és megsimogatom a fejét, közben az elhaladó, egyre halványuló alakot figyelem. Szívem kettészakad, és a szememen keresztül vérzek. A könnyeim megállíthatatlanul hullnak alá. A földön fekvő férfi nehezen felül és végigsimítja ujjai hegyét az arcomon, majd az ajkaimon. Könnyáztatta szememmel, amin keresztül mindent homályosan látok, ránézek.

-          Sajnálom, Kookie. Megszegtem a szavam.

A pillanat egy tört része alatt kerültem a parkból egy bézs színű, meleg, ismerős illattal teli szobába. Testem magától reagál a teleportálásra. Mellkasom hirtelen megszívom levegővel, miközben fekvő helyzetemből felülök. Zihálva kapkodom a levegőt, az elmém zavaros, semmit nem értek. Álomban vagyok, vagy az előbb álmodtam? Az agyam kegyetlen játszmát játszik velem. Megtévesztenek az élethű ingerek. Érzem Kookie… Jung Kook ujjait az arcomon, a meleg levegőt, amit hirtelen szívtam be meglepettségemben, a kettészakadt szívemet… kezemet lassan a szívemhez emelem. Hevesen, határozottan és összefüggéstelenül kalapál. A szememen keresztül most is minden olyan homályos. Pislogásomra egy könnycsepp hullik le a szempilláimról. Olyan valóságos és fájdalmas volt ez a pár pillanat… Gondolatmenetemet megtöri egy halk nesz. Az ajtó kilincse lassan, halkan mozdul, az ajtó nyikorogva kinyílik. A mögötte megjelenő férfit meglátva szívem kezd megnyugodni, nem kalapál, de még mindig hevesen ver. Jung Kook lassú, kimért léptekkel közelít felém. A tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit. Olyan kifejezéstelenné vált. Mikor megérkezik mellém, leül az ágyam szélére és csak néz. A csönd hatalmas súlyként nehezedik rám. Nem tudom, mi történt velem az elmúlt ismeretlen időben, de az hatással volt rá is. Óvatosan megemeli a kezét és ráhelyezi az enyémre. Ujjai enyhe nyomást keltenek. Kicsit erősen fogja a kezem.

-          Jól vagy, Ji Na?

A hangom rekedten szólal meg. Megköszörülöm a torkom, de ettől se jobb.

-          Kookie… tényleg megszegtem a szavam?

Jung Kook arca most olyan, mint akit képen vágtak. Küzd a szótlansága ellen. Nehezen jönnek ki a szavak a száján.

-          Ji Na. Soha nem szegted meg a szavad. Mindig minden ígéreted és szavad komolyan vetted. Kivéve egyet.

-          És mi volt az?

Jung Kook ráharap a szája szélére. Kezei még szorosabban szorítják az enyémeket.

-          Azt ígérted nekem, hogy el fogod felejteni Nam Joont. Azt mondtad, a próbálkozásaim nem hiába valók és nem szeretnél hamis szavakba bocsátkozni. És hogy higgyek neked. Én hittem a szavaidnak és benned is, Ji Na.

-          Nem sikerült… igaz?

-          Nem.

Kínos, hosszú csend… nyomasztóak mostanában a rám nehezedő csendek.

-          Mi történt este a parkban, Jung Kook?

-          Előbb még Kookie voltam.

Jung Kook halvány mosolyt erőltet, de csak a keserűséget látom. Rosszabb, mintha nem is próbálkozna. Kookie… hogy jutott eszembe becézni valakit, akit csak pár órája ismerek? Mintha az álmomban is így hívtam volna. Ezek szerint nem álom volt, hanem egy emlék.

-          Mire emlékszel, Ji Na?

-          Képeket láttam… te és Nam Joon összetűzésbe keveredtetek. A végén ő elment, de te ott maradtál vérző orral. Akkor mondtam neked, hogy megszegtem a szavam.

Jung Kook lehajtott fejjel válaszol. Mint ha szégyellne valamit.

-          Akkor szakítottál velem.

A szívem megint zakatolni kezd. Szakítani? Mi jártunk? És miért hagytam ott egy ilyen nagyszerű fiút? Nam Joon? Ő lenne az egyetlen, akiért bárkit eldobnék magamtól…

-          Azt mondtad, megszegted a szavad, mert nem tudod elfelejteni őt. Akármilyen erőfeszítéseket is teszel, nem megy. És hogy nem akartál velem játszadozni. Elfogadtad a szerelmem, de nem tudtad viszonozni. És hogy tudod, milyen következményekkel jár, ha ti ketten együtt vagytok, de vállalod. Aznap beszéltünk utoljára.

-          Ennyire kerültelek volna téged?

-          Nem.

-          Te kerültél engem?

-          Nem, Ji Na. Az után történt a baleseted. Amikor Nam Joon után rohantál, hogy ezt elmondd neki, elütöttek. Nam Joon nem is tudhatta ezt meg. Bennem pedig volt annyi önzőség, hogy nem mondtam el neki.

Megint az a nyomasztó csönd… össze akartam jönni Nam Joonnal? Lehetetlen. Nem lehetek vele együtt, hisz a testvérem és már szerelmes valakibe. Nem lehetek ilyen instabil személyiség. Én erős vagyok, határozott és tudom, mi a helyes út. Biztos nem az, hogy Nam Joonnal járok…

-          Jung Kook? Nam Joon már együtt volt a portás lánnyal, mikor velem ez megtörtént?

-          Nem. Csak te léteztél Nam Joon számára. Soha nem nézett rá egy nőre sem rajtad kívül még akkor sem, ha tudta, hogy ez a kapcsolat lehetetlen. A színésznőkkel, akikkel szerelmespárt játszott, mindig össze akarta hozni a sajtó, de ő megmondta nyíltan a világnak, hogy nincs párkapcsolatban, de már szeret valakit. És nem fog túllépni rajta, úgyhogy ne hozzák össze őt senkivel.

-          Színésznő társak? Nam Joon színész?

-          Színész és modell. Valamint kiváló rapper.  Ő a legjobb férfi színész a cégnél. De van nála jobb. Egy nő. A cég arca és képviselője.

-          Ki az, aki még nála is jobb?

-          Te.

-          Én?

A mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed. Alig kapok levegőt, a torkom kiszáradt és nem hiszem el, amit hallok. Nem vagyok képes hinni neki.

-          Nem hiszek neked, Jung Kook. Sajnálom.

-          Miért nem hiszed el?

-          Mert nem vagyok ilyen nagyszerű ember, azért. Egy szerencsétlen vagyok, aki szerelmes a saját öccsébe, nincs munkája, a szülei hazudnak neki, elszökik otthonról, mint egy tini és idegenekkel beszéli meg a legnagyobb fájdalmait. Nem vagyok színész, Jung Kook. Azt nem tudom, ki vagyok, nem még hogy más szerepekbe éljem bele magam. Ahhoz tudnom kéne a saját gyengeségeimet, erősségeimet, tulajdonságaimat, hogy én mást elemezzek ki és alakítsak egy színpadon.

-          Nem színpadon, hanem kamera előtt. Te film és dorama színész vagy. És pont azért vagy az, aki vagy, amit az előbb mondtál. „ Ahhoz tudnom kéne a sajátomat, hogy mást alakítsak.” Mikor interjúd volt és megkérdezték, mi a sikered kulcsa, azt válaszoltad: „Az ember csak akkor képes mást alakítani, ha ismeri saját magát. Ha nem, könnyen válhat a szerepe rabjává, és elvesztheti azt, aki valójában.” Én ekkor láttalak először életemben, és azonnal beléd szerettem.

Nem tudok hinni neki. Túl fényes, túl filmbe illő, túl abszurd. Én, mint egy cég arca és kiváló színésze, aki ilyen bölcs dolgokat mond a nagyvilágnak, akire felnéznek, akit mindig figyelnek, nem tudom elképzelni saját magam. Jung Kook nem tudom meggyőzni és ezt ős is tudja.

-          Tudod mit, Ji Na? Menjünk be Yong Gihoz és győződj meg róla a saját szemeddel.

-          Ő ki?

-          Egy nagyon jó barátunk. Az egyik legnagyobb bizalmasod volt mindig is, és neki minden anyag megvan rólad, még a vágatlan részek is, házi videók, minden.

-          Miért van rólam ennyi minden nála?

-          Nem azért, mert szerelmes, ne ijedj meg. Te kérted meg, hogy ezeket őrizze meg neked.

-          Miért kértem volna tőle ilyesmit?

-          Ezt én sem tudom. Nem kötötted az orrára.

Meglepő dolgokat hallottam Jung Kooktól. Eddig ő az egyetlen, aki alátámasztható információkkal szolgált nekem. Viszont a gondolat, hogy lássam saját magam… a régi önmagam… riaszt. Nem kellett sokat sétálnunk és már itt is vagyunk Yong Gi ajtajánál. Belépünk az ajtón, és megpillantom az illetékes személyt. Alacsonyabb, mint Jung Kook. Szőke haj, pici mandulaszemek és gyönyörű, fehér arc. Ő is egy szép férfi. Csak ilyen tökéletes pasikkal voltam körbe véve és nekem Nam Joon kellett? Pedig olyan sok lehetőségem lett volna másokba beleszeretni… utálom a régi önmagam. Yong Gi tágra nyílt szemekkel figyel. Szája mosolyra húzódik, de óvatosan közeledik felém. Illedelmes, hogy nem akar úgy lerohanni, mint Jung Kook.

-          Szia, Ji Na! Rég találkoztunk.

-          Szia.

-          Borzalmasan nézel ki. Tudsz róla?

Úgy cseveg velem, mintha mi sem történt volna… nem tudom, hogy viszonyuljak ehhez. Tetszik a közvetlensége, de nem kéne először közelről megismernem újra?

-          Hát, köszönöm a bókot. Tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról.

Yong Gi felnevet. Édes mosolya van.

-          Semmit sem változtál. Tudod, hogy ki vagyok?

-          Yong Gi, állítólag a bizalmasom és… a videóim jelenlegi tulajdonosa.

-          Pontosan. Nos, gondolom a videókért jöttél.

Hátat fordít nekem és elindul az ágya felé. Benyúl az ágy alá, aminek következtében az ágy fa keretéből kipattan egy kis retesz. Észre se lehet venni, úgy eltűnik a szemem elől. Kivesz belőle egy rózsaszín adathordozót… most nem jut eszembe a neve, és bedugja a gépbe.

-          Amióta megkaptam tőled, nem néztem meg, mi van rajta. Annyit mondtál, hogy videók. Itt is vannak. Mindegyiknek van címe. Első fotózás, fellépések, sorozatok, házi kamera,  interjúk. Mire vagy kíváncsi?

-          Legyen a házi kamera.

Megfogok egy széket és Yong Gi mellé teszem, majd ráülök. Sok anyag van rajta, ezt mind végig nézni, lehetetlen. A házi kamera mappában van egy „gyanú” nevezetű videó. Megfogott a címe, ezért a választásom arra esik. Egy kis összejövetelen vagyunk, ahol sok a számomra ismeretlen arc. Magamat figyelem a képernyőn. Teljesen más hatást keltek most. Az ottani énem szép, rendezett ruhában van, gyönyörű, szolid sminkkel és kibontott, fenék alá érő hajjal… eltűnt a hajam? Most csak a hátam közepéig ér… egy kis baráti csevegés zajlik ott, én mégis kimért, határozott és megfontolt vagyok. Ilyen lenne a régi énem? Aztán Yong Gi észrevesz valamit, ami megmagyarázza a viselkedésemet.

-          Látod ott a lányt?

-          Igen.
- Na, ő Jan Di. A legjobb barátnőd.

-          Az enyém?

-          Igen. Habár sűrűn panaszkodtál hogy néha furán viselkedik veled, de nagyon szereted. Ezen a videón, ha megfigyeled, a háttérben flörtölni próbál Nam Joonnal.

-          A legjobb barátnőm?

-          Igen. Te is látod. A viselkedésed itt elég fura, mert soha nem vagy ilyen kimért, itt azonban igen. Én viszont nem hallottam róla, hogy veszekedtetek volna bármikor is Jan Dival. Nem hiszem, hogy elmondtad volna neki, hogy tudsz erről.

-          Nekem ez sok, fiúk. Én…én most ezt nem szeretném tovább nézni.

Yong Gi ennek ellenére nem kapcsolja ki a videót, hanem tovább elemzi, amit én már csak tompán hallok. A világ megint forogni kezd. Minden igazi inger eltűnik, és átveszik a helyét az emlékekben érzékelt ingerek. Érzem, hogy melegem van és rázkódom. A lábam magától mozog. Futok a parkon keresztül, mikor megpillantom Nam Joont az út túlsó felén. Kiáltok egyet, mire szerelmem megfordul. Mikor már épp lépek le az úttestre, a zebrára, egy autót hallok közeledni, de nem törődöm vele, hisz az utam zöld. Annyit látok, hogy Nam Joon ijedten néz jobbra, majd vissza rám és megindul felém. Mikor jobbra nézek, az autó már olyan közel van hozzám, hogy esélyem sincs kitérni. A sofőr nem fékez, én pedig a kezemmel próbálom védeni magam. Egy ismerős alakot látok a volánnál, de nem ismerem fel. A következő emlékem már a fájdalom, és hogy Nam Joon fölém hajol, szólongat, majd minden sötét lesz és az elviselhetetlen fájdalom is megszűnik.

A szemeimet kinyitva azt tapasztalom, hogy a földön heverek kiterülve, a fiúk a kezeimet és a lábaimat lefogva térdelnek és aggódva figyelnek. Nehezen felülök, de érzem, hogy az izmaim feszülnek, mintha görcsben lettek volna. A hajam és ruhám csurom víz, államon folyik az izzadtság. A torkom ki van száradva és iszonyatosan fáj. Nem jön ki hang a torkomon. Kookie aggódva szólal meg.

-          Ji Na. Ez már a második rohamod a mai nap. El kell menned orvoshoz. Öntudatlanul rángatózol és ordibálsz, nyögdécselsz. Nem hinném, hogy ez normális.