Not today-12

Not today

12 – Jungkook pov.

–                    Most inkább megyek.

Felállok Taehyung ágyáról és az ajtó felé indulok. Nem értem, hogy valójában minek is jöttem ide elmesélni Jiminnek a történteket, mikor úgy sem hisz nekem. Zavarban vagyok, hogy ilyen dolgokról kell vele beszélnem.

Nem törődve Jiminnel az ajtó kilincsére emelem a kezem, de az túl könnyen kinyílik. A túloldalán Taehyungot pillantom meg, aki bő pulcsiba és kapucniba burkolózva áll előttem. Összetalálkozik a tekintetünk, amitől még jobban zavarba jövök. Eszembe jut a kép, ami futótűzként terjed az iskolában és a sugdolózó emberek, akik szerint mi mocskos dolgokat művelünk egymással az iskola területén. Akármennyire zavaróak ezek a tényezők, nem tudom levenni a szemem Taehyungról. Világosbarna, hatalmas szemei érdeklődve figyelnek hosszú pillái alól. Úgy érzem, mintha lángolna a fejem. Jimin hangja rángat ki a furcsa pillanatból.

–                    Várj, még nem mondtál el mindent!

Kihasználva az alkalmat elfordítom a fejem a riválisomról és a vállam fölött válaszolok Jiminnek. Nem tudom, miért, de erőtlen a hangom.

–                    Majd máskor.

Elviharzok Taehyung mellett és sietősen a lépcső felé veszem az irányt. Valami nincs rendben velem. Nem értem saját magamat. Miért hoz zavarba ez az egész helyzet? Biztosan csak amiatt, mert melegnek néznek az emberek. Megtorpanok a lépcső tetején és hátra nézek, amit nem kellett volna. Taehyung ugyanúgy zsebre dugott kézzel áll az ajtóban és engem bámul. Pár másodpercig állom a tekintetét, majd lerohanok a lépcsőn nem törődve az engem követő szemekkel. Hol megvető, hol rajongó, hol értetlenkedő emberek mellett megyek el. Egy dolog azonban közös bennük. Mindannyian rólam és Taehyungról beszélnek. Gyorsan megyek ki a koli épületéből átvágva a parkon, el a szökőkút mellett, hogy minél hamarabb haza érjek. A járdán hirtelen megragad egy kéz, ami a koli és a suli kerítése között sikátor felé rángat. Felismerem Hoseokot, ahogy vonszol maga után.

–                    Hé! Mit művelsz? Engedj el.

Nem válaszol, csak gyorsabban teszi egymás után a lépéseket. Mikor a sikátorba érünk, elengedi a kezem és felém fordul. Szemei haragosak, szinte meg tudna ölni a tekintetével. Ritka Hoseokot így látni.

–                    Mégis mikor akartál tájékoztatni?

–                    Miről?

–                    Hogy így összemelegedtél a riválisoddal.

–                    Te most számon kérsz?

–                    Egyik pillanatban még együtt szidjuk, a másikban meg már lesi fotó készül a kis szerelmi románcotokról. Mit művelsz, Jungkook?

–                    Szerelmi románc?

Hangom olyan magasra nyúlt, mint még soha. Ennyire ismer engem? Tényleg elhiszi azt a sok baromságot, amik terjednek az iskolában? Mennyire tekinthetem őt a barátomnak? És miért ilyen ideges miatta? Azért mert azt hiszi, eltitkoltam előle? Fárasztóak a kapcsolatok és az emberek teszik azzá.

–                    Nincs itt semmilyen románc.

–                    Tisztában vagyok vele de a suli kilencvenkilenc százaléka nem így gondolja.

Az arcom elé tolja a hatalmas telefonját, amin az a bizonyos kép díszeleg. Akaratom ellenére is elfintorodok és ellököm a kezét. Hányszor kell még ezt a képet megnéznem? A kép alapján nyilvánvaló lenne a szerelmi viszony, csakhogy nem ez a szituáció. Legalább hisz nekem és nem úgy reagál, mint Jimin. Szerinte ha ez a helyzet a képen nem is az, aminek látszik, ő úgy gondolja, van valami köztünk. Én azonban nem érzek mást Taehyung iránt, mint utálatot. A riválisom és ha ez még nem elég, irritál maga a lénye is. Kihozza belőlem a rég elfojtott érzelmeimet, amiknek nem szabad kitörni belőlem. Veszélyt jelent számomra és nincs hangulatom a tűzzel játszani. Felsóhajtok és a koli falának döntöm a hátam. Jobb lábam felhúzom, kezemet a zsebembe teszem. Kicsit megdöntöm a fejem, úgy nézek Hoseok szemébe.

–                    Nem történt semmi olyan, amire a suli diákjai gondolnak. Mikor az orvosiba Taehyung felkelt, újra elájult és elkaptam, mielőtt leesett volna az ágyról.

–                    Ez rendben van. De miért nem volt rajta felső?

–                    Az orvossal vettük le mert koszos volt és szakadt. Nem érkezett még meg a váltó felsője mikor felkelt.

–                    Rólad is félig lecsúszott a ruha.

–                    Mikor elkaptam elestem és lecsúszott.

Hoseok nyugodtabbnak tűnik, de nagyon agyal valamin. Unottan válaszolok neki. Ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint Jimin. A következő kérdése az lesz, hogy...

–                    Miért voltál ott mellette?

Tudtam. Elmosolyodom és az égnek emelem a tekintetem.

–                    Az orvos megkért, hogy maradjak ott vele, ne maradjon egyedül.

–                    Értem. De mi az a riadt fej a képen, amit vágsz?

–                    Ahj. Hoseok. Nem tudom, te hogyan reagálnál, ha hirtelen annyi ember sikoltozna a füledbe és előkerülnének a telefonok a sok vakuval, miközben te aggódsz azért az emberért, aki épp eszméletlenül, elernyedt testtel fekszik a karjaidban.

Hoseok szemei elkerekednek, szája enyhén kinyílik. Hitetlenkedve hebeg-habog.

–                    Aggódni?

Hirtelen belém hasít a felismerés. Épp most mondtam Hoseoknak, hogy aggódtam Taehyungért. Olajat önteni a tűzre a legrosszabb megoldás. Olyan hülye vagyok! Most hogy magyarázom ki magam? Igyekszem higgadt maradni. Tudtam, hogy ez lesz, ha Taehyung közelében vagyok. Meggondolatlanul kimondom, amit akarok. Még csak a második nap az iskolában és már ilyen hatással van rám és ekkora balhéba kever. Utálom Kim Taehyungot!

–                    Persze, hogy aggódtam érte. A riválisom. És ha egy idegen lenne, akkor is aggódnék érte. Emberéletekről lehet szó. Ez komoly dolog.

Soha nem hazudtam még Hoseoknak. Legfeljebb nem mondtam a kérdéseire semmit és hagytam elúszni a dolgokat. Most jött el az első alkalom, hogy a szemébe hazudok. Aggódnék egy idegen miatt is, ha összeesne, de tudom, hogy ez másfajta aggódás volt, amit próbálok minél mélyebbre száműzni a gondolataimban. Miért vált egyik pillanatról a másikra ilyen bonyolulttá az életem?

–                    Jól van. Azt hiszem, kicsit túlzásba estem. Ne haragudj, Kookie.

–                    Miért kérsz bocsánatot?

–                    Mert lerohantalak anélkül, hogy tudtam volna bármiről.

–                    Megbeszéltük. Innentől le van rendezve.

–                    Nem, nincs. Lelkiismeret furdalásom van.

–                    Hoseok, emiatt nem kell.

–                    Nem csak emiatt. Egy pillanatra azt hiszem, féltékeny lettem.

Hoseok elfordítja a fejét és lesüti a szemét. Ő féltékeny? Taehyungra vagy rám? És mire is féltékeny pontosan? Nem értem a helyzetet. Hoseok biztos, hogy nem kedveli a fiúkat, ismerem, mint a tenyerem. Akkor miért mond ilyet, hogy féltékeny a kitalált kapcsolatunkra Taehyunggal?

–                    Hoseok, nem ig...

–                    Hát itt vagy!

Egy magas árnyék tűnik fel a sikátor bejáratánál. Bárhol megismerem ezt a kellemetlen, mély hangot. Gyorsan közeledik felém. Mikor ide ér hozzám, megragadja a pólómat és magához ránt, hogy centikre legyünk egymástól. Fogai között préseli ki a szavakat.

–                    Miattad most mindenki melegnek néz.

Nem tudok megszólalni, úgy meglep Taehyung viselkedése. Hatalmas düh szikrázik a szemeiből. Gondolatban már biztos sokféleképpen ölt meg. Mint ha késsel szurkálnának, úgy érzem magam, mikor Taehyung megvetéssel és undorral szólal meg.

–                    Nem érdekel, hogy neked milyen hajlamaid vannak, Jungkook, de engem hagyj ki a gusztustalan fétiseidből!