Who Am I? 3.fejezet

3.fejezet

Miután eljöttünk a rendőrőrsről, nem voltam képes megnyugodni. Mégis hogy fordulhatott fel ennyire az életem? Nem elég, hogy megtudtam, hogy tizennyolc évig mások neveltek fel, és ennyi év után találkozom a vérszerinti szüleimmel, de közlik még bónuszként, hogy van egy bátyám is. Még hozzá egy ikertestvérem. Ez mennyire menő már? Van egy másik felem. Akaratlanul is mosolyogtam ezen a tényen, amit nevelőszüleim boldogan fogadtak miközben hazafelé tartottunk.
- Cseréltünk telefonszámot Mr. Parkkal. –szólalt meg apa, ahogy bekanyarodott az utcánkba az autóval, majd a házunk elé érve leállította a pörgő motort.  – Azt mondta, hogy amint eléri a fiát, összehoz egy találkozót, hogy megismerhessétek egymást. Reméli, hogy ezt még hétvégén meg tudják oldani.
- Ez jól hangzik! – nagyon jó kedvem volt, nem is tudom, hogy térhetett vissza újra az életkedvem. Eddig teljesen magam alatt voltam, kifordultam önmagamból. Mindig is egy életvidám lány voltam, aki minden hülyeségben benne van, folyton vigyorog és nevet. Eleinte az egész gyermekcsere dolog zavart, de most, hogy tudom (nagyjából) mi történt, azt hiszem újra egyenesbe jött az életem. Van egy tökéletes pár, akikkel eddig is laktam, akik felneveltek. Azt hiszem, továbbra is nyugodt szívvel hívhatom őket anyának, és apának. Illetve végre megtudtam, hogy kik a vérszerinti szüleim, és ennek tetejében még egy bátyót is kaptam. Biztosra veszem, hogy amint többet fogok tudni a vérszerinti szüleimről, és testvéremről még jobb lesz az életem. Nem is értem, miért zuhantam ennyire össze. – Már alig várom.

Másnap a hét utolsó munkanapja volt, azaz péntek. Az iskolában ültem, épp ebédszünet volt, így MinHa-val együtt az iskola udvarán lévő egyik fapadon ültünk. A szőkeség kezében egy adag chips volt, azt rágcsálta, míg én a szokásos eper ízesítésű nyalókámat tettem a számba. Alig vártam már ezt a szünetet, mivel így húsz percünk volt, hogy csacsogjunk, és el tudjam normálisan mondani a tegnap történteket.
- Egész este vártam, hogy írj, de nem tetted. –szólalt meg két falat között barátnőm. Mai napon a már megszokott fekete ruhái mellett, most piros kiegészítőket is viselt. Fekete bőrkabátját piros kitűzőkkel dobta fel, ami tökéletesen passzolt a tűzpiros cicanadrágjához, és fehér toppjához. Hogy teljes legyen az összkép, egy piros kendőt kötött hajába, így oldotta meg, hogy a tavaszias szellő ne fújja arcába szőke tincseit. – Aztán amióta bejöttél a suliba, mindig csak azt mondod, hogy ’majd elmeséled’. Remélem, jó okod van rá, hogy megvárakoztattál szivi!
Bólintva mosolyogtam rá, majd kivettem számból az édességet és bele is kezdtem.
- Pak bácsikám kutakodott egy kicsit, elég sok mindenre fény derült tegnap. – hangom nyugodt volt, próbáltam fokozni a lány kíváncsiságát.
- Sunny! –rikkantott fel, mire én összerezzentem. Nem hittem volna, hogy ennyire kivan az információ hiány miatt.
- Jó, jó! –nevettem el magam, majd lábamat felhúzva, felültem törökülésbe a padra, miközben teljes testemmel felé fordultam. 
- Megtaláltuk a vérszerinti szüleimet. –mosolyom szinte fülemig ért, ahogy ezt kimondtam – Nagyon szimpatikusak, és hasonlítok is rájuk. Az anyukámnak hosszú fekete haja van, ugyan olyan, mint az én eredeti hajszínem. Még a testalkatunk is hasonlít. Apukám meg tuti valami főnök, akinek ha nem is cége, de magán vállalkozása lehet. Lerí róla, hogy komoly, és odafigyel a munkájára, és a családjára is. 
- Azta! –ámuldozott barátnőm, és mint aki moziban lenne, ette tovább a nassolnivalóját, miközben beszéltem. 
- És most kapaszkodj meg! – szabad kezemet, amiben nem a nyalókát tartottam, ekkor MinHa térdére helyeztem, felkészítve őt a még nagyobb hírre. – Van egy ikertestvérem.
- Úristen Sunny! – kiáltotta el magát örömében. A chipsét letette az ölébe, és gyengéden magához vont egy gyors ölelésre, majd visszahelyezkedve eredeti pozíciójába újra arcomba meredt. – Mi a neve a csajnak?
- Nem csaj, fiú. –javítottam ki, mire arcáról egy pillanat alatt eltűnt a vigyor, és érthetetlenség ült ki fejére.
- Fiú?
- Igen, az. Ha jól tudom, akkor kő kemény három perccel idősebb nálam. –mondtam büszkén.
- Azta. –fújta ki a levegőjét tüdejéből a szőkeség, majd miután felfogta pontosan mit is mondtam az előbb, azonnal visszatért szemébe a kíváncsiság. – Helyes? Hogy néz ki?
- Nem láttam még. –nevettem el magamat MinHa reakcióin. – Nem tudok még róla szinte semmit. Csupán annyit, hogy Park a vezetékneve, de ez nem sokat segít, mivel, mint te is tudod, ez nagyon gyakori név Koreában. 
- Tényleg nem tudsz róla semmit?
- Tényleg. –mosolyogtam barátnőmre, ami azt hiszem végre felfogta, amit mondok, így felhagyott a további kérdezgetésemmel.
- Ugye tudod, hogy ezt meg kell ünnepelnünk? –tette fel a kérdést, miután mentünk be az épületbe a jelzőcsengetést meghallva. – Este el kell mennünk valahova ezért!
- Nem is tudom, nincs nagyon kedvem most partizni. –mondtam, bár igazat megvallva szerintem jót tett volna egy kis lazítás. – Bár, mit szólnál hozzá, ha elmennénk holnap délután egy nyugodt helyre, kibeszélni magunkat, és ha ezek után is van kedvünk, akkor benézünk valami szórakozóhelyre. – tettem fel az ajánlatomat, mire MinHa elég erőteljesen elgondolkozott. Tudtam, hogy csak megjátszza, hogy megforgatja az agytekervényeit. Ha buliról, vagy kávézásról volt szó, mindig igen volt a válasza. 
- Legyen! –nézett rám végül, mire mosolyogva felsóhajtottam. – Úgy is kinéztem nemrég egy kávézót. Jó sok pozitív visszajelzést hallottam a helyről, szóval holnap megnézhetnénk! 

Ezen nem is kellett sok szót fecsérelnünk, beleegyeztünk mind a ketten. 
Másnap elég sokáig aludtam. Lehet nem kellett volna fent maradnom sokáig filmet nézni, de hát késő bánat, eb gondolat, ahogy tartja a mondás. Amint kimásztam az ágyból tizenegy órát ütött az óta. MinHa-val délután 4-et beszéltünk meg a találkozóra, így még rengeteg időm volt idehaza. Így gondolva egyet, segítettem anyunak a házimunkában. Ez mindig jó pont volt nála. Szerette, ha önállósodom az itthoni munka terén. Folyton azt mondogatta, hogy a takarítást, főzést és a mosást muszáj berögzült dolognak gondolnom, mivel ha lesz férjem, akkor minden naposak lesznek ezek a tevékenységek, szóval, ha még most, fiatalon megtanulok ezzel együtt élni, később nem lesz kínszenvedés vagy kényszer. Na igen, egyenlőre kellene találnom magamnak egy barátot, nem hogy egyből férjek… Miután segítettem itt-ott anyunak felmentem a szobámba, hogy elkezdjek készülődni. Kezdésnek vettem egy jó nagy forró fürdőt, és megmostam a hajamat. Még péntek este elvonszoltam magam a fodrászhoz, hogy kezdjen valamit a hosszú, töredezett hajammal. Természetesen most sem úszhatta meg szimpla vágással, mivel úgy döntöttem, hogy sötétbarna hajamat világosabb árnyalatra festetem be. A világosbarna haj alatt csendben bújtak meg a szőke tincseim mindaddig, míg lófarokba nem köttem. Az addig észrevehetetlen szőke fürtök ilyenkor extrémitást nyújtottak megjelenésemnek. Pont erre volt szükségem.
Beszárítottam a hajam, hogy ne kelljen rajta vasalni, bár szerencsémre az enyhén hullámos haj tökéletesen állt rajtam. Raktam fel magamra egy kis sminket, de nem túl erőset, mivel nem a bulizás volt a cél. Viszont, így ha mégis elkeverednénk valahova, legalább legyen rajtam valami, halványan. Inkább csak a szememet húztam ki, és rajzoltam fel a tusvonalat, mint sem szemhéjpúderrel csináltam volna valamit. 
Öltözékemet sem vittem túlzásba. Egy sötétkék farmernadrágba bújtam, aminek a jobb térdénél volt egy szakadás. Manapság ezek a fajta nacik a divatosak, de ne értsétek félre, nem vagyok egy divatmajom. A szakadás véletlen került rá, mivel MinHa macskája kiszakította, ám barátnőm nem engedte, hogy összevarrjam, így megfogta az ollóját, és a kis szakadásból egy nagyobbat csinált. Azóta így van a nadrág, bár meg kell vallanom, nekem is tetszik így. Egy fehér pólót húztam magamra, és egy egyszerű fekete pulóvert rá. Hogy teljes legyen a szerelésem felkaptam magamra a keki színű tavaszi kabátom, aminek kapucnis része fekete volt. Fekete bakancsommal vált végleg teljessé az öltözékem. Hátitáskámba beletettem pénztárcámat, és szüleimtől elköszönve indultam el a megbeszélt találkozóhelyre, a teaházba.

Négy óra előtt öt perccel értem oda, ám MinHa-nak semmi nyoma nem volt. Miért van olyan érzésem, hogy késni fog? Még vártam rá tíz percet, ám mivel ezek után sem láttam, gondoltam egyet, és beléptem az üzletbe. Ahogy beértem, és bezártam magam mögött az ajtót a teafüvek kellemes illata csapta meg az orromat. Mint ha csak illatosítónak használták volna. Nem megszokott teázóról volt szó, a padok helyett kényelmes fotelek, és kanapék várták a vendégeket, kis üvegasztalokat körbezárva. A vevőpulton végig kint tárolták a tea filtereket, vagy teafüveket, hogy a vendég saját maga lássa, mit is szeretne kérni. A barna ülőalkalmatosságokat pár zöld növény dobta fel, és nyújtott nyugodt hatást az ide látogatóknak. A falakon képek lógtak, és volt pár könyvespolc is, ahonnan le lehetett venni egy-egy szimpatikus olvasmányt. Ahogy körbenéztem az üzleten a szemem megakadt a vevőpult melletti falon. Lassan sétáltam közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem az ott felsorakozó képeket. Teljesen ledöbbentem, de nem voltam képes nem mosolyogni, ugyan is a fehér fal tele volt BTS képekkel. Bangtan Boy fiúk arca nézett vissza rám. Nem tudtam, hogy az üzlet ennyire rajong egy koreai kpop idol csapatért, de az biztos, hogy ezzel a hely elérte azt, hogy többet járjak ide. Mennyire jó fejek lehetnek az üzlet tulajdonosai, hogy ilyen féle képen dobják fel az üzletüket.
Ahogy sorra figyeltem meg a képeket, észrevettem, hogy ezek mind alá vannak írva. Eredetiek. Mégis, hogy szerezhették meg ezeket, mikor én, - aki követi a fiúk tevékenységeit- sose láttam még a képeket. Ezen kattogva merültem bele a falon lévő bekeretezett csodákba, mikor valaki megfogta a vállamat, mire ugrottam egyet, és az illetőre néztem.
- Itt szólítgatlak már egy ideje. –MiHan állt mögöttem, kis duzzogós arccal. Valószínűleg azért vágott ilyen fejet, mert nem vettem észre.
- Sajnálom. –fújtam ki lassan a bent tartott levegőt a tüdőmből. – de ezt nézd! –fordultam újra a fal felé- ez itt mind eredeti.
- Aha, remek. – ezzel le is rendezte a számára cseppet sem érdekes dolgot, majd átkarolta a kezem, és magával rángatva leültünk az egyik kanapéra. – Most inkább azt mond meg, hogy miért nem kértél még semmit se? –maga elé rántotta az üvegasztalon meglapuló itallapot, és tanulmányozni kezdte. – Azt hittem rendelsz valamit, amíg ideérek. 
- Direkt késtél?- vontam fel a szemöldökömet, ám a szőkeség kérdésemre csak jobban belemélyült a kínálatba. 
Felsóhajtva egy utolsó pillantást tettem a BTS fal felé, majd elengedve a tényt, hogy egy hatalmas fan üzletében vagyok, én is belenéztem a teaválasztékba.
Pár perc múlva már előttünk volt a választott ital, és MiHan kérésére egy-egy szelet sütemény is.

- Azt hittem fogyózni akarsz. –gúnyolódtam barátnőmön, mikor elkezdte befalni az édességet.
- Csak szeretnéd. –motyogta, ám nem törődve a pár napja megígért fogadalmával, mi szerint le ad pár kilót nyárig, elkezdte tömni magába a csokis csodát.
Elnevettem magam, ám ekkor megcsörrent a mobilom. Apu volt az így azonnal fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen? 
- Kicsim, Mr. Park hívott. Azt kérdezte, hogy ma tudnál-e találkozni velük. Mondtam neki, hogy mára programod van, de megadtam neki a telefonszámodat a biztonság kedvéért.
- Nincs programom mára! – vágtam rá a nyilvánvaló hazugságot, mire MiHan villámokat szóró szemekkel nézett rám. – Mármint, van. –javítottam ki magam, mire a szőkeség bólintott – De tudok alkalmazkodni.
- Szerintem nemsokára hívni fog téged, hogy értesítsen. – hallottam, ahogy apu elmosolyodik a vonal túlsó végén. 
- Rendben van. –feleltem, ám valami belső hang ekkor rám szólt, hogy nézzek körül az üzletben, így ezt meg is tettem. Felemelve tekintetemet, körbenéztem a teaházban, és elég nagy meglepetés ért. Mr. Park épp a pultnál állt, és egyenesen rám nézett. Bele a szemembe. – Bár, azt hiszem nem fog hívni.
- Ezt hogy érted Kicsim? Az előbb azt mondta, azonnal felkeres. 
- Épp előttem áll. –feleltem teljesen ledöbbenve. Mr. Park öltönyzsebébe rejtette a kezében tartott telefonkészüléket, és felénk indult. – Apu, leteszem. Ha valami van hívlak! – hadartam el gyorsan a telefonba, majd letettem azt. 
MinHa értetlenül nézett engem, majd tekintetét oda fordította, ahol épp az enyémet tartottam. Egyenesen Park úron, azaz a vérszerinti apukámon. A férfi mellénk sétált, mire azonnal felkeltem a kényelmes kanapéról. 
- Mr. Park. –szólaltam meg meglepetten, de az arcomról még így sem tudtam levakarni a mosolyt. – Mi szél hozta erre?
- Ezt én szerettem volna kérdezni előbb. –rám villantotta fehér fogsorát, úgy mosolygott. – Bejöttem megnézni, hogy megy az üzlet. – felelte az előbb említett kérdésemre.
Hogy megy az üzlet? Miért hangzik ez úgy, mint ha övé lenne a bolt?
- Ezzel azt akarja mondani, hogy…? –tettem fel a kérdést, ám nem tudtam befejezni, mivel az öltönyös gyorsabb volt nálam.
- Enyém a teaház. Illetve az enyém, és a feleségemé. 
- Hű... –ámultam vigyorogva a férfira. Szóval akkor egy üzlet vezetője. Ez se semmi. 
- Kit tisztelhetek meg a gyönyörű hölgyben? –kérdezte, majd MinHa-ra pillantott, aki az utolsó falat sütit nyelte éppen le. A szőkeség, ahogy meghallotta, hogy róla van szó, kihúzta magát. Haját a válláról leseperte, és széles mosollyal nézett fel az öltönyös férfire. 
- Jun MinHa vagyok. –bólintott egy aprót, majd nagy mosollyal arcán nézett rá- ő az igazi apukád?
Szúrós szemekkel próbáltam megszidni, amiért ennyire nyíltan mondta ezt ki, de nem vette az adást. Viszont Mr. Park egy nagyot nevetett barátnőm ostoba viselkedésén, majd helyettem is válaszolt.
- Igen, én vagyok SunGi vérszerinti édesapja. –tekintete köztem és a szőkeség között váltakozott. - Park Pil-Woo a nevem. Enyém az üzlet, szóval remélem meg vagytok elégedve a teával.
- Minden tökéletes. –feleltem egyből. Kihasználva az alkalmat, hogy most rám figyelt Park úr folytattam a beszédet. – Apa telefonált. –itt kicsit abbamaradtak a szavak. Apa? Nem furcsa ezt pont neki mondanom? Mégis milyen más szóval tudnám illetni azt a férfit, akit eddig minden nap apának szólíthattam?
Eléggé kiülhetett arcomra önmagam szitkozódása, mivel Mr. Park a vállamra tette jobb kezét, és gyengéden megszorított. Ekkor felnéztem a szemébe, mire bólintott egyet.
- Ne aggódj, nincs ezzel semmi baj. – Még ha nem is mondta ki, tökéletesen tudtam mire céloz, így folytattam.
- Azt mondta, hogy hívni fog, mivel ma tudnék találkozni a bátyámmal. 
- Így is van. – helyeselt, majd vállamnál fogva gyengéden letessékelt a kanapéra, hogy ne álljak tovább, mint egy idióta. Ő maga is helyet foglalt kis körünkbe. Hálát adtam az istennek, hogy MinHa nem pattog érte, amiért megszakította a csajos teázgatásunkat. – Sikerült elérnem a fiamat, és megkérni, oldja meg, hogy visszautazzon a hétvégén Busanba.
- Vissza utazzon? –értetlenkedve vettem kezembe a teás csészét. – Nem kellett volna iderángatni. Biztos vagyok benne, hogy neki is furcsa most az, hogy mégis él a húga.
- Igen, igazad van. Nem is hitte el először, de eléggé kíváncsi természetű. Nem volt nehéz meggyőznöm, hogy jöjjön el ma ide. –elégedetten fonta össze maga előtt a kezeit. – Bár, nem hittem volna, hogy te itt leszel, de így eléggé meg lett könnyítve a helyzet. 
- Ide jön? Most? –egyre jobban izgultam. Szívem gyorsabban kezdett verni. Ma végre találkozhatok a bátyámmal! Rengeteg kérdés futott át az agyamon. Hogy néz ki? Milyen magas? Milyen színű a szeme, a haja? A szája hasonlít az enyémhez? 
- Perceken belül beeshet. –nézett a karórájára a férfi.

MinHa észre vehette rajtam, hogy izgulok, ezért csak a térdemre tette az egyik kezét. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék most, csak hálásan mosolyogtam barátnőmre. Ezernyi kérdés cikázott a fejembe, nem tudtam leállítani őket.
Alig mondta ki utolsó szavait az üzlet tulajdonosa, mikor az ajtó nyílását jelző csengettyű megszólalt. Gondolkodás nélkül az ajtó felé fordítottam a fejemet, remélve, meglátom ott a bátyámat. Ám amit ott láttam, jobban ledöbbentett. 
Egy fiatal srác lépett be az üzletbe, tetőtől talpig fekete ruhába öltözve. Fekete nadrágján több szakadás volt, fekete pulcsija jóval nagyobb volt rá, így kezei eltűntek a ruhanemű ujjában. Fekete baseball sapkáját erősen szemébe húzta, ami alól csak egy-két kósza szürke hajtincs látszódott ki. Fülébe a fülbevaló megcsillant a napfényben. Fekete szegecsekkel feldíszített hátitáskáját hanyagul hagyta vállán, ami már majdnem lecsúszott onnan. Szerelését egy fekete bakancs tette teljessé. Egyedüli fehér kiegészítő volt rajta, és az a fülhallgatójának zsinórja volt.  
Elállt a lélegzetem. Még ha szájmaszk is volt rajta, én felismertem. Nem tudtam volna nem felismerni.

- Park Jimin? –meredtem a fiúra, aki nevét meghallva egyenesen rám nézett.

Who Am I? 2.fejezet

2.fejezet

Egész éjjel nem aludtam a hír hallatán, mint egy zombi úgy közlekedtünk otthon apuékkal. Tele voltunk kérdésekkel, nem tudtuk kivel osszuk meg hihetetlen történetünket. Minél többet beszéltünk erről annál több kérdés vetődött fel.

Miután az orvostól eljöttünk képtelen voltam iskolába menni. Most mi is van? Akiket eddig szüleimnek hittem nem azok? Szegények nem is tudom, mit mondjanak nekem. Anyu egész nap sír, siratja a lányát, aki meghalt és ölelget engem, akit a lányának hív. Apu meg csak téblákól kettőnk között. A szüleim közel tíz évet öregedtek a hír hallatán, köszönhetetlen egy hülye teszt miatt. Talán csendben kellett volna maradnom, és nem kíváncsiskodni annyira. Nem kellett volna azzal a gondolattal foglalkoznom, hogy adoptáltak-e, vagy sem.

Az iskolát akármennyire is rosszul voltam, muszáj volt folytatnom. Még saját magam számára is meglepően viselkedtem. Nem jelentkeztem az órákon, a házi feladataimat rendszeresen elhanyagoltam, nem tanultam. Romlottak a jegyeim ez alatt a pár hét alatt. Mindenki értetlenül figyelt, nem tudták mi bajom. Nekem meg eszem ágában sem volt ezt közhírként elmondani bárkinek is. Egyedül MinHa tudott róla, ám neki is egy hét után voltam képes beszélni erről. Mondanom sem kell, hogy őt is lesújtotta a hír, bár cseppet sem annyira, mint minket. Nem véletlen volt a legjobb barátnőm, mellettem állt most is. Két hét elteltével viszont vette a bátorságot, és próbálta elterelni a nyilvánvaló tényekről a figyelmem.

- Nézd a jó oldalát, két szülő több szülinapi ajándék! – ültünk épp egy parkban az órák után. Tavasszal szerencsére megtehettük ezt, hogy kiülünk, és beszélgetünk. Itt szerencsére nem hallott senki olyan minket, aki ismert volna.

- Nem igazán tudok most ennek örülni MiHan. –néztem a szőkeség szemébe, miközben újra számba vettem az eper ízű nyalókámat. Szívem szerint rágyújtottam volna egy szál cigarettára, de tudtam nem oldana meg semmit sem, csak károsítanám az egészségem.

- Valamit akkor is kezdened kell magaddal Sunny. –húzódott közelebb hozzám barátnőm, és gyengéden könyökével az oldalamba bökött. talán így próbált kizökkenteni a negatív, és borús gondolataimból. 

- Hazamegyek. –jelentettem ki, és leszálltam a pad háttáblájáról, majd a vállamra dobtam a táskámat, és barátnőm szemébe néztem.  – Sajnálom, holnap találkozunk, jó?

- Biztos jól leszel? – hangja aggodalmasan hangzott, de nem jött utánam, csak a padon ült tovább. – Nincs kedved ma eljönni velem este szórakozni? Állom a beugrót. - ajkai mosolyra húzódtak saját ötletétől. Bevallom nem lett volna rossz egy kis kikapcsolódás, hogy elfelejtkezzek arról, ami már lassan egy hónapja tart.

- Még gondolkozom rajta, írni fogok! –emeltem fel a kezembe lévő telefonomat, majd választ nem várva indultam haza.

Amint hazaértem hallottam, ahogy Apuék egy vendéggel beszélgetnek. Belépve a nappaliba ért a váratlan felismerés, hogy Pak bácsi van nálunk. Nagybácsim Busan egyik legjobb rendőre volt, meg is lepett, hogy eljött hozzánk. Apu testvére arca felderült, ahogy meglátott engem.

- Sungi! – üdvözölve kelt fel a kanapéról, és elém sétálva ölelt magához. – Örülök, hogy hazaértél.

Én csupán értetlenül néztem a körülvevő felnőttekre választ várva a fejemben megfogalmazódott kérdésekre.

- Nyomozunk. –jött is a válasz apu szájából. - Pak bácsikád segíteni fog nekünk felkeresni a vérszerinti szüleidet.

Anyukám halvány mosollyal orcáján bólintott helyeselve. Nem hittem volna, hogy ezt a lépést meg fogják tenni értem. Vagy talán saját maguk miatt, hogy rendesen meggyászolhassák a nem is ismert gyermeküket..

Innentől sínen volt minden. Nem is kellett sokat várnunk közel egy hónap alatt meg tudtuk az igazságot. Pak bácsi többször is eljött hozzánk, hogy elbeszélgessen velünk, és a lehető legtöbb információt tudja összegyűjteni az ügyről.

Minden lehetséges dolgot előhozott, amit csak tudott. Születési idő, dátum, valami emlékkép, de az általános adataimon kívül viszont semmire se emlékeztem, csupán arra, amit a nevelőszüleimmel – hívhatom őket egyáltalán így? – éltem át. Egy szóval, sajnos tőlem semmit sem tudott meg a bácsikám.

Egy hónap telt el, a minden napos várakozással. Az iskolában kezdtem összeszedni magam, így a rontott jegyeimet szerencsére sikerült javítanom. Viszont a kedvem nem változott. A kórház óta az a nyomott, és búskomor lány lettem. Nem nevettem többet. Nem volt miért nevetnem. Az osztályom nehezen tudta felfogni, mivel én voltam az osztály bohóca, aki mindig mindenből poént csinált, mindig mindenhez volt valami megjegyzése. De ez megváltozott. Lassacskán MinHa-non kívül senki se beszélt velem, el lettem felejtve.

A szokásos könyvet olvastam a szünetbe, amikor megcsörrent a telefonom. Szőke barátnőm kérdően nézett rám, mikor a kijelzőn megjelent a ’Pak rendőr bácsi’ felirat. Tekintetéből mindent ki tudtam olvasni, kíváncsi volt, mégis ki lehet az illető.

- Nagybátyám. –válaszoltam a fel sem tett kérdésére, majd a könyvemet letéve a padra, a mobiltelefont a fülemhez emeltem. – Igen?

- Be tudnál jönni az őrsre suli után? Találtam valamit.  – Bácsikám hangja komolyan csengett, ilyenkor tényleg el tudtam képzelni az egyenruhájában.

- Már csak egy órám van, de megyek. Anyuéknak szóltál?

- Persze, ők már bent vannak nálam. Siess kérlek. –azzal letette a telefont, megszakítva a vonalat.

- Mi történt? –nézett rám MinHa, mivel azonnal elkezdtem táskámba tenni a cuccaimat. Könyvet, tolltartót, füzetet. – Hé, Sunny! Válaszolj már!

Felkeltem a helyemről, és felvettem farmerkabátomat. Ideges voltam, vagy talán izgatott? Valamit találhatott, valami nyomot, ami alapján megtalálhattam a vér szerinti szüleimet. Kíváncsiságom az egekbe szökött, így az sem érdekelt, ha ki kellett hagynom a nap utolsó óráját.

- Lehet, ma mindenre fény derül. –Néztem barátnőmre csillogó szemekkel, és egy mosollyal arcomon.

- Te most komolyan mosolyogsz? –lepődötten nézett végig rajtam.

- Izgatott vagyok! – vágtam magamra hátizsákomat sietve, és indultam ki a teremből- Írok majd! – kiáltottam vissza neki a becsengető hangjával egyidejűleg. Meghökkentő gyorsasággal szaladtam végig az iskola folyosóján, és robbantam ki az intézmény kapuján. Szélsebesen rohantam a buszmegállóba, ahol az első buszra fel is szálltam, ami a rendőrkapitányságra vitt.

Fél órámba tellett, mire elértem a célállomásomra. A gyomromban, akár csak ha pillangók repdestek volna, míg egész testem remegett. Az izgalomtól talán, én magam sem vagyok benne biztos. Ahogy leszálltam a csuklós buszról, gyors léptekben haladtam az őrs felé, és azonnal bevágódtam az ajtón. Egyenesen az első rendőrhöz rohantam, és követelve kérdeztem tőle, hogy merre találom Pak bácsikámat. Meglepetésemre azonnal útba igazított, bár megesküdtem volna, hogy hülyének fog nézni, hogy miért keresem. Amint megtudtam, melyik irodában is találom, odaléptem az ajtaja elé. Ekkor megálltam egy pillanatra, és mély levegőt véve próbáltam lenyugtatni magam. Már hallottam Pak bácsikám hangját, ahogy feltehetően anyuékkal beszélt. Az juharfa barnára festett ajtón túl tudhattam meg végre az igazat arról, hogy mi is történhetett 19 évvel ezelőtt, a Busani Kórházban. Amint úgy éreztem, hogy most már nyugodtabb vagyok, mint fél perccel ezelőtt, megragadtam a kilincset, majd lenyomva azt beléptem rendőr bácsikám irodájába.

 Meglepetésemre nem csak a szüleimet találtam meg bent, hanem még két számomra ismeretlen személyt. Megszeppenve néztem őket, viszont a bent lévők is ugyan olyan bugyuta fejjel néztek végig engem.

- Sunny! - állt fel édesapám- Ilyen hamar? –kérdezte meglepetten.

- Úgy volt, még van egy órád. - bácsikám hangja apáméval szemben komoran csengett. Tekintetemet ekkor felé is fordítottam. Most láttam először egyenruhában, ami meglehetősen jól állt neki.

- Igen, de nem bírtam nyugton ülni, ahogy felhívtál. - válaszoltam miközben beljebb lépve zártam be magam mögött az ajtót.

Lassan legeltettem végig szemem a bent lévő embereken. Anyukám arcán tisztán leolvasható volt a megszeppentsége. Biztosra veszem, hogy nem számított rá, hogy kihagyom az tanítási órákat, és iderohanok. Egy halvány mosolyt ejtettem meg magamnak, és küldtem anyu felé, hátha ezzel megnyugtatom őt. A maradék két illető felé fordultam. Egy férfi és egy nő ült a nekik hozott székeken, szorosan egymás mellett, egymás kezét fogva. A nő szemében láttam könnyei csillogását, ami lassan orcáján folyt végig, majd hullott le az ölébe. Elég ritkán látok ilyen szépasszonyt, aki ránézésre alig múlt harminc, ám a szája, és szeme mellett meghúzódó kis ráncok elárulták, hogy ennél jóval idősebb. Fekete hullámos fürtjei lazán terültek el vállán. Drapp színű felsője teljesen simult hozzá, így láthattam tökéletesen vékony és kecses testalkatát, amit egy még feszesebb nadrág egészített ki. A mellette ülő férfi arca komor volt, erőteljes. Tiszteletet parancsoló, egy olyan személy lehetett, akire mindig is fel lehetett nézni, és azt is el tudtam róla képzelni, hogy egy nagy cég igazgatója, aki jól bánik az alkalmazottjaival. Hogy ezt miből gondoltam? A ruházatából, ami egy öltöny volt. Fekete bársony lehetett, és az alatta meglapuló fehér ing teljesen kihangsúlyozta azt, hogy a társadalmi ranglistán elég magasan áll.

- Szóval ők...?- szólaltam meg végül megtörve a már idegölő csendet. Pak bácsikám ekkor nagyot sóhajtott, miközben orrnyergét masszírozta meg.

- Mr, és Mrs Park. – itt hatáskeltően elhallgatott, majd megköszörülve torkát folytatta. – A vér szerinti szüleid Sunny.

Nem tudtam mit is mondhatnék. Örültem, hogy láttam őket, de mégse. Azt hittem felvagyok erre készülve, azt hittem, hogy az elmúlt hetek alatt tökéletesen felkészültem erre a pillanatra. Nem egyszer pörgött végig a fejemben, miként is találkozhatom Velük. Több vázlat volt a fejemben. Rengetegszer elképzeltem, ahogy egymással szemben állunk, és azt is átrágtam ezerszer, hogy mit fogok mondani nekik. Viszont most egy szó sem jött ki a számon, csupán bámultam őket, akár egy sügér.

- Nem így terveztük, hogy találkozunk veled. –szólalt meg az öltönyös férfi mély hangján. Nem volt félelmetes, ám én összerezzentem.

- Nem véletlenül mondtam, hogy órák után gyere el hozzám. –Pak bácsikám hangja csendült fel. – Eleinte azt terveztem, hogy csak a felnőttek találkoznak, hogy megbeszéljék a dolgaikat.

- De most már itt vagyok! –válaszoltam hangosan. Igazából bácsikámnak akartam elsősorban válaszolni, de tökéletesen illett ez a mondat, az előttem ülő párnak. Így van, itt vagyok. Előttetek, ennyi év után.

Halványan, bizonytalanul mosolyogtam rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz ez a pillanat. Egyik felem azt akarta, hogy most azonnal menjek oda hozzájuk, és öleljem meg erősen őket. Másik felem viszont úgy érezte, nem mehet közel hozzájuk, távolságot kell tartanom velük, mert még elijeszthetem őket.  Zavaromban csak hátrébb léptem, így neki lapultam az ajtónak.

- Itt vagyok. –szólaltam meg ismét, de ekkor lehajtottam a fejemet.

- Nem szokott ilyen lenni. – szólalt meg nevelőanyám. – Mindig magabiztos, most biztosan csak meg van szeppenve.

- Gyönyörű egy teremtés. –ez annak a nőnek a hangja. Szinte azonnal felemeltem a fejem, és a hang irányába fordultam. A fekete hajú nő, ekkorra már felkelt a székből, és mosolyogva figyelt engem. Ahogy jobban megnéztem, még csinosabbnak tűnt.

- Mivel itt van már Sunny is, szerintem előtte is folytathatjuk a beszélgetést. – az iroda tulajdonosa ismételten átvette a beszélgetés irányítását. Szavaira mindegyik felnőtt egyetértően bólintott, és helyet foglalt. Én nem mozdultam, végig az ajtó előtt álltam, és onnan hallgattam a beszélgetést, amire már hetek óta várok. – Mint említettem, keresgéltem a kórház aktái között. Rátaláltam az aznapon születettek kartonjára, így találtam meg Önöket.

Meg kell, mondjam Pak bácsikám kitett magáért, ha belegondolok mennyi iraton kellett átrágnia magát, hogy eljusson a vérszerinti szüleim címéhez. Hány követ kellett megmozgatnia, hogy elérje őket. Minden elismerésem, komolyan.

- Az aznapon született gyermekek között ott volt SunGi is illetve a másik lány. – ekkor körbenézett a felnőtteken. Fájdalmas témát feszegetett, de mindenki kíváncsi volt, így folytatta. – Az aznap ügyeletben lévő nővér volt felelős a gyermekek fürdetéséért a szülést követően. Mint azt mindannyian tudják, A lányok császárral születtek, ugyan abban az időpontban, csupán másik szobában. A kórház abban az időben emberhiányban szenvedett, így az ott dolgozóknak sokkal több munkát kellett teljesíteni. Így történt meg, hogy azon az éjjel, amikor megtörtént a világrahozatal, két szobánként ki volt osztva egy nővér, aki felelt a csecsemők megtisztításáért, illetve névtábláinak feltételéért, és azok adminisztrációjáért. Akkor októberben amikor Mrs. Park világra hozta fiát, minden rendben ment. Nyugodtan dolgoztak az orvosok, és a nővérek is, így tökéletesen tudták végezni munkájukat. Viszont, amint Sunny jött világra, elkezdték a császármetszést végrehajtani a másik teremben. – itt anyukámra nézett, aki nevelőapám karjai között bújt meg. Tudtam, hogy fájdalmas neki ezt hallani. – Ekkor a nővérek kapkodni kezdtek, mivel idő előtt indult meg a szülés, így a gyermek élete veszélyben volt, ezért sem lehetett természetes szülést végrehajtani.  A kapkodás, és figyelmetlenség meghozta eredményét.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy a nővérek hibája miatt halt meg a lányom? – Apa hangja vágta félve bácsikám monológját.

Lányom?  Ez a kijelentés valamiért nagyon fájt. Tudtam, hogy nem én vagyok a vérszerinti lánya, de nem használhatott volna más szót, ami nem fáj ennyire?

- Még nem tudtam kinyomozni, hogy pontosan mi is történt azon a napon. – folytatta Pak rendőr. – Egyelőre csak az a biztos, hogy a két lányt szándékosan cserélték össze.

- A kórházban azt mondták nekünk, hogy a lányom a szülés utáni percekben hunyt el. – szólalt meg az öltönyös férfi.

- Eddig ennyit tudtam meg. – állt fel az asztalától az rend őre. – Igyekszem kideríteni, hogy kik dolgoztak aznap a szülészeten, és mindenkivel beszélni fogok. Ezt bíróságra is el lehet vinni.

- Semmi szükség erre. – válaszolta ismételten Mr. Park. – Egyelőre szeretnénk megismerni jobban a lányunkat. Ez az első, amit most tehetünk. –ekkor nevelőszüleim felé fordult- Feltéve, ha önök is beleegyeznek.

Anyu és apu ekkor egymásra nézve bólintottak. Nem kellett megbeszélniük az, amit már otthon többször is átvettek. Tudták, hogy ez sokat jelent számomra, így ha nem is magukért, értem megengedték.

- Sunny is így akarná. –mondta nevelőanyám.

- Hé, még itt vagyok ám! –szóltam közbe. Miért kell úgy beszélni, mint ha nem is lennék itt mellettük?

Ekkor Mr. és Mrs. Park azonnal felkeltek a székükből. Mosolyogtak. A nő felém indult, és elém érve magához ölelt. Akkor éreztem csak meg a mámorító parfümjének édes illatát. Viszonoztam az ölelést, de cseppet sem bátran. Bátortalan voltam, nem mertem teljes erőmből ölelni.

- Olyan jó, hogy végre megismerhetlek! – suttogta a füleimbe, úgy, hogy azokat csak én halljam. Lassan engedett el, és a fejem búbjától, a talpamig végigmért. Elraktározta magában az énem. – Gyönyörű. – ismételte a nemrég említett bókját. Erre csak mosolyogni tudtam szerényen.

- Nagyszerű, akkor már csak egy dolog van hátra. – szólalt meg Mr. Park, azaz apa. – Szólnunk kell a bátyádnak.

- Van egy bátyám? –kérdeztem meglepetten, mire az előttem álló nő bólintott. Az előbb is értetlenül pislogtam, mikor bácsikám említett egy fiút a születésemnél, de nem foglalkoztam vele, fontosabb tények repdestek a teremben akkor.

- Van, és ha megtudod milyen csodálatos teremtés ő is, el fog állni a lélegzeted!

7 főbűn -második-

7 főbűn


-második-
Új otthon

( A rajzot készítette: Szabó Fanni )





Minden erőmmel azon vagyok, hogy tartsam magam és ne omoljak össze, miközben a hét férfi mellett utazom az autóban. Már több mint egy órája kocsikázgatunk. Van olyan hely, ahol már kétszer vagy háromszor is jártunk. Eleinte felismertem a környékeket, de mostanra teljesen elvesztem. Valószínűleg ez volt a céljuk, hogy ne tudjam behatárolni a tartózkodási helyünket. A zord útitársaim szinte egy szót se szóltak azóta, hogy beültünk az autóba. Talán nem szeretnék azt, ha hallanék nem rám tartozó dolgokat. Őszintén szólva nem is szeretnék. Jobb a tudatlanság, mint a tudás miatti esetleges halál. Darabokra tört a szívem, amikor ott hagytuk anyáékat és a házat. Anya teljesen összeomlott, a földön ülve zokogott. Apa tartotta magát, összeszedte a szükséges holmikat és kikísért az autóhoz. Gi Bong nem engedett neki sok dolgot bepakolni a táskába mondván, hogy úgy is kapok mindenből másikat. Pár szükséges ruha és a kedvenc könyvsorozatom alkotja a csomagomat. Most is épp az első kötetét tanulmányozom, hogy lefoglaljam magam. Patrick Rothfusstól A Szél Neve. Tanulságos, izgalmas könyv. A mögöttes tartalma tág, szinte mindenre kiterjed, ami valaha is érhet egy embert. Sokat tanultam belőle és valószínűleg most fogom a legnagyobb hasznát venni. Miközben a kedvenc részemet olvasom, érzem, hogy megáll az autó. Felnézek és egy hatalmas kovácsolt vaskapu két szárnya nyílik ki éppen. A mögötte álló ház és kert pompázik, varázslatos látvány tárul elém. Megindulunk a ház felé és mindvégig az egészséges, gondozott növényeket nézem. Nálunk se volt ilyen szép a kert, pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk. A fű élénkzöld és dús, pont jó hosszúságú. A rózsák különböző színben pompáznak és a fák lombjai sok helyen nyújtanak menedéket a tűző nap ellen. Hatalmas szökőkút áll a kert közepén, valószínűleg kézzel kifaragott mintával. A ház oldalára néz egy fa ajtó, ami mögött látszanak a különböző fajta virágok és egy hatalmas üvegház. Legalább a természettel nem kegyetlenek ezek az emberek. A sofőr leparkol az autóval a ház előtt, majd kinyitja számunkra az ajtókat. Én szállok ki utoljára és végig a kertet csodálom. Azt is elfelejtem ilyen környezetben, hogy gyilkosok fészkében vagyok. Gi Bong hangja zavar meg a kedvenc tevékenységemben.

-          Tetszik?

Hátra fordulok a hang irányába. Már csak Gi Bong és Il Byul áll mellettem, a többiek mind eltűntek. Elmosolyodom, és visszafordulok az eredeti pozíciómba.

-          Gyönyörű látvány.

-          Mostantól minden nap nézheted és csodálhatod. Most azonban dolgunk van, úgyhogy meg kell, kérjelek, hogy fáradj beljebb.

Megkérni? Mióta udvarias velem ez az ember? Mikor utoljára hozzám szólt, csöpögött belőle a gúny és megvetés. Nem tudom, mi változhatott röpke pár óra alatt. Nem szólok, mert félek, hogy újra felveszi azt a mogorva stílust. A ház belülről elég tágas. Több ajtó is nyílik a hatalmas aulából. Kétszárnyú lépcső vezet az emeletre és még egy kétszárnyú lépcső a második emeletre. Mi a földszinten maradunk. Belépünk az egyik ajtón és egy óriási tárgyalóteremben találom magam. Hatalmas méretű asztal van a helység kellős közepén, amit legalább harminc vagy több szék vesz körül. Abból körülbelül tíz vagy tizenöt foglalt. Pontosabban tizenhárom. Hat idősebb nő és hét fiatal fiú. De még milyen helyes fiatal fiúk. Soha nem vettem figyelembe a másik nemet, de ők lenyűgözőek. Kisugárzásuk ugyanolyan erőt tükröz, mint a hét negyvenes férfinek, de nincs bennük az a bizonyos állatias tekintet és hidegvér. Nem tapasztaltak annyi mindent, mint az útitársaim. Il Byul kihúz nekem egy széket közvetlenül Gi Bong mellett az asztalfőn. Zavarban vagyok, mert mindenki engem néz. Ezek a helyes fiúk is követnek a tekinteteikkel, ami zavarba ejtő. Biztos, hogy fülig elvörösödtem. Tudatosul bennem, hogy még mindig a rózsaszín virágmintás pizsamámba vagyok és érzem, hogy égni kezd az arcom. Hosszú szőke hajam loboncos, még cipő sincs rajtam csak az otthoni mamuszom. Olyan idiótán nézek ki! Nem szabad, hogy ez elterelje a figyelmem. Koncentrálnom kell azért, hogy ne szegjem meg az ígéretem, amit apának tettem. Életben kell maradnom. Helyet foglalok Gi Bong mellett, aki rám mosolyog és megsimítja fésületlen hajamat. A kétszárnyú ajtó, amin beléptünk becsukódik és Gi Bong hangja zeng az óriási teremben.

-          Örülök, hogy mindnyájan itt vagytok. Sikerrel jártunk. Itt van Lee Tae Ik lánya, Lee Hyo Lin.

Szavait eddig a társaságnak intézte, de egy mondat erejéig felém fordul.

-          Üdvözöllek az új otthonodban.

Jó kedélyűen folytatja a „gyűlés” többi tagjának a beszédet.

-          Kicsit szedett vetett állapotban van, mert kirángattuk békés otthonából, de majd rendbe tesszük és meglátjuk, mennyire illik majd a család új fejéhez. Amiért most össze kellett ülnünk az, hogy elmondjam nektek, mit tehettek Hyo Linnal és mit nem. Ugyancsak Hyo Linnak is van egy két dolog, amit tudnia kell.

-          Komolyan ez a csaj lesz a főnyeremény? Ez ugye csak egy vicc?

A mély hang tulajdonosa az asztal bal oldalán ül. Középmagas, szőke, félhosszú hajú fiatal fiú. Sápadt, fehér bőre van és gyönyörű mandulaszemei, melyekkel álmatagon néz. Gi Bong a tőle telhető legnagyobb türelemmel szól a fiúhoz.

-          Yong Gi.

-          Suga. Suga az új nevem.

Gi Bong felhúzza a szemöldökét és hosszasan mered a fiúra. Majd mikor sikerül feldolgozni az információt, folytatja.

-          Suga. A főnyeremény a hatalom, nem a lány. Ha esetleg. És nyomatékosítom, esetleg megnyered a párbajt, ezt a lányt elveszed feleségül, de nem vagy köteles többször lefeküdni vele. Olyan lotyóval jársz össze, akivel akarsz. Elég egyszer teherbe ejteni, addig meg húzol egy zacskót a fejére. Világos?

-          Feltéve, ha fiút szül először.

-          Az meg rajtad múlik, nem rajta. Tegyél róla, hogy fiú legyen, és nem kell többször felcsinálni.

Micsoda? Lesokkolódtam. Felcsinálni? Gyereket szülni? Feleség? Én? Biztos, hogy anya volt a célpont? Túl hamar beleegyeztek abba, hogy velük jöjjek. Nem akarok itt lenni. Úgy beszélnek rólam, mint egy tárgyról, akit bárki birtokba vehet!

-          Apuka, ha én nyerek, nem tudok majd betelni vele. Sok kis örökösünk lesz.

Vékony, magas hang gazdája rám kacsint, miközben kajánul mosolyog. A másik fiú alacsony, vörös hajú. Szép arca elvarázsol. Fehér trikót visel, ami nem takarja el jól kidolgozott izmait. Zavarba ejt a látvány.

-          Jimin, fiam. Ne reménykedj. Nem hiszem, hogy te fogsz nyerni.

Halk, elfojtott nevetések jönnek minden irányból. Jimin bőrszíne egyre inkább hasonlít a hajára. Összefonja két karját a mellkasán és duzzogva csönddel tüntet. Apja, Gi Bong elégedetten nyugtázza, hogy sikerült elhallgattatni fiát és komolyra fordítja a szót.

-          Most jön a lényeg. Senki ne szóljon közbe, különben szankciókra számíthat. Először is az elhatárolások. A feleségek nem állhatnak szóba a leendőbeli családfő menyasszonyával. Semmilyen nemű kapcsolatot nem vehetnek fel egymással, nehogy szoros barátság alakuljon ki vagy esetleg titkok lássanak napvilágot. A menyasszony nem hajolhat egyik családhoz sem. Ezért asszonyainkat külön helyre visszük, ahol egymás között élnek egészen addig, míg el nem jön a házasság ideje. Akkor visszatérhetnek ide.

A nők, akik egymás mellett ülnek, egy szót sem szólnak, de látszik rajtuk a megkönnyebbülés. Nem tudom, miért, de az biztos, hogy eszük ágában sincs tiltakozni.

-          Egy utolsó feladatot még kaptok tőlem. Tegyétek rendbe Hyo Lint és menjetek el vásárolni, hogy szép ruhái legyenek. Vegyetek fel kozmetikust, fodrászt, sminkest meg hasonlókat, amik a nőknek kellenek. Nektek igaz, hogy van, de mennek veletek. Szóval Hyo Linnak mindenképpen kellenek. És ha lehetséges, férfiakat vegyetek fel, akikkel nem lehet pletykázni. Asszonyok lerendezve. Fiúk! Nem érhettek hozzá Hyo Linhoz. Sehogyan sem, mielőtt valaki megkérdezi. A hajszálát is maximum a földről felszedve érinthetitek meg. Tilos, ugyanis a családfő felesége lesz, csakis ő érhet hozzá. Szerencséje lesz az illetőnek, ugyanis a lány teljesen szűz.

Úgy érzem, mindjárt elégek. Pár centit lejjebb csúszom a széken, hátha nem látnak annyira, de nem segít. Minden szem rám szegeződik és csodálkozva merednek rám. Mit csináljak? Valaki mentsen ki! Az egyik fiú hirtelen megszólal.

-          Soha nem volt még dolgunk szűz lányokkal. Ez az egyetlen jó ebben a csajban. Úgy tanítom be, ahogy akarom.

Gi Bong kezd ideges lenni, veszít a türelméből.

-          Kim Seok Jin! Mit mondtam nektek a közbeszólásokról?

-          Elnézést. Megörültem.

-          Ne örüljél. Korántsem biztos, hogy te nyersz. Rád is kevés esélyt látok.

Megint halk nevetések hallatszanak. Érdekes azt látni, hogy egy családban a szurkálódás és az egymást bántás szórakoztató. Én soha nem bántottam meg a szüleimet kedvtelésből, mert jól esett, ha kinevethetem őket. Érdekes egy család. Gi Bong megint higgadtan folytatja.

-          Egy a lényeg, ha valamelyiktőtök hozzá nyúl, azt azonnal kinyírom a saját kezemmel. Érthető?

A fiúk egyszerre bólintanak, mint akik már jól begyakorolták az egyszerre mozgást.

-          Hyo Lin. Neked pedig csak kevés szabályt kell betartanod. Az udvaron belül oda mész, ahova akarsz, de a kapun kívülre csakis a személyes sofőröddel mehetsz és engedéllyel. Ő mindenhova kísér, még a mosdóba is. Nincs olyan, hogy maradjon kint, különben őt nyírom ki, téged pedig megkínozlak.

Hatalmasat dobban a szívem. Olyan ijesztő lett megint. Nyugodtan, higgadtan beszél az öldöklésről és kínzásokról. Mintha azt mondta volna el, hogy mit reggelizett tegnap. Eszembe se fog jutni, elmenni mosdóba. Inkább bepisilek.

-          A másik, hogy a házon belül a felső emelet a rangidősöké, tehát a miénk. Ott komornyikok állnak mind a két oldalt. Ha szeretnél valamit tőlünk, feljössz, és megvárod, míg ők szólnak nekünk. Oda tilos a bemenetel. Nagyon indokolt esetben bejöhetsz, de a komornyik úgy is eldönti, hogy mennyire nyomós az ok. A harmadik szabály pedig az alagsor. Oda semmiféleképpen sem, még csak véletlenül se tedd be a lábad. Azaz a hely, ami számodra nem létezik. Olyan dolgok vannak ott, amit ha meglátsz, kénytelenek leszünk megölni téged. Barátom, Il Byul felesége ezért halt meg pár évvel ezelőtt. Il Byul saját maga lőtte fejbe. Innentől kezdve sejtheted, mennyire hat meg a te halálod. Ne hagyd, hogy a kíváncsiság miatt vesszél kárba. Túl bájos vagy ahhoz.

Miközben rám mosolyog, megsimogatja az arcom. Összerezzenek az érintésétől és odébb húzódom. Il Byul, akinek olyan kellemes hangja van az egyetlen, aki barátságos velem. Nem tudom őt elképzelni abban a helyzetben. Lelőni a saját feleséged egyenlő azzal, hogy megcsonkítod magad. Il Byult nézem, aki leszegett fejjel bambulja a földet. Hosszasan bámulom őt, de nem mozdul. Valóban megtette volna ezt a szörnyűséget? Akkor ezért ül itt csak hat nő és nem hét. Még a hideg is kiráz a gondolattól, de valamiért nem tudom elhinni ezt a kis mesét. Gi Bong elveszi a kezét rólam, majd újra a társaság többi tagja felé fordul.

-          Azt hiszem a lényeget elmondtam. Fiúk, nyugodtan ismerkedjetek Hyo Linnal, mutassatok meg neki mindent, amit akartok, de semmi tapi, semmi puszi. Még a lábaitok se érjenek egymáshoz. Azt hiszem érthető voltam. Még valamit elfelejtettem. Hyo Lin. A fiúk, ha úgy döntenek, megoszthatják veled a gondjaikat, belső gondolataikat. Neked azonban titokban kell tartanod minden ilyesmit. Ha fény derül bármire, ami összeugrasztja őket, elvágom a torkod és kivéreztetlek, mint egy disznót. Nő miatt soha nem veszünk össze. Ha mégis, elhárítjuk a problémát. Értve?

Hevesen bólintok. Ijesztő ez az egész helyzet, de csak akkor, ha megszegem a szabályokat. Be kell tartanom, amit kérnek tőlem és nem lesz bajom. A természet úgy is vonzóbb, mint a sötét, nyirkos pince. Mindenki kivonult már a tárgyalóból csak én és öt fiú maradtunk bent. Nem tudom, merre van a szobám és azt sem, hogy merre induljak egyáltalán el. Jelentéktelen kis csomagom mellettem hever a földön.

-          Hyo Lin. Igaz?

Egy szőke hajú fiú szólal meg. Mély hangja hallatán kirázza a hideg a testem és libabőr borít be mindenhol. A fiú szemet és fület gyönyörködtető. Miközben őt bámulom, széles mosolyra húzza a száját. Szűk szemei ettől vonallá préselődnek össze. Kifejező mimikája barátságossá teszi az arcát. Észbe kapok, hogy elfelejtettem válaszolni. Bólintok egyet.

-          Kicsit fáziskésében vagy.

A magas hang tulajdonosa egy vékony, barna hajú fiú. Gyönyörű, nőies vonású arca miatt ő sem tűnik ijesztőnek. Ha nem hallanám a hangját, azt hinném, hogy lány. A fiú kecsesen feláll a székéből és megindul felém. Magas és vékony alkat. Hosszú lábaival három lépés alatt mellettem terem. Közel hajol hozzám, mire én reflexből elhúzódom. Mosollyal nyugtázza, hogy nem szívlelem a közelségét és felveszi az eredeti pozícióját. Zsebre dugott kezén fel van húzva a pulcsi ujja, ami megmutatja szép, nőies karját. Gyönyörű fiú.

-           Jung Ho Seok vagyok, Jung Hwa Jun első szülött fia. Örülök a találkozásnak.

Kicsit meghajolok, hogy megköszönjem a kedves gesztust. A barátságos, szőke fiú megint megszólal.

-          Be se mutatkozol? Ez mindenhol szokás, nem? Vagy Ausztriába nem tudják, mi az illendőség?

Habozok egy kicsit. Mire összeszedném a bátorságom, valaki a megmentésemre siet.

-          Megmutassuk a házat?

Kellemes, mély hang szólít meg. Tulajdonosa magas, erős kiállású, arca viszont arról árulkodik, hogy még fiatal. Félhosszú, fekete haja illik a kevésbé vágott gyönyörű barna szeméhez. Lenge fekete ing van rajta, alatta pedig egy fehér trikó. Zavarba jövök attól, hogy engem bámulnak. A szőke hajú fiú újra megszólal, de most a megmentőmhöz intézi szavait.

-          Jung Kook. Nem kéne mindenbe beleszólnod. Te leszel a törékeny kismadár védelmezője?

Megmentőm, Jung Kook megvetően néz megszólítójára. Félmosolyra húzza a száját és olyan hangon szólal meg, ami beindít bennem valamit. Valamit, amit még nem éreztem odalent.

-          Nam Joon. Te nem úgy gondolod, hogy védelmeznem kell a menyasszonyom?

Csend borul a szobára és feszültség halmozódik fel. Nam Joon épp készül visszavágni. Nem hagyhatom, hisz ő is megmentett egy kínos beszélgetéstől. Vagy inkább helyben hagyástól.

-          Megmutatnátok a szobámat? Szeretnék… rendes ruhát felvenni és kicsit rendbe szedném magam.

Minden szem rám szegeződik megint. Hevesen kalapál a szívem. Anyán kívül még soha nem kellett megvédenem senkit. Viszont úgy gondolom, még mindig könnyebb mást megvédeni mint magamat. Arra mindig is képtelen voltam. Néhány pillanat után az egyik fiú megszólal.

-          Rád férne.

-          Taehyung!

-          Mi van, Ji Min? Tényleg pocsékul néz ki. Ne mondd, hogy te szívesen elvennéd!

-          Nekem tetszik!

-          Jung Kook! Azért védelmezed mert tetszik neked is, mi?

-          Nem érdekel, hogy hogyan néz ki. A lényeg, hogy megkapjam.

-          És vele a vezető szerepét is mi?

-          Pontosan, Tae Hyung. Ezt eltaláltad.

A két fiú között olyan feszültség gyűlt össze, hogy alig tudom elviselni. Kellemetlenül mocorgok a széken, sehogy se kényelmes. Azután a feszültség egy pillanat alatt eltűnik, és a fiúk hangos nevetésben törnek ki. Érthetetlen még mindig ez a csipkelődés. Közben egy hölgy jön be a tárgyalóba. Megismerem, ő ült Gi Bang jobbján. Lehetséges, hogy a felesége?

-          Hyo Lin, gyere velem légy szíves.

Megindulok a kijárat felé. Közben Jimin hisztériáját hallgatom.

-          Ne már anya. Most akartuk megmutatni neki a szobáját.

Jimin anyja gyanakvóan néz a fiúkra.

-          A szobáját?

-          Ő kérte.

-          Nem szükséges, fiúk. Menjetek a dolgotokra.

Jimin anyukája és én elindulunk a tárgyalóból fel a lépcsőn, majd befordulunk jobbra. Sokat sétálunk, mire a folyosó végéhez érünk. Egy szó se hangzott el egész úton. Jimin anyja kinyitja az előttünk lévő ajtót és magabiztosan lép be rajta. Alacsony nő, gyönyörű alakkal. Hosszú, fekete haja a derekáig ér. Hullámos haja könnyedén ringatózik, miközben lép. Tetszik a fekete haj. Mindig is fekete színt szerettem volna a tejföl szőke helyett, de anya nem engedte. A nő arcán meglátszik a kora. Enyhe ráncok húzódnak a szeme alatt és a szája sarkánál. Nagy, barna szemei határozottságot és erőt sugároznak. Illik a családfő feleségének a szerepébe. Elegáns, nőies mozdulatai még jobban megszépítik. Olyan könnyedén mozog, mintha lábai nem is érnék a földet. Mikor belépek én is a szobába, eláll a lélegzetem. Bordó és rózsaszín színekben pompázik a szoba. Bársony borítja a falat, a fehér szőnyeg pedig olyan puha, mint egy kis nyuszi bundája. Egy hatalmas baldachinos ágy van a szoba közepén. A jobb sarokban az ablak mellett van egy tükör, ami előtt egy kisszekrény áll. Tele van rakva pipere dolgokkal. Fésű, smink, körömlakk, ékszerek. Nem is merek belegondolni, mi lehet a szekrényben. Kiütést kapok a nőies dolgoktól. Jimin anyja kecsesen megfordul, de mikor a szemébe nézek, hátra hőkölök. Olyan, mintha nem is földi ember szemei lennének. Tele van irántam érzett gyűlölettel és méreggel. Az elegáns nőből hirtelen gyilkos jelölt lett. Lassan megindul felém. Minden egyes lépéssel közelebb kerül hozzám, a szívem pedig egyre hevesebben dobog. Arra számítok, hogy mikor mellém ér, előrántja a szoknyája alá rejtett kést, de nem teszi. Elhalad mellettem, de a sötét aura, ami körbe veszi, szinte fojtogat. Becsukja az ajtót és abban a pillanatban eltűnik a nőiesség és kecsesség. Hirtelen hátra fordul és akkora pofont kapok, hogy megtántorodok. Hanyatt esek a csomagjaimban és úgy beverem a fejem, hogy hirtelen elsötétül minden. Mire visszanyerem a látásom, a nő felettem áll és szinte vicsorog. Amennyire tudom, tolom magam hátra a kezeimmel, de a nő megragadja a lában és szinte egy rántással visszahúz. Térdeivel közre fogja a két oldalam, elkapja a két karom és a földhöz szorítja. Mozdulni sem bírok. Honnan van neki ennyi ereje és mi a baja velem? Tudtommal nem ártottam neki semmit. Annyira közel hajol hozzám, hogy szinte érzem, ahogy fújtat dühében. A szavakat fröcsögve mondja, így olyan az egész nő, mint egy éhes farkas, aki hónapok óta először kapta el kiszemelt áldozatát.

-          Te vagy annak a ribancnak a lánya?

Megszólalni sem bírok a meglepettségtől. Sok érzelem zúdul rám egyszerre, amiket nem tudok feldolgozni. Kapálózni próbálok, hogy szabaduljak a megtébolyodott nő szorításából, de nem jutok vele sokra. Elfogy az energiám és zihálva veszem a levegőt. A nő elmosolyodik elégedettségében és még erősebben szorít, mint eddig. Satuba fogott, mint a kígyó az áldozatát.

-          Úgy nézel ki, mint az anyád. Azonban akárhogyan is nézlek, apádból semmit sem látok. Nem gondolkodtál még ezen?

Kezdem úgy érezni magam, mint aki mindjárt robban. Próbálok higgadt maradni és értelmes mondatban válaszolni.

-          Nem. Miért fontos ez?

A nő hangosan felnevet.

-          Te tényleg semmiről nem tudsz? Nem is sejted, hogy miért vagy itt?

Megrázom a fejem.

-          Akkor nem én leszek az, aki elmondja neked. Szeretném látni az arcod, mikor megtudod.

-          Engedjen el.

-          Nem tudod, mire vállalkoztál, mikor ide jöttél.

-          Engedjen el.

-          Nem fogsz megszabadulni tőlem.

-          Engedjen már el!

Teli torokból ordítottam a nőre, aki ettől hátra hőköl és enged a szorításból. Kiszabadítom magam és azonnal talpra ugrok. A nő lassan feláll, megigazítja a ruháját, a haját, egymásra helyezi maga előtt a kézfejét. A nőies, kecses hölgy egy szempillantás alatt visszatér, és kellemes hangján szólal meg.

-          Egyet hibázol, és én ott leszek.

Elmosolyodik.

-          Érezd magad otthon, hisz mi vagyunk az új családod.

A nő hátat fordít nekem és kimegy az ajtón. Mikor az bezáródik, lezuhanok a földre. A stressztől gondolkodni sem tudok. Mi ez az egész? Ez a nő olyan álarcot visel magán, amit valószínűleg csak kevés ember tudott áttörni. Lehet, hogy ebbe bele tartozik anya is. Ezért utálhatja? Miért baj az, ha valaki nem hasonlít valamelyik szülőjére? Jimin is inkább az anyjára hasonlít. Habár ezek után nem akarok találkozni senkivel. El akarok tűnni. Hirtelen kivágódik az ajtó és egy magas, vékony fiú áll meg előttem. Széles mosolyát szép fehér fogak díszítik. Belép a szobába és becsukja maga után az ajtót. Mikor odaér hozzám, leül velem szemben törökülésben és bámul. Nem merek ránézni. Félek, hogy ő is olyan szörnyeteggé válik, mint Jimin szülei. Hosszú, kínos csend után nyújtja felém a jobb kezét. Meglepődve nézek a kezére, majd a fiúra. Törékenynek és barátságosnak látszik. Kezet akarna velem fogni? Észrevehette, hogy nem értem a helyzetet, mert magyarázkodni kezd.

-          Európában laktál, nem? Gondoltam csenek egy kis otthont ebbe az idegen helybe.

A kedvességétől kitör belőlem az eddig visszafojtott kín és zokogni kezdek. A könnyeimtől homályosan, de látom, hogy felém közeledik és nyújtja a kezét. Ennek ellenére azonban nem ér hozzám. Gyorsan vissza kapja a kezét és érdeklődve figyel. Zavarban érzem magam, ezért próbálom abba hagyni a sírást. Nehezen, de sikerül csillapítani. Erőtlenül ugyan, de meg tudok megszólalni.

-          Ne haragudj. Nem akartam. Bocsánat.

A fiú hirtelen mozdul meg, ami miatt összerándulok, mint akit ütni készülnek. Mikor oda nézek, térdeire támaszkodva ül és félig kinyújtott keze megint felém közeledik. Megint visszakapja. Nehéz lehet úgy vigasztalni valakit, hogy nem érhetsz hozzá. Pár másodpercig ülünk csak csöndben egymással szemben.

-          Kim Tae Hyung vagyok, Kim Tae Joon második gyereke és egyetlen fia. Üdvözöllek a főbázison.

Nagyokat pislogok, aminek hatására lecsöppen egy könnycsepp a szempilláimról a kezemre.

-          Főbázis?

-          Így hívjuk ezt a helyet. Amolyan becenév.

-          Hány bázis van?

-          Koreában tizenöt. Mindegyiknek más a funkciója. Majd ha beházasodsz a családba, láthatod azokat is.

-          Miért kell nekem ide beházasodni?

Tae Hyung a szája elé kapja a kezét, mint aki kikotyogott valamit. De ezt eddig is tudtam, nem titok. Hirtelen feláll, mint akinek eszébe jutott valami sürgős dolog és elindul az ajtó felé. Közben motyog magában valamit és vakargatja a fejét. Visszafordul és a mutató ujját a szája elé emeli.

-          Nem jártam itt.

Rám kacsint, majd kivonul a szobából. Fura ez az egész helyzet. Nem értem, hogy miért vagyok itt, miért bánnak másképp velem az emberek és mi ez az egész. Lassan összekapom magam és megindulok a szekrény felé. Kinyílik az ajtó és egy cseléd lép be rajta. Meghajol és idejön hozzám.

-          Yuri vagyok, örülök, hogy önnek dolgozhatom.

Nem kerültem még ilyen helyzetben, ezért meghajolok előtte én is. A cseléd elfehéredett arccal mered rám és rázza a fejét.

-          Kérem, ne hajoljon meg előttem, ne köszönje meg, ha teszek önért valamit és ne legyen kedves velem.

-          Miért ne?

-          Mert ha ezt meglátják, engem ölnek meg.

Érzem, ahogy kiszökik a vér a fejemből. Erőt veszek magamon és bólintok egyet. Nem akarom, hogy miattam essen baja. De ha nem hallja senki, beszélhetek vele kedvesen.

-          Miért jöttél?

-          Azt mondták, hogy én leszek az ön cselédje.

-          Ki mondta?

-          A ház asszonya.

-          Köszönöm, de nincs szükségem rá.

A cseléd megindul a szekrényem felé és válogatni kezd a ruhák közül. A ruhákba bújva intézi nekem a szavakat.

-          Sajnos nem teheti meg. Itt minden hölgynek van egy cselédje, aki minden pillanatban vele van. Nekem kell csinálnom a dolgokat ön körül.

-          Meg tudom csinálni, köszönöm.

Nem szeretném, ha kémet állítanának rám. Egyedül szeretnék lenni a kertben, ahol csak a természettel kerülhetek kapcsolatba. Minden problémától, gondtól, gonoszkodástól és rosszindulattól messze. Yuri befejezi a kutakodást és csípőre tett kézzel támaszkodik a szekrénynek.

-          Sajnálom, de nem tehetem meg, hogy nem vagyok ön mellett. Az életem múlik rajta.

Az ajtó felé néz és megindul felém. Vékonyszálú, rövid, szürkésbarna haja hajgumival van összefogva. Világoskék színű cselédruhája lóg rajta, annyira vékony. Térd alatt kilátszik a lába, amit sebhelyek sokasága csúfít el. Közel hajol hozzám és úgy súgja a szavakat a fülembe, hogy én is alig hallom.

-          Ne mondjon nekem semmi olyat, amit nem mondhatok el az Asszonyomnak.

Jelentőségteljesen rám néz, majd visszatér a szekrényhez. Sejtettem, hogy ezért van itt.

-          Miért mondtad el nekem?

-          Mert ön egy kedves ember, és amit én tudok, az nem marad titok. Nem erre a helyre való, ezért meg kell edződnie. Nem hagyhatja, hogy megtörjék. Elláthatom önt tanácsokkal, de figyeljen arra, hogy ne adjon ki nekem információt.

-          Rendben. Köszönöm.

-          Ne köszönje. Besúgó vagyok, nem barát.

Kiválaszt egy barackszínű egybe ruhát, ami feszül az egész testen. Ilyeneket kell hordanom? Nem tudom, mit tegyek. Yuri kirak egy fehér színű magas sarkút, majd a tükör előtti székbe ültet. Szép hullámos tincseket csinál a szög egyenes hajamból. Enyhe, a ruhámhoz illő sminket csinál nekem, de ez se nyeri el a tetszésem. Mikor mindennel végez, elhagyja a szobát.

-          Öltözzön fel. Megvárom az alsó szinten.

Szófogadóan elkezdem levenni magamról a ruhát. Csipkés fehérneműt rakott ki nekem. Már venném fel a barack színű ruhát, mikor beront valaki az ajtón és becsapja maga után. Miért jön ide mindenki? Nagy meglepettségemre az egyik idősebb férfi áll előttem. Ösztönösen magam elé kapom a ruhát és összezárom a lábaim, amennyire csak tudom. Felismerem. Ő a kellemes hangú, barátságos ember. Hogy is hívják? Jeon Il Byul! Megindul felém és kikapja a kezemből a ruhát. Ijedtemben majdnem sikítok. Végig néz rajtam, majd enyhén elvörösödött fejjel megindul a szekrény felé. Mi ez az egész? Arra számítottam, hogy lerohan és megerőszakol, de e helyett elővesz egy szolidabb, bézs színű ruhát. Térd fölé érő, kevésbé feszülő garbós egybe ruha. A mellkasánál csipke van a selyem anyag helyett. A háta ugyan kivágott, de nem rikító ruha. Még ez sem tetszik. Tartozik hozzá egy sál is, amit valószínűleg vállra való. Elővesz egy kevésbé magas cipőt és elém dobja.

-          Ezt vedd fel!

Ezek után elindul kifelé. Majdnem elér az ajtóig, mikor utána szólok.

-          Miért csinálta ezt?

Il Byul nem fordul meg, úgy válaszol.

-          Nem egy időszakos örömlány vagy, hanem a ház leendő fejének a leendő felesége. Nem öltözhetsz így.

-          Honnan tudta, hogy mit…

-          Sok a kérdés. Elég annyi, hogy vannak, akik nem értenek egyet bizonyos dolgokkal és emberekkel.

-          Nem vagyok egyedül?

Válasz nélkül vonul ki a szobából és csukja be maga után az ajtót, magamra hagyva a gondolataimmal.