Amnézia 2. rész

Amnézia

2. rész 

Gyanú

Mikor reggel felkeltem, ugyanabba a ruhába voltam, amibe lefeküdtem. És ugyan abban a kényelmetlen pózban. A fejem és a lábam lelógott, ahogy keresztbe feküdtem az ágyon. Ahogy próbáltam felkelni, éreztem, hogy a nyakam elgémberedett. Alig tudtam mozgatni. Nagy nehezen felkeltem és akkor vettem észre, hogy egy takaró van rám terítve, a papucsomat valaki levette és az ágyam mellé tette. Jött egy sugallat, amitől kirázott a hideg. Namjoon. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A fürdőbe indultam. A tegnapi nap után kell egy kis felfrissülés. Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor hallottam, hogy valaki bent van. Hezitáltam. Nem tudtam, hogy anya vagy apa, vagy esetleg… Namjoon van-e bent. Nem mertem megkockáztatni. Úgy éreztem, hogy Namjoon van bent. Gyorsan megfordultam a tengelyem körül, hogy visszafussak, mikor beleütköztem valamibe. Valamibe, ami magas, puha, nincs rajta ruha és Namjoon illata van. Kinyitottam a szemem. Namjoont láttam magam előtt. Illetve a mellkasát, amibe beletemettem az arcom. Még akaratlanul is. Gyorsan hátra léptem. Nagy ívben meghajoltam és elnézést kértem, mire Namjoon megszólalt édes, mámorító hangján.

-          Miért te kérsz bocsánatot és hajolsz meg. Nekem kéne, te vagy az idősebb.

Ráharaptam a szám szélére. Nem tudtam hova nézzek. A szavait fel sem fogtam. Mikor meghajoltam, a szálkás felsőtestét figyeltem, aztán próbáltam a szájára koncentrálni miközben beszélt. Egyik sem volt jó ötlet. Mindkettő látványa… megigézett. Megpróbáltam a szemébe nézni. Ez sem járt sikerrel. Amint találkozott a tekintetünk, éreztem hogy paprikavörös vagyok és eszembe jutott a tegnapi forró csókja. Elvettem a tekintetem és a nyakára, majd kezére néztem, de mindegyik testrésze tetszett. Nagyon is. Nem volt olyan pont, ami ne indított volna be bennem valamit. Lenéztem a földre és megláttam a lábfejét. Elhűltem. A lábfeje… szintén TÖKÉLETES. Hogy létezhet ilyen ember a világon, akinek még a lábfeje is szép??? Komolyan velem lehet a probléma. Hirtelen azok a tökéletes inakkal rendelkező lábfejek megindultak felém. Elkezdtem hátrálni, majd beleütköztem a falba. Mikor már vészesen közel kerültek hozzám azok a lábak, felnéztem. Nem kellett volna. Namjoon közvetlenül az orrom előtt állt, bele tolakodva az aurámba. Ami… nem zavart. Megigéztek a szemei. Nem tudtam másra nézni. Elmosolyodott. Akkor fogtam fel, hogy egy szál fehér, rövid kis törölközőben áll előttem. Még jobban elpirultam. Szerintem ilyen tűzpiros szín már nincs is a színpalettán, amilyen színben az én arcom pompázott.

-          Hallottad amit mondtam?

Nagyot nyeltem. Gőzöm sincs, mit mondott. Azzal voltam elfoglalva, hogy hova ne nézzek. Nem is fogtam fel, hogy beszél. Nem reagáltam. Ijedt kiskutya tekintettel néztem rá. Legalábbis én azt hiszem.

-          Akkor mi a válaszod? Igen, vagy nem?

-          Mi volt a kérdés?

-          Nem fogom elmondani még egyszer. Válaszolj.

Nem tudtam miről van szó. Biztos voltam benne, hogy nemmel kell válaszoljak.

-          Nem.

Namjoon elhúzta a szája szélét. Félmosoly. Iszonyatosan jól áll neki ez a fajta mosoly azzal a… vad tekintettel! Na jó, be kell fejeznem. Én, Oh Ji Na, ünnepélyesen megfogadtam, hogy nem fogok bedőlni neki. Nem hiszem el, hogy bármi történt volna közöttünk. Habár a testem nem ért egyet velem. Betudom annak, hogy elég esztétikus kinézete van Nam Joonnak és biztos tetszett régebben is. Kinyílt a fürdő ajtaja és anya jött ki onnan.

-          Oh, ti itt vártatok? Ne haragudjatok, apátok befoglalta a fürdőt. Már itt sem vagyok. További kellemes időtöltést.

Erre anya egy huncut vigyorral az arcán elvonult. Ennyire élvezi a helyzetet? Tudja, hogy Nam Joon rám hajtott? Biztos, hogy nem. Elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mi ketten… na, most már tényleg elég. Átbújtam Nam Joon karja alatt, amit a falnak támasztott és elindultam vissza a szobámba. Nam Joon megragadta a felsőm ujját és visszahúzott. Hátulról megölelt és a nyakamba bújva búgta a fülembe a szavakat.

-          Mégis hová mész?

Lefagytam. Nem tudtam rendesen válaszolni. Levegőt is alig kaptam.

-          Én… megvárom… bemegyek a…

-          Jössz be velem a fürdőbe.

A szívverésem és a légzésem leállt, a szemem tágra nyílt. Minden életfunkcióm eltűnt.

-          Hova?

-          Azt mondtad, nem.

-          Mire mondtam nemet?

-          Hogy szeretnél-e egyedül fürdeni.

Becsapott? De hisz tudta, hogy nem hallottam. Direkt nem kérdezte meg még egyszer. Biztosan nem fogok bemenni vele a fürdőbe! Ne nézzen hülyének senki. Együtt fürödni Nam Joonnal… egyszerűen… csodás lenne? Ugyan már mi lenne benne a csodálatos! Nem és kész!

-          Engedj el! Nem megyek be oda veled.

-          Dehogynem. Azt mondtad nem szeretnél egyedül fürdeni.

-          Becsaptál. Ha tudom, mit kérdezel, biztosan nem ez lett volna a válaszom!

-          Miért nem hallottál? Mással voltál elfoglalva?

A kis mocsok. Okosan játszik. Engem azonban biztos nem fog megint belerángatni a fertőbe. Megfogadtam, hogy jobb ember leszek!

-          Nem megyek be veled és kész.

-          Megígérted.

-          Mikor ígértem én ilyet? Nem emlékszem hasonlóra sem.

-          Mielőtt elmentem Amerikába, azt mondtad, együtt fogunk fürdeni ha haza jövök.

-          Nem hiszek neked. Soha nem tennék ilyet.

Nam Joon ölelése engedett. Arra gondoltam, ez remek lehetőség a menekülésre. Kitörtem Nam Joon karjai közül és elindultam a szobám felé. Mikor csuktam be az ajtót, Nam Joon kitárta az ajtót és becsapta maga után. Én addig hátráltam, míg el nem értem az ágyig, ahol egyből leültem.

Nam Joon töretlenül jött felém. Leguggolt elém és megfogta a combom. Az érintésére összerezzentem. Elvette rólam a kezét. Megborzolta szőke haját és a kezébe temette az arcát. Felnézett rám, közben megnyalt a szája szélét.

-          Ji Na. Tényleg ennyire lehetetlennek látod a kapcsolatunkat?

-          Nincs semmiféle kapcsolat köztünk, azon kívül hogy testvérek vagyunk.

Nam Joon lehajtotta a fejét.

-          Ugye tudod, hogy egyszer már túlestünk ezen. És ugyanígy ellenkeztél.

-          Megvolt rá az okom akkor is és most is.

-          Igen. De egy valamit tudnod kell.

-          Nem hiszem.

-          De. Az, hogy a szüleink általunk ismerkedtek meg és mi már egy ideje együtt voltunk, mikor ők összejöttek.

Nem hiszek neki. Biztos vagyok benne, hogy hazudik. Ilyesmit anyáék nem is említettek. Soha nem mondták… legalábbis ebben az egy hónapban nem. Emlékezni akarok! Tudni akarok mindent! De ez… nem tűnik hihetőnek. Ennyire meg akar szerezni magának hogy képes ilyen hazugságokra?

-          Nem hiszek neked.

-          Sejtettem. Akkor kicsit nehezebb dolgom lesz veled mint anno.

-          Ezt hogy érted?

-          Meg foglak hódítani Ji Na. Ha kell, akkor százszor is meghódítalak egy életben. De nem foglak elengedni többé.

Tágra nyíltak a szemeim. Annyira meghatottak ezek a szavak. Sírni tudtam volna. Hinni akartam benne, hogy igaz. Azt akartam hogy tényleg így legyen, hogy engedhessek az érzelmeimnek amik akaratlanul zúdultak rám egyik pillanatról a másikra. Úgy döntöttem, megbizonyosodom erről. Nam Joon egy szó nélkül felállt és kivonult a szobából. Majdnem elbőgtem magam. Rám zúdult egy csomó minden ebben a két napban. De tegnap gyenge voltam, egyszer már megtörtem. Nem sírok többé. Erősnek kell lennem, céltudatosnak és határozottnak. Nem gyengülhetek el. Különben soha nem nyerem vissza az emlékezetem és olyanokkal tömik majd a fejem, amik hazugságok. Felálltam az ágyról és leviharoztam. A fürdőszoba mellett elhaladva nem hallottam semmit. Megfordultam, és Nam Joon szobája csukva volt. Ő már lefürdött valószínűleg. Akkor csak miattam jött ki. Megszegte az ígéretét. Nem velem fürdött elöször… Nem! Ki innen buta, balga gondolatok. Nincs időm ilyenekkel foglalkozni. A konyhában megtaláltam anyut. Épp újságot olvasott, miközben az ebéd a gázon forrt. Leültem vele szemben. Tipikusan abban a pózban, amikor mondani vagy kérdezni szeretnék tőle valamit. Letette az újságot és levette a szemüvegét.

-          Mi az, drágám. Mit szeretnél?

-          Tudni akarok valamit. Válaszolsz nekem őszintén?

-          Persze. Kérdezz csak.

-          Mi ismertük már egymást Nam Joonnal mikor ti apuval összejöttetek?

Hosszú csönd. Anyu gondolkodott. Vajon azon gondolkodott hogy miért kérdezek tőle hirtelen ilyet, vagy azon hogy mit hazudjon, vagy hogy hogyan tálalja az igazságot? A válasza megfontolt és kimért volt. Tőle szokatlan módon.

-          Igen, drágám ismertétek egymást.

Szünet.

-          És együtt voltunk Nam Joonnal? Jártunk?

Anya csodálkozva nézett rám.

-          Mire emlékszel?

-          Semmire.

-          Jaj, édesem dehogy voltatok. A munkahelyedről ismeritek egymást. Ő részmunkaidős az iskola mellett, te pedig teljes állásban dolgozol… vagyis. Dolgoztál.

-          Azt mondtátok, nem dolgoztam a suli óta.

Anya megköszörülte a torkát. Hirtelen oda ment a tűzhelyhez, mintha fontos lenne megnéznie az ételt és sokáig kavargatni. Majd újra visszaült és nem nézett a szemembe. Úgy válaszolt.

-          Nos, dolgoztál egy… helyen, de kiléptél onnan, mert… azt mondtad nem bírod és inkább itthon maradsz nekem segíteni.

Érdekes. Nem úgy ismerem az eddigi énemet, mint aki olyan hamar feladja. Gyanús nekem ez az egész. Hazudik? Anya csak nem hazudik nekem. Ő az anyám. Mi oka lenne erre? Komolyan. Nem értem, nincs ötletem.

-          Kössz, anya. Sokat segítettél.

Felrohantam az emeletre. El kezdtem teljes erőből verni Nam Joon ajtaját. Kinyílt az ajtó. Berontottam és bezártam magam után.

-          Ji Na?

-          Dongsaeng, mesélned kell.

-          Mit meséljek?

-          Az igazat. Az elejétől a végéig. Mondj el mindent, kérlek.

Hosszú másodpercekig néztünk némán farkasszemet az öcsémmel. Biztosra vettem, hogy mesélni fog nekem, hogy elnyerje a bizalmam. Tévedtem.

-          Nem, Ji Na. Nem mesélek.

-          Miért nem?

-          Mert mindenre neked kell rájönnöd. A lényeget már tudod. Együtt voltunk és már régebb óta ismerjük egymást mint a szüleink. Innen már össze fogod tudni rakni a képet.

-          Miért nem mondod el egyszerűen? Miért csinálod ezt? És ha nem tudok meg semmit?

-          Okos lány vagy, mindenre rá fogsz jönni.

-          Mesélj, Nam Joon.

-          Nem.

-          Kim Nam Joon!

A nevét már szinte ordítottam.

-          Sajnálom, Ji Na. Nem tehetem. Neked ártok vele.

-          Azzal, ha megelőzöd, hogy átverjenek anyámék?

Nam Joon félmosolyra húzta a száját.

-          Látod, már ezt is észrevetted.

Ziláltam. Nagyon ideges voltam. Anyám miatt aki hazudik, Nam Joon miatt aki titkolózik. Mi folyik itt? Azt hittem, egy rendes családban nőttem fel…

-          Rendben van, Nam Joon. Engedélyt adok.

-          Mire.

-          Hogy udvarolj.

Nam Joon felnevetett.

-          És ebbe mi az izgalmas?

-          Ha megtörök, és egy kis jelét is mutatom a szimpátiámnak feléd, elárulsz egy dolgot. Mindig csak egyet.

-          És honnan tudjam, hogy nem direkt fogod viszonozni?

-          Onnan, hogy a hátam közepére sem kívánom a szerelmed, Dongaseng.

Értékes szerelem 20. rész KIEGÉSZÍTÉS

                                Értékes szerelem

                                                                       XX. fejezet

                                                               *** KIEGÉSZÍTÉS ***

Chinae és Tae szorosan, kézen fogva ültek egymás mellett. Mind a ketten nagyon féltek. Nem tudták, hogy mi lesz ennek a vége. Chinae apja szigorú tekintettel méregette a két fiatalt. Aztán feltűnt neki, hogy Chinae nem veszi le a szemét az asztalon lévő dolgokról. Hangja mélyen, halkan, mégis szikáron szólalt meg.

-          Gyerekek. Most hallgassatok meg figyelmesen, mert nem mondom el még egyszer.

Erre a mondatra mind a két fiatal megfeszült. Mi ez az ellentmondást nem tűrő hangnem?

-          Drágám, ne ijeszd meg őket. Nem látod, mennyire félnek?

-          Szívem. Ne szólj bele. Amit most mondani fogok az komoly. És azt akarom, hogy minden szavamat igyák magukba.

-          Apa, ugye nincs baj? Ha arról van szó, hogy nem támogatsz minket, akkor sajnálom, de…

-          Nem, Chinae. És ne szóljatok közbe. Ti nők szörnyűek vagytok. Azt mondtuk nektek, hogy rokonokhoz megyünk. Valójában nem ott voltunk. Azért mondtuk ezt, hogy ne akarjatok velünk jönni. Az igazság az, hogy Tae ügyében nyomoztunk.

-          Az én ügyemben?

Chinae apja szigorúan nézett Taera. Valószínűleg mert megszólalt. Tae összehúzta magát még kisebbre.

-          Elnézést.

-          Elmentünk az ügyvédhez, akinél apád végrendelete van. Nagyon alaposan elmondott nekünk mindent. Azt ő se tudja, mi van a végrendeletben. Az apád adott neki egy nevet és címet. Mi is megkaptunk nagy könyörgések árán. Elmentünk a címre. Hatalmas birtok, gyönyörű házzal és még több kisebbel, ahol az alkalmazottak és családjaik laknak. A szülőkkel találkoztunk. Kedvesek voltak, mikor azonban megkérdezték, miért jöttünk és elmondtuk, teljesen elkomorodtak. Kiderült, hogy a lányuk megszökött és nem sokkal később meghalt. Utólag tudták meg, hogy lányuk Szöulba szökött. Sokáig nem hallottak hírt a lányukról, és mikor hallottak, az is az volt, hogy meghalt. Visszamentünk az ügyvédhez, és elmondtuk, hogy a lány már nem él. Azt mondta ilyenkor a végrendelet érvénytelen lesz és automatikusan az örökösre száll a vagyon.

-          Apa, ez azt jelenti, hogy Tae megkapja az örökséget és mi együtt lehetünk?

-          Igen, pontosan ezt.

-          Hallod Tae??

-          Chinae. Miből gondolod, hogy én ezt a kapcsolatot pártolom?

-          Onnan, hogy mindig a legjobbat akarod nekem.

Chinae hatalmas mosollyal odafutott apjához, és megölelgette. Agyon puszilgatta.

-          Chinae, hagyd abba, nem vagy már öt éves.

Chinae durcizva keresztbe fonta a kezét mellkasa körül.

-          Öt évesen se engedted!

Mindenki nevetett. Chinae és Tae már gondok nélkül együtt lehetnek. Felmentek a szobába és összepakoltak. Tae hirtelen átölelte hátulról Chinaet. Chinae szívesen fogadta a gesztust és háttal nekidőlt Tae mellkasának. Tae hirtelen nyomott egy puszit Chinae fülébe. A lányt kirázta a hideg és megpróbált elhúzódni.

-          Ne csinálj ilyeneket!

-          Milyeneket?

-          Ne puszilj meg csak úgy ilyen érzékeny területeken!

-          Miért ne?

Tae romantikus, szenvedélyes suttogással tette fel kérdését és már indult a lány nyakához. Valószínűleg Chinae nem tudott volna ellenállni már másodjára a fiú kezdeményezésének. Azonban az ajtó kicsapódott és Chinae anyja lépett be rajta. Mikor meglátta a gerlepárt, elvörösödött.

-          Ne haragudjatok, nem szerettem volna semmit megzavarni. Megyek is, hagylak titeket.

Az anyuka már fordult volna vissza, mikor Chinae kitört Tae öleléséből és utána rohant. Megfogta anyja kezét és visszahúzta.

-          Nem zavarsz anyu. Mondjad, mit szerettél volna.

Tae kissé duzzogva huppant le az ágyra. Ez a lány nem egyszerű eset. Meg kell küzdenie vele mindig. De épp ez az izgalmas számára. Kihívás. Chinae maga egy kihívás. Ezért is imádta.

-          Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy kell-e valamit segíteni.

-          Nem, anyu köszönjük. Már összepakoltunk. De levihetjük a cuccokat, úgy is mennünk kell haza. Holnap dolgozni megyünk.

Mindhárman megfogtak egy-egy csomagot és levitték az autóba őket. A búcsú könnyes volt, de gyors. Chinae apja utálja a búcsúzkodást és hamar lezárta.

-          Na most már menjetek mert kezdem unni.

Chinae és Tae elindultak haza. Egész úton az esküvőről és az együttélésről beszéltek. Végre együtt lehetnek, közös életet élhetnek. Olyan emberekkel vannak körül véve, akiket igazán a barátaiknak mondhatnak. Az örökséghez csak később jutnak hozzá, miután elrendeli a bíró, hogy jogos. Abból a pénzből állják majd az esküvőt. Rengeteg pénzről van szó. A többiből félre tesznek majd a gyerekre és abból újítják fel a leégett birtokot. Az lesz a pihenőhelyük. A munkát nem hagyják ott, mert imádnak ott dolgozni. És így mindig a barátaikkal lehetnek. Azt is tervezik, hogy segítenek Suganak anyagilag, de valószínűleg rá kell majd erőszakolni.

Amit Chinae és Tae együtt átélt, megerősítette kapcsolatukat. Minden rossznak ellenére hűségesek és önzetlenek egymással szemben. Most már mindenki számára nyilvánvaló. Ez az igaz szerelem.

Értékes szerelem 16. rész

                               Értékes szerelem

                                                                       XVI. fejezet

Hogy mit érzek most? Nem tudnám szavakba önteni. A legjobban úgy tudnám kifejezni, hogy még soha nem voltam ilyen rosszul. Teljesen megsemmisültem ebben a pár percben. Itt van mellettem Tae az autóban. Az arcunk pár milliméterre egymástól, fogja a kezem. Tekintete határozott, de kicsit zavaros. Alattunk búg az autó motorja. Én lennék Tae sorsa? Épp most hoztam el arra a helyre, ahol élete legszörnyűbb napját töltötte. Apró darabokra törtem össze. Egy pillanat alatt. Ehhez úgy látszik nagyon értek. Nem tudok neki válaszolni. El akarom vinni innen. Nem szeretném, hogy arra az iszonyatos napra emlékezzen. Leveszem róla a tekintetem. Nem tudom állni tovább az övét. Szégyellem magam. Nagyon is. Elhúzom a kezem az övétől és az ölembe teszem. Csak nézek magam elé. Mit csináljak?

-          Chinae.

Nem nézek rá. Nem tudok. Nem vagyok méltó arra, hogy ennek az embernek a szemébe nézzek. Én sem értem, miért érzem magam ennyire rosszul tőle. Emlékszem rá, hogy néha játszottunk együtt régen. Nem tudtuk egymás nevét. Soha nem mutatkoztunk be. Csak amikor Tae szülei épp nem figyeltek, ő kiszökött hozzám és játszottunk. Aztán egy nap anya azt mondta, hogy nem beszélhetek többet a szomszéd kisfiúval. Mikor rákérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott „Mert a szülei nem örülnének neki.” Ennyivel le volt zárva. Szófogadó voltam, ezért betartottam, amit anyu kért. Soha nem ellenkeztem velük. Tae még párszor odajött a kerítéshez. Ott várt rám. Én meg az ablakból néztem, ahogy órákon keresztül csak ül és vár. Majd mielőtt az anyukája megérkezett volna, visszament a házukba. A napok teltével sem tágított. Mindig ugyanakkor odajött a kerítéshez és várt, majd elment. Ez így ment egy ideig. Aztán Tae soha többé nem jött oda a kerítéshez. Hiányzott. Most már tudom, miért nem találkozhattam vele. Mert nem egy társadalmi réteghez tartozunk. Az ő szülei gazdagok voltak. Gazdag család lányát akarták a fiúknak. És nem egy ilyen senkit, aki örökségből szerzett ilyen birtokot.

-          Chinae nézz rám.

Még mindig nem megy, hogy ránézzek. Miért van az, hogy ha szerelmes vagyok, soha nem a saját rétegemből választok? Mindig a felsőbb osztályt találom meg… De ha Tae szülei gazdagok voltak… akkor Taenek miért nincs pénze? És miért egy olyan lakásban élt? Csak hagytak rá valami vagyont.

-          Chinae! Kérlek! Ne büntess azzal, hogy nem szólsz hozzám. Ne haragudj, hogy így viselkedtem. Csak…

Mi? Még ő kér tőlem bocsánatot? Épp azon vagyok hogy magamat ostorozom ő meg szabadkozik a viselkedéséért? Ki az aki ilyen helyzetben ne viselkedne így? Ráadásul Tae nagyon jól kezelte a helyzetet. Nem tudom elviselni hogy helyettem ő kér bocsánatot. Érzem, hogy könnyek gyűlnek össze a szememben. Ránézek Taere. Nem tűnik úgy, mint aki hatalmas sokkot kapott volna. De mikor meglátja a könnyeket a szememben, azonnal magához húz és teljes erejével ölel. Erre a gesztusra még inkább elkezdek könnyezni és csak azt veszem észre hogy sírok.

-          Sajnálom, Tae! Nem tudtam. Ha tudtam volna, nem hozlak el ide. Tényleg sajnálom. Sajnálom, Tae! Sajnálom…

-          Jól van, ne sírj! Kérlek. Legyél erős, ahogy eddig. Én sem sírok. És látod, hogy már jól vagyok. Anyudék már várnak. Késő is van. Induljunk vissza a birtok fele. Jó?

Abbahagyom a sírást. Szipogok még egy kicsit. Homályosan látok. Így nem fogok tudni vezetni. Tae illata nem változott. Olcsó parfüm és vaníliaszappan illat. Ez mindig megnyugtat.

-          Tae. Vezetnél, ha megkérlek?

-          Persze.

Ahogy kiszállok az autóból, érzem, hogy gyengék a lábaim. Zsibbadok mindenhol. Ez a kellemetlen érzés teljesen átvette az uralmat a testem felett. Beülök az anyósülésre, Tae a volán mögé. Nyugodt. Nem remeg. Tekintete sem mutat semmi zavarodottságot már. Rutinosan fordul meg és vezet a birtok fele. Miközben vezet, egyfolytában figyel. Biztos aggódik. Nem szabad ennyire elhagynom magam.  Csak rosszat teszek vele. Még egy ok, amiért Tae rosszul érzi magát. Össze kell szednem magam, hogy könnyebb legyen neki. Odaérünk a kapuhoz, ami automatikusan kinyílik. Közben érzem a szomszédos, kihalt birtok felől azt a nyomasztó aurát. Borzasztó. Régen nem zavart. Így viszont hogy tudom a történetet… félelmetes és frusztráló. Megkerüljük a szökőkutat és beállunk a bejárat elé. Tae leállítja a motort.

-          Készen állsz?

Ránézek és elmosolyodom.

-          Igen.

Tae kikapcsolja az övet. Gyors mozdulattal idehajol hozzám és szenvedélyesen megcsókol. Megint olyan, mintha fel tudna falni a tekintetével. Elvarázsol ez a nézése. Ilyenkor olyan a kisugárzása, amilyet még életemben nem tapasztaltam. Annyit tudok rá mondani, hogy A FÉRFI. Csók után lassan elhúzódik. Elmosolyodik és csak ennyit mond, mielőtt a szüleim kirontanának az ajtón.

-          Most már én is.

-          Chinae!

-          Chinae, életem, hát megérkeztél!

A szüleim hatalmas mosollyal és őszinte, tömény szeretettel futnak oda hozzám. Szó szerint futnak. Kis csöpp édesanyám pipiskedve nyúl az arcomhoz, hogy puszit nyomjon rá. Még le is kell hajolnom hozzá, hogy elérjen. Apa anya mögött áll. Ő is boldog, mosolyog, de fél szemmel Taet méregeti. Látom a szemén, hogy nem tetszik neki a vendégem. De ha én azt mondom, hogy maradjon, akkor maradni fog. Odamegyek apához.

-          Szia apa. Hiányoztál!

-          Szia életem! Te is nekünk, nagyon!

Apa erősen átölel. Magasabb, mint én. Arcomat belenyomom a mellkasába. Még mindig apa illata van. Imádom az illatát. Biztonságot nyújt. Kibontakozom az ölelésből.

-          Apa, anya! Ő itt Kim Taehyung, a barátom.

Miközben bemutatom a szüleimnek, odamegyek Taehez és átkarolom a kezét. Erősen szorítja meg az enyémet. Izgul, vagy fél. Nem tudom. Csak azt, hogy biztosan ideges. Apa megindul felénk. Lassan, komótosan. Közben tetőtől talpig végigméri Taet. Mikor ideér hozzánk, ellentmondást nem tűrő tekintetét belefúrja az övébe. Tae állja a tekintetet és ő nyújt kezet először. Mivel mind a ketten éltek külföldön, a kézfogáshoz már hozzászoktak. Gondolom apának tetszett a gesztus, mert elfogadta és szorítás nélkül rázott kezet a két férfi, akik számomra a legfontosabbak.

-          Kim Taehyung vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.

-          I DanGong. Úgyszint.

Feszült kissé a hangulat. Nem tudom, mit csináljak, hogy jobb legyen. Anya hirtelen felnevet, és nagy lendülettel indul meg felénk. Hatalmas mosollyal és szeretettel nézi Taet. Mikor ő is ideér, megöleli és nyom két puszit az arcára. Amerikai szokás a sok pusziszkodás. Én soha nem szerettem. Anya odáig van érte. Ez viszont Taet is meglepi. De láthatóan örül, hogy valaki melegséggel fogadja.

-          Úgy örülök, hogy Chinae elhozta a barátját! Igaz Dangong?

Apa nem szól. Csak Tae mozdulatait lesi.

-          Chinae drágám! Miért nem mondtad hogy van barátod?

-          Hát, anya. Az igazság az, hogy csak tegnap jöttünk össze. Szóval még korai is hogy elhoztam. Remélem nem probléma.

-          Nem, dehogy is! Gyertek beljebb. Nagyon hideg van. Dangong! Te meg ne nézd annyira azt a szerencsétlen fiút! Megijeszted!

Bemegyünk a nappaliba. Rég voltam itt. Emlékszem, hogy a mellettünk lévő lépcsőről néztem le Taehyungra, aki az ajtóban állt. Tae kissé feszült. Érzem a készfogásán. Remélem minden rendben lesz. Leülünk, és várjuk, hogy a szobalány hozza a teánkat. A hangulat beszélgetés közben oldódik, de apa nagyon nyugtalan. Nem tetszik ez így. Nagyon ritkán szólal meg. De megpróbálom elterelni erről a figyelmem. Mikor már legalább 2 órája beszélgetünk, apa egyszer csak felhozza azt, amit nem kellett volna.

-          Taehyung!

-          Igen?

-          Miért pont a mi lányunkkal jöttél össze?

-          Nem értem miért kérdez ilyet. Azért mert szeretem.

-          Értem. Mióta tudod, hogy ő a régi szomszéd kislány?

-          Csak most tudtam meg, ahogy elhagytuk az erdőt. Nem értem, miért hozza ezt fel.

-          Azért, Taehyung, mert apád nem véletlenül nem akarta, hogy találkozzatok.

-          Igen, csakhogy ők már nem élnek. Innentől kezdve nem tudnak beleszólni az életembe.

-          De igen. Tudnak.

-          Ezt nem értem, apa. Miről beszélsz Taehyungnak?

-          Arról, hogy Taehyungnak ki van jelölve már a felesége a születése óta.

Teljesen megállt köztünk a levegő. Már ki van választva? Tudom, hogy a gazdagoknál ez fontos de arra nem gondoltam, hogy már ilyen fiatalon eldöntik. De ha már el van döntve az azt jelenti…

-          Apa? Ez akkor azt jelenti, hogy Tae már valakinek a vőlegénye?

-          Pontosan ezt jelenti. És azért szólok, mert már nem egyszer jártak itt keresni téged, Taehyung. Nem vehetted át az örökséged, igaz?

-          Igen. Amikor át akartam venni, közölték, hogy ezek feltételekhez vannak kötve. És hogy van egy végrendelet, amit apám írt és adott oda az ügyvédjének. El kellett volna menjek oda. De nekem nem kellett a pénz se semmi. Az autót azt a 18. születésnapomra megkaptam és ennyi. De jobb is ez így.

-          Nem gondolod, hogy a szüleid nem ezt szeretnék? Nem véletlenül írták meg a végrendeletet.

-          Nem tudom, mit akartak ezzel, de nem is érdekel. Nem fogok elvenni egy olyan lányt akit ők választottak ki nekem. Én Chinaet szeretem és őt fogom elvenni. Pénzt meg majd teremtek magamnak. Nem a szüleim vagyonából fogok eljutni az álmaimig. Chinae és én együtt fogjuk megteremteni a közös életünket. Igaz, Chinae?

Amiket Tae most mondott, teljesen megérintette a szívem. Örülök neki, hogy a pénz és kényszerházasság helyett engem választ. És én is úgy gondolom, hogy együtt fogjuk megteremteni a saját körülményeinket. Belegondolok, és hevesen kezd verni a szívem. Tae és én együtt, a közös lakásunkban. Boldog vagyok ettől a gondolattól.

-          Igen, Tae. Biztosan így lesz.

Tae és én hosszasan nézünk egymás szemébe. Tae megfogja a kezem, és az ölébe teszi. Majd apára néz.

-          Uram! Szeretném az engedélyét kérni, hogy Chinae és én együtt kezdhessünk neki az életnek. Szeretném tudni, hogy támogat minket.

-          Nem. Nem adom az áldásom és nem támogatlak titeket.

-          Apa!

-          De ha a kislányomnak ez kell, akkor legyen. De Taehyung.

-          Igen?

-          Ne hidd, hogy el tudod hagyni a múltad. Te Kim Taehyung vagy. Kim Joung Woo és Kim Lee Nee fia. A múltad meg fog találni. És én nem hagyom, hogy akkor Chinae ott legyen melletted.

Ezzel apa feláll és elvonul. Anya kétségbeesetten kiabál utána. Szavai süket fülekre találtak. Anya sűrű elnézést kérve feláll, és sietősen kapkodja kis lábait, hogy utolérje szikár, nem rég még katona édesapámat. Taehyung meredten néz maga elé. Én nem tudom mihez kezdjek. Nem hagyom el Taet és mindig mellette leszek. Még akkor is, ha a múltja, amit oly annyira el akar felejteni utoléri. És teljes mértékben megsemmisíti. Én, I Chin Ae nem hagyom, hogy Taet ismét elnyelje a gazdag világ. Az a világ, ahol anno a szüleivel élt boldogan. Abban a világban a szülei védték meg őt a haláluk előtt. Most én foglak megvédeni, Tae. Minden áron. Odahajolok Taehez és szenvedélyesen megcsókolom. Időbe telik, míg Tae felfogja a történést és viszonozza a csókot. Elválok édes ajkaitól.

-          Nem hagylak magadra Tae! Veled maradok. Mindig.

Tae nem mond semmit. Magához húz és szorosan ölel. Egy idő után érzem, hogy rázkódik Tae mellkasa és szipog. Sír. Most viszont nem én ríkattam meg. Még szorosabban ölelem. Így telik el az éjszaka nagy része. Nem mentünk fel aludni. Tae az ölemben szuszog, én pedig érzem, hogy csukódik le a szemem. Megvédelek, Tae…meg foglak védeni. És hirtelen elsötétül a világ. Elalszom én is.

Értékes szerelem 14.rész

                              Értékes szerelem

                                                                      XIV. fejezet

Minden kész az indulásra. Mikor haza értem, egyből lefürödtem és hajat mostam. Miközben száradtam, nagy nehezen, kb. egy óra dilemmázás után kiválasztottam a ruhát, amit felveszek a randira. Beszárítottam a hajam. Enyhén hullámos fazonját kiegyenesítettem. Jobban szeretem, ha barna hajzuhatagom nem fürtökben hullik alá. Utána kisminkeltem magam. Enyhe, szolid. Semmi kirívó. Halvány rózsaszín, szinte bőrszínű festék a szemhéjamon. Szempilláim gyönyörűen kifestve, szemem enyhén kihúzva. Kis rózsaszín pirosító. Vattacukor illatú parfüm. Egy-egy fújás a fül mögé, hogy tartós legyen. Barack színű, könnyű ruha, ami szabadon hagyja a vállaim. Derekamig tapad a testemhez, alsó része enyhén lenge. Színben hasonló magas sarkú. Szandálszerű. Az ujjaimnál egy pillangó van kirakva strassz kövekből, hogy feldobja az egyszerű cipőt. Fehér színű blézer és táska. Tökéletes. Épp most fejezem be az utolsó simításokat. Bőrszínű szájfény. Imádom. Csókálló. A legjobb választás egy randira. És még az íze is kellemes. Vanília. Pont, mint Tae illata. Épphogy kész vagyok, mikor hallom, hogy csöngetnek. Biztos Tae az! Útközben az ajtó felé még egyszer utoljára végignézek magamon a tükörben. Mikor nyugtázom, hogy nagyon jó az összhang, folytatom utamat az ajtóhoz. Mögötte az a személy áll, akire számítottam. De nem ismertem rá elsőre. Eddigi egyszerű, megviselt gönceit új, elegáns ruhákra cserélte. Leplezetlenül nézek végig rajta. Szürke színű sportcipő. Láthatóan új. Világoskék, szűk farmer, ami szintén új. Fehér, V kivágású póló, ami szinte teljesen rátapad Tae mellkasára. Rajta egy, a cipőhöz illő szürke színű kabát, ami nagyon jól kiemeli a szeme színét. És ahogy tekintetem elér a célhoz, szívem megint önálló életre kel. Az eddig kócos haja most is kócos, de direkt. Mindig úgy hagyta, ahogy éppen elfeküdte. De most úgy csinálta meg, hogy csak egy-két tincs lógjon ki rakoncátlanul a többitől. Eszméletlen ez a pasi. Legszívesebben megmondanám, hogy ne menjünk sehova, maradjunk itthon és hadd tépjem le róla az összes ruhát és kócoljam össze a haját még jobban… de ha már ennyit vesződött vele, nem teszem tönkre egyből. Majd randi után. Tekintetünk összetalálkozik. Látványom teljesen letaglózta. Végigmér a szemével. Közben résnyire kinyitja a száját. Teljesen megfeledkezik magáról.

-          Indulhatunk?

Kérdésemre összeszedte magát. Elmosolyodott.

-          Gyönyörű vagy ma este.

-          Köszönöm!

Bezárom magam után az ajtót. Kézen fogva sétálunk ki a szabadba. Velünk szembe az úton áll egy régi típusú, fehér színű BMW. Elámulok a látványtól. Biztos, hogy nem az övé.

-          Ez a kocsi a tiéd?

-          Igen. Anyámék után örököltem. De eddig nem mertem használni. Most viszont úgy gondoltam, felavatom. Tetszik?

-          Nagyon is! Imádom a régi autókat!

-          Örülök. Menjünk.

Kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Az ülések és a műszerfal bézs színűek. Gyönyörű autó! És nagyon kényelmes. Hiába vagyok tisztában vele, hogy ez az M3-as széria második, E30-as típusa, ami 82-es kiadású, olyan, mintha most vette volna újonnan. Vagy nem használták sokat, vagy nagyon vigyáztak rá. Istenem, de imádom a BMW-ket!! A kedvencem a Z8-as E52-es típus, amelyből korlátozott példányt gyártottak és bocsájtottak eladásra. Kétszemélyes sportautó, bőrülések, száguldás… a legjobb kocsi a világon. Egyik álmom egy olyat beszerezni, amit 1999-ben gyártottak. Tae beindítja a motort. Még nem láttam volán mögött. Kimondottan jól áll neki a vezetés. Csak úgy, mint Jiminnek. Jimin… ma nagyon szomorú volt… Chinae! Ne gondolj ilyenekre, mikor Tae mellett vagy és vele mész randizni! Kapd össze magad! Kb. fél óra autóút után leparkoltunk egy étteremnél. Gyönyörű, elit hely.

-          Tae! Nem kell ide jönnünk… tudom, hogy nem engedheted meg magadnak, szóval mit szólnál csak egy hagyományos koreai étteremhez?

-          Nem! Meg tudom fizetni, ne aggódj. Szeretnék tényleg egy felejthetetlen randit veled. Engedd meg és csak élvezd ki a helyzetet.

Elmosolyodom.

-          Rendben.

A pincértől kapunk egy étlapot. Mielőtt megnézném az ételeket, egyből megakad a szemem az árakon. A csillagos egek! Nem is merek választani semmit. Valószínűleg Tae látja rajtam, mert elmosolyodik, megfogja a kezem és elkezdi simogatni.

-          Ne aggódj az árak miatt. Jó?

-          Oké. Akkor… bármit választhatok?

-          Lelkiismeret furdalás nélkül.

Kiválasztottam egy nagyon jól hangzó ételt. Megettük a vacsoránkat. Tae fizet. Bankkártyával. Bankkártyával?? Még nem láttam nála bankkártyát… kirabolt volna egy bankot vagy mi? Elindulunk visszafele az autóval. Közben lekanyarodunk egy mellékútra. Mikor megállunk, észreveszem, hogy egy szikla szélén vagyunk, ahol egész Szöult látni. Kiugrom a kocsiból és előre szaladok. Gyönyörű a kilátás! Tényleg csodálatos!

-          Tae! gyere, ezt nézd meg!

Tae is kiszáll az autóból. Mellém lép. Két keze a zsebében van és engem néz. Nem a tájat.

-          Ugye milyen gyönyörű?

-          Igen. Tényleg az vagy.

Zavarba jövök. Sokan mondták már, de Tae szájából ezt teljesen más hallani.

-          Nem magamra gondoltam! A tájra!

-          Tudom. Sokat jártam ide régen.

-          Tényleg?

-          Igen.

-          Mikor?

-          Legutoljára 10 éve voltam itt.

-          Az jó rég volt. Kivel?

-          A szüleimmel.

-          És most miért nem jártok ki ide?

Síri csend. Tae lesüti a szemét és babrálni kezd valamit a cipőjével. Nem látom, mert sötét van. Épphogy ad valami kis fényt az autó fényszórója.

-          Meghaltak.

Ezt a kínos csendet! Akkora hülye vagyok. Érzéketlenül belekérdeztem olyan dolgokba, amikbe nem szabadott volna! Ráadásul annyira elragadott az autó, hogy fel sem fogtam, mit mondott Tae. Csak most esik le. Örökölte. Basszus! Ha oda figyeltem volna, ez most nem történik meg!

-          Sajnálom.

-          Semmi gond. Azért hoztalak ide, mert bele szerettelek volna avatni az életembe. Én már ismerem a tiédet, de te még semmit nem tudsz az enyémről.

-          Köszönöm, Tae! Megtisztelő. De ha nehéz erről beszélned, ne erőltesd. Majd elmondod később.

-          Felkészültem rá, hogy el fogom mondani. Ne aggódj. De csak ha te is úgy gondolod.

-          Persze! Tudni szeretném.

Tae kihoz egy pokrócot az autó csomagtartójából. Leteríti. Kis szünet után, mikor már összeszedte minden bátorságát, elkezd mesélni. Ahogy hallgatom, megszakad a szívem. Nagyon boldog családban nőtt fel, ahol imádták egymást. Szoros kapcsolata volt a szüleivel, amit úgy gondolt, soha nem veszíthet el.

-          Egy este arra keltem, hogy fulladok. Füst volt mindenhol a házban. 10 évesen nem tudtam, mit csináljak. Csak kinyitottam a szobám ajtaját azt ordibálva „apa, anya”! Nem kaptam választ. Olyan sűrű és fojtogató volt a füst, hogy semmit sem láttam. Éreztem, hogy meleg van. Tudtam, hogy tűz van. Csak ki kellett volna szaladjak a házból és szólni a tűzoltóknak. Ehelyett elkezdtem keresni a szüleimet. Elfutottam a hálószobáig. Nyitva volt az ajtó. Bekiáltottam. Erre megpillantottam egy alakot, ami felém közeledik. Nem tudtam, hogy idegen vagy a szüleim… csak álltam és vártam, hogy lássam az illetőt. Apa volt az. Egyből átkarol. Felkapott. Azt mondta: „Istenem, de jó hogy élsz!” Csak ennyit mondott. Elindult le a lépcsőn a kijárat felé. Kinyitotta az ajtót és kilökött rajta. Visszaszaladtam és megragadtam őt. „Ne menj vissza! Maradj itt velem! Félek, apa!” Leguggolt elém és azt mondta „erős fiú vagy, Tae! Az én fiam vagy! Fuss el a szomszédig és kérj segítséget. Én megkeresem anyádat. Mire visszaérsz, itt kint fogunk várni rád!” Nyomtam az arcára egy puszit. „Szeretlek, apa!” „Én is téged, fiam! Menj, legyél ügyes, mint mindig!” Megfordultam és otthagytam. Mikor hátrapillantottam, apát elnyelte a füst. Messze volt a szomszéd háza. Nagy telkünk volt. Szaladtam, ahogy csak tudtam. Becsöngettem. A szomszéd azonnal hívta a tűzoltókat. Kocsival vitt vissza a telekhez. A házat nem tudtuk már megközelíteni, az egész lángolt. Anyáékat kerestem. Azt mondták ott fognak várni rám. Mikor megérkeztek a tűzoltók, engem elvittek onnan. Nem akartam elmenni. Anyáékat akartam. Egész éjjel sírtam. Másnap odajött hozzám egy néni. Azt mondta, a szüleim a mennyországban vannak, és onnan figyelnek rám. De 10 éves voltam, nem 5. Tudtam, mit jelent. Elkezdtem őrjöngeni és én is oda akartam menni hozzájuk. Aztán intézetbe kerültem. Ott éltem évekig, amíg 18 nem lettem. Nagyon befordultam, nem voltak barátaim. Rokonaim sem. Senkim. Egészen eddig.

-          Miért pont eddig?

-          Mert rátok találtam, Chinae. Egészen eddig arra vártam, hogy veletek találkozhassak. Kinyitottátok a szemem, és kihúztatok a több éves depressziómból. Végre barátaim vannak, és egy lány, akibe szerelmes vagyok. És ő is viszont szeret. Úgy érzem, készen állok arra, hogy elengedjem a múltat és új életet kezdjek. Ezért tudok róla beszélni. És veled akarom újra kezdeni. Szeretlek! És köszönöm, hogy te lehetsz az első ember, akivel ezt megoszthattam.

Ezektől a szavaktól könnyek kezdenek kiszökni a szememből. Elképzelem a 10 éves Taet, aki a szüleit keresi, majd apja ígéretére elfut a szomszédig. Abban reménykedve, hogy mire visszatér, a szülei a ház előtt lesznek és integetnek. Azt várja, hogy végre megölelhesse őket. És mikor visszaér, nem láthatja őket viszont. Soha.

-          Tae… mi okozta a balesetet?

Tae megint lesüti a szemét. Valószínűleg tudja a választ. Hosszú csend után szólal meg.

-          Én.

-          Te? Honnan veszed?

-          Mikor 18 lettem és elhagytam az intézetet, felkerestem a rendőrkapitányságot, ahol vizsgálták anno az ügyet. Megtalálták az aktát és elolvashattam. A baleset… a dolgozószobából indult. Egy gyertya okozta. Azt a gyertyát én tettem oda. Apu mindig későn ért haza és anya már aludt. Ezért mindig pontban 10 előtt 5 perccel odakészítettem megmelegítve a vacsorát, hogy a papírmunkák előtt egyen. Mindig tettem oda gyertyát is. Csakhogy aznap este apu úgy döntött, elviszi anyut vacsorázni. Én pedig elfelejtettem a gyertyát…

Elcsuklik a hangja. Nem látom a könnyeit a félhomályban, de hallom, ahogy elkezd sírni. Közelebb megyek hozzá és átölelem. Vigasztalom.

-          Elég volt, Tae. Ne meséld tovább.

Nem szól, csak sír. Már egy jó ideje így telik el az idő, mire megnyugszik. Ad egy csókot a számra. Nedves és sós a könnyektől. Megsimogatja az arcom.

-          Menjünk. Haza viszlek.

-          Nem akarok haza menni, Tae.

-          Miért nem?

Rekedt a hangja. Még mélyebb, mint eddig. De most nem indít be bennem semmit. Hát ezért nem akart még lefeküdni velem. Szerette volna, ha megismerem előtte. Igaza van. Korai még, hogy együtt legyünk…

-          Nem tudlak magadra hagyni. Hadd menjek át hozzád.

-          Hozzám? De… az én lakásom kicsi. És elég szegényes…

-          Nem érdekel. Csak hadd maradjak melletted.

Hosszú csend megint. Gondolkodik rajta.

-          Rendben van.

Beszállunk az autóba. Nem lakik annyira messze, de messzebb, mint én. Kiszállunk az autóból. Társasház. Nem az igényesebbik fajta. Mikor bemegyünk a lakásba, teljesen lefagyok. Egy szobából áll az egész. Abba az egy szobába van bezsúfolva az a kevés holmija, amije van. Beljebb megyünk. Van egy fürdőszoba is. Benyitok. Nincs mosógép… kézzel mos? Tae kinyit egy szekrényszerűséget. Lehajt valamit… az ágy. Falba beépített ágy, összecsukható asztal és szék… ezek nem olyan körülmények, ahol lakni lehet. Nem szólok semmit. Nem akarom megbántani. Tényleg ennyire nincs pénze? Rend van. Amennyire itt lehetséges… de ez embertelen.

-          Tudom, hogy kicsi… meg nem túl komfortos. De ez van. Nekem elég.

-          Tényleg kicsi. De nem probléma. Csak legyünk ma este együtt.

Elmosolyodik. Beágyaz. Elővesz egy ruhát és egy törölközőt nekem. Mikor odajön, átölel. Hosszasan.

-          Köszönöm, hogy itt vagy nekem, Chinae!

-          Nem, Tae! Én köszönöm, hogy veled lehetek.

Enged az ölelésből és megcsókol. Mikor vége, elindulok a fürdőbe. 10 percbe se telik és kész vagyok. Utána ő is követi a példámat. Közben elfoglalom a helyem az egyszemélyes ágyon. Tae kijön a fürdőből. Befekszik mellém. Kicsit szűkös, de nem zavar. Hozzá akarok bújni. Egyikünk sem próbálkozik. Nincs olyan hangulat, hogy megtörténjen. Ez intimebb. És jobban örülök annak, hogy beavatott az életébe, mintha lefeküdtünk volna. Nem szólunk egymáshoz. Csak simogatom Tae fejét. Elaludt. Így már én is aludhatok. Kis idő telik el, és már az álmomban vagyok. Azon a helyen, ahol a szüleimmel éltünk, mielőtt külföldre mentek volna. És beugrik egy kép, egy kisfiúról, aki becsenget hozzánk az éjszaka közepén. Mire leérek az emeletről, apa már telefonál. „ Igen! Kérem, siessenek, lángol a házuk!” Meglátom a kisfiút. Nagyon hasonlít Taehyungra. Ijedt szemei könnyesek. De tartja magát. Apa észrevesz. „ Chinae! Most azonnal menj vissza a szobádba!” A kisfiú rám szegezi a tekintetét. És az ajtó becsukódik. Felszaladok a szobámba az emeletre. Elhúzom a függönyt. Látom, ahogy elhajt a kocsink. És látom a házat, ami nemrég egy gyönyörű, kastélyszerű épület volt. Most lángokban áll. És az autónk pont abba az irányba tart. Mikor eltűnik az autó, visszafekszem az ágyamba. Reggelre nem fogok emlékezni erre az álomra. De most tisztán emlékszem minden részletre. Ez az álom egy töredéke az emlékeimnek. És miközben álmodok, elönti a tudatom a felismerés. Nem lehet! De reggel, mikor felkelek, már csak az érzés marad meg bennem. És nem emlékszem mit álmodtam. Megpillantom Taet. Mi ez a fura érzés mikor rá nézek? Nem törődve ezzel bemegyek a fürdőbe és várom, hogy előtörjenek belőlem a régi emlékek.

Kulisszák mögött 12.fejezet

                      Kulisszák mögött

                                       XII. fejezet – Mentőakció

Reggel lenne? Mintha fény bántaná a szememet. Nem akarom kinyitni. Vissza akarok aludni. Álmomban Jiminnel voltam a strandon. Szép kék víz, gyönyörű fák. Az egyik fa árnyékában feküdtünk, kézen fogva. Nem nézett meg minket senki. Normális volt, hogy mi együtt vagyunk. Nagyon boldog voltam. És Jimin is. Így ebből a gyönyörű álomból felébredve… már attól is elment a kedvem, hogy éljek. Nem emlékszem, hogy kerültem be a szobámba. Arra sem, hogy anyuék mikor mentek el. Csak a fájdalom és kétségbeesés maradt meg a tegnapból. Fel kellene kelnem. Vissza kell térjek a közéletbe. Nem tudom, hogy fogom végigcsinálni azzal a tudattal, hogy örökre elveszítettem Jimint. Ahogy felülök az ágyon, iszonyatos fájdalom hasít a fejembe. Lüktet. És a szám is fáj. Ssszz! Au! Véres. Talán álmomban harapdáltam szét. Úgy érzem, mintha ólomból lenne az egész testem. Alig tudok mozogni. Ahogy felállok… olyan, mintha órákig tartana egy mozdulat. Ahogy kimegyek a nappaliba, a BTS többi tagját látom. Valamibe nagyon benne vannak. Namjon olyan átéléssel magyaráz. Akkor szokta ezt csinálni, ha meg akar valamit értetni a többiekkel. Ott vannak mind az öten. Csak öt tag… és én. Hiányzik. Nagyon. Ahogy lenézek a padlóra, az ajtó felé vezető vércsík már nincs ott. Feltakarították. Tehát az egyetlen bizonyíték arra, hogy Jimin valaha is itt volt, eltűnt. Olyan, mintha most lennék egy álomban, és az álmom lenne a valóság. Szeretném ezt hinni. Szeretnék egész nap arról a világról álmodni, ahol Jimin velem van és a szerelmünk elfogadott. De nem dédelgethetem magamban örökké ezt az álmot. A valóságban vagyok, és ebben a világban nekem dolgoznom kell. Akár Jiminnel, akár nélküle. Beletörődök. Nem tudom, mit teszek, ha bejelentjük az Armyknak Jimin távozását. Ki fognak találni valami kamu sztorit, hogy ne tudódjon ki a kettőnk kapcsolata. Biztos vagyok benne, hogy sírni fogok. Az Armykkal együtt fogjuk gyászolni Jimint. Olyan, mintha meghalt volna. És ez szörnyű érzés.

-          Jungkook! Gyere ide, légy szíves.

Namjon biztos nekem is el akarja mondani, amit annyira magyarázott a többieknek. Nem akarom hallani, hogy fogjuk folytatni Jimin nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ezt beszélték. Én nem akarok úgy tovább élni, mintha soha nem lett volna a testvérünk. Ennek ellenére szót fogadok a vezetőnknek, és helyet foglalok a kanapén pont vele szemben.

-          Jungkook… tudom, hogy nehéz erről beszélni a tegnapi eset után. És azt is tudom, hogy még friss a dolog.

A bevezetés. Megpróbál felkészíteni a szomorú tényre, amit közölni fog „ Jimin nem lesz többé velünk, éljünk úgy, mintha ez nem történt volna meg”. Persze. Nekik kicsivel könnyebb, mint nekem.

-          De a fiúkkal már több órája beszélgetünk. Nem tartom jogosnak, hogy ne tudj róla. Szóval… van sejtésed arról, hogy Jimin szülei hogyan tudták meg ezt az egészet?

-          Nem, Namjon. Nincs.

Ahj! De fáj a fejem. Annyira nincs hangulatom most ehhez. Csak legyünk túl rajta gyorsan…

-          Nos, ha azt mondom, hogy én tudom, érdekel?

Nem érdekel. A végeredmény ugyanaz. Jimin nincs itt, otthon van, a szülei tudják és kész. Az, hogy hogyan tudták meg, engem nem érdekel. Pont magasról le… de persze nem mondhatom ezt. Inkább azt teszem, amit várnak tőlem.

-          Igen, érdekel.

-          Emlékszel a videóra, amit Jin csinált rólatok?

-          Igen? Mi van vele.

-          Jin… amíg én a főnökkel beszéltem, elküldte Jimin szüleinek a videót.

-          Mi?? Jin?? Mégis hogy képzelted????

-          Jungkook, nyugodj le!

-          Hogy tudnék lenyugodni, amikor már megint miatta nem lehetünk együtt! Gondolkodtál rajta egyáltalán, hogy mi lesz a következménye annak, amit csinálsz? Válaszolj, Jin, mert tényleg agyon foglak most már verni!

-          Sajnálom…

-          Jungkook! Már megkapta Jin a leszidását, nem ez a mondandóm lényege.

-          Akkor mi lenne a lényeg? Mert semmi elképzelésem sincs, mit akarsz ebből a szarból kihozni.

-          Itt igazából az a lényeg, hogy Jin írt Jimin szüleinek mellé egy levelet, amiben megírta, hogy Jimin itt nem lehet boldog, mert te mellette nőkkel kavarsz…

-          Tessék??? Hát az eszem megáll!

Komolyan ennyire nem tudja elviselni a tényt, hogy szeretjük egymást Jiminnel?? Mekkora önző egy szemét! Ha nem rúgnának ki érte, legszívesebben belefojtanám a wc-be.

-          Jungkook. Emlékszel arra is, hogy amikor Jiminnel összevesztetek… te Hyorinál voltál? Jin ennek a hatására tette, amit tett. És ezt nem önzőségből tette. Tényleg azt gondolta, hogy amit tesz az helyes. Az, hogy tévedett már egy más tál tészta.

-          Nem Hyorinál voltam! Haza mentem, hogy tudjak beszélni anyuval! Nem csaltam meg Jimint és nem is fogom. Még ha most nem is vagyunk egy helyen, együtt járunk és szerelmesek vagyunk. Még ezek után sem vagyok hajlandó senkivel sem lefeküdni!

-          Tudjuk, hogy otthon voltál, beszéltünk anyuddal. Szóval, ha lenyugodnál végre, elmondanánk a tervünket, hogy mivel hoznánk vissza Jimint.

-          Visszahozni? Van egy tervetek?

-          Igen van, Jungkook. És te is kellesz hozzá.

Amióta haza értem, egy szót sem szóltam a szüleimhez. Iszonyatosan dühös vagyok rájuk, amiért elrángattak Kookie mellől. Nem fogom tudni ezt feldolgozni. Mi tévő legyek? Nem tudok visszamenni, mert akkor utánam jönnek, és még dühösebbek lesznek. Hiányzol Kookie… és az orrom is nagyon fáj. Apa nagyon ideges volt, ha képes volt megütni. Soha nem ütött még meg. Más gyerekekkel ellentétben engem nem veréssel büntettek. Nem tartják jó nevelési módszernek… mégis. Jobban fáj emiatt a szívem, mint az orrom. Apa egyfolytában a cégről beszél. Mindig tanít, hogy mit hogyan csináljak. És egyáltalán nem zavarja, hogy nem szólok hozzá. Csak beszél és beszél és beszél. Már most unom az egészet, pedig egy délelőttöt töltöttem itthon. Holnap fellépés lenne… mostantól nélkülem fogják csinálni. Szeretem a csapatot, a munkámat és az Armykat. De leginkább Kookiet szeretem. Ahogy apáék hoztak ki a lakásunkból, hallottam Kookie keserves és megtört ordibálását. Megszakadt a szívem. Legszívesebben visszafutottam volna, és a karjaimba zártam volna. Meg akartam vigasztalni. De nem tehettem meg. Nem fordulhattam vissza, mert akkor súlyosabb dolgok történtek volna. Annyira hiányzol, Kookie! Én is ennyire hiányzom neked, mint te nekem? Mert ha igen, nem tudom elviselni a gondolatát annak, hogy te is ennyire szenvedsz. Hm?  A csöngő? Ki jött?

-          Hagyd, drágám, majd én kinyitom. Ne hagyd ott a konyhát. Jó napot kívánok! Kit tisztelhetek meg szerény hajlékomban?

-          Jó napot, Mr. Park. Kim Hyo Ri vagyok, és Jiminhez jöttem.

-          Talán a barátnője vagy?

Hyori??? Mit keres ő itt? Most komolyan! Mi ütött ebbe a lányba, hogy beállít ide?

-          Nem, csak egy nagyon jó barátja. Elég testközelből ismerjük egymást.

-          Ohhh. Hmm. Gyere csak be.

-          Köszönöm!

Most Hyori nem a szokásos ruhatárából öltözött fel. Semmi kirívó nincs rajta. Egy farmer, fehér póló, meg egy farmerdzseki. Így kimondottan esztétikus, és soha nem mondanám meg róla, hogy ekkora… férfiimádó.

-          Szia, Hyori! Minek köszönhetem a látogatásod?

-          Igazából azért jöttem, hogy elmondjam az igazat?

-          Az igazat? Mire gondolsz?

-          Nem akarom így látni többé Jungkookot! Belefájdul a szívem! Egész nap a szobájában gubbaszt és sír. Nem hajlandó senkivel sem beszélni.

-          Már ne is haragudjon, kisasszony, de nem tudom, miért jött ide Jiminhez, ezzel az információval?

-          Mr. Park! Jungkook szakított velem! Aznap, amikor feljött hozzám, azt mondta, hogy nem tud velem tovább együtt lenni, mert Jimint szereti! Nagyon fájt a szívem, de most még rosszabb, hogy boldogtalannak látom!!

Szakítani? Mégis miről beszél?? Nem is jártak! Jungkook a szüleihez ment, nem Hyorihoz. Miket zagyvál itt össze ez az őrült nő??

-          Miss. Kim! Kérem, ne zargassa a fiamat ezekkel. Miért kéne tudnia, hogy mi zajlik Szöulban? Ő most már itt él, az itteni dolgokhoz van köze, nem az ottaniakhoz.

-          Jimin, kérlek! Hallgass meg! Nem engedhetem, hogy ha már nem velem van, boldogtalan legyen! Jungkook képes volt 1 év után szakítani velem, mert kiderült, hogy téged szeret! És nem csajozott. Egy ideje már nem is volt köztünk semmi. Mindig csak rád gondolt és rólad beszélt. És amikor kiderült, hogy te is szereted, azonnal szakított velem. Nem baj, csak ne lássam így!!

-          Hyori, te sírsz? Ne sírj, kérlek! Miért mondod ezeket nekem? Nem értelek. Tessék itt egy zsebkendő!

Ez most valami színjáték, lenne? Mert ezek közül, amiket összezagyvál itt, egyik sem igaz. Az egész egy nagy humbug. Menjek bele a játékba? De mi lesz ennek a vége? És mi a célja?

-          Hyori, igazából…

A csengő? Megint? Mi van itt?

-          Hagyd apa, kinyitom!

Ez volt az első mondat, amit tegnap óta mondtam neki. Pedig sokáig akartam húzni a szótlanságomat, ezzel büntetve őket a tegnapiért.

-          Kookie???

Úgy érzem, megállt a szívem! Kookie tényleg itt áll a szüleim házának ajtajában, és engem néz. Ez a valóság? Nem hiszem, hogy az lenne. Biztos csak álmodom. Hyori és Kookie képes volt eljönni Szöulból ide csak miattam? Annyira boldog vagyok, hogy láthatom! Gondolkodás nélkül ugrom, hogy megöleljem!

-          Jimin! Légy szíves, ne csináld!

Mi? Ellök? Ez most mi? Nem értem ezt az egészet. Hyori ide állít és elkezd hülyeségeket összehordani róla és Kookieról, erre nem sokkal később megjelenik maga Kookie, és amikor végre láthatom, megölelhetem, ellök magától? Megőrültetek, srácok?? Itt mindenki meg van zavarodva? Mit műveltek?

-          Jó napot kívánok, Mr. Park, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek öntől a tegnapiért, és hogy elbúcsúzhassam Jimintől. Kérem, engedje meg nekem!

Mi? Elbúcsúzni?? És miért hajol meg ilyen mélyen???? Nem tettél semmit Kookie, ne alázkodj meg! És főleg ne búcsúzkodj, amikor megígértük egymásnak azzal a csókkal, hogy kitartunk a végsőkig! Ez lenne az a bizonyos végső cérnaszál? Ennyit bírt elviselni Kookie?? Kérlek, de hisz én azt hittem, tényleg szeretsz!

-          A tegnapiak után ide mersz jönni a lakásomba, és azt kérni tőlem, hogy elbúcsúzhass a fiamtól? Ha nem lettetek volna olyan makacsok, már tegnap túleshettetek volna a búcsúzáson.

-          Tudom, Mr. Park, és ezért szeretnék bocsánatot kérni öntől. Igaza volt, tényleg messzire mentünk Jiminnel, de ha nem lehet többet velem, legalább azt engedje meg, hogy rendesen elköszönjek tőle.

-          Jungkook! Te mit keresel itt?

-          Hyori? Te miért vagy itt?

Nem tudtak egymásról? Ez meg… ezt a felfordulást! Fel se fogom, mi történik, csak sodródom az árral.

-          Azért jöttem, hogy elmondjam Jiminnek, hogy szakítottál velem, azért mert őt szereted.

-          MI? Miért tetted? Ezt nem szabadott volna megtudnia! Azt akartam, hogy azt higgye, téged szeretlek. Azért jöttem, hogy elhitessem vele, rendben vagyok, és legyen boldog! Miért kell mindenbe bele ütnöd az orrod?

-          Sajnálom! Én azt hittem, hogy ezzel jót csinálok! Én csak, nem tudtam elviselni, hogy olyan szomorú vagy Jimin miatt… azt akartam, hogy visszamenjen hozzád.

-          Hyori! Jimin nem tud visszajönni hozzám, mert nem lehet! És épp most rontottad el azt, amit elterveztem. Jimin! Sajnálom, azt akartam, hogy abban a tudatban legyél, én elfelejtettelek. Úgy gondoltam, neked könnyebb lesz így…

-          Kookie! Te most viccelsz velem? Megígérted, hogy végigvisszük ketten! Amikor megcsókoltalak, azt üzentem, tarts ki mellettem. És a te csókod meg azt üzente, rád bízom magam! És ezek után képes lennél feladni, és beadni nekem, hogy Hyoriba vagy szerelmes??

-          Ne haragudj, Jimin! Én kitartanék melletted, de jobban jársz, ha nem küzdesz apád ellen. Ez neked a legjobb. És ha azt hiszed, már nem szeretlek, könnyebben menne. De így, hogy tudod, soha nem leszek többé olyan, mint melletted voltam… nem tudom elviselni ezt a tényt.

-          Kookie!

-          Jimin! Sajnálom, de tényleg búcsúzni jöttem. Nagyon szeretlek, ezért vettem a bátorságot, hogy ide jöjjek.

-          Jungkook! Ezt nem teheted meg sem Jiminnel, sem magaddal!

-          Hyori, te ebbe ne szólj bele. És de, meg fogom tenni, mert azt akarom, hogy itt is ugyanolyan boldog legyen, mint velem.

-          Kérlek Jungkook! Nem tudom elviselni, hogy így látlak!

-          Hyori! Engedj el, és ne bőgj itt nekem! Aki bőghetne, az én vagyok, és mégsem teszem!

-          Kookie? Te tényleg azt hiszed, hogy ha elbúcsúzol tőlem, nekem könnyebb lesz? Pedig nem. Csak rosszabbat csinálsz ezzel. Nem akarok nélküled élni, és én sem lehetek önmagam nélküled! Kérlek! Maradj itt velem!

Nem! Ezt nem hiszem el! Nem fogok fel semmit az egészből. Tényleg nem tudom, mi zajlik körülöttem. Csak azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni, és most hogy itt van, még rosszabb, mert ez a hely is rá fog emlékeztetni, hogy itt állt a nappali ajtajában, és épp elbúcsúzott tőlem.

-          Elég!

Apa? Most mérges. Biztos kidobja innen Kookiet, és nem lesz könyörületes.

-          Miss. Kim! Tényleg szakított önnel Jungkook azért mert beleszeretett a fiamba?

-          Igen, Mr. Park.

-          Jungkook! Azért jöttél elbúcsúzni a fiamtól, hogy neki jobb legyen, és képes lettél volna egy kegyes hazugságra Jimin miatt?

-          Igen.

-          Jimin? Tényleg nem tudsz itt élni velünk, ha nincs itt Jungkook?

-          Nem, apa. Nem tudnék.

Hosszú csönd. Apa most minket néz. Próbál kigondolni valamit? Vagy talán azon töpreng, ez nem csak egy színjáték-e? Jó lesz ennek a vége?

-          Jungkook!

-          Igen, Mr. Park?

-          Itt tudnál maradni a fiammal, hogy vele legyél? Nem akarom visszaengedni oda, de látom, a ti szerelmetek tényleg szerelem. Megtennéd ezt a fiamért? Feláldozni a munkádat? Tudom, hogy nehéz döntés, és még gondolkodnod kell rajta, de..

-          Igen!

-          Tessék?

-          Igen, Mr. Park! Itt maradok Jiminnel, ha ön is megengedi! Kérem, Mr. Park! Én lennék a legboldogabb, ha megtehetném!

Tessék? Apa felajánlotta Kookienak hogy maradjon itt, és Kookie egyből igent válaszol? Megőrült? Mi lesz a családjával, a munkával, a karrierrel?

-          Jungkook! Ne tedd ezt! Mit fognak csinálni a szüleid, ha ezt megtudják?? És mi lesz a karriereddel??

-          Hyori, anyáéknak van munkájuk, meglesznek a fizetésem nélkül. A karrierem pedig… nem olyan fontos, mint Jimin. Nélküle nem lenne igazi öröm.

-          Kookie? Komolyan mondod?

-          Igen, Jimin, veled maradok. Persze ha apukád is beleegyezik. Mr. Park?

Apa sokat gondolkodik. De ő ajánlotta fel, hogy maradjon. Akkor most miért nem vágja rá, hogy persze és mutatja meg Kookienak a vendégszobát???

-          Vidd innen!

-          Tessék, Mr. Park? Nem értem…

-          Azt mondtam, vidd innen. Menjetek vissza! Vidd magaddal Jimint is! Addig, amíg meg nem gondolom magam!

-          Na, de Mr. Park…

-          Semmi de! Vidd vissza és vigyázz rá! De mint a két szép szemedre! Értve vagyok? És ha megtudom, hogy egyszer is megbántottad, szíjat hasítok a hátadból!

-          Tényleg, Mr. Park? Ez most komoly? Nagyon hálás vagyok! Köszönöm.

-          Nem miattad teszem, Jimin miatt.

-          Apa… köszönöm!!

Nem hiszem el! Tényleg visszaengedett???? Ez most álom? Nem tudom eldönteni. Ébren vagyok? Mert ha igen, akkor az életem újra a régi lesz, azzal a különbséggel, hogy Kookieval együtt lehetünk, most már nyilvánosan is!

-          Apa, de mi lesz anyával? Úgy döntöttél, hogy őt kihagytad belőle…

-          Jimin! Hidd el, hogy anyád a konyhában mindent hall, és nem véletlenül maradt is ott. Ő egyáltalán nem értett egyet azzal, hogy elhozlak onnan. Szóval a nagy részét neki köszönheted. Menj elköszönni anyádtól, szedd össze a cuccaidat, és menjetek gyorsan, míg így gondolom!

-          Köszönöm apa! Igazán köszönöm!!

Tényleg színjáték volt! És tényleg bevette apa. Azért jöttek, hogy kiszabadítsanak!! Annyira jó érzés! El sem tudom hinni! Végre haza mehetek!

Végre az autóban ülünk, és hazafele tartunk. És Jimin mellettem van. Azt hittem, nem fog beválni a tervünk, de végül Jiminnel tartok vissza Szöulba, kéz a kézben. De a színjátékunk nem volt tökéletes. Miután Jimin elment összepakolni, Mr. Park félre hívott.

-          Jungkook. Haza engedem veled Jimint, de ne hidd azt, hogy azért, mert sikerült átverni.

-          Tessék? Átverni? Nem terveztünk ilyesmit, mi…

-          Ne magyarázkodj. Átlátok a szitán, nem vagyok már 20 éves. De nagyra értékelem, hogy képesek voltatok ilyesmit megtenni Jiminért. Az a kislány is… jól játszotta, de kicsit eltúlozta. Mikor megjelent, már volt egy sejtésem, hogy te is be fogsz toppanni. De kérlek, tényleg ne bántsd meg. Így is nehéz elfogadnom, hogy egy fiúval van együtt… hát, még ha a szívét is összetöröd.

-          Nem fogom, Mr. Park. Én lennék az első, aki megutálnám magam, ha megtenném. És köszönöm, hogy így megbízik bennem. És a tegnapit… tényleg sajnálom.

-          Nem haragszom. Küzdtél. Ahogy azt egy férfi teszi. Én is megtettem volna Jimin anyjáért.

Teljesen meghatott Mr. Park. De nem akarom, hogy Jimin megtudja, az apja átlátott rajtunk. Jobb így. Így még hálásabb lesz nekem. Már ma este kikérem a részem.

-          Kösz, Hyori, hogy belementél ebbe. Nélküled nem sikerült volna.

-          Igazán nincs mit, Jungkook. De tartoztok nekem egyel, és hidd el, hogy be fogom hajtani rajtatok.

-          Haha! Persze! Nem is vártunk mást. Igaz, Jimin?

-          Igen.

Nagyon boldog. És én is az vagyok. Végre most már semmi nem akadályoz minket abban, hogy boldogok legyünk együtt. És ez olyan megkönnyebbülés, hogy el is álmosodtam. Nem aludtam jól az éjjel. Azt hiszem, kicsit ledőlök… Jimin válla nagyon kényelmes. Kicsit tompultak az érzékeim az álmosságtól, de az illatát nagyon jól érzem. Nagyon megnyugtató Jimin édeskés illata. A bőrének, samponjának és kellemes parfümjének összessége mindig kivált belőlem valami erős érzelmet. Most például a teljes nyugalmat. Mint az óceán, ami egy hatalmas vihar után nyugodtan tükrözi vissza a nap gyönyörű fényét.

-          Jót alakítottam. Ugye, Jimin? De a sírást kicsit eltúloztam. Csodálkozom, hogy apud nem vette észre.

Ahogy résnyire nyitva van a szemem, látom a visszapillantóból Jimin arcát. Nyugodt ő is és engem néz. Mosolyog. A szemei azt üzenik: „Dehogy nem. Észrevette ő.” De arra már nincs időm, hogy fel is fogjam. Ahogy behunyom a szemem, már álomba is zuhanok. És amikor egy pillanatra felébredek, érzem Jimin csókját az ajkamon. Azt hiszem. Vagy álmodom? Nagyon élethű álom. Csodálatos. És most már ez nem csak az álmaimban történhet meg, hanem a valóságban is. Együtt vagyunk. Szerelmesek vagyunk. És az álmomban, amit most álmodok, együtt élünk egy vidéki házban. Együtt a szüleinkkel. Egy aranyos, kis szőke, kék szemű lány futkározik a kertben, piros kis egybe ruhában, amit fehér pöttyök díszítenek. Két hátra fogott copfját piros masnik kötik össze. Azt álmodom, hogy fut felénk, miközben azt kiabálja: apa, anya! Nézzétek milyen szép virágok. És tudom, hogy az álmaimban ő az a lány, akit Jiminnel fogadunk örökbe, mikor már nem leszünk idolok. És azt is tudom, hogy a nagyközönség már rég rájött a kapcsolatunkra, és mindenki örül nekünk. Ez az álmom. Ez, ami titkos vágyaim szerint valóra fog válni. És én leszek majd az anyuka, mert én tudok a legjobban főzni, és Jimin tud a legjobban irányítani. A Kapcsolatunkban ő a dominánsabb, ő csak hagyja, hogy irányítsam. És ezt imádom benne a legjobban. Nem tudom kiszámolni, hogy mikor van az a pillanat, mikor előtör a férfi, és egy másodperc alatt levesz a lábamról. Szeretem. És szeretnék majd egy szőke, kék szemű kislányt, akit közösen nevelhetünk majd fel. Mi, és a szüleink. Abban a szép vidéki kisházban.